logo

XXI Februarius AD

Az Aeneis negyedik éneke

I.

A negyedik ének az Aeneis első részében, mely tart az első énektől a hatodikig bezárólag s melynek célja a hős megpróbáltatása és nagy hivatására való előkészítése, epizódként szerepel s egy kissé lazábban függ össze az egésszel; a mű e részlet kihagyásával is érthető egység lenne. Mindazáltal helye van az époszban, mert a hős uralkodó jellemvonásának éles kidomborítására szolgál. A hősnek, a jámbor (pius) Aeneasnak ez az uralkodó jellemvonása, a teljes önmegadás az istenek akaratával szemben, ez a tulajdonsága, mely leginkább teszi képessé a megpróbáltatások kiállására s az isteni terv végrehajtására, valóban a mű e részében nyilvánul legjobban, midőn a hőst egy tengeri vihar hajóival együtt az afrikai partokra veti, hol a hatalmas és szép Didó királyné szívesen fogadja őt, később szerelemre gyulád iránta, mit a hős viszonoz, hol boldogságban, nyugalomban élnek, és mégis, a mint Aeneas meghallja az istenek hírnökétől, hogy magaviseleté Juppiterek nem tetszik, nem gondol többé szerelmére, nem hálájára, nem a megtört szívű Didó szerencsétlen sorsára, a ki kétségbeesésében öngyilkos lesz; ott hagyja boldogsága tanyáját s elvitorláz Italia partjai felé.

A negyedik ének tehát kiválólag a hős jellemzésére szolgál; hogy e mellett a költő, míg az elhagyott s már kétségbeeső Didóval átkokat szórat a hálátlan Aeneasra s valamennyi ivadékára, arra is felhasználja, és pedig valószínűleg egy régibb epikus, Naevius, példáját követve, ezt az epizódot, hogy abból a végzetszerű átokból magyarázza ki a rómaiak és karthagóiak ellenségeskedését, nagyon természetesnek fogjuk találni, ha tekintetbe vesszük, hogy Vergilius mint nemzeti költő, minden alkalmat felhasznál, mellyel ezt az idegen, görög eredetű mondát a római történettel szorosabb kapcsolatba hozhatja.

íme a negyedik ének helye az eposzban. Mielőtt azonban tulajdonképpeni tárgyunkra térnénk, számot kell vetnünk azzal az elterjedt nézettel, mintha e részlet az Odyssea Ötödik énekének, melyben Odysseusnak Calypso nymphánál való tartózkodása van leírva, egyszerű utánzása volna. Hasonlóság van ugyan a kettő között; hiszen ismeretes dolog, hogy az Aeneis első hat könyve tartalmában és szerkezetében egyaránt az Odyssea hatását mutatja, míg az utolsó hat könyv inkább az Iliashoz hasonlít.
Aeneast épp úgy, mint Odysseust, női báj tartóztatja vissza a cél felé való törekvésében, mind a két részlet különösen arra szolgál, hogy a hős állhatatosságát kitüntesse, s így valószínű, hogy az Odyssea adta Vergiliusnak az eszmét Didó szerelmének leírására, de, nem is említve, hogy Arany szerint is „a. hős visszatartóztatása női csáb által a világirodalom époszaiban „általános epikai vonássá" lett, Vergilius a kivitelben messze eltér mesterétől, mert, míg az Odysseában egy istennő s egy földi ember viszonya van föltüntetve, melyben a halandó Odysseus csak hálát érez az ót szerelmével üldöző Calypso iránt, s még akkor is, midőn az istennő halhatatlanná akarja tenni, csak hazája és hű neje után sóhajtozik, addig az Aeneisben két egyenlő rangú fél, földi férfi és földi nő, viszonzott, mély szerelmét látjuk, mely a hőssel egy pillanatra szent célját is feledteti, s így az Odysseában a Juppitertől megintett Calypso, miután kísérlete a hős eltántorítására nem sikerült, mint istennő képes elválni Odysseustól a nélkül, hogy magát szerencsétlennek érezné, Didó azonban, midőn Aeneas-szal való viszonya az istenek közbelépése miatt erőszakosan felbomlik, nem élheti túl Aeneas távozását; egy szóval az Odyssea ötödik éneke semmi más, csak a hős ragaszkodásának feltüntetése hazájához és családjához, az Aeneis negyedik éneke pedig kivitelében nem annyira a hőst magát rajzolja, ámbár ennek jellemzésére is szolgál, mint inkább egy, minden erénnyel ékeskedő nő szerencsétlen szerelmének tragédiájává lesz.

Vergilius Didója tehát legkevésbé sem Homérosisi utánzat; önálló az alapjában, s mint látni fogjuk, annál inkább részleteiben, a szerelemnek lélektanilag hű rajzolásában. Igaz ugyan, hogy a Vergilius époszában annyira uralkodó szerepet játszó isteni beavatkozás, az úgynevezett machina, itt is belejátszik a cselekvénybe; hiszen, a mint az első énekben láttuk, midőn a hős Afrika partjaira vetődik, Venus, hogy fiának, Aeneasnak kedvező fogadtatást biztosítson, maga gyúlasztja szerelemre Didót azzal, hogy Amort a kis Ascanius, Aeneas fia, képében a szerencsétlen királynőhöz küldi, ki, míg a fiút gyanútlanul ölébe veszi és megcsókolja, magába leheli a szerelem tüzét.
De ez merőben külső, epikus ok, mely fölöslegessé válik Didó szerelmének későbbi lélektani megmagyarázásánál, midőn a költő kiváló pontossággal írja le a szenvedély egész történetét. Négy fejlődési fokot különböztethetünk meg benne: a szerelem kifejlődését és elhatalmasodását a többi érzelmek fölött; a kielégített, boldog szerelem Önfeledtségét; az elkeseredést, mely a hősnőt elfogja, midőn Aeneas indulni akar, és kísérleteit annak visszatartására; végre kétségbeesését.
Különösen szép és hú Vergiliusnál a fejlődő szerelem rajzolása. Didó egy egész éjen át hallgatja Aeneas elbeszélését, melyben az Trója pusztulását, saját isteni küldetését és viszontagságait adja elő, a mint a második és a harmadik énekben láttuk; a királynéban egymás után ébred fel a részvét a népével együtt hazátlanná lett fejedelem iránt, azután a csodálat, midőn kiállott viszontagságairól értesül, a tisztelet, miután nemes jellemét és erényeit megismeri:

Váltig a hős szép lelkületét forgatja fejében
S nemzete nagy díszét,

mint a költő mondja. Ezek után újul meg lelkében

egy, férjének, a szerencsétlen Sychaeusnak meggyilkolása óta ismeretlen érzés, a szerelem. „Megismerem a régi láng nyomait", mondja, amint szíve forrongó érzelmeinek tudatára jut.

De még mindig nem akar érzelmeinek engedni. Az Aeneas elbeszélését követő reggel elpanaszolja baját nénje, Anna előtt, megvallja, hogyha nem határozta volna el Sychaeushoz még annak halála után is hú maradni és csupán a vele Tyrusból elmenekült hü népnek élni, egyedül Aeneasnak ajánlaná föl szívét és kezét; így azonban átkot mond magára, ha valaha elég gyönge lenne meghajolni a szerelem hatalma előtt:

Ámde előbb lássam megnyílni alattam a földet, Sújtson alá Jupiter
villáma a zord Erebusnak Halvány árnyaihoz, mélyébe a végtelen
éjnek, Mint hitemet szegjem s törvényeid, égi Szemérem.

Azonban Anna, a húgát őszintén szerető és lelki kínjait fájlaló néne, elosztani igyekszik Didó aggodalmait: hiszen a halottak úgy sem törődnek az élők sorsával, elég volt Sychaeus emlékének az eddigi bánat, miért hervadna el ifjú korában a házas élet örömei nélkül? Fölébreszti azután a húgában élő nagyravágyást is: Aeneas megnyerése az országra
nézve is hasznos lenne, mily hatalommá növekednék Karthágó a phrygiai fegyverek segítségével!
A biztatás használ; Didó igazolva látja érzelmeit, nem áll többé nekik ellent, sőt reménnyel telve áldozik Junónak, a házasság védőjének, hogy Aeneas megnyerésére segítséget nyújtson. A szenvedély, mely előbb még a szemérem és kegyelet érzelmeivel küzdött, amint a megvesztegetett értelem el tudja hitetni magával annak jogosultságát, rögtön hatalmába ejti az egész lelket. Didó nem ismer többé magára; céltalanul tévelyeg városa utcáin, mint a szarvas, melyet a vadász megsebzett, s a mely, míg el nem vérzik, oldalában hordja a halálos nyilat, majd Aeneast vezeti körül a vár falain, a város építésének elbeszélésébe kezd s elakad a szó közepén; aztán újra lakomát rendez, újra meg újra hallani kívánja Trója vesztét s újra csügg a hős beszédes ajkán; holdas éjeken ott hagyja fekvő helyét s egyedül búsong palotája termeiben; olykor Ascaniust, Aeneas fiát, megismerve benne atyja képét, ragadja ölébe, ha megcsalhatná roppant szerelmét . . .

Eddig a következetes, pszichológiai fejlesztés. A további fejlődést az isteni beavatkozás, az ismeretes époszi machina látszik eszközölni. Juno ugyanis, miután észrevette, hogy Venus mesterkedései következtében Didó Aeneasba halálosan szerelmes lett, e körülményt saját céljaira akarja felhasználni s Aeneast jövendő itáliai uralmától örökre megfosztani azzal, hogy Didóval házasságra lép. Venus, a ki, mint az első énekben láttuk, ismeri már Juppiter terveit, nem ellenkezik s a két istennő elhatározza, hogy a legközelebbi vadászat alkalmával vihart támasztanak, Didót és Aeneast, amint a vihar elől menekülnek, egy barlangban hozzák össze, hol frigyüket megkötik.
De, mint mondám, e beavatkozás csak látszólagos; a külső ok mellett még mindig megvan a belső, megmarad az eredeti pszichológiai fonál, mely a cselekvényt vezeti. Aeneas már régebben hajlandóságot érez Didó iránt; mi sem természetesebb tehát, mint, hogy a két szerelmes azonnal megérti egymást, amint arra az első alkalom kínálkozik. Ezt az alkalmat megtalálják a vadászaton, midőn egy barlangban a vihar dühöngései s a természetnek a házasságot jóváhagyni látszó jelenségei közt hűséget esküsznek egymásnak.
E nap volt a bajok forrása, ez a keserű gyász Kezdete, mert sem a jó hírnév, sem az illem ezentúl Nem fog már Didón, titkolni se tudja szerelmét, Tisztes házasság színével leplezi a bűnt.
Íme, Didó jellemfejlődésének második foka, a boldog és viszonzott szerelem Önfeledtsége.
Most, midőn Didó a boldogság tetőpontján áll s maga Aeneas is feledi küldetését, jelenik meg Juppiter követe, Merkúr s inti a hőst, hogy kövesse az istenek akaratát. Aeneas, kiben a szerelem még nem fejlett szenvedéllyé, most látja át ballépését:

Ég távozni hamar s elhagyni a drága vidéket. az elutazásra. A királyné éles szemeit azonban nem kerülhette ki vendégeinek különös viselete. „Mert megcsalni ki tudná a szeretőt?“

Kínos gyanú mardossa szívét, majd, midőn bizonyossá lesz előtte a szomorú való, nem bírva többé magával, őrjöngő bacchánsnőként jár az utcák hosszú során, míg végre Aeneasra akad s kitör kebléből a keserűség:

Hát azt hitted, hogy titkos lesz vétked előttem, Hűtlen és országomból ily lopva mehetsz ki? Hát téged sem a hív szerelem, sem az elfogadott jobb, Hát sem a halni menő Didó nem tarthat-e többé?
Majd könyörgéshez folyamodik; emlegeti szerelmük és házasságuk kedves emlékeit; a veszélyeket, a melyek reá várnak, ha Aeneas elmegy s nem lesz, a ki a kaján szomszédok ellen megoltalmazza; céloz végre a szerelem leggyöngédebb kapcsaira is:

Oh, ha szerelmünk
Kincsével bírnék legalább, mielőtt odahagynál,
Majd, ha kis Aeneas enyelegne királyi lakomban,
Arca vonásaival ki előmbe varázslana téged,
Nem látnám magamat tán ennyire elhagyatottnak!

De már ekkor is, midőn még reméli, hogy Aeneast visszatarthatja, keresztülvonul lelkén egy sötét árnyék, mely később a kétségbeesés örvényébe űzi:

A tiszta szemérem
Érted hullott porba, s előbb a mi égig emelt föl,
Szép hírem.
Kire hagysz haldoklót engem, oh vendég?

Amint a boldog szerelem mámora oszlani kezd, fenyegetőleg emeli fel szavát keblében az az érzelem, melyet megsértett, a kegyelet meghalt férje iránt s eszébe jut, hogy ő Sychaeus hamvainak tett szent fogadását megszegte: íme, a tragikus lelki katasztrófa csirája.
Aeneas Didó könyörgéseire, ámbár szomorúan, de állhatatosan és szilárdan válaszol: nem önként megy ő Italiába, hanem az istenek akarata hívja, melynek ellenállni nem lehet. De a szenvedélytől elvakult. Didónál nem találnak hitelre az őszinte szavak; a királyné keserve most már szitkokban tör ki kedvese ellen:

Nincs neked istenanyád, sem Dardanus ősi neméből
Nem születél, hűtlen, hanem a zord Caucasus érdes
Szíriéitől lettél s Hyrcania tigrise dajkált!

Azután, a lelki harctól elgyöngülve, eszméletlenűl rogy Aeneas lábaihoz. Midőn magához jön, a vízbe fúló görcsös vonaglásával ragadja meg még az utolsó szalmaszálat: Annát elküldi Aeneashoz, nem többé azért, hogy a hőst visszatartsa; csak halasztást kér, csak egy kevés időt, míg szíve megszokja az elválás gondolatát. Még reméli tehát fájdalma enyhülését; de ez mind csak Lkínos vergődése a boldog szerelmi mámorból kizavart s már a lelkiismeret mardosásától is fenyegetett léleknek. Végre, midőn Anna a hős elutasító válaszával tér vissza, Didó számára nincs többé menekvés:

Most a szerencsétlen Didó kétségbeesetten Halni kíván.

E pontnál a sors üldözte királyné lelki harca valóban tragikussá lesz. Ő, midőn Aeneas megérkezik, szépségben és tisztaságban tündöklő, valóban királyi nő, a női önbecsérzet legmagasabb fokán, a ki, miután az új várost meggyilkolt férje, Sychaeus szellemének oltalmába ajánlotta, egyszersmind fogadást tett, hogy hű marad Örökre az elköltözötthöz, hogy házasságra sohasem lép, hogy egész életét férje emlékének és hű népének szenteli. Ebben áll erkölcsi nagysága.
Mikor Aeneasszal megismerkedik, erőt vesz rajta az asszonyi gyöngeség; a szerelem hatása alatt elfeledi női büszkeségét, kegyeletét, fogadását, sőt hű népét is; újra a szerelemnek és házastársi hűségnek élő nő akar lenni egy nemes férfiú oldalán. A mint azonban megtudja, hogy Aeneas távozni készül, hogy reménye sem lehet visszatartóztatására - hiszen szerelmükét maguk az istenek, mint tervükkel ellenkezőt, rosszalják - nincs miért élnie többé, mert ő maga belátja, hogy, miután boldog szerelme álomként eltűnt, ő többé nem a hű özvegy, nem a népét boldogító királyné, nem az a szellemi és erkölcsi tökéletességben tündöklő asszony, a mi előbb volt; ő maga tudja legjobban, hogy engedve a szerelemnek, mely nemes volt ugyan, de egyéb erkölcsi hatalmakkal jött összeütközésbe, megsemmisítette létének morális alapját.

E kínos tudatból fakad kétségbeesése és őrjöngése. Lelki erőinek egyensúlya már akkor bomlani kezd, midőn először értesül Aeneas szándékáról; e zavar teljessé lesz utolsó reménye eltűntével. Rémképek üldözik. Áldozik az istenek oltáránál s drága borajándékát ocsmány vérré látja változni; sötét éjjel, a halálbagoly rémes siránkozása közt, mintha panaszos hangokat, meghalt férje szavát hallaná a szentélyből, melyet Sychaeus szellemének emelt; álmában a kegyetlen Aeneas alakjától riad meg, azután úgy tetszik, mintha egyes-egyedül bolyongana egy nagy pusztaságon, saját népétől is elhagyatva.
Már csak a halál módjairól gondolkozik s tervét egy őrjöngő különösségével hajtja végre. Elhiteti nénjével, Annával, hogy egy varázsló asszonytól megtanulta azt a mesterséget, miképp lehet megszabadulni a boldogtalan szerelem kínjaitól: meg kell semmisíteni minden emléket, a mi a hűtlen után maradt s áldozni az alvilág istenének. Máglyát állíttat fel tehát palotája legrejtettebb részében, feldíszíti azt halotti pompával s fölteszi rá a nászágyat, a hős öltözetét, képét és kardját, a szerencsétlen frigy minden emlékét s miután az éj nagy részét a máglya mellett az isteneknek áldozva töltötte el, rövid álomra hajtja fejét.

Hajnalban, amint fölébred s kinéz, a nyílt tengeren a távolban fehér vitorlákat pillant meg, Aeneas hajóit, a melyek már Itália felé repülnek. Egy pillanatra felébred benne a tehetetlen bosszúvágy, őrjöngve mondja el utolsó átkát Aeneasra és ivadékaira, megjósolva, hogy örök gyűlölet lesz a karthagoiak és Aeneas utódai között, azután fölmegy még egyszer a máglyára, még egyszer végig szemléli kínos gyönyörűséggel egykori boldogsága romjait:


Haljunk meg hát bosszulatlan,
Ám haljunk meg azért! így, így vegyen át a hideg föld,
Lássa a tengerről lobogó máglyánkat az ádáz
Trójai és lelkét a halál baljóslata marja.
E szavakkal Aeneas kardját szívébe meríti.
Jajveszékelve gyülekeznek köréje szolgálói,

Anna Ölébe veszi a haldokló fejét, lehelletét lesve, halálkínjain maga Juno könyörül meg s Irist küldi le hozzá:

Iris alászáll hát harmattal tollain, a nap
Fénye verésétől hímzetten ezernyi színekkel
S a haldoklóhoz lehajolva: „Parancsra feloldom
Tagjaidat s ím ezt Orcusnak szentelem”, így szól
S jobbja lemetszi haját. A melegség egyben eloszlott
Testéből s elszállt a lég szellőiben élte.


II.

A fönnebbiekben láttuk Didó szerelmének költői rajzát s így áttérhetünk annak a kérdésnek vizsgálatára, minő helyet foglal el Vergilius a szerelem felfogását illetőleg az antik költészetben. Ha csak futólag is tekintjük át az antik költészet történetét, meggyőződhetünk arról, hogy alkotásaiban a szerelem nem játszott oly uralkodó szerepet, mint a későbbi, a romantikus és a modern költészetben, s ha szerepel is, mint alább kimutatjuk, minden mélyebb, eszményibb felfogás nélkül, mint az érzékek kellemes láza, mint az élet számos gyönyörűségeinek egyike, vagy, mint egyéb pusztító szenvedélyek, a féltékenység, a gyűlölet, a bosszúvágy felkeltője szerepel. Magát a szerelmet, mint szenvedélyt, részletes hűséggel, teljes mélységében és kimeríthetetlen változatosságában különösen azóta rajzolja a költészet, mióta a kereszténység szívünk titkaiba mélyebben bepillantani s érzelmeink gazdagságának oly ismeretére jutni megtanított, a minőt a külső természet szemléletébe bizonyos tárgyilagossággal elmerülő, inkább a fantázia, mint az érzelmek hatalma alatt álló görög szellem nem ismert.
Homéros derült világában nyomát sem találjuk annak az érzésnek, melyet korunkban nemesebb értelemben vett szerelmi szenvedélynek nevezünk, s melynek szívünkben, ha egyszer fellép, uralkodó szerepet, sőt sorsunk felett való döntést tulajdonítunk. Homéros inkább a házastársi hűséget festi, mint például Odysseusban, de ez alakjánál is a honvágy s az apai szeretet az uralkodóbb vonások; kiválólag a női hűség képviselői: Andromache, ki férjét, Hectort, meghatóan így szólítja meg:

Oh Hector, te vagy édes atyám, te vagy édes anyám is,
Édes testvérem s éltemnek drága szerelme,

ezzel akarván kifejezni, hogy férje neki mindene, továbbá Penelope, ki húsz éven keresztül egy pillanatra sem feledkezik meg távollevő Odysseusáról; mind a két jellemnél azonban a hűség alapjául a gyermekeik iránt való szeretet éppoly vagy talán még nagyobb mértékben szolgál, mint a vonzalom férjeik iránt. Andromache a kis Astyanax sorsára gondol, midőn férje csatába megy, Penelope folyton attól tart, hogy fiát, Telemachust, a kérők megölik.
A szerelem Nausikaában, mint a naiv, ártatlan leánynak Öntudatlan érzése, melynek nevet sem tud adni, jelenik meg.
Midőn Odysseust meglátja, kit Athene a férfiúi szépség teljes fényében vezet eléje, meglepetve fejezi ki óhajtását, hogy bárcsak ilyen férfiút nevezhetne férjének, bárcsak maradna köztük a rejtélyes idegen. De, midőn megtudja, hogy Odysseusnak vissza kell sietnie családjához, jó szívvel vesz tőle búcsút s kéri, hogy emlékezzék vissza ő reá, mint megmentőjére.

Futó mámornak, kellemes ingernek tekinti a szerelmet Helena, a ki, míg Trójában van, majd visszavágyakozik hazájába, majd, a mint az ostromlott város sorsa jobbra fordul, újra belenyugszik végzetébe és megelégszik Parissal; miután pedig Tróját beveszik, mintha semmi sem történt volna, visszamegy Spártába s folytatja ott, a hol elhagyta, a feleség, az anya s a királyné szerepét.
Végre csak buja, érzéki vágyat látunk Circében, nem sokkal nemesebb a Calypso érzelme. Különben is Homéros általában úgy festi az istennők és a hősök viszonyát, hogy az előbbiek, ha egy-egy deli férfiúra bukkannak, rendesen megkísértik annak elcsábítását s nagyon rossz néven veszik akár Zeustól, akár a többi istenektől, hogy az ilyen csínyeket nem jó szemmel nézik.

Már a görög lírai költészet, a műfaj szubjektív természetéből kifolyólag, több tért enged a szerelemnek, de a fennmaradt töredékek csekély számuk dacára elég bizonyságot adnak arról, hogy e lírikus költőknél is a szerelemnek testies, érzéki oldala szerepelt minden mélyebb, eszményibb felfogás nélkül, így Mimnermosnál, kinek legfőbb vágya az, hogy „betegségek és sorvasztó gondok nélkül hatvan éves korában érje el a halál végzete", a kinek legnagyobb félelme a világ örömeitől megfosztott öregkor, melyet rútnak és gyűlöletesnek nevez, s a kinek „nincs élet, nincs öröm az aranyos szerelmen kívül", ez az érzelem csak a puha élvezetvágy alakjában jelentkezik.
De egész költészetének alaphangja mégis a mélabú, mély átérzése annak, hogy az emberi lélek folyton elérhetetlen cél után sóvárog és az élet nyomorainak, melyben rövid ifjúságot és örömöt küzdelmes férfikor és kínos öregség követ; a szerelem az egyedüli élvezet, melyet fáradságos életpályánkon az istenek nekünk megengednek, azért, míg ifjúságunk tart, ne vessük meg Aphrodite ajándékait. Anacreonnál már ez a reflexio is hiányzik, nála sehol sem találkozunk többé az élet komolyabb felfogásával, neki a gyönyörűség nem eszköz az élet nyomorának enyhítésére, hanem az egyedüli cél, a szerelem pedig, épp úgy mint rokon lelkű elődjénél, Alkmannál, a dús lakoma fűszere: ezért tudja élvezni minden utógondolat nélkül a mámor édességét, hévül a thrák leány csábító hajfürtéiért, Cleobulus villogó szemeiért; ezért költészetének csaknem kizárólagos tárgyai a bor, a hetaerák, a szép fiúk.
Csak, midőn már öregszik, gondol olykor-olykor ^rra, hogy a halál nemsokára minden örömnek véget vet s hideg borzongás fut végig tagjain. De a könnyűvérűség ekkor sem hagyja el s vén létére sem átalja hamis szavakkal szólítani meg dalaiban a fiatal leányokat. A véghatást, melyet Anacreon költészete reánk tesz, utánzóinak versei, az úgynevezett Anacreontea-gyüjtemény tükrözi vissza leghívebben: egy bohókás öreget látunk, a ki azt tartja, hogy, minél közelebb állunk a sírhoz, annál jobban járjuk a bolondját.

Kissé nehezebb megtalálni a kulcsot Sapphonak, e rejtélyes lelkű nőnek, megértéséhez, a kit halála után két század múlva már maguk a görögök sem tudtak helyesen magyarázni. Mégis, ha figyelmesen olvassuk reánk maradt töredékeit, melyekben majd a férfiúi szépséget és erőt magasztalja, majd barátnőinek bájait ecseteli a legtalálóbb és legrészletesebb költői képekkel és hasonlatokkal, ha nézzük izzó vágytól égő szerelmi dalait, melyeket tanítványaihoz, Lesbos legszebb leányaihoz intézett, talán nem tévedünk, ha költészetének legfőbb rúgóját egy speciális görög érzésben, ez első sorban művész-lelkű nép szellemének őseredeti hajlandóságában, a testi szépségért való szenvedélyes rajongásban találjuk. Sappho a szépbe volt szerelmes és akár férfiúban, akár nőben látta a természet e tökéletességét, lángoló lelke egész hevével fordult felé.
A görög tragédia atyjának, Aeschylusnak komoly, fenséges, olykor rideg költészete újra teljesen háttérbe szorítja a szerelmet, sőt csaknem száműzi istenekkel dacoló, gigantikus alakjai köréből. Sophocles, ez a gyöngéd költő, kinek Múzsája legtisztább kifejezése Homéros után a görög szellemnek, szintén nem tulajdonit a szerelemnek nagy szerepet tragédiáiban, sőt annak a nézetének ad kifejezést, hogy a családi kötelékek a szerelminél erősebbek. Antigone, midőn a vesztőhelyre indul, jobban siratja fivérét, mint jegyesét:
„Hiszen férjet találnék én a meghalt helyett és gyermekeim is lehetnének más férfiútól, de, miután atyám és anyám Hades mélyébe rejtőztek, nem nőhet fel számomra több fivér". Egyetlen alakja van, a kiben mélyebb, bensőbb szerelemnek, a hú nő férjéhez való gyengéd ragaszkodásának festését kisérti meg, a Trachisi nőkben Deianira, Hercules felesége.

Euripides, ha három legszebb tragédiájának, a Medeának, a Hippolytusnak, az Andromachénak címeit vesszük tekintetbe, úgy tűnik fel, mintha a szerelem költője volna. Ha azonban műveit közelebbről vizsgáljuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy nem annak a szerelemnek, a melyet mi nevezünk így, egy más lény iránt való teljes odaadásnak, hanem a szerelem nyomában járó egyéb vészes szenvedélyeknek, a sértett hiúságnak, a gyűlöletnek, a féltékenységnek a festője; ez az a tér, a hol művészete otthoniasan érzi magát és tetőpontját éri el.
Hermione az Andromache című drámában az eszeveszett féltékenység képviselője, ki, midőn észreveszi, hogy Neoptolemos vonzalommal van Andromache iránt, a legembertelenebb kínzásokkal gyötri e szerencsétlen nőt; a Hippoiytusban, miután Phaedra hasztalanul üldözi szerelmével derék mostoha fiát, a szűz Diana kedveltjét, a sértett hiúság dühöngése nyer megragadó kifejezést, melynek Hippolytus áldozatul is esik, végre Medeában, a ki, miután megtudja, hogy Jason hűtlenné lett hozzá, megöli Jasonnal nemzett gyermekeit, az elhagyott nő vérszomjas bosszújának kitörését látjuk. Szóval Euripides, kit nem hiába vádoltak nőgyűlölettel, nem szerelmes nőket, hanem fúriákat fest, kikben a szerelem csak szikra nemtelenebb szenvedélyek lángra gyújtására.

Mellőzve az ó-komédiát, a személyes gúny e szeszélyes termékét, melynek már fogalma is kizárja azt, a mit mi keresünk, a görög nemzeti irodalom utolsó, sok tekintetben betegesnek mondható hajtásánál kell megállapodnunk, a Menander-Philemon-féle új komédiánál· Ismeretes dolog, hogy az új komédia volt az a műfaj, mely először oldja meg házassággal a drámai csomót, de ebből még a világért sem szabad azt következtetnünk, hogy a szerelmet mélyebb felfogással, nemesebb formában tüntetné föl.
Az új komédiának csaknem egész tárgyköre arra a részére terjedt ki a görög társadalomnak, mely egyrészt nőtlen ifjakból állott, kik az athéni polgárleányok elzárt helyzeténél fogva meg voltak fosztva nemesebb értelemben vett női társaságtól, másrészt hetaerákból, kik szellemi tekintetben gyakran felülmúlták a társadalomban oly alárendelt helyzetű athéni polgárnőket s hálójukba kerítvén a város ifjait, rémei lettek a szerencsétlen, a komédiákban rendesen korlátolt elméjű apáknak, kinek a zsebe bánta meg a sok dínom-dánomot; kiegészítői e társaságnak a furfangos, uraikat lépten-nyomon megcsaló rabszolgák s az evésivásban legfőbb gyönyörű ségöket találó, részben az udvari bolond, részben a maitre de plaisir szerepét játszó paraziták.
Végül rendesen kiderül, hogy a darabban szereplő hetaera valami athéni polgárcsalád elveszett gyermeke; kit azután a hálóba kerített ifjú feleségül vesz. Ilyenkor megesik az is, hogy a szerencsés kifejlet örömére apa és fiú együtt mennek mulatni kétes hírű helyekre. Sajátságosán illik e keretbe egy csomó morális frázis és olykor a szerelmesek monológjaiban az erőszakolt szentimentalizmus. Egy szóval az új komédiára sokkal erősebben van reá sütve a kor romlottságának bélyegje, hogysem a léha érzékiség köréből kiemelkedve a szerelem nemesebb felfogására tudott volna jutni.

A kezdetleges római irodalomban, mely, mint tudjuk, kiválólag az attikai tragédia és az új komédia nyomain haladt, hiába keresnénk a Szerelem költői feldolgozásában új elemeket. A mi a későbbi lírikusokat illeti, Catullusnál csupán Lesbiához intézett dalaiban találkozunk valódi, mély, de méltatlan tárgyra pazarolt szenvedély jeleivel, különben még ez a kedves költő is, elve lévén, hogy a poétának magának kell erkölcsösnek lennie, nem verseinek, akárhányszor obscén tárgyakkal mocskolja be lantját.
Tibullusban több az érzelmesség, mint bármely más ókori lírikusban, s kezdetben, midőn Bellájával megismerkedik, örök hűségről; sírig tartó szerelemről álmodik, de ez a nemesebb alap nála is frivolságban vész el, midőn meggyőződik arról, hogy kedvese sem jobb a többi hetaeránál (1. I. 6.); Nemesis-szel folytatott viszonyában kezdettől fogva hiányzik az igazi érzés, a hozzá intézett elégiák csupa kielégíthetetlen, érzékiesen szenvedélyes sóvárgással vannak tele; a szerelmi boldogság nyugodt élvezetéről, tartósabb összeköttetésről szó sincs. Propertius férfiasabb Múzsája kezdettől fogva az izzóan szenvedélyes, érzéki szerelem oltárán áldoz; Cynthiája typusa a magasb fajta római hetaerának, csábítóan szép, művelt, maga is költő, de kacér, erőszakos, zsarnoki hajlamú, ezenkívül követelő, pazar, a ki a legdrágább ruhákban jár, a városban a legköltségesebb mulatságokat keresi, a nyarat fürdőkben és villákban tölti s utoljára· is a legtöbbet ígérőnek lesz zsákmánya.
A viszony vége csúfos palinodia, melyben a költő visszavonja mindazt a szépet és jót, a mit valaha a leányról mondott (III. 24.), sőt megtorlást kíván (III. 25.) mindazért a fájdalomért a sorstól, a mit Cynthia neki okozott.

Horatius, az igazi epicurcus, távol tart magától minden szenvedélyt, a mi megzavarhatná lelke derült harmóniáját, melyhez nehéz ifjúság után, keserves tapasztalatokon okulva jutott; nála a szerelem pillanatnyi játék, futó enyelgés, melynek minél hamarább végét kell szakítani, hogy valamikép komoly dolog, baj ne lehessen belőle; a költő még ott is, a hol áradozni látszik, bírálója tud lenni saját érzéseinek, s a ki igazán érti őt, pathosán is átérzi a finom iróniát. Mit szóljunk végre Ovidiusról, Vergiliusnak jóval ifjabb kortársáról? Róla elég annyit mondanunk, hogy verseinek legnagyobb érdeket éppen a kor léhaságának hű kifejezése kölcsönöz. Nem is én jellemzem így, de maga mondja magáról: „Én Naso vagyok, saját léhaságomnak költője”

Szemben kortársaival, szemben az egész antik költészettel egészen más felfogásra vall a szerelem leírása Vergiliusnál. Ő is az antik álláspontra helyezkedik ugyan, midőn a szerelem lángját Didóban Venussal és Ámorral kelteti fel, és midőn Aeneasban az isteni hírnökkel, Merkúrral, egyszerre kioltat minden ragaszkodást Didóhoz és országához, a mit modern költő bizonyára nem tett volna; ez még a Homéros felfogása, kinél az istenek gyakran tetszés szerint keltenek a halandókban vágyakat és szenvedélyeket, oly epikus hagyomány, melyet mondái tárggyal foglalkozó költő nem mellőzhetett.
De, míg Aeneas magaviseletét a mű vallásos jellege is igazolja, Didó szerelmének rajzolásában, mint láttuk, a költő nem elégszik meg az eposzi okkal és fokról-fokra tárja elénk a szenvedély lélektani fejlődését. Már ez a pszichológiai fejlesztés határozottan elütő az époszirók addigi eljárásától, sőt, a mennyiben magának a szerelemnek ilyen mélyreható elemzésével az antik költőknél sehol sem találkozunk, egészen új vonás Vergilius költészetében, szemben úgy kortársaival, mint elődjeivel, még a drámaírókkal is. Azután, ha tekintjük, mivel adja költőnk Didó szerelmének okát, mint származtatja azt a részvétből, csodálatból és tiszteletből, szóval a lehető legnemesebb alapból, azonnal észrevesszük, mennyire különbözik ez attól a csapongó élvezetvágytól, melyet Mimnermos, Alkman és Anakreon énekeltek meg; de elüt a Vergilius felfogása az elegiakusok érzelmességétől is, mert nem léha szerelmi viszonyok múlékony kellemetlenségeit tárgyalja, hanem valódi szenvedélyt, mely a kezdetben neki ellenálló lelki erők legyőzésével hatalmába ejti teljesen és örökre az egyén egész belső világát; ugyancsak ebben különbözik a Didóban festett érzelem a Sapphoétól, mely csak a szépért való heves rajongástól vezéreltetve folyton változtatja tárgyait; ez választja el Vergiliustól a Sapphóval rokon lelket, Catullust is, ki, midőn a hozzá méltatlan Lesbiát elveszti, saját erkölcsi nemességében bízva reméli, hogy e kínos szenvedélytől megmenekül, a miről Vergiliusnál szó sincs: Didóra nézve Aeneas elvesztése egyértelmű a halállal.

Didó szerelme nem is az a családias érzés, mely Homérosnál főszerepet játszik s melynél a vonzalom tárgyát nem is annyira a házastárs személye maga, mint inkább a haza, a házi tűzhely, a gyermekek, szóval mindaz teszi ki, a mit az otthon fogalmában egyesítünk, mert hiszen a tárgy, melyre a szerencsétlen királynő lelke egész hevét pazarolja, tisztán Aeneas személye. Ha végre Vergilius felfogását összevetjük az Euripidesével is, kinél a szerelem úgy válik tragikus motívummá, hogy a lélekben egyéb, dúló szenvedélyeket ébreszt, melyek csatájában magának a hősnek is vesznie kell, míg Vergiliusnál a szerelem olyképpen lesz a tragikum csirájává, hogy lebilincseli a lélek összes erőit, szolgálatába hajt minden gondolatot és érzelmet s ily módon oly kötelességek teljesítését feledteti el, melyek minden körülmények közt szentek s melyek lábbal tiprása a boldogság rövid mámorának elmúltával szükségképen kínos meghasonlást idéz elő a nemesebb jellemnél; továbbá, ha tekintetbe vesszük, hogy Euripides alakjait a boldogtalan szerelem, a csalódás őrjöngő fúriákká változtatja, kik éppen szerelmük egykori tárgya ellen dühöngenek legborzasztóbban, míg Vergiliusnál Didó a csalódás után is passzív marad, s bár átkozza a csalódás kínjai közt kedvesét, nem arra gondol, hogy Aeneason bosszút vegyen, de, hogy őt visszatartsa, s ha ez nem sikerül, az élet terhétől megszabaduljon, végre kimondhatjuk a sarkalatos különbséget Vergilius és a többi régi költő közt: míg ez utóbbiak a szerelem fogalmát illetőleg csak a magasfokú vonzalomig emelkedtek, Vergiliusnál a szerelem egy más lény iránt való teljes odaadássá lesz, a lélek átolvadásává egy más lélekbe úgy, hogy, ha tőle válni kénytelen, létének alapja van megsemmisítve.

Éppen ebben a különbségben Vergilius és az antik szellem közt leljük a rokonságot közte és a modern felfogás között. Modern felfogás szerint a valódi, mély és nemesebb szerelem egyenlő a teljes odaadással. Különösen a kereszténység diadalra jutásával terjedt el ez eszme egy, az érzelmeknek oly nagy tért nyitó vallás hatása alatt. Megtaláljuk ezt a misztikusok ábrándos szerelmében Jézus iránt, melynek célja a vele való teljes lelki egyesülés; megtaláljuk ezt módosulva a középkori ember ideális, tiszta és Önmegadó szerelmében, melynek leg-praegnansabb kifejezője Dante, ki kedvesét, Beatricét, a leikébe áradó isteni malaszt személyesitőjévé teszi; megtaláljuk végre, természetesen a mi fogalmainkhoz közelebb hozva, Shakspere néhány angyali nőalakjábans az egész újabb költészetben. Ez az, a mi Didó sorsának, kinek szerelme oly nemes okokból fakad, kinek minden gondolata és érzelme a szeretett férfiú köré fonódik s a ki, miután Aeneas méltatlanul elhagyta, el tudja utasítani magától a bosszúnak lelkében egy pillanatra felmerülő gondolatát s így tud szólni:

Haljunk meg hát bosszulatlan,
Ám csak haljunk meg

valódi romantikus szint ad s éppen e romanticizmusnál fogva ma is a legmélyebben hat reánk Didó bús szerelmének története. Dido, mint a mélyen és nemesen szerető nő típusa nagyon közel áll az újabb poézis kedvelt nőtípusához, egy Julia, egy Desdemona alakjához: mint ezeknek, úgy Didónak is főjellemvonása, hogy egész lényük a szerelemben olvad föl s ezen kívül más érzelemre nem is képesek, ellentétben úgy a Homéros-féle nőalakokkal, kikben a természetes józanság gátolja meg az érzelmeknek ilyetén túláradását, mint a hősmondák tragikus nőalakjaival, kiknek főjellemvonása az energia s kikben, mint már említők, rendesen más szenvedélyekkel párosul a szerelem.
De van még az Aeneis negyedik könyvének egy oly tulajdonsága, melyet régibb eposzokban nem találunk s mely ismét arra szolgál, hogy a művet modern olvasó számára élvezhetőbbé tegye: sajátságos stílusa. Nem az az objektív, nyugodt, lassú menetű előadás ez, mint a Homéros-féle, melynek minden során, még ott is, a hol a szereplő személyek maguk adják elő érzelmeiket, meglátszik, hogy a költő egészen a külső természet szemléletébe van merülve, abból vett képek népesítik be fantáziáját, annak derültsége tükröződik vissza költeményeiben.

A Vergilius előadása ezzel homlokegyenest ellenkező s új bizonyíték arra, hogy alapjában véve önálló szellemű költő. A negyedik könyv stílusán mindenütt meglátszik, hogy egy érző szív történetét adja elő. A költő maga is mintegy belesodródik az események árjába, fel van izgatva a tárgytól, melyet előad, s ott is, a hol a maga nevében szól, leírván Didó lelki harcát, midőn megadja magát a szerelem hatalmának s az isteneknek engesztelő áldozatot hoz, midőn sebzett szarvasként jár az utcák során, midőn erőt vesz rajta a gyanú, hogy Aeneas elhagyja, midőn rémképek gyötrik, végre, midőn halálra szánva magának a máglyát felállíttatja, minden sora mély érzelemtől van áthatva; ott pedig, a hol magát a szerencsétlen királynét beszélteti, lelki állapotait egészen a katasztrófáig, a pathetikus stilus minden jelességét egyesítve, megható hűséggel, végül megrázó drámai erővel festi.

Honnan ez anticipatiója egy oly világ eszméinek, melynek ideje akkor még nem érkezett el? Honnan ez előre érzése oly érzelmeknek, melyek csak hosszú évsor múlva kezdtek először helyet foglalni az emberek szívében? Honnan ez ideális gondolkodásmód az egyre jobban elharapódzó élvezetvágy s a vele járó erkölcsi romlás közepette? A kedély eme szűziessége a léhaság korában? Öntudatlan vágyakozása ez egy, magában álló, nemesebb léleknek az emberi szellem és kedély sejtett szükségeinek kielégítésére? Vagy oly szellemi állapot kifolyása mindez, mely akkor már hatalmába ejtette a gyöngédebb lelkeket, de melynek világosabb kifejezése csak Vergilius műveiben maradt reánk? Szép és érdekes kérdések, melyekkel azonban e helyt bővebben nem foglalkozhatunk.
Megelégszünk annak a kiemelésével, hogy Vergilius, ha művei külsőségein áthatva azok gondolati és érzésbeli tartalmát vesszük vizsgálat alá, rendkívüli jelenség gyanánt fog előttünk feltűnni, mint az antik költői szellem egyik utolsó képviselője s egyszersmind új idők előhírnöke. Szellemének ez az oldala az Aeneis negyedik részében különösen feltűnik. Nem hiába érezte a középkor Vergilius-szal való szellemi rokonságát s nemcsak legtöbbet foglalkozott e költővel a pogány klasszikusok között, hanem örömest vallotta őt a kereszténység prófétájának is, midőn a híres negyedik eclogában valóságos jóslatot, Krisztus eljövetelének hirdetését akarta fölfedezni.
Mi nem tarthatjuk őt prófétának ily értelemben, de annyi bizonyos, hogy az antik költők közül egyik sem áll oly közel a keresztény érzelemvilághoz, mint ő, s éppen azért egyik sem férkőzik annyira hozzá a mai ember szívéhez. Valóban ő volt legalkalmasabb arra, hogy még a középkorban is fenntartsa a szellemi kapcsolatot az antik pogányság és a keresztény világ között.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei