logo

XXV Februarius AD

Az Aeneis méltatása

Az Aeneis bírálatánál, ha igazságosak akarunk lenni, sohasem szabad elfelednünk, hogy olyan munkával van dolgunk, a melyen a szerző nem tehette meg az utolsó simítást. Említettük már, hogy Vergilius három teljes esztendőt akart a javításra szentelni, tehát bizonyára nagyon sok változtatást szeretett volna tenni az első kidolgozáson. Észrevette Ő azokat az ellenmondásokat, melyek a nagy mű egyes részletei között mutatkoznak s a melyeknek legfőbb oka abban keresendő, hogy, a mint már szintén mondottuk, nem az énekek sorrendje szerint haladt az anyag feldolgozásában, hanem hol az egyik, hol a másik énekből foglalt versekbe egy-egy részletet, a szerint, hogy milyen tárgyhoz volt éppen kedve.
Ha nem halt volna el oly korán, amilyen gondos író volt, okvetetlenül kiegyenlítette volna ez ellenmondásokat; de már a mű kiadói, Varius és Tucca, a kik azt a kegyeletes elvet követték, hogy ily nagy író művébe semmiféle idegen kézből származó dolgot nem szabad belevegyíteni, erre a feladatra nem vállalkozhattak s így maradt benne az Aeneisben több oly szerkezetbeli hiba, a melyen a figyelmes olvasó nem ok nélkül akad fenn s a melyek egy része még a mi tartalmi kivonatunkból is látható.

A legfeltűnőbb dolog az, hogy Creusa, a hős felesége, a mikor a második énekben testetlen árnyék alakjában megjelenik öt kereső férje előtt, világosan megmondja neki, hogy az istenek akarata szerint Hesperiában, a hol a Tiberis folyik, kell új várost alapítania (II. 782.), és Aeneas a harmadik énekben még sem tudja, hova menjen: előbb Thraciában telepszik le, azután a delosi Apollóhoz fordul tanácsért s így az egésznek a tartalma ellene mond a megelőző énekbe foglalt jóslatnak. Vergiliusnak tehát vagy a Creusa szavain kellett volna utóbb változtatást tennie, vagy az egész harmadik éneket átdolgoznia.

A negyedik énekben Aeneas azt beszéli Didónak (ÍV. 345), hogy a gryneumi Apollo utasította őt Italiába, holott a harmadikban a delosi Apollo teszi ezt s a gryneumi jóshelyről egy szó sincs benne. Mikor Palinurus, Aeneas kormányosa, az ötödik énekben a kormányrúd mellett elalszik s a hajóból kiesik, a tenger csendes (V. 820. 844. 851. 862.), de, mikor a hatodik énekben az alvilágban Aeneas-szal találkozik, mégis azt mondja neki, hogy miután a vízbe esett, a zajló hullámok között a nem maga életét féltette, hanem a kormányos nélkül maradt hajóért aggódott.

Midőn Aeneas a nyolcadik énebben fegyvereket lát villogni az égen (Vili. 534), felismeri benne a kezdődő harcok előjelét, mert, úgymond, Venus ezt előre megmondta neki; itt az a feltűnő, hogy megelőzőleg sehol sincsen szó Venus e jóslatáról. A kilencedik énekben Nisust és Euryalust úgy mutatja be a költő (IX. 176.), mintha az olvasó előtt teljesen ismeretlenek volnának, pedig már az ötödik énekben nagy szerepük van a versenyfutásnál (V. 294.), a miből azt lehetne következtetni, hogy Vergilius a két jó barát hősi önfeláldozásáról szóló epizódot hamarább írta meg, mint az ötödik énekbeli versenyfutást, és csak később határozta el magát arra, hogy ezt a két embert már az ötödik énekben is szerepeltesse.
A rutulok egyik hőse, Numa, mára kilencedik énekben meghal (IX.454.), s Aeneas mégis üldözi őt a tizedikben (X. 561.); Turnus meg kétszer öli meg Cretheust, előbb a kilencedik (IX. 774.), azután a tizenegyedik énekben (XI. 538.), a mire azt szokták ugyan mondani, hogy nem kell a két Cretheusnak egy azon személynek lennie, de mi erre azt felelhetjük, hogy, ha a költő két személynek adott volna egy nevet, bizonyára megkülönböztette volna őket egymástól valamivel. Ezek az ellenmondások és a már említett csonka versek tehát világosan mutatják, hogy az Aeneis nem teljesen befejezett munka, s éppen azért az efféle tökéletlenségeket nem szabad bűnéül felrónunk az idő előtt elhalt költőnek.

Az Aeneis anyagának forrásairól szóltunk már a tizenegyedik fejezetben; e helyt tehát csupán költői mintaképeiről kell még szólnunk. Vergilius nagy hősi époszt akart írni s ebben a nemben a régiek nem ismertek más remeket, mint a Homérosz két époszát. Utána indult a római költő is és legfőbb törekvése az volt, hogy műve lépten-nyomon emlékeztessen az Iliasra és az Odysseára. Valamint az Odyssea az Odysseus bolyongásait adja elő, úgy beszéli el az Aeneis első fele az Aeneas hosszas bujdosását, mielőtt Latium partjain kiköt. Homérosznál e bolyongások egy részét nem a költő maga írja le, hanem a hőssel beszélteti el Alcinous és a phaeákok előtt; így Vergiliusnál is Aeneas maga mondja el Didó kívánságára Trója pusztulását és a megmaradt trójaiak további sorsát egészen addig, a mikor a vihar Libya partjára veti őket.
A harmadik énekben szerepel az Odysseából ismeretes cyclops, Polyphemus is, sót a költő attól sem riad vissza, hogy Homérosz nyomán újra elbeszélje, miképp vakította meg Ithaka ravasz hőse az emberevő szörnyeteget. Az Odyssea révén került belé továbbá ugyanebbe az énekbe a Scylla és a Charybdis leírása, a hetedik énekbe pedig a Circe lakóhelyének és bűbájos mesterségének fölemlítése.
Az Odyssea tizenegyedik énekében a hős az alvilági lelkek közé megy, hogy Tiresiastól, a híres thebaei jóstól, megtudja a jövőt; az Aeneis hatodik énekében ugyancsak az alvilágot keresi fel Aeneas, hogy apjával, Anchises-szel, beszélhessen s meghallja tőle, mit kell Latiumban tennie s mi jövő vár Italiában családjára és népére. Mint Elpenor Odysseust, úgy kéri az Aeneisben Palinurus Aeneast, hogy temetetlen testének adja meg a végső tisztességet, és a mint már a hatodik ének ismertetésénél részletesen kimutattuk, az alvilág úgynevezett semleges területének leírása is leginkább a Homérosz-féle alvilágleírás hatását árulja el.

Az Aeneis második fele az Ilias párja akar lenni. Aeneas itt, mikor a latinokkal harcba keveredik, a győzhetetetlen Achilles szerepét viszi, vele szemben új Hectorként lép föl Turnus, a ki hazáját az idegenek ellen védelmezi, Homérosznál is, Vergiliusnál is asszony a harc fő oka, az Iliasban Helena, az Aeneisben Lavinia. A jó szándékú, de tehetetlen öreg Latinus is emlékeztet Priamusra. Valamint Homérosz az Ilias második énekében a Trója ellen indult görög törzseket, úgy számlálja elő a római költő a hetedik énekben Italia ama népeit, melyeket Turnus vitt harcba Aeneas ellen.
Mint Achilles, úgy Aeneas is teljes fegyverzetet kap Vulcanus istentől s mindkettőjük pajzsa remek képekkel van ékesítve, melyeket a két költő részletesen leír. Nisus és Euryalus, éppúgy mint az Iliasban Odysseus és Diomedes, éjjel lopóznak be az ellenséges táborba s borzasztó vérengzést visznek véghez az alvó hősök közt. Mikor Aeneas és Turnus párbajjal akarják eldönteni a küzdelmet s a két fél ilyen értelmű szerződést köt, a melynek megszegése azután még szörnyűbb harcot idéz elő, ez is az Ilias ama helyét juttatja eszünkbe, mikor a görögök és trójaiak megegyeznek abban, hogy Menelaos és Paris küzdjenek meg egymással Helena birtokáért, de a szerződést csakhamar megszegik.
Aeneas és Turnus utolsó harcának leírásába is sok oly vonást vegyített a költő, a mi Achilles és Hector párbajára emlékeztet. De az Aeneis első felében is van több oly részlet, a mi az Ilias hatására vall; így, hogy többet ne említsünk, azt az eszmét is, hogy Aeneas a meghalt Anchises tiszteletére versenyeket rendez az ötödik énekben, az Iliasból merítette Vergilius, a hol Achilles rendez játékokat Patroclus emlékére.

De nemcsak műve szerkezetében, nemcsak az egyes epikus motívumokban és epizódokban igyekezett Vergilius a Homérosz nyomán járni, hanem az Aeneis egész külső formáját is az ő mintájára szabta. Bőven kiaknázta a költők atyjának mesés gazdagságú szókincsét és állandó jelzőinek, plasztikus képeinek, sztereotip kifejezéseinek jelentékeny részét páratlan ügyességgel ültette át latin nyelvre, sőt a nagy terjedelmű epikus hasonlatokat is akárhányszor Homérosztól vette át. Előre lemondott hát arról, hogy a formában önálló legyen, mert ő is osztozott a régiek közmeggyőződésében, hogy Homérosz örök időre érvényesen állapította meg a nagy éposz külső alakját, de azután egész törekvését arra fordította, hogy az idegen formába mindenütt római-nemzeti tartalmat Öntsön. Mennyire sikerült ez neki, azt a következő fejezetekben fogjuk kimutatni.

A későbbi görög költők közül felhasználta még a Homérosz utódait, az úgynevezett cyclicusokat, a második énekben, a hol Trója pusztulását tárgyalja, a miről két ciklikus éposz is szólt, a Kis Iliász és a Trója veszedelme. Az is valószínű, hogy Camilla alakját szintén egy cyclicus költő, Arctinus, példájára alkotta meg, mert ez az író volt az, a ki Aethiopis-áb&n Penthesileát, a trójai háborúban részt vett hős lelkű amazont, megénekelte. Az alexandriai költők közül csak az egy Apollonius Rhodius hatott rá a negyedik énekben, a hol a Didó és Aeneas szerelmes történetében néhány oly vonást találunk, a mely emlékeztet a Jason és Medea szerelmének az Argonauticá-ban olvasható leírására.
A régibb római költők közül Naevius és Ennius hatottak rá legjobban. Az előbbitől vett át két motívumot az első énekben, nevezetesen a Juppiter és Venus beszélgetését és Aeneasnak azt a vigasztaló beszédét, melyet hajótörött társaihoz intéz. Ugyancsak Naevius volt az, a ki Didót és Aeneast először hozta össze egymással és a karthagóiak s a rómaiak kölcsönös gyűlöletének okát is a szeretők meghasonlásából magyarázta. Enniusnak főleg a nyelvét tanulmányozta nagy szeretettel és leginkább tőle kölcsönözte stílusának ódon színezetét. Lucretiusra az Aeneisben is számos hely emlékeztet, itt-ott a Catullus, az ataxi Terentius Varró és Varius hatása mutatkozik, sőt nem restéit tanulni még az olyan kisebb rendű epikusoktól sem, a milyenek Furius és Hostius voltak. Úgy tett ő is, mint később Shakspere és Moliére: minden lelki furdalás nélkül szemelte ki a gyöngyöket a kezdetleges, elavult irodalom szemétje közül és klasszikus keretbe foglalta.

Lássuk már most, miképp alkotta meg Vergilius a monda rendezetlen anyagából a homerikus formák segítségével az époszt. Ő volt az első, a ki Aeneast tette egy nagyobb terjedelmű elbeszélés hősévé, mert ezt az alakot mindaddig csak epizódszerűen szerepeltették a görög és római költők, s így egészen az ő érdeme, hogy az Aeneisnek szigorúan egységes szerkezetet tudott adni, a mi a költemény legfőbb jelességei közé tartozik. Nem krónikaszerű elbeszélést írt, mint Ennius és követői, a kik évszázadok történetét szorították bele époszaik keretébe s mit sem törődtek a cselekvény belső egységével, arra sem törekedett, a mire a Heracleisek és Theseisek szerzői, hogy egy hős élete folyását beszélje el születésétől haláláig, mert nagyon jól tudta, hogy sem a történetírás nyers anyaga, sem az egyes ember teljes életrajza nem alkot oly kerek egészet, hogy összefüggő költői mű tárgya lehessen, hanem a mondából csak annyit dolgozott fel, a mennyi egy bensőleg egységes cselekvény megalkotásához szükséges volt.
Aeneas feladata az, hogy Trója lángjai közül kimentse a város védő isteneit és számukra Itáliában új székhelyet alapítson, mert a végzet határozata szerint nagy jövő vár ott a legyőzött trójaiak utódaira. A hős tehát csak akkor lép ki a cselekvés színterére, a mikor nagy hivatását megkezdi, Trója pusztulásakor, s ez az éposz kiinduló pontja, mikor pedig az utolsó akadály is elhárul, a mely a hőst a végzet akaratának teljesítésében gátolta; vagyis, mikor Aeneas Turnust megöli, befejeződik az egész elbeszélés. Az olvasó érdeklődése kezdettől fogva a fő cél felé irányul, a mely mindvégig annyira előtérbe van állítva, hogy egy perezre sem téveszthetjük el szem elől. Ha elismerjük azt, hogy a benső egység minden műalkotás lelke, csak dicsérettel adózhatunk a szerzőnek, hogy a költői szerkezet e legfőbb kellékét, a melynek nagyobb terjedelmű munkában nem oly könnyű mindenütt érvényt szerezni, oly szigorúan megőrizte.

A szerkezet tagozódása a tizenkét könyvben a legpontosabb részarányosságot tünteti fel. Az egész elbeszélés két félre oszlik: az első hat ének Aeneas bolyongásairól szól egészen addig, a míg a vándorlás ez élj át, Latium partjait el nem éri, az utolsó hat ének a Latiumban vívott harcokat írja le a döntő párbajig, a mely Turnus halálával végződik. Továbbá mind a két fél felosztható két-két egyenlő részre, a mennyiben az első, a második és a harmadik ének azokat az eseményeket adja elő, a melyek Trója pusztulásától fogva a végzetes viharig s a karthagói parton való kikötésig történtek, a hol a cselekvényben bizonyos szünet áll be, a negyedik, ötödik és hatodik ének pedig a karthagói és siciliai tartózkodást meg az alvilági utat írja le s a hőst előkészíti magasztos hivatása teljesítésére, miután kiállotta a szerelem tűzpróbáját s biztató jóslatot nyert a jövőre; éppígy a második részben szorosan összetartozik a hetedik, nyolcadik és kilencedik ének, a melyekben Aeneas szövetségeseket gyűjt Turnus ellen s előkészületeket tesz a döntő harcokra, a nélkül, hogy személyesen venne részt az első összeütközésekben, végre a tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik énekben a szövetségesek élén maga is megjelenik a harctéren, leveri a latinokat, párbajra kényszeríti Turnust s az előleges szerződés értelmében elnyeri Lavinia kezét és helyet kap Latiumban új város alapítására.

A hősköltemény első negyedének különös érdekességet kölcsönöz az a, Homérosztól ellesett, epikai fogás, hogy a költő az első énekben, a hol azt a tengeri vihart írja le, a mely Aeneast és társait Libya partjaira vetette, a dolgok kellő közepébe (in medias res) viszi az olvasót s az előzményeket a második és a harmadik énekben magával a hőssel beszélteti el. Innen kezdve azután időrendben halad az elbeszélés.
Az epizódok is mindenütt szépen függenek össze a fő cselekménnyel s az olvasó figyelmét sohasem vonják el a tulajdonképpeni tárgytól. Az első énekben Venus és Juppiter beszélgetése arra szolgál, hogy egy pillantást vessünk a jövőbe s lássuk, mily nagy hivatás teljesítésére szemelte ki a hőst a végzet; epizódnak tekinthető, (a mint már említettük), a Didó szerelméről szóló egész negyedik ének is, de végeredményében ez is csak a hős jellemzésére szolgál, a ki le tud mondani a szerelemről, az egyéni boldogság e leghatalmasabb eszközéről is, hogy teljesítse a végzettől reá ruházott feladatot: Aeneas legsúlyosabb megpróbáltatása ez, mely méltóvá teszi őt a legnagyobb hivatásra.

Az ötödik énekben a versenyjátékok leírásában alkalmat vesz magának a költő arra, hogy megismertesse az olvasót az Aeneas kíséretében levő trójaiak főbbjeivel, a kikről addig alig hallottunk valamit, a Turnus hadainak előszámlálása pedig a hetedik énekben arra való, hogy halljunk egyetmást Italia néptörzseiről s azokról a vezérekről, a kik Aeneas-szal fognak szemben állani a bekövetkezendő harcokban. A nyolcadik énekben a Cacus-epizód és Pallanteum leírása kapcsán megismerkedünk azokkal a helyekkel, a hol később Róma, a világ ura, fog állni, a híres pajzsleírás pedig feltünteti Aeneas népének, a rómaiaknak, egész jövőjét. A kilencedik énekben Nisus és Euryalus, a hazafias önfeláldozás mintaképei, a nagy jövőre hivatott trójai ősök erényeit helyezik fényes világításba, a mire az öreg Aletes szavai is utalnak:

Isteneink, kiktől függ Trója jövője, ti mégse
Hagyjátok, látom, végképen elesni e népet,
Kik neki ily fiakat s ily bátor szívet adátok.

A tizedik énekben az Aeneas-szal szövetkezett seregek előszámlálása szintén nem hiába való, mert itt mutatkoznak be az olvasónak azok az etruszk főemberek, a kik a későbbi harcokban Turnus-szal szemben állnak. Nincs tehát az Aeneisnek egy oly részlete sem, mely a főcselekményt vagy a főhőst elhomályosítaná s még a jövőbe vetett pillantások is oly ügyesen vannak az elbeszélés keretébe illesztve, hogy minden erőszakolás nélkül, szinte észrevétlenül jut az olvasó a mondavilágból a római történet világába, Aeneastól Augustusig.
A mi a jellemfestést illeti, első sorban Aeneas-szal, a főhőssel kellene itt bővebben foglalkoznunk. De éppen az ő jelleme, a mely annyira eltér az epikus hősöknek Homérosz óta megszokott jellemétől, nem érthető meg az egész mű célzatának ismerete nélkül; róla tehát később, a tizennyolcadikfejezetben; fogunk szólni, a hol majd az Aeneis vallásos jellegét fejtegetjük. Egyelőre csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy költőnk Aeneasban az ős római jellem fő vonásait akarta megörökíteni s ezért nem szabhatta őt a Homéroszikus hősök mintájára, azért kellett az ő jellemzésében az istenfélelem, a jámborság s az önmegtagadás erényeit jobban kiemelnie a harciasságnál s a vitézségnél. De nemcsak az éposz nemzeties célzata, hanem a költő humánus érzelmei sem engedték meg, hogy Aeneasból egy új Achillest csináljon s így az ő hőse az Ilias és az Odyssea hőseitől még abban is különbözik, hogy a legszörnyűbb harc hevében sem lesz kegyetlenné.
A Homérosz primitív emberei nem ismernek mértéket a gyűlölet s a bosszú érzéseiben, olykor valóságos kannibáli kifejezésekkel támadnak egymásra s féktelen dühöket még az ellenfél halála sem csillapíthatja le. Mennyire különbözik ezektől a Vergilius Aeneasa, a ki minden áron kímélni szeretné az apja védelmére siető fiatal Lausust, mert meghatja őt a fiúi szeretet ily szép nyilvánulása, és a mikor mégis kénytelen megölni a meggondolatlan támadót, megsajnálja a jobb sorsra érdemes ifjat s holttestét maga emeli föl a porból. Végül még legnagyobb ellenségének, Turnusnak is megkegyelmezne, ha eszébe nem jutna a szerencsétlen Pallas halála, a kit Turnus ölt meg s a kit neki kell megbosszulnia.
Nem leli ő kedvét az öldöklésben s az ellenséggel szemben is mindig nagylelkű. Ezt a szép vonást, a minőre nincs példa a régi époszok hősei közt, a maga leikéből vitte át Aeneas jellemébe a költő s ezzel csak rokonszenvesebbé, a környezetből kimagaslóbbá tette előttünk a főhős alakját. Megható az a fiúi tisztelet s az az önfeláldozó szeretet is, melyet az öreg Anchises iránt érez, a ki mellette a bölcs tanácsadó s az istenektől megihletett jós szerepét viszi, de ezekkel a vonásokkal már maga a monda ruházta fel őt.

Aeneas társai közt, sajnos, egy sem akadt, a ki érdeklődésünket magára tudná vonni. Azok a trójai hősök, a kik Laviniumot megalapítani segítettek, az époszban puszta nevek maradnak, halvány, szín és élet nélkül való alakok. Ez az Aeneis egyik legnagyobb fogyatkozása, a mely világosan mutatja, menynyire nem mérkőzhetett Vergilius jellemző képesség tekintetében Homéroszral, aki Iliászában úgy a görög, mint a trójai részen a tőről metszett, húsból és vérből való alakok egész sokaságát mutatja be, míg az Aeneis második felében, a hol harcra kerül a sor, az egy Aeneason kívül csak az itáliai hősök közt találunk néhány sikerükön jellemzett alakot. Éppen a győztes fél tehát az, a mely jelentéktelenebbnek tűnik föl előttünk. Ezt a hibát legfeljebb azzal menthetjük, hogy a monda úgyszólván semmiféle adattal sem támogatta a költőt az Aeneas környezetének jellemzésében. Itt mindent a saját képzelő erejéből kellett volna merítenie s ez nem volt elegendő ahhoz, hogy egészen új, eredeti jellemeket teremtsen.
Mint epizód-alakok, Nisus és Euryalus említhetők, az önfeláldozó barátság mintaképei, kiknek szomorú sorsát a kilencedik ének egy gyönyörű részlete örökíti meg. Euryalus semmiféle veszedelemben sem akarja barátját magára hagyni s ezért kiséri Nisust, a ki egyedül szeretne az ellenséges táboron átlopózni, a veszélyes útra, Nisus pedig, a mikor már szerencsésen megmenekülhetne, önként rohan vesztébe, hogy barátja halálát megbosszulja. Megható a fiatal Euryalus-nak anyjához való szeretete is. Anyja tudta nélkül indul el a táborból, hogy a félelemtől megkímélje, s Ascaniustól, a ki előre fényes jutalmat ígér neki, csak azt a kegyet kéri, hogy halála után viselje gondját támasz nélkül maradó öreg szülőjének. Az itáliai vitézek közül Turnus, az éposz második hőse, az Aeneis Hectora, tűnik ki leginkább.

Fiatal, szép és bátor dalia, a ki semmi veszélytől sem riad vissza, csüggedést nem ismer, a legvakmerőbb tettekre vállalkozik, mert meggyőződése szerint igaz ügyért, hazájáért és menyasszonyáért harcol. Nem akarja elhinni, hogy a végzet Aeneas mellett van s a magasabb hatalmak ellen folytatott tragikus harcában oly férfias erővel állja meg helyét, hogy méltán megérdemli részvétünket. Csak akkor törik meg, mikor az Aeneas-szal vívott párbajban erejét fogyni érzi és feje fölé száll a halál madara: de még ekkor is oda kiáltja ellenfelének, hogy nem tőle fél, hanem az ellenséges istenektől. Mellette a trójaiakkal vívott harcokban Mezentius tűnik ki legjobban, kinek alakját néhány erős vonással ügyesen rajzolta meg a költő.
Gőgös és elbizakodott ember, a ki mit sem törődik az istenekkel, kegyetlen zsarnok, a kitől saját népe is irtózik, a harcban vérszomjas és vadul bátor; zordonságát csak az az emberies vonás enyhíti, hogy gyöngéd szeretettel ragaszkodik derék fiához, Lausushoz, és nem akarja túlélni halálát. Az öreg Latinus szelíd lelkű, bizalomra hajló és békeszerető ember, a ki mindenkép szeretné megakadályozni a vérontást, de sokkal erélytelenebb, hogy sem fékezni tudná Turnustól felbőszített népe dühét. Személyesen sohasem vesz részt a harcban s e bölcs előrelátásával megakadályozza azt, hogy a latinok és a trójaiak összeütközése a végletekig menjen. így sikerül nyitva tartania a kibékülés útját a két nép között, mikor Lavinia kezét a vezérek párbajától teszi függővé. A békés pártot a latinok közt rajta kívül még Drances is képviseli, a ki nem a kard, hanem a szó embere s a tizenegyedik énekben Turnust, minden baj okát, oly ravaszul kieszelt beszéddel s oly sebző maliciával támadja meg, hogy méltán állítható Homérosz hírhedt Thersitese mellé, mint a ki sárba tudja rántani a legtisztább hősi erényt is.

Az Aeneas-szal szövetkezett itáliaiak közt főleg Evander, Pallanteumnak görög eredetű királya, ragadja meg figyelmünket. Az ősi egyszerűség mintaképe ő, a ki alacsony, kis házban tartja királyi székét s Aeneast is a gazdagság megvetésére inti. Idillikus nyugalomban tölti életét népe körében, reggel a madarak dalára ébred s útjaiban csak két hú kutyája kiséri. Nyílt szívű, becsületes lelkű, szerény ember, a ki irigység nélkül hajlik meg Aeneas nagysága előtt s nem habozik rábízni legdrágább kincsét, egyetlen fiát, Pallast. A legszebb reményekre jogosító gyermekifjú ez, aki ünnepnek tekinti azt a napot, a mikor Aeneas oldalán megvívhatja első csatáját, a melyben áldozatul is esik fiatal hevének, midőn magával Turnusszal merészkedik szembe szállni. Méltó párja az ellenséges táborban a fiatal Lausus, a Mezentius fia, a ki éppen fiúi szeretetének esik áldozatul, midőn apja védelmében Aeneast támadja meg.
A nőalakok közt az elsőség Didót illeti meg, a kiről ama fejtegetések után, a melyeket a negyedik ének ismertetéséhez fűztünk, e helyt nincs mit szótanunk többé. Creusa, Aeneas felesége, a hű nő és anya mintaképe, a ki, midőn az isteni hatalom Aeneastól elválasztja, maga vigasztalja meg ót kétségbeesetten kereső férjét a reá váró nagy jövővel s csak arra kéri, hogy szeresse közös gyermeküket, a kis Ascaniust. Homérosztól kölcsönözte a költő a harmadik énekben a nemes Andromache bánatos alakját, a ki új férje, Helenus, oldalán sem feledheti Hectort s a mikor Aeneas fiát meglátja, könnyekben tör ki, mert saját elvesztett gyermeke, Astyanax, jut eszébe, a ki áldozatul esett a Tróját elpusztító ellenség dühének. Vonzó és érdekes alak Camilla, a hősnő, a Turnus férfias szívű szövetségese, a görög epikusokból ismert amazon, Penthesilea, méltó párja, a ki már-már kétessé teszi az Aeneas győzelmét s a kit csak csellel lehet elejteni.
Erélyes és szenvedélyes nő Amata, a Latinus felesége, a ki minden eszközt felhasznál arra, hogy leányát a gyűlölt idegentől, Aeneastól, megmentse, és, mikor minden törekvése hiábavalónak bizonyul, saját kezével vet véget életének, csak hogy túl ne élje a legyőzetés szégyenét. Laviniáról, a ki pedig a harc legfőbb oka, mindössze egy szép hasonlatot olvasunk a tizenkettedik énekben, ott, a hol anyja le akarja beszélni Turnust arról, hogy Aeneasszal párbajt vívjon:

Anyjának keserű panaszára Lavinia búsan
Sírva fakad, forró kebelében fellobog a tűz,
Szűzi szeméremnek pírjával özönli el arcát;
Mintha bíborcsiga-vér cseppenne az indus ivorra,
Vagy, ha pirosló rózsa vegyül a fehér liliommal,
Oly színben ragyogott a leánynak szűzies arca.

Különben egészen a háttérben marad s csak annyit sejthetünk, hogy ő is viszonozza Turnus szerelmét. Ez is nagy fogyatkozása a műnek, mert bizonyára sokkal érdekesebbé tette volna a mesét az, ha Laviniának is jutott volna némi szerep a miatta támadt összeütközésben. A költő mulasztását legfeljebb avval mentegethetjük, hogy a monda e részben sem szolgált neki oly alappal, a melyre tovább építhetett volna.
A régi éposz elengedhetetlen kellékei közé tartozott az isteni beavatkozás, az úgynevezett machina is. Nagyon természetes tehát, hogy Vergilius is nagy szerepet ad az események intézésében az isteneknek, a kik az Aeneisben, éppúgy, mint az Iliasban, két pártra oszlanak s részint segítik, részint üldözik a trójaiakat. De nem elégedhetett meg azzal, hogy egyszerűen lemásolja a Homérosz Olympusát, hanem, mint komoly erkölcsi felfogású ember, azon volt, hogy a néphit isteneit megszabadítsa attól az erkölcsi salaktól, a melyet a görög költői mitológia kent reájuk. Ő ugyan, mint filozófus, nem hitt a hagyományos vallásban, de osztozott Augustus-szal abban a meggyőződésben, hogy a néptől jámbor hitét elrabolni nem szabad, mert ez az egyetlen eszköz, a mely erkölcseinek nemesítésére felhasználható s éppen ez a meggyőződése magyarázza meg azt, hogy époszában a népies hitnek tisztultabb és nemesebb formát igyekezett adni, mint a minőt Homérosz époszaiban találunk.
Juno, a Homérosz házsártos és összeférhetetlen természetű istennője, a ki Juppitert egyre üldözi kicsinyes féltékenységével, Vergiliusnál valódi égi királyné, a kit komoly okok bírnak rá arra, hogy Aeneast üldözze, s a ki sohasem vetkőzik ki isteni fenségéből. Karthágó védő istensége ő és hatalmának s tekintélyének kisebbítését látja abban, hogy Aeneas itáliai utódai, a rómaiak, éppen ezt a várost fogják egykor végveszéllyel fenyegetni. Ezért igyekszik mindenképpen meggátolni a trójaiaknak Italiában való megtelepedését s a harccal csak akkor hagy fel, a mikor Juppiter, a mint a tizenkettedik énekben olvassuk, módot talál arra, hogy becsülettel és méltóságának csorbítása nélkül vonulhasson vissza.

Venus, Homérosznál a szerelemnek szépséges és könnyelmű istennője, a ki Mars istennel annyiszor megcsalja törvényes férjét, a sánta Vulcanust, Vergiliusnál mint a fia sorsát szivén viselő, szerető és aggódó anya szerepel, a ki Aeneast soha sem hagyja oltalom nélkül veszedelmes útján és meghiúsítja Juno cselvetéseit. A szerelmi csábítás bűbájos eszközeit csak egyszer, és akkor is férjével, Vulcanus-szal szemben alkalmazza, a mikor arra akarja rávenni az istenek kovácsát, hogy készítsen fegyvereket Aeneas számára, a mint a nyolcadik énekben láttuk.
Juppiter, a kiről Homérosz oly sok szerelmi kalandot beszél el s a kit Junóval szemben olykor valóságos papucshösnek tüntet föl, az Aeneisben mindig megőrzi azt a fenséges méltóságot, a mely őt mint az istenek királyát megilleti. Ő az egyedüli az istenek közt, a ki ismeri a végzet megmásíthatatlan határozatát s gondoskodik arról, hogy ne vétsenek ellene az égiek sem. Pártatlanul áll a küzdő felek fölött, de, mikor a döntés órája üt, közbelép és érvényt szerez a végzet akaratának. Ö oldja meg az Aeneis csomóját a tizenkettedik énekben, mikor Junót kiengeszteli s minden isteni beavatkozást megtilt az Aeneas és Turnus párbajánál. Tulajdonképpen csak ez a három isten, Juppiter, Juno és Venus, van nagyobb befolyással az események fejlődésére, míg az ég többi lakói csak alkalmilag szerepelnek egy-egy epizódban. Hogy Apollót a kilencedik énekben mint a fiatal Ascanius védőjét tünteti fel a költő, bizonyára csak annak tulajdonítható, hogy Augustus éppen ezt az istenséget választotta a maga és háza védőjének.

A kisebb rendű istenek közül Alecto, a furia, tűnik ki, a ki a hetedik énekben összeütközést támaszt a trójaiak és a latinok közt Szörnyű alakját, mely a nép képzeletében nagy szerepet játszott, úgy látszik, Vergilius írta le először a műköltők közül. De legeredetibb alkotása e téren a Fama (Hír) megszemélyesítése a negyedik énekben:

Fama befutja legott nagy városait Libyának;
Oly vész ez, melynél sebesebb nincs semmi a földön,
Mozgással gyarapul s erejét szaporítja futása;
Míg kiesig félve lapul, de utóbb felnő a magasba,
Lábai a földön, feje rejtve a menny borújában.
Mondják, hogy húga ő Coeusnak s Enceladusnak,
Kit bosszúságában, felbőszíttetve az égtől,
Gyors lábbal s repeső szárnyakkal a Föld legutóbb szült.
Rémséges nagy szörny, melynek hány tolla a testén,
Annyi fején a vizsgaszemis -- csaknem hihetetlen -
Annyi a nyelv, a csacska ajak s folyvást hegyezett fül.
A föld és menny közt szállong éjente csikorgó
Szárnyaival s édes szenderre szemét sose hunyja;
Nap közben tornyok csúcsán, házak tetején ül,
Őr módjára vigyáz s rémíti szavával a várost;
Költöttet s gonoszát terjeszt egyaránt az igazzal.

Ami az Aeneis nyelvét illeti, mondottuk már, hogy költőnk a római epikus stílust egészen a Homéroszmintájára igyekezett megalkotni s az ismétlődő stereotyp kifejezéseket, az állandó jelzőket s a terjedelmes, olykor egész kis leírássá kerekedő hasonlatokat nagy részt tőle vette át. De egyéniségét e szándékos és tudatos utánzás dacára sem tudta megtagadni és stílusa minden külső hasonlóság mellett is egészen más hatást tesz reánk, mint a Homéroszé. Ez onnan van, mert a Homérosz előadása még a legviharosabb jelenetek s a legféktelenebb szenvedélyek leírásánál is mindig nyugodt és objektív: a költő a saját érzelmeit sohasem vegyíti bele az elbeszélésbe s egyéb célja nincs, mint, hogy mindig hű, részletes és erősen kidomborodó képét adja a valóságnak; ellenben a Vergilius stílusa meleg és pathetikus, mert a költő maga is belesodortatja magát az események árjába s mintegy osztozik hősei bújában és örömében.
Sőt mondhatjuk, hogy művének leghatásosabb részei éppen azok, a hol egészen elfeledkezik az epikus tárgyilagosságról s nyíltan fejezi ki érzelmeit. Ilyenek a jövőbe vetett pillantásai, a mikor minden során megérzik a római ember büszke Öröme, mellyel népe nagyságát szemléli; ilyen a Trója pusztulásának leírása és a Didó szerelmi tragédiájának elbeszélése, melyek olvasásánál éppen az a meleg részvét indit meg bennünket, melyet a költő a méltatlanul szenvedők iránt érez; ilyen a Nisus és Euryalus epizódja, a hol lelkes szavakkal magasztalja a két hős hazafias erényeit és önfeláldozó barátságát, vagy a Pallas halálának és temetésének leírása, midőn oly meghatóan siratja el a korán elesett ifjú leventét. Ezt a nagy különbséget a Homérosz és a Vergilius nyelve közt régen észrevették a kritikusok s éppen ez volt egyik oka annak, hogy a tizenheteik és a tizennyolcadik században legnagyobb részük többre becsülte a római költőt a görögnél. Ezek az emberek, a kiknek a népies költészet becséről halvány sejtelmük sem volt s nem tudták még élvezni a naiv éposz sajátszerű szépségeit, Vergiliushoz képest hidegnek, fárasztónak, sőt unalmasnak találták Hornért, a mivel világos bizonyságát adták annak, hogy csak a pathetikus stílus tudott a szívükhöz férkőzni.

Az Aeneis nyelvének legfőbb szépségei közé tartozik a művészies archaismus is. A költő azon volt, hogy művének a mesés őskorból vett tárgyhoz illő ódon színezetet adjon s e célból nagy szeretettel és buzgalommal tanulmányozta át a régibb római epikusokat. Tőlük kölcsönözte azt a sok avult szót és szólásmódot melyekkel az Aeneis minden könyve tele van s nem restelte föleleveníteni még az alliteratiót sem, a melyet a régi költők egyenesen a latin népdalokból vettek át, de a későbbi, szigorúan hellenizáló Irány hívei teljesen kiküszöbölték, mint a finomabb, görögös költői művészettel össze nem férő barbár fogást.
Vergilius azonban, a milyen nagy nyelvművész volt, össze tudta egyeztetni az új nyelvet a régiséggel s ily módon valami ősrómai komolyságot és méltóságot lehelt bele az Aeneisbe s nemcsak a tartalomban, hanem a külső formában is nemzeties jelleget adott époszának. Mind a ketten megmutatták, mennyi szépséget meríthet a legfejlettebb irodalmi nyelv is a primitív régiségből s hogy igazi nagy költő sohasem szakíthat teljesen a nemzeti nyelv múltjának tiszteletre méltó hagyományaival.

Sokat dicsérték a régiek azokat a kis szónoki beszédeket, melyeket a költő itt-ott a főbb szereplők szájába ad. Ügyesen értékesítette ezekben retorikai tanulmányait, melyekkel ifjúkorában mint leendő ügyvéd tüzetesen foglalkozott, s ékesszólása annyira megtetszett a szép beszédekért rajongó rómaiaknak, hogy egészen komolyan hasonlítgatták össze a Ciceróéval.
A retorika későbbi tanítói követendő mintaképül állították őt tanítványaik elé és gyakorlatképen az Aeneisből vett szónoki tárgyakat dolgoztattak ki velők. Csakugyan Vergilius volt az első, a ki a szónokias elemnek nagyobb tért engedett az époszban, a nélkül azonban, hogy a költői pathost retorikai dagályossággá fajulni engedte volna. Példája mégis káros hatással volt az utódokra a római irodalom ezüstkorában, mert az ő ügyetlen utánzói voltak azok, a kik az époszt az igaz költőiség rovására nagyhangú és üres retorikával tömték meg s kontármódra zavarták össze a szónoki és a poétái nyelvet, a melyeket a régiek finom stílusérzéke mindaddig szigorúan elkülönítve tartott egymástól.

A mi végre az Aeneis verselését illeti, bátran mondhatjuk, hogy a latin hexameter-alkotás művészete benne érte el tetőpontját. Könnyen folyó, hibátlan ritmusú, pompás hangzású versek ezek, a melyek a dactylusok és spondeusok gondosan kiszámított váltakozásával művésziesen alkalmazkodnak a tartalom minden árnyalatához s éppen azért sohasem lesznek egyhangúakká. Hatásosan, de mindig kellő mértéket tartva, használja bennük a költő a hangfestés különböző nemeit is, úgy, hogy olykor szinte kihallatszik belőlük a vihar zúgása, a paripák dobogása, a csata zaja, a fegyverek csörgése.
Az Aeneis verseit ismerték el a régiek a hősi hexameter példaképeinek, ezeket utánozták az összes későbbi epikusok. Nem hiába tanult rajtok a magyar időmértékes verselés legnagyobb mestere, halhatatlan emlékű Vörösmartynk is, a kinek gyönyörűen hangzó hexametereit bátran állíthatjuk a Vergiliuséi mellé.

De minden elismerés mellett is, a mellyel az Aeneis méltatásánál költőnknek adózunk, be kell vallanunk, hogy a nagy munkának nem mindenik része egyforma értékű. A szelíd lelkű, gyöngéd érzésű Vergilius éppen az ő sajátságos, egyéni tulajdonságainál fogva sokkal hivatottabb volt egy Odyssea, mint egy Ilias megírására s ez az oka az Aeneis ama sarkalatos hibájának, hogy második fele az első féllel szemben feltűnő hanyatlást mutat. A mű legszebb részei: Trója pusztulásának elbeszélése a második énekben, Didó tragédiája a negyedikben, az alvilág leírása a hatodikban, míg az utolsó hat éneknek egy oly részlete sincs, a mely ezek mellé volna állítható s így a mű vége felé nem hogy fokozódnék, hanem inkább ellankad az olvasó érdeklődése.
Látszik, hogy a költő nincs elemében, mihelyt harcokat, öldöklést, vitézi tetteket kell leírnia, mert már természeténél fogva az emberiesebb, szelíd és gyöngéd érzések költője, a ki ezeken kívül még csak a római hazafiságnak tud megkapó hangot adni lantján. Innen van, hogy Aeneasa sokkal jobban megragadja figyelmünket, míg az első hat énekben a hazája vesztét sirató bújdosó, a szerető apa és kegyeletes fiú szerepében áll előttünk, mint, mikor a hetedik énektől kezdve a harcok élére áll s egy Achilles vagy Hector módjára dicsekedni és hősködni kezd; innen van, hogy a költő mindenütt, a hol a római nép jövendő nagyságáról, a legyőzőitek szenvedéseiről, a szerelemről, a gyászról és fájdalomról szól, szivünkhöz tud férkőzni, de már a csaták leírásában, az öldöklések, a hőstettek elbeszélésében, tehát az utolsó hat énekben, akárhányszor erőtlenné, fárasztóvá, sőt unalmassá lesz előadása. Ebből tűnik ki legjobban, mennyivel egyoldalúbb, mennyivel szegényebb volt az ő tehetsége a Homéroszénál, a ki oly bámulatosan hü tükre tudott lenni az egész heroikus világnak.

Mégis nagyon igazságtalanok volnánk iránta, ha megítélésében nem ismernénk más szempontot a Homérosszal való összehasonlításnál. Hiszen ő nem volt, nem is lehetett az a naiv költő, a ki a mondákba gyermekes hittel merül belé s azokat minden mellékes cél nélkül híven beszéli el; ő nemzeties műéposzt akart teremteni s ehhez képest a mondát tudatosan igyekezett átalakítani. Meg sem érthetjük őt, ha nem ismerjük azt a célzatot, mely egész munkájában vezérelte. Éppen ezt akarjuk tehát a következő fejezetekben megvilágosítani azzal a részletességgel, a melyet a tárgy fontossága megkövetelni látszik.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei