logo

XXII September AD

Az Aeneis első három éneke

Az első ének elején a költő, a régi epikusok szokása szerint, röviden jelzi tárgyát. A költemény hőse Aeneas, a ki Trója isteneit Latiumba hozta s a kitől Alba-Longa és Róma alapítói származtak:

Harcokról s a vitézről énekelek, ki űzetve
Végzettől legelőbb jött Itáliába, latin föld
Partira Trója alól; sokat űzték égi hatalmak
Szárazon is, vízen is bősz Juno haragja miatt őt,
Harcokon is sokat álla ki, míg várost alapított
S isteneket Latiumba hozott, honnét a latin nép,
Alba atyái s dicső Rómánk bástyái eredtek.

Következik a hagyományos fohászkodás a Múzsához, a kit a költő arra kér, mondja el, mivel vonta magára oly istenfélő és jámbor férfiú, a minő Aeneas volt, Juno haragját:

Add, Múzsám, okait, mivel érzi sértve hatalmát
S mit fájlalt a fényes Olympos úrnője, hogy oly sok
Bajba, viszontagságba sodort ily szent hitű férfit?
Ennyi harag rejlik szívükben a mennyeieknek?

Juno főleg azért bőszült fel Aeneasra, mert Karthágó volt legkedvesebb városa és tudta, hogy Aeneastól és társaitól fog származni Italiában a római nép, a mely egykor feldúlja Karthágót. Mindenképp azon volt tehát, hogy a trójaiaknak Italiában való letelepedését megakadályozza. Aeneas már hetedik éve bolyongott a tengeren és utoljára Siciliában kötött ki; onnan indult el hajóival Latium felé. Az istennő most a végső eszközhöz nyúlt: fölkereste Aeolust, a szelek királyát, a kinek megígérte, hogy a kíséretéhez tartozó nymphák legszebbikét, Deiopeát, adja neki feleségül, ha a nyílt tengeren hajózó trójaiakra pusztító vihart bocsát.
Aeolus engedelmeskedik az Olympus királynéjának, kiereszti barlangjából a szeleket, a melyek felkorbácsolják a tengert és az Aeneas hajóhadát a kitűzött céltól eltérítve szerteszét szórják. Szerencsére Neptunus észrevette, hogy a tenger az ő tudta és akarata nélkül háborog, feljött a mélyből a felszínre s haragosan megfedette a rakoncátlankodó szeleket. Azután fogatára ült s a tenger tükrét kocsijával bejárva lecsendesítette a hullámokat (12-156. vs.).

Aeneas húsz hajójából csak hetet tudott együtt tartani s ezekkel Libya partjaira vetődött. Ott egy magas sziklára ment fel s a tengeren szétnézett, de nem tudta felfedezni eltűnt társait. Az erdőben szarvasokra bukkant s ezek közül hetet elejtvén minden hajó népének egyet-egyet ajándékozott és vigasztaló szavakat intézett a csüggedőkhőz:

Oh társak, régibb bajaink se feledtük el, ámde
Többön is estetek át, kisegít ebből is az isten.
Ti, kik a bősz Sycillát és zúgó szírtjei öblét
Megközelítétek s láttátok a cyclopi sziklát,
A komor aggódást űzzétek a férfikebelből
Erre is egykor tán édes lesz visszatekinünk.
Sok baleset nehezíti utunkat Latiumba, temérdek
Válság közt haladunk, de a sors nyugodalmat ígér ott,
Ott majd hamvaiból feltámad Trója. Kitartás!
És ki-ki egy szebb kor küzdelmeire tartsa magát fenn.

Erre a gazdag vadászzsákmányból lakomát csapnak s remény és félelem közt ingadozva gondolnak eltűnt bajtársaik sorsára (157-222. vs.).

Közben Venus istennő, a fiáért, Aeneasért, aggódó anya fölkeresi Juppitert és szemére hányja, hogy a trójaiakat, bár új hazát Ígért nekik Italiában, annyi viszontagsággal gyötri. Juppiter, hogy kedves leányát megvigasztalja, kitárja előtte a jövőt. Aeneas bősz harcok után csakugyan meg fogja alapítani Laviniumot és harminc év múlva Ascanius Albát:

Nagy harcot vív majd nyers népivel Italiának,
Megtöri, törvényt szab s falakat rak, sáncokat árkol,
Már miután Latium három nyár óta uralta
S a meghódított rutulok három telet értek;
Majd fia, Ascanius, ki nevéhez toldja
Iulust, - hívták, míg a szent Ilium állott -
A forgó holdnak teljes harminc köre folytán
Bírja Laviniumot, de utóbb elköltözik onnan
S új fejedelmi lakát bástyákkal erősiti, Albát.

Végre, háromszáz évvel később, Romulus megalapítja Róma városát:

Három századon át fog már Hector faja itten
Országolni, a míg fiu-ikreket Ilia nem szül,
A fejedelmi leány és szent tűz örszlize, Marstól.
Most, kit a dajkáló farkas rőt mála fed ékül,
Átveszi a kormányt Romulus, Mavorsnak erős várt
Szentel s rómainak szólítja nevéről a népet.

Ezt a népet a világ uralma illeti meg; a bősz Juno is kénytelen lesz megváltoztatni szándékát s a várost oltalmába venni. A görögök, Trója feldúlói, meghódolnak a trójai utódok előtt:

Nem szabok országukra határt se időbe se térbe,
Légyen uralmuk örök Juno maga, bár haragos még,
S földet, eget, tengert felzaklat, végre megenyhül
S jobb szívvel lesz majd, velem együtt őrzi a várost,
Már a világnak urát s a tógás római népet, így akarám.
Eljőn az idő évek sora múltán
S úr lesz Phthía terén ős Assaracusnak utóda
Feldúlván Argost, rabigába nyűgözve Mycenaet.

Végre megszületik Aeneas méltó unokája, Octavianus, a ki a keletet legyőzve örök békét biztosít a világnak. Vele jut tetőpontjára a római dicsőség:

Trójai nemzetből születik majd isteni Caesar,
Kék Óceánt birodalma, dicső híre éri a mennyet,
Julius ő, nagy Iulius igaz, méltó ivadéka.
Ezt, a kelet dús kincseivel terhelten az égben
Bizton ölelni fogod, hova népe utána imát küld.
Elmúlik akkor a harc, a durva idők szelídülnek,
Vesta s a régi Hűség, Romulus békülve Remus-szal
Szab törvényt; a harc rettentő temploma zárul,
Ercretesz a kapuján: míg benn a szörnyű Dühöngés
Sok bősz fegyver közt tehetetlen tépdesi láncát
Hátrakötött kezein s vér lepte ajakkal üvöltöz.

Juppiter még azt is megteszi, hogy Mercurt leküldi a libyai partra, a hol a Phoeniciából híveivel együtt elmenekült Didó nemrég alapított új várost, Karthágót. Küldetésének az a célja, hogy a karthagóiakat s különösen a királynét jóakaratra hangolja az odavetődött idegenek iránt. (223-304. vs.)

Aeneas a következő napon hú kísérőjével, Achates-szel együtt útnak indul, hogy kikémlelje az ismeretlen vidéket. Venus, íjjal és tegezzel fölszerelve, vadászó leány alakjában kerül eléje az erdő közepén. Aeneas már-már azt hiszi, hogy Diana vagy nympháinak egyike áll előtte, mégis megkérdi tőle, hogy miféle vidék ez. Venus megnyugtatja, hogy ő is csak halandó s nyíllal járni a phoeniciai lányok szokása. Elbeszéli Karthágó alapítását a libyai parton s maga is tudakozódik a jövevények felől.
Aeneas megmondja, ki ő, mi járatban van s hogyan vetődött ide. Venus erre értesíti arról, hogy többi hajói sem vesztek el s azóta már biztos révben vannak. Csak menjen egyenesen a városba. Ezután nagy fényesség közt eltűnt szem elől. Aeneas csak ebben a pillanatban ismerte fel anyját, az istennőt s felbátorodva indult a város felé. Venus köddel vette körül alakját, hogy útjában senki fel ne tartóztassa. (305-417. vs.)

Az út egy domb tetejére vezet, a honnan Aeneas megpillantja az épülő várost s a maga sorsára gondolva, irigyen kiált fel:

„Oh a szerencsések, kiknek már városuk épül!“

Innen Juno templomába siet, a hová a nép a királynét várja. Meglepetéssel veszi észre, hogy a templomot a trójai háború egyes jeleneteit ábrázoló festmények ékesítik, s a hősök közt ráismer a saját képére is. Megnyugtatja az a tudat, hogy itt is ismerik már Trója szomorú sorsát s bizonyára részvéttel vannak a legyőzöttek iránt. Végre bejön a királyné és trónjára ül, hogy törvényt lásson.
Csakhamar egy követség járul eléje, melynek tagjaiban Aeneas örömmel ismeri fel eltűnt társait, kik közül az ősz Ilioneus lép elő s oltalmat kér a királynétól. Didó meghatva értesül a jövevények szerencsétlenségéről, kifejezi csodálatát és részvétét a trójaiak iránt és biztosítja őket kegyelméről.
Ekkor Aeneas is kilép a ködből, mely mindaddig elburkolta, megnevezi magát és köszönetét mond társai nevében. Didó nem tud hová lenni ámulatában, a hőst a leghízelgőbb szavakkal üdvözli, a hajókhoz gazdag ajándékokat küld s lakoniát rendez Aeneas és a trójai előkelők tiszteletére. (418-642. vs.)

Aeneas Achatest visszaküldi a hajókhoz a jó hírrel és azzal a megbízással, hogy hozza el a kis Ascaniust és ajándékokról is gondoskodjék Didó számára. De Venus, hogy Aeneasnak a szíves vendéglátást még jobban biztosítsa, cselhez folyamodik, Ascaniust mély álomba meríti és idaliai szent berkébe ragadja, fiát, Ámor istent, pedig rábírja, hogy vegye fel Ascanius alakját és Didót gyúlassza szerelemre Aeneas iránt. Javában áll a lakoma, mikor az álAscanius az ajándékokkal megérkezik:

Bámulják Aeneas ajándékait s a kis istent
Julus alakjában, piros arcát s álszavú ajkit
És az akánt-himzésű ruhát a drága palásttal.
Főképen Didó, kit veszni szemelt ki a végzet,
Addig néz, hogy a láng szemein szívébe lopódzik,
S majd az ajándékon, majd a szép fürge fiún csügg.

Ez, mikor Aeneast megölelte s nyakába omoltan
Vélt nemzőjének kielégítette szerelmét,
Mén a királynéhoz. Szeme ennek s lelke egészen
Rátapad és kebelén dédelgeti, meg se gyanítva,
Mily istent tart ölbe, szegény; ám anyja parancsát
Nem feledé Ámor s lassanként kezdi Sychaeus
Emlékét kitörölni s helyét élő szerelemmel
Pótolni a régtől csendes, hév nélküli szívben.

Didót most már csak az Aeneas sorsa érdekli s egyenesen fel is kéri a hőst, hogy mondja el Trója bukásának és későbbi viszontagságainak történetét.

A második énekben Aeneas maga beszéli el Trója pusztulását a lakoma folyamán:

Mély csend lett s figyelemre feszült mindenkinek arca;
Aeneas atya most így kezdte magas kerevetről:
„Szörnyű fájdalmat rendelsz felújítani, királyné,
Szánandó honomat s a dicső Tróját az achívok
Hogy pusztítják el, mi nyomort láttam s nekem abban
Mily nagy részem volt; ki ne sírna beszélve ilyenről,
Volna dolops vagy myrmidon az vagy a szörnyű Ulixes
Zordon harcosa bár; de a harmatos éj is oszol már
S tűnő csillagival javasolja az álmot a hajnal.
Ám ha kívánságod, bajainkat s Trója utolsó
Küzdelmét tőlem röviden meghallani, oly nagy,
Bár emlékétől megborzad bennem a lélek,
Elmondom.

A görögök, miután tíz évig hasztalanul ostromolták Tróját, cselhez folyamodtak. Óriási lovat építettek fából s üres belsejét megtömték fegyveresekkel, azután hajóra szálltak, mintha az ostrommal végkép felhagyván, haza akarnának vonulni. De nem hajóztak messzire, hanem a parthoz közel fekvő Tenedos szigetén rejtőztek el.
A trójaiak már azt hitték, hogy vége minden bajnak s nagy örömmel tódultak a görögök elhagyott táborhelyére. Bámulták a falovat s nem tudták, mit tartsanak róla. Csak Laocoon, Apollo papja gyanította a cselt s lándzsáját is bele vágta a ló oldalába. Mikor így meggyőződött arról, hogy belűl üres, intette a trójaiakat, hogy ne higyjenek a görögök gyanús ajándékának. (13-56. vs.)

Ezalatt a pásztorok egy görög emberre bukkantak a közelben, a kit megkötözve vittek a király elé. Ezt az embert, a kinek Sinon volt a neve, cselből hagyták ott a görögök, hogy a trójaiakat a ló rendeltetésére nézve tévútra vezesse. Priamusnak tehát azt hazudta, hogy elszökött a görögöktől, mert a ravasz Ulixes az ő életére tört. A görögök ugyanis már régen szerettek volna haza hajózni, de a kedvezőtlen idő-járás nem engedte. A híres jós, Calchas, végre kijelentette, hogy valamint Aulisból való elindulásuk alkalmával Iphigeniát kellett feláldozniuk, úgy most is emberáldozattal kell kiengesztelni a haragvó isteneket. Erre Ulixes, a ki Sinonnak régi ellensége volt, Calchas-szal őt jelöltette ki a feláldozásra. Már ott állott az oltár előtt, a mikor sikerült elmenekülnie, s most, miután semmi kötelék sem fűzi többé a görögökhöz, elárulja a faló titkát. Mikor Ulysses és Diomedes elrabolták Trójából Minerva szent szobrát, a Palládiumot, megsértették az istennőt azzal, hogy a leölt őrök vérétől szennyes kézzel mertek képéhez nyúlni. Ezt a falovat most, mint fogadalmi ajándékot a Minerva kiengesztelésére állították fel s azért készítették ily nagyra, hogy a kapukon be ne lehessen vinni Trójába. Pedig, ha bevinnék a városba, biztos volna a trójaiak győzelme a görögök fölött; ellenben, ha megsérteni merészelnék, a végromlást vonnák magukra Minerva haragja miatt. (57-198. vs.)

Ekkor oly csoda történt, a mely igazolni látszott Sinon szavait. Ezt Aeneas így beszéli el:

Most egy rettenetes látvány ötlik szemeinkbe,
Mely minden keblet váratlanul összeremegtet.
Laocoon, kit a sors húzása jelölt ki e tisztre,
Neptunnak bika-áldozatot mutatott be a parton;
S ím Tenedos tájéka felől a víz sima tükrén
Nagy karikákban két iszonyú kígyó-remeg ajkam
Mondani is - közelit mind jobban a parthoz egyenlőn;
Felmeredett szüggyel s vérszínű taréjjal a habból
Messze kiválnak elől, más részük szántja a felszínt
S rémséges farkuk kanyarogva nagy íveket öblöz.
Zúg a türemlő hab s a partot már el is érek.
Lángoktól lobogó szemeik vérárban uszának
S a sziszegő szájból nyaldosva szökelle ki nyelvük.
Szétszaladunk mindnyájan, a vér is megfagy erünkben

Következik az a nevezetes hely, a mely a Laocoon szoborcsoporttal egyetemben alkalmat adott Lessingnek arra, hogy megírja híres fejtegetéseit a költői leírás és a festői ábrázolás közt észlelhető különbségekről:

Laocoonra legott rátörnek biztos irányban,
S elsőbb kis fiain gyűrűzve körülcsavarodván,
Tagjaikat mardossa mohón a két iszonyú szörny.
Aztán őt, ki siet fegyverrel védeni szülöttit,
Körbeveszik, testét roppant gyűrűkkel övedzik,
S bár nyaka s törzse körül kétszer görcsökbe fonódik
Páncélos derekuk, fejjel magasabbra kinyúlnak.
Izmos karjaival küzd ő széttépni csomóit,
Undok eves méreg mocskolja fején papi díszét
És egeket rázó ordítás tör ki belőle:
így bőg a bika is, ha hibás sujtásra sebével
Megfut az oltártól s kihajítja nyakábul a taglót.

Miután a kígyók Laocoonnal végeztek, Minerva templomában rejtőztek el. Most már a nép szentűl meg volt győződve arról, hogy az istennő küldötte őket Laocoon ellen, mivel a szent ajándékot megsérteni merészelte. Azonnal kibontották hát a város falát s a lovat ünnepies menetben vitték fel a várba, bár Cassandra még ekkor is vészt jósolt (199-249. vs.).

Éjjel, mikor már mindenki álomba merült, Tenedos felől visszajött a görög hajóhad és tűzjelt adott. Sinon erre kinyitotta a falovat, a honnan egymás után ugráltak ki az ellenséges vitézek Ulixes-szel élükön, az őröket zaj nélkül leölték és a kapukat kinyitották. (259-267. vs.)

Ekkor Aeneasnak álmában megjelent Hector lelke, tudtára adta a város vesztét és közölte vele nagy hivatását. Feladata az lesz, hogy Trója védő isteneit (penates) kimentse a lángokból s valahol a tengeren túl új várost alapítson számukra. A hős felriad álmából s rémülten látja, hogy a város nagy része lángokban áll s ijesztő fényt vet a közeli tengeröbölre. Kirohan házából s találkozik Panthus-szal, Apollo papjával, a ki értesíti a történtekről. Elfeledkezik Hector szavairól és hősi halált akar halni a hazáért.
Néhány válogatott vitézt vesz maga mellé s nagy öldöklést visz véghez a görögök között; ezután magukra öltik a megölt ellenség fegyverzetét s e csellel még többeket megejtenek. De Minerva templománál, a melyből a görögök éppen akkor hurcolták ki a szerencsétlen Cassandrát, mégis rájuk ismertek s nagyobb részöket leölték, úgy, hogy Aeneas csak hevesed magával juthatott el Priamus királyi palotájáig, melyet már javában ostromolt az ellenség (268-437. vs.).

Aeneasnak mégis sikerült feljutni a palota tetejére s ott maga is részt vett a kétségbeesett védelemben. Végre Pyrrhus, az Achilles fia, faltörő kossal bezúzta a kaput s a görögök elözönlötték a csarnokokat. Priamus maga is fegyverhez akart most nyúlni, de felesége, Hecuba, a palota udvarába, a házi oltár mellé vonszolta őt, mert már csak az istenektől remélt védelmet.
Idáig üldözte Pyrrhus a Priamus fiát, Politest s a szülők szeme láttára gyilkolta meg. Priamus ezen felbőszülve dárdát hajított Pyrrhus felé, de erőtlen dobásával nem sebesíthette meg. Most a kegyetlen görög balkezével üstökön ragadta a magával tehetetlen aggot s jobbjával kardját markolatig döfte keblébe (438-558. vs.).

Mikor Aeneas a királyt halni látta, eszébe jutott hasonló korú atyja, felesége és fia, a kiket védtelenűl hagyott hátra. Ezek segítségére akart sietni, de közben megpillantotta Helénát, a ki Vesta templomába rejtőzött. Vad düh fogta el és bosszút akart állani rajta, mint Trója vesztének okozóján. Ekkor megjelent előtte isteni anyja, Venus és visszatartotta őt.
Nem Helena, úgymond, a végromlás oka, hanem az istenek kegyetlensége. Csak most tárult fel Aeneas szemei előtt a pusztulás valódi képe s meglátta, hogy Neptunus, Juno és Minerva versenyezve dúlják fel a falakat és Juppiter is a görögöknek segít. Venus még arra intette, hogy most már családjára gondoljon és ködbe burkolta őt, úgy, hogy bántatlanul mehetett vissza házába, (559-633. vs.)

Meg akarta menteni családját, de ebben megakadályozta őt atyja, Anchises, a ki az égő Trója romjai alá akart temetkezni, hogy túl ne élje hazája vesztét. Aeneas nem akart menekülni atyja nélkül, mire felesége, Creusa, és fia, Ascanius, sírva kérték az öreget, hogy ne döntse mindnyájukat a végső veszedelembe, de hiába. Elkeseredésében a hős újra harcba akart rohanni, hogy legalább férfiúhoz méltó módon vesszen el, a mikor felesége térdre borult előtte s fiát eléje tartván megállni kényszerítette. Ekkor csoda történt: hirtelen láng fogta körül a kis Ascanius fejét s a nélkül, hogy megsértette volna, fürtéi körül játszadozott.
Anchises azonnal felismerte a csodát és hangos imával fordult Juppiterhez, hogy adjon kedvező jós jelet. Alig végezte el szavait, midőn mennydörgés hallatszott bal felől s egy hulló csillag futott végig az égen s az Ida hegyén esett le. Anchises nem habozott többé, késznek nyilatkozott menekülni, mert az istenek is így akarják. Aeneas ekkor hátára vette a tehetetlen aggastyánt, a ki a penatesek szobrait tartotta kezében, mert a vértől bemocskolt hősnek nem volt szabad azokat érintenie, Ascaniust pedig kézen fogva vezette, míg felesége hátuk mögött haladt. így indultak el, miután háza népének előre megmondta, hogy valamennyien Ceresnek a városon kívül, rejtett helyen fekvő régi templomába gyülekezzenek össze.
A hős, a ki a harcban félelmet még sohasem érzett, most, midőn kedveseivel együtt menekült a városból, a legkisebb neszre is összerezzent, s végül, mikor atyja ellenséget vélt látni a közelben, eszeveszett futásnak eredt. E futás közben vesztette el feleségét, a mit azonban már csak akkor vett észre, mikor Ceres templomához értek. Ott hagyta hát atyját és fiát a háznép őrizete alatt s visszament a városba az eltüntet megkeresni. (634-751. vs).

Tróját ekkor már teljesen elfoglalta az ellenség s kezdték összehalmozni a dús zsákmányt. Aeneas, midőn minden keresése hiábavaló volt, végre attól a merészségtől sem riadt vissza, hogy hangos kiáltásokkal nevén szólítsa Creúsát; ekkor jelent meg előtte felesége testetlen árnyék alakjában s így nyugtatta meg:

„Oh szeretett férjem, mért gyötrőd olyannyira lelked?
Nem történnek ezek végzései nélkül az égnek.
Néked ezen földről követődül vinni Creusát
Nem szabad, ellene van fejedelme a fényes Olympnak.
Rád nagy tengeri út és hosszú számkivetés vár.
Hesperiát fogod érni utóbb, hol a Thybris az etruszk
Nép gazdag földén szelíden hömpölygeti árját.
Ott már víg jólét, uralom s fejedelmi menyasszony
Fognak várni reád, szűnj meg gyászolni Creusát.
Én, menye Vénusnak s a ki dardani vérből eredtem,
Myrmidonok s dolopok dölyfös házát sose látom
És görög asszonynak hitvány rabnője se lészek.
Engemet e tájon tart vissza az istenek anyja.
Ég veled és szeretettel öleld mindenha fiunkat."

így szólta én sírtam s vele szóba eredni kívántam; Nem lehetett: eltűnt, mint könnyű pára a légben. Háromszor vágytam keblét kebelemre szorítani, Háromszor kiosont kezeimből szellemalakja, Elszállt, mint szellő, mint álom képe, merült el.

Aeneas most már látja, hogy nem térhet ki nagy hivatása elől és visszamegy Ceres templomához, a hol akkorra a menekülők roppant serege gyűlt össze, a kik hajlandók voltak a hőst bárhová követni. Egyelőre mindnyájan az Ida-hegységben rejtőztek el a győztesek dühe elől. (752-804. vs.)

A harmadik énekben Aeneas elbeszéli további viszontagságait. A város feldúlása után az első esztendő azzal telt el, hogy az Ida-hegy tövében hajókat építettek és aki vándorlásra készültek, mert Aeneas engedelmeskedni akart a végzet akaratának, mely azt rendelte, hogy új várost alapítson a tengeren túl; csak azzal nem volt még tisztában, hol lesz ez új város helye. (1-12. vs.)

A második év nyarán áthajóztak a szomszédos Thracia partjaira s ott kezdtek várost építeni, melynek Aeneas nevéről Aeneadae nevet adtak. De, midőn Aeneas a parton áldozatot készült bemutatni az isteneknek és hogy az oltárt lombokkal ékesítse, a közeli dombon a cserjék gályáit vagdalni kezdte, szörnyű csodajel rémítette meg: az ágakból vér folyt s a föld alól Polydorusnak, Priamus fiának, panaszos szava hallatszott ki, arra intve Aeneast, hogy meneküljön e földről, a hol őt orvul megölték, és pedig éppen ezen a helyen.
Priamus ugyanis, midőn a görögök Tróját ostromolni kezdték, ezt a fiát s vele kincseinek egy részét a thraciai királyhoz küldte, a ki megsértve a vendégjogot a fiút megölette, hogy a kincseket elrabolhassa. (13-68. vs.)

Thraciában most már nem volt maradásuk. A harmadik év tavaszán tehát megint útra keltek s egyelőre Delos szigetére hajóztak, hogy megkérdezzék Apollo istentől, a kinek ott híres jóshelye volt, hol kell megtelepedniük. Az isten csak annyit válaszolt, hogy keressék fel őseik egykori hazáját. Anchises ezt arra magyarázta, hogy Kréta szigetére kell menniök, mert egyik ősük, Teucrus, onnan került Kis-Ázsia partjaira.
Úgy is tettek és ott Pergamum név alatt kezdtek új várost építeni, midőn szörnyű dögvész tört ki, a mely lehetetlenné tette az ott tartózkodást. Ekkor Aeneasnak álmában megjelentek a trójai penatesek képei, a melyeket az égő városból kimentett, és tudtára adták, hogy nem szabad Krétában maradnia, hanem Hesperiába, melyet máskép Italiának neveznek, kell mennie, mert őse, Dardanus, onnan származott. Ha ott új várost alapít, utódai az ő védelmük alatt nagy hatalomra tesznek szert. Aeneas nagyon megörült, hogy végre megtudhatta bolyongásai célját s csakhamar elhagyta Krétát (69-191. vs.).

Mivel a delosi és a krétai tartózkodással két esztendő telt el, csak az ötödik év elején indultak újra útnak. Hajózás közben a Strophadok szigetcsoportjánál kötöttek ki, a hol a Harpyiákkal, ez utálatos szörnyetegekkel, kellett megvívniok. Boszúból a szörnyetegek egyike, Celaeno, borzasztó jóslattal ijesztette meg a hősöket, azt mondván, hogy eljutnak ugyan Italiába, de addig várost nem alapíthatnak, míg az éhsSg arra nem kényszeríti őket, hogy été helyett asztalaikat egyék meg.
Ijedten távoztak a szigetekről, körülhajózták Peloponnesust, azután az Ion-tengeren északi irányban haladtak, míg végre az actiumi hegyfoknál kötöttek ki, a hol Aeneas Juppiternek az egész nép nevében engesztelő áldozatot mutatott be és ünnepi játékokat rendezett. Azután az epirusi part mentén hajóztak tovább, míg végre Buthrotum városához érkeztek. Itt hallották meg azt az örvendetes hírt, hogy Helenus, Priamusnak jóstehetségéről híres fia, a közelben új Tróját alapított és Andromachét, Hector Özvegyét, vette feleségül. Aeneas azonnal felkeresésükre indul s csakhamar találkozik Andromachéval, a ki az új Tróját megmutatja neki és Ilelenushoz vezeti. Később Phoebus templomába mennek, a hol Helenus, mint ez isten papja és jósa, feltárja Aeneas előtt a jövőt.
A várost Italiának ama helyén kell megalapítania, a hol egy folyó mellett az erdőben fehér kocát lát feküdni a földön harminc fehér malaccal. A Harpyia jóslatától ne féljen, mert nem hagyják cserben az istenek. De Italia keleti partját, a mely Epirusszal szemben fekszik, kerülje el, mert ott ellenséges görög néptörzsek tanyáznak. Hajózzon el tehát a félsziget déli partja mellett, de keresztül ne menjen az Italiát és Siciliát elválasztó tenger zoroson, mert ott tanyázik a szörnyeteg Scylla és ott tátong a mindent elnyelő örvény a Charybdis. Bármily nagy is a kerülő, hajózza körül egész Siciliát s úgy igyekezzék Italia nyugati partjára jutni.
Ha Cumae városához ér, el ne mulassza megkérdezni a cumaei Sibyllától, a híres jósnőtől, a jövőt, a ki majd elmondja neki, minő küzdelmek várnak reá Itáliában. Többet nem mondhat, mert a végzet nem engedi. Ezután Helenus gazdagon megajándékozza Aeneast, Andromache pedig Ascaniust, a kit könnyezve ölel meg, mint elvesztett fiának, Astyanaxnak, egykori pajtását, s a trójaiak érzékeny búcsúzás után tovább hajóznak. (192-505. vs.).

Rövid idő múlva, bolyongásuk hatodik évében elérik Italia keleti partját, melyet nagy örömmel üdvözölnek. De csak rövid időre szállnak ki a parton, hogy a haragvó Junónak engesztelő áldozatot mutassanak be. Azután újra útra kelnek s a déli part mellett elhaladva Siciliában, a tűzokádó Aetna közelében kötnek ki. Itt egy elvadult külsejű s az éhségtől már alig vánszorgó görög emberre bukkannak, a ki elbeszéli, hogy Achaemenides a neve s egyike volt az Ulixes kísérőinek, de, mikor ezek a kegyetlen óriás cyclops, Polyphemus, elöl a hajókra menekültek, ott feledték öt a szigeten, a hol azóta az erdő mélyén holmi gyökereken tengette életét. Elmondja a Polyphemus megvakításának az Odysseából ismeretes történetét is:

Láttam, a mint kettőt iszonyú tág marka közülünk
Megragadott, s szétzúzva hanyatt fektében a sziklán
Omló vérükkel barlangját elborította.

Nem bosszulatlan ugyan, mert efféléket Ulixes
Tűrni korántse szokott, helyt áll esze mindig a vészben.
Rögtön, amint eltelt borral s elcséggel a cyclops,
S félreszegett tarkóval aludt hosszant üregében,
Borral elegy húst és vért ökröndözve koronként:
Sorsot húztunk és felkérve az ég segedelmét,
Rárohanunk, és szörnyű szemét, mely homloka alján
Pár nélkül rejlett, kifolyatjuk dárda hegyével,
Argosi körpajzshoz vagy naphoz alakra hasonlót,
így torlottuk meg vesztét szeretett feleinknek.

Fel, boldogtalanok, sebtében fussatok innen
És a hajókötelet szabadítsátok fel a partról,
Mert a minő Polyphemus az ő odvába, ki ottan
Elzárt gyapjasínak tőgyét könnyíti a tejtől:
Ily fene szörnyetegek százával laknak e görbe
Partok hosszában s a bérceken egyre bolyongnak.

Achaemenides tehát arra kéri a Trójaikat, hogyha rajta, mint egykori ellenségükön, segíteni nem akarnak, inkább öljék meg, csak itt ne hagyják a szörnyetegek közt.

Ezt csak alig mondja, hogy a hegynek szertelen ormán
Barmai közt lomhán a partokhoz közeledni
Megpillantjuk a nyáj roppant őrét, Polyphemust.
Rémséges nagy szörny, formátlan, fosztva szemétől.
Léptei gyámjául keze egy nagy csonka fenyőt tart,
Nyája nyomában üget; keserűségében ez, a mi
Vigaszt nyújt neki még. Miután lejutott a vizekhez,
Szemgödrének eves vérét mosogatta s a kíntól
Fogcsikorítva nyögött; már mélyre hatolt a habokban,
És még el se lepi szálas derekáig a tenger.

Mink ijedelmünkben sietünk elosonni; bevesszük Méltán a görögöt s loppal kötelékeket oldunk; Hajtjuk a gyors munkát s a habot vetekedve hasítjuk; Meghallotta a neszt s kezdett lábolni utánunk, Ámde hiába dühöng, itt karja hatalma erőtlen S léptei hasztalanul küszködnek a jóni habokkal. Oly zajt támasztott, hogy rengett tőle a tenger, Italiának egész térsége remegve riadt fel S megbődült bele Aetnának valamennyi kohója. Erre az erdőkből s a hegyekből felkerekedve Ott terem a révnél az egész cyclops-sereg egyben. Ellepik a partot, fejők égbe mered s iszonyú zord Szemmel csak néznek tehetetlen dühben utánunk. Rémes marcona nép; ott állnak, mint Jupiternek Berkiben a tölgyek felhőkben úszó koronákkal Vagy mint a tobzos cyprusfa Diana ligetjén.

Aeneas és társai csakhamar messze hajóznak a veszedelmes partról, megkerülik dél felől Siciliát s végre a nyugati parton fekvő Drepanum városába érnek. Itt halt meg az öreg Anchises, mély gyászba borítva fiát. Innen kerekedtek fel bolyongásuk hetedik évében, hogy Italiába jussanak, de ekkor érte el őket az a szörnyű vihar, a mely hajóikat, mint az első énekben láttuk, Afrika partjaira vetette.

Eddig Aeneas elbeszélése.

Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei