logo

XXI Februarius AD

Az Aeneis célzata

Ami a külső formát illeti, mint a megelőző fejezetben előadtuk, az Aeneis nem oly önálló alkotás, mint a Georgica. Amaz óriási hatás alól, melyet Homérosz az egész ókori költészetre tett, az epikusok vonhatták ki magukat legkevésbé. A formák, melyeket a költők atyja az éposz számára megteremtett, az epikusok előtt sérthetetlenek voltak és nem ismertek magasabb célt a mester minél hívebb utánzásánál, így Vergilius is lelkiismeretesen utánozta az Ilias és az Odyssea nyelvét, képeit, állandó jelzőit, leírásait és hasonlatait. Ez a nagy külső hasonlóság azonban csaknem végzetessé vált rá nézve; mert a kritikusokat ez vezette félre, s ezért nem ismertek hosszú időn át más zsinórmértéket az Aeneis megítélésében, mint a Homérosz-szal való összehasonlítást. Hamar megindult a nagy vita Vergilius vagy Homérosz elsőbbsége fölött s folyt századokon keresztül mindkét részről.
így a múlt században, különösen a franciáknál, egész kis irodalom keletkezett annak bebizonyítására, hogy Vergilius mint epikus felülmúlja Hornért. Felvették egyenként az Aeneis és az Ilias alapeszméjét, a cselekvény nagyszerűségét, a meseszövést, a jellemfestést, a stílust és végül nem késtek kimondani, hogy a latin költő minden tekintetben nagyobb és művészibb a görögnél. Az e fajta értekezések kései visszhangja s egyik legtanulságosabb példája irodalmunkban Pécely József, a különben derék tudós cikke, a ki követve a neki mintául szolgáló francia írók példáját, Vergilius munkájából poétikai kaptafát készít az éposz számára s minthogy az Iliast erre ráhúzni minden erőlködése dacára sem sikerül, bátran pálcát tör a költők atyja fölött.

Meg vagyok győződve, hogy korunk kritikusai nem képesek az ily összehasonlításokat szánó mosoly nélkül olvasni. Távol attól, hogy a XVIII. század ízlésének irányát helyeselném, gyakran kételkedem abban, vájjon van-e joguk bírálóinknak lenézni elődeik eljárását mindaddig, míg maguk éppen az Aeneis megítélésénél egy túlzóvá és erőszakossá lett szellemi reactio hatása alatt állnak.
Tudjuk, hogy mióta Lessing a francia poétika merev szabályai ellen annyi sikerrel csatázott, s mióta, nemsokára ez áldásos eredményű harc után, népköltészetet felfedezték, az ízlés változtával divattá lett a Lessing által valósággal bálványozott Homérosz-féle éposz s egyáltalán az úgynevezett népköltemények túlbuzgó méltánylása, később kizárólagos magasztalása a tisztán műköltői termékek rovására. Másrészt, mióta a bámulatos sikereket ért történelmi kritika a régi római hagyományok beható elemzésével bebizonyítja, hogy az Aeneas-mondát mily későn és mily rosszul gondolták ki s hozták a római néppel kapcsolatba, sokan gyanús szemmel kezdték nézni azt a költeményt, mely nemzeti éposz nevére tart számot s ezen az idegen eredetű mondán alapul. S ha még ezenkívül valaki, mint a lángeszű Niebuhr is, egy elveszett ősrégi, az Iliásszal vagy a Nibelungenlieddel versenyző latin nép-époszról álmodik, igazán nincs mit csodálkoznunk rajta, ha az Aeneis-szel megelégedve nincsen s nem késik kimondani, hogy az olyan anyagot, melyet a népénekek századokon keresztül nem alakítottak át s nem tettek a nemzet köztulajdonává, lehetetlen volt életre való éposz-szá dolgozni föl s a költő főkép azért érdemel elnézést a kritikus részéről, mert műve gyengeségének tudatában azt a kortársak égig emelő magasztalása dacára el akarta égetni.

Mit tesznek hát korunkban az irodalomtörténetek írói, midőn az Aeneist az Iliásszal összevetik? Rendesen arra az eredményre jutnak, hogy Vergilius művének legfőbb fogyatkozása mindannak hiánya, a mit az Iliasban csodálunk. Bosszankodva kérdik: hol van az Aeneisben a Homérosz hőseinek tettereje? Az a gondtalan, a végzettel mit sem törődő elmerülés az események árjában, mely Achillest és Hectort oly szépen jellemzi szemben a csaknem tehetetlen Aeneas-szal? Hol van a héroszok egyszerű, természetes világának az a tökéletes képe, melynek harmonikus hatását egyetlen oda nem illő vonás sem zavarja? Hol vannak végre az Olympus fényes istenségei? Legalább nem ismerhetni rájuk azokban a ködalakokban, melyeket Vergilius lelkiismeretes, de nem plasztikus tolla fest.
Mindezekre a kérdésekre két újabb kérdéssel bátorkodom válaszolni: vájjon nevezhető-e az ilyen eljárás egyébnek, mint a XVIII. század lenézett eljárása egyszerű megfordításának vagyis Vergilius erőszakos ráhuzásának a Homérosz után faragott kaptafára? És vájjon nem volna-e helyesebb a görög és a latin költeményt, mint két különnemű szépségekkel dicsekvő s egy kritikai szempont alá nem eshető éposz-faj tökéletességig vitt jellemző képviselőit egymásmellé állítani?
Hogy erre kielégítő feleletet adhassunk, nem elég vizsgálni és ítélni az úgynevezett tiszta aesthetika szempontjából, mely, ha az irodalomtörténet mély ismerete nem támogatja, leggyakrabban félszeg, sőt egészen szubjektív természetű előfeltételekből való kétes értékű deductiókra vezet. Ha célt akarunk érni, vizsgálni kell a kort, a midőn, s hogy úgy mondjam, a talajt, amelyen a költemény létrejött; tudnunk kell, minő befolyások alatt állott az író s minő cél vezérelte; ismernünk kell kortársai és legközelebbi utódai ítéletét a mű fölött s egyáltalán a fogadtatást ama közönség részéről, melynek első sorban szánva volt.
Ami az Aeneas-t illeti, azt hiszem, ha sikerül kimutatnunk keletkezése feltételeit, felismernünk célzatait, ha vissza tudunk helyezkedni a korabeli római ember eszmekörébe, előítéleteibe, szellemi szükségeibe, hogy megértsük hatása titkát: e tisztán magyarázó munkásság, melyre vállalkozunk, nagyban meg fogja könnyíteni a bíráló esztétikus feladatát s a végleges ítéletet talán az eddigieknél kedvezőbbé teszi.


I.

A régiek, úgy látszik, hamar készen voltak a végleges ítélettel, a mi Homérosznak és Vergiliusnak· egymáshoz, valamint kettejüknek a többi epikusokhoz való viszonyát illeti. Quintilianus a kiváló műbíró, a ki néhány szóval oly találóan tudja jellemezni a főbb latin és görög írókat, mondja az Aeneis költőjéről, hogy az összes, úgy a latin, mint a görög epikusok közt legjobban megközelíti Hornért s mint Domitius Afer megjegyzését említi, hogy Homérosz után a második Vergilius, de sokkal közelebb áll az elsőhöz, mint a harmadikhoz. Megkísértem ezt a megjegyzést, melyet, megvallom, úgy tekintek, mint az utolsó szót az egész kérdésben, röviden igazolni.
Homérosz meghatározta az éposz örökre érvényes formáját. Utána a görög hősköltészet nemcsak nem haladt, hanem gyorsan aláhanyatlott. Mert bármily hiányosak az úgynevezett ciklikus költőkre vonatkozó tudósításaink, annyit világosan látunk, hogy a művészi szerkesztés titkát csak az egy Arctinus sejté közülük, míg a többi nem törekedett egyébre, mint a gazdag trójai és egyéb mondakörök egyes részeinek krónikaszerű elbeszélésére. És ez az irány állandóan fenntartó magát a görög irodalomban egészen az utolsó epigonig, Quintus Smyrnaeusig. Haladás legfeljebb annyiban mutatkozik, hogy a későbbiek legalább egy hős körül igyekeztek a benső összefüggésben nem álló epizódokat csoportosítani. Így Cinaethon irt Oedipodeát és Heracleát, Pisander és Panyassis megénekelték Hercules tizenkét munkáját, szintén többen írtak Theseist s más effélét. Ezek tehát teljesen igazolják előttünk Aristotelest, ki Homérosz megkülönböztető sajátságát és művészetének főbizonyságát éppen a művészi meseszövésben találja,
„A mese egysége - úgymond a poétika atyja - nem abban áll, mint némelyek hiszik, hogy egy hős körül forog, mert számtalan dolog történhetik egy emberrel, melyek összevéve egységet nem tüntetnek fel. . . . Azért véleményem szerint tévedtek mind azok a költők, a kik Heracleist, Theseist s más e fajta költeményeket írtak, mert azt gondolták, hogy mivel Hercules egy, meséjük is egységes lesz. De Homérosz, valamint egyébben kitűnik, úgy ebben a tekintetben is mély belátást mutat, akár öntudatos művészetnek, akár természeti adománynak tulajdonítsuk”

Új jelenség a görög hősköltészetben Homérosz-szal szemben, de haladásnak természetesen nem tekinthető a történeti vagy krónikás éposz, melyre átmenetül szolgáltak a genealogikus, egy-egy város vagy vidék mesés őstörténetét előadó elbeszélések, a mi-nők voltak például Eumelustól a Corinthiaca, Panyassistól az Ionica. Ennek az iránynak is akadt elég folytatója úgy az alexandriai mint a római korban - így az ephesusi Musaeus Perseis-t irt, Archias római vezérek tetteit énekelte meg - ámbár helytelenségét a régi kritikusok csakhamar fölismerték.
De nemcsak költői becsben hanyatlott a nagy éposz, hanem a közönségre való hatását is csakhamar elvesztette.
Homéroszt hosszú századokon keresztül szavalták a rhapsodok, s míg a pogány görögség fennállott, rajta kezdték az iskolai oktatást; de a többi epikusok művei hamar feledésbe mentek s csak a tudósok érdeklődtek már irántuk. Maga az époszírás tudós szobaköltészetté lett Antimachus óta s még azt is, a ki e nemben a legéletrevalóbb munkát adta, Apollonius Rhodiust, az argonauták költőjét, megrótta az alexandriai irodalmi iskola vezére, Callimachus és művét nem tartja korszerűnek. Sok epikust számlál-hattak a görögök, de valódi, nemzeti hősköltőjük, a kit mindig olvastak és mindig szerettek, csak egy volt, Homérosz.

Az egész ókorban csak egy költővel találkozunk még, a kinek az époszt újra korszerűvé, újra mély és igaz érdeklődés tárgyává s egy egész nemzet közös szellemi kincsévé tenni sikerült. Ez Vergilius. Az Aeneis csak készülőben volt, midőn már Propertius, az írónak elsőséget jósolva az összes latin és görög költők közt, ily lelkes szavakkal üdvözölte:

Félre, latin költők, s ti görögök, félre!
Itt az Iliasnál dicsőbb mű jön létre.

Valóban alig van költő, a ki hírét és népszerűségét oly egyszerre megalapította s mindvégig oly csorbítatlanul fenntartotta volna. Az az ellenzék, mely, igaz, még a költő életében s mindjárt halála után heves támadásokkal adott életjelt magáról, az irigyek és terméketlenek lenézett töredéke volt; vele szemben az egész nemzet állott, mely bámuló örömmel fogadta el őt Róma Homéroszjának. Az aranykor nagy írói közül a kortársak s a legközelebbi utódok egyet sem mertek mellé állítani; hiszen tudjuk, hogy még Horatius is, kivel mi rendesen együtt szeretjük emlegetni az Aeneis énekesét, sokkal később jutott el a dicsőség ama fokáig, melyen ma látjuk őt.
Velleius Paterculus, Tiberius kortársa, nem is említi, midőn az Augustus korát díszítő lángeszű írókról beszél, sőt Quintilianus is, kinek fentebb említett dicsérő nyilatkozatát Vergiliusról nem kell e helyen ismételnünk, csak annyit emel ki Horatius költészetéből, midőn a legjobb latin lírikusnak mondja, hogy olykor magasan szárnyal, hogy főjellemvonása a kellem, s hogy az alakzatokban változatos és a szók használatában szerencsés merészséget tanúsít. S kell e mondanunk, hogy míg a kereszténység majdnem minden pogány író hírnevének nagy mértékben ártott, Vergiliust csak újabb fényben ragyogtatta?

Hasonlítsuk össze az Aeneisszel a latin irodalom egyéb époszait s a régiek bámulatát teljesen igazoltnak fogjuk találni. Ugyanis Naeviustól kezdve egészen Claudianusig, tehát a műköltészet megszületésétől fogva az elbarbárosodás koráig vagy krónikaszerű történeti vagy görög eredetű tisztán mondái elbeszélésekkel találkozunk s így a római époszt két oly véglet közt látjuk ingadozni, melyek a költői hatást egyaránt veszélyeztették.
Naevius leírta az első pún háborút, Ennius az ő Évkönyveiben Aeneas bejövetelétől kezdve egészen a saját koráig minden eseményt megénekelt, Terentius Varro a Sequan háborúval akart halhatatlan lenni, a különben oly finom ízlésű Cicero Mariust dicsőíti s nagyra becsülte mint époszt saját consulságáról írt költeményét; még Lucanus sem tartja alkalmatlan tárgynak Caesar és Pompeius pártharcát, melyet hangzatos versekben úgy irt le, a mint megtörtént, nem is szólva Silius Italicusról, ki a második pún háborúról szóló tizenhat énekes művében nyomról nyomra követte Liviust és azt hitte, hogy eleget tesz a költői alakítás követelményeinek, ha a harcban, Vergilius epikai motívumait utánozva, itt-ott az isteneknek is szerepet ad.
Igaz, hogy az effajta művek nem maradhattak hatás nélkül oly népnél; mint a római, mely annyi rajongással csüggött saját történetén és szerette lépten-nyomon ősei dicsőítését hallani, s bizonyára ebből kell magyarázni azt a kétségtelen tényt, hogy Enniust egészen a Vergilius föllépéséig nemzeti költőjüknek tartották; de már a fejlettebb műizlés korában nagyon meg tudták tenni a különbséget a történet nyers anyaga s egy valódi költői mű meséje közt, s teljesen átértették Aristoteles mély értelmű szavait, ki a költészetet a történetnél filozófikusabbnak és magasabb érdekűnek nyilvánította, mert amaz az általános és örök, emez csupán az egyes és részleges igazat keresi. így Horatius, az aranykor kritikájának leghivatottabb képviselője, már csak szelíd iróniával említi a régiek nézetét Enniusról, a kit második Homérosznak tartottak, s utána Quintilianus a calabriai öreg műveit azokhoz a szent berkekhez hasonlítja, melyeknek ős tölgyei többé nem szépségükkel, hanem a hozzájuk fűződő vallásos kegyelettel hatnak reánk. Sőt Lucanusról, a kinek megítélésében a kegyelet a kortársakat elfogultakká nem tette, többen kimondották, hogy sokkal jobb szónok és történetíró, mint költő.

A római éposz másik irányát képviselő írók főleg a tudákosalexandriaiköltőketutánozván, tisztán mondái, a kortól, melynek írtak, nagyon távoleső és teljesen görög tárgyakat dolgoztak föl. így Terentius Varro a köztársaság utolsó éveiben és Valerius Flaccus Vespasianus alatt az argonauták mondáját foglalták versekbe, Apollonius Rhodius nyomán; Licinius Calvus
1 Ars poet. c. 9. Io című kis époszt irt, Helvius Cinna pedig kilenc évig dolgozott Smyrnáján, melyben az alexandriaiak előtt annyira kedves exotikus tárgygyal foglalkozott, Smyrna bűnös szerelmével saját atyja, Cinyras iránt.
Papinius Statius Thebaist és Achilleist írt, a nyelv szépségével akarván feleleveníteni az annyira elcsépelt mesét. Természetesen mindezek, kik, nem ismervén magasabb célt görög minták egyszerű utánzásánál, a költészetet egyetlen új vonással sem gazdagiták, maradandóhatást nem tehettek s legfeljebb a tudós érdeklődést vonhatták és vonták magukra.

Maga Vergilius is eleinte, úgy látszik, e téves irányok egyikéhez akart csatlakozni. Tudjuk, hogy midőn kora ifjúságában még az idillek megírása előtt először fogamzott meg agyában egy megírandó éposz eszméje, akár Donatusnak hiszünk, a ki szerint a római történetet, akár Serviusnak, hogy az albai királyok viselt dolgait akarta megénekelni, bizonyára inkább krónikái, mint népmondai anyagot választott s művében a Naevius-Ennius-féle irányt követte volna.
„De megijedt az anyagtól" - mondja Donatus; megijedt, mert bizonyára az riasztotta vissza, hogy a történeti tárggyal, valamint elődjei, úgy ő sem fog megbirkózni s nem lesz képes azt a költői művészet követelményei szerint átalakítani. így járt később is, már a Georgica írása közben, midőn Augustus tetteit szándékozott megénekelni, mint saját félre nem magyarázható szavai bizonyítják a Georgica harmadik könyvében, a hol határozottan megmondja, hogy Caesar csatáit akarja legközelebb elbeszélni. Ezt az ígéretét, igaz, nem váltja be szó szerint, de úgy a római népet mint Augustusi az Aeneis-szel bőven kárpótolta.

„Utoljára - így szól ugyancsak Donatus - az Aeneis megírásához fogott; a mese változatos tartalmú, egyesítve mintegy Homérosz mind a két költeményének jelességeit, azonkívül görög és latin nevek és mondák együtt fordulnak elő benne s hozzájuk fűződik, a mi a költő céljainak legjobban megfelelt, úgy Róma városának, mint Augustus családjának eredete." Idézem ezt a tanulságos helyet, mert világosan mutatja, hogy a régiek mennyire ismerték mindazokat az előnyöket, melyek Vergilius tapintatos tárgyválasztásával - mert ebben tért el valamennyi elődétől s ezzel multa felül őket - együtt jártak.
Az Aeneis tárgya, úgy a mint Vergilius és kortársai felfogták, se nem mondái oly értelemben, mint a római éposz alexandrin irányánál, se nem történeti, a mint a Naevius-Ennius féle iskolánál láttuk, hanem egyesíti magában mind a kettő fényoldalait, bízvást mondhatjuk, az árnyoldalak nélkül; mert, a mennyiben az Aeneas mondája a gazdag görög mondavilághoz fűződik, meg van benne az époszhoz elkerülhetetlenül szükséges ideális-heroikus jelleg, a mit a kor műízlése, mint láttuk, meg-követelt, de másrészt, a mennyiben a monda magvát abban az időben igaznak tartották s vele elválhatatlanul egybe forrt Róma városának s a római birodalom fejének eredete, történeti és nemzeti jelentőségű.

Különösen hangsúlyozni kívánjuk e helyen, hogy e tárgyválasztás ellen római, vagy, ha úgy tetszik, latin nemzeti szempontból kifogás nem tehető, szemben azokkal, a kik Niebuhr után rosszalólag szeretnek hivatkozni az Aeneas-monda idegen eredetére. Igaz, hogy a mi Róma alapításának előzményeit illeti, léteztek egyes görög íróknál a mondáknak s az ezeken alapuló történeti hipotéziseknek oly változatai, melyekben Aeneasnak nem jut semmi szerep, de a nemzet közhite már abban a korban, melyen túl a pozitív történeti kutatás nem terjedhet, értem Pyrrhus korát, a város első és tulajdonképeni alapítójának Aeneast tartja. Bizonyítják ezt Timaeusnak, Pyrrhus kortársának, az itáliai történetek görög feljegyzőjének töredékei s utána a legrégibb évkönyvírók egybehangzó előadása; ugyanezt látjuk Naeviusnál és Enniusnál, kik bizonyára nagy hatással voltak a monda népszerűsítésére.

A második pún háború után pedig már annyira meg volt gyökeresedve a köztudatban, hogy, a mint Justinusnál olvassuk, midőn a rómaiak Antiochus, syriai király ellen harcolva Ázsiába hajóztak, Iliumba érve a várost mint Róma anyavárosát tőlük kitelhetőleg kitüntették s a háború folyama alatt sértetlenséget biztosítottak számára. E néhány példa is szembetűnően bizonyítja, hogy az Aeneas-monda, ha idegen eredetű volt is, jelentőségére nézve nemzetivé lett, sőt, amint azt a római mitológia kutatói régen kimutatták, eredeti latin és sabin mítoszokkal összevegyült.
Végre talán mondanom sem kellene, hogy a mesét legalább alapjában véve igaz gyanánt fogadta el nemcsak a római hivatalos történetírás, nemcsak az itáliai régiségek oly kutatói, minő a rengeteg tudományú Varro volt, hanem az újabb philologia is a XVII. század végéig, mert Cluver kevés figyelemben részesült kezdeményezése után Bochart volt az első, a ki külön munkában Lavinium trójai eredetét alapos kutatás után kétségbe merte vonni az egész akkori tudós világ nagy elszörnyedésére. Valamint tehát, ha a magyar történet kritikusai kimutatnák, a mit már többen feszegettek, hogy az úgynevezett hún-magyar mondakör teljesen idegen eredetű, e felfedezés által a Buda halála mit sem veszítene nemzeti jelentőségéből: úgy Vergilius sem gáncsolható azért, hogy a néphitben meggyökerezett s a kor tudósainak egybehangzó véleményével támogatott hagyományt elfogadta.
De jegyezzük meg jól, hogy mint minden igazi költő, úgy ő sem elégedett meg a hagyomány egyszerű elfogadásával. Ő egy öntudatosan választott költői célhoz képest bánt el az Aeneas mondával, midőn azt a római ősvallás szellemében átalakítva, az itáliai latin hagyománnyal sokszorosan összekapcsolva s benne mindenütt a jelen nagyság csiráit és előjeleit keresve a kor nagy érdekeihez fűzte s nemzeti jelentőségre emelte. S mert meg vagyunk győződve arról, hogy ebben áll költőnk hatásának titka és elvitázhatatlan eredetisége, hogy ezzel teremti meg az epikus költészet egy új, addig nem ismert faját, éppen ezt akarjuk e helyt és a következő fejezetekben rövid vizsgálat tárgyává tenni és megértetni.

Így tehát előzetes fejtegetéseink végére érve oda jutunk vissza, a honnan kiindultunk, s már világosabban látjuk Quintilianus Ítéletének igazságát. Homérosz és Vergilius az ókori epika két külön álló, a többivel össze sem hasonlítható nagysága, nemcsak azért mert a költők atyját a szerkezet szoros egységében és változatosságában az Aeneis írója közelité meg legjobban, kinek a meséje, mint a régiek helyesen vették észre, bizonyos fokig egyesíti magában mind a két görög éposz, az Ilias és az Odyssea jelességeit, hanem főképpen azért, mert Homérosz után csak Vergilius teremtett a heroikus elbeszélés terén olyat, a mi új és költői becsű volt egyszersmind. Homérosz, a ki a mondákba naiv hittel elmerülve oly utánozhatatlan bájjal festi le népe hőskorát, megteremti a nép-éposz örökre felülmúlhatatlan mintáját: Vergilius, midőn a mondát öntudatos művészettel nemzete történeti életének költői tükrévé tette, megalkotta a nemzeties műéposzt.


II.

A fentebbiekben kijelöltük az Aeneis helyét az ókori költészetben s tájékoztatás végett kiemeltük az alapgondolatot, mely fejtegetéseinket vezérli. Mielőtt azonban saját nézeteink előadására térnénk át, talán nem lesz fölösleges röviden érinteni a főbb irányokat, melyek újabban az Aeneis célzatának magyarázatában uralkodnak.Abban, hogy Vergiliusnak az Aeneis megírásánál volt öntudatosan kitűzött célja, a legrégibb magyarázóktól kezdve korunkig senki sem kételkedett, de vita tárgyát képezte és képezi az, hogy ez a cél mi lehetett.

A kommentátorok egyik csoportja abból a kétség-bevonhatatlan tényből indul ki, hogy költőnket, valamint a Bucolicában Pollio, a Georgicában Maecenas sugalmazta, úgy az Aeneis megírására Augustus buzdítá, s arra az egészen természetesnek látszó eredményre jut, hogy Vergilius első és főtörekvése nem lehetett egyéb, mint a bőkezű fejedelem dicsérete. „A költő célja Homéroszt utánozni és Augustusi dicsőíteni - mondja már Servius, a Vergilius régi magyarázója abban a jámbor hitben, hogy e néhány szóban az Aeneis irányát teljesen kifejezte. Megjegyzését a magyarázók egész serege készpénznek vette, kik mindnyájan főleg azt akarták megvilágítani, menynyiben dicsőíti a költő Augustusi őseiben, s hogy e kifejezést igazolják, a legnagyobb fáradságot fordították egy képtelen hypothesis felállítására.
Így már Abbé Vatry kimondja az Aeneis meséjéről szóló szellemes tanulmányában, hogy Aeneas álarca alatt Augustus a költemény tulajdonképpeni hőse.
Következetes rendszert épített erre az eszmére az angol Dunlop az ő latin irodalomtörténetében, mely szerint Aeneas nem volna egyéb, mint eszményi, minden vonásban Augustusi jelképező típus. A hős ugyanis, a mi külső alakját illeti, hasonlít Apollóhoz, a mint Augustus is jó néven vette, ha ehhez az istenhez hasonlították; megjárta az alvilágot és isteni titkokba avatatta magát, mint Augustus, mikor Görögországban utazott, fölvétette magát az eleusisi mysteriumok látogatói közé; a legnagyobb kegyelettel tiszteli atyját, mint Augustus Julius Caesart; három ellenfele, a kit legyőz, Latinus, Turnus és Amata, eszünkbe juttatják Marcus Antoniust, Lucius Antoniust és Fulviát, kiket Octavianus a perusiai háborúban legyőzött; Didó, a kitől Aeneas a szerelmi csábítások dacára is elfut, nem más, mint Cleopatra, ki hiába édesgette szépségével a hideg Augustusi; Evander mint Anchises öreg barátja és Aeneas szövetségese a Caesar régi pártfeleit jelképezi, kik otthagyták Antoniust az Octavianus kedvéért; épigy utal Lavinia Líviára, Latinus Lepidusra, Achates Agrippára, sőt a békepárti szónok, Drances, Ciceróra.

Többé-kevésbé dinasztikus irányzatot látnak az Aeneisben még Weidner, a túlzó republikánus érzelmektől elfogult Beulé, Hertzberg, az Aeneis német fordítója, sőt Teuffel is római irodalomtörténetében, a nélkül azonban, hogy ilyen szőrszálhasogató allegóriái magyarázatokba tévednének. De később Plüss Theodor megint visszatért Dunlop nyomaihoz s Vergiliust a Iulius-nemzetség udvari költőjének tekintvén az Aeneisben lépten-nyomon Augustus működésére emlékeztető politikai vonatkozásokat látott. Például az ötödik ének hajóversenyében látja az Augustus korabeli politikai pártok küzdelmét. Szerinte a már majdnem elért győzelmet elvesztő Gyas, a régi Geganius-nemzetség őse, Róma elbukó régi patriciusságát, a vak dühében sziklára akadó Sergestus, a Sergiusok őse, Catilinát és párthíveit, a második díjat nyert Mnestheus, a plebejus Memmiusok őse, a plebejus eredetű nobilitas-t képviseli, mely Augustus korában a rendek közt a második helyet foglalta el. Végre az elsőnek érkező Cloanthus, a samniumi Cluentiusok őse, az italusokat személyesíti, a kik a Júliusoktól kapták meg a teljes polgárjogot s a politikában azóta elsőrangú szerepet játszottak. Sőt Plüss, ezekkel és hasonlókkal nem elégedvén meg, még más titkos vonatkozásokat is akar fölfedezni, melyeket a rómaiaknak évszámokkal játszani szerető mysticismusára alapít: fölteszi - bebizonyítani azonban nem sikerül - hogy Vergilius a Cincius-féle évet (729 Kr. e.) vette Róma alapítási évének s bonyodalmas számítgatás után kihozza, hogy Octavianusnak keletről való visszatérése (29 Kr. e.) és Alba Dongának alapítási éve közt Vergilius szerint ezer év, éppen egy nagy saeculum telt el s itt kezdődik az aranykor, melyet a költő Augustus uralkodásához fűz és így tovább. És Plüss szentül hiszi, hogy mindezeket a titkos vonatkozásokat, melyeket ő hosszas számítás után tud csak megállapítani, a római olvasó azonnal megértette és bennük örömét találta!

De további ismertetés helyett idézem Saint-Beuve szavait Virgil cimü szép tanulmányából, melyek az ily szőrszálhasogató hipotézisek legjobb cáfolatául szolgálnak:
„Nem, nem és harmadszor is nem! kiáltja teljes erejéből költői lélekismeretem, nem, az lehetetlen, és minél több szellemet és elmés kíváncsiságot fordíttok arra, hogy ez apró körülményekben némi vonatkozást fedezzetek fel költészet és történet között, annyival több ok szól ellenetek, mert igazán költői géniusz nem járt még így el soha. Hogy Vergilius, ki sok dolog felől gondolkozott, kiterjeszkedett erre is, sőt némely helyen úgy tervelte költeményének kompozícióját, hogy a körülte levő személyektől és eseményektől gondolatokat és szint kölcsönzött, a mint megindító reflexiókat mond a felhőről, mely a viruló mezők és erdők zúgó lombjai felett szalad; hogy ezerfelé ágaznak gondolat sugárjai, ezt nem tagadom: de azt állítani, hogy műve egészben egy Összhangzó és folytonos allegóriának előre kiszámított és pontosan megmért arányosságára vihető vissza: ez hibás, ez képtelenség ... Ne vadásszuk hát az allegoria ama kicsinyes és egészen mechanikus gondolatát s tartsuk magunkat egy nagy, nemzeti és római költemény tömérdek és egyetemes eszméjének határai közt”

A magyarázók második csoportja, melyhez Forbiger, Gossrau, Schaper, Vergilius kiadói és többen tartoznak, nem találják méltónak oly nagy költőhöz, mint Vergilius, a római szabadságot elnyomó Augustus kizárólagos dicsőítését. Szerintük az Aeneisnek tisztán római nemzeti célzata van, mert a költő Aeneasban a római hősiség eszményét akarta föltüntetni, mely nem egyéb, mint jámborsággal párosult vitézség Utóbb Georgii1 nyilatkozott ez irány mellett, ki azonban a római nemzeti célzatot oly egyoldalúan fogta fel, hogy műve alapeszméjének kedvéért a legszánandóbb túlzásokba esett. El akarván hárítani még árnyékát is annak a gyanúnak, hogy Vergilius udvari költő volt, tagadja a nyilvánvaló tényeket, tagadja, hogy a költőben megfogamzott volna Augustus egyed-uralmának eszméje, mert hiszen Juppiter abban a jóslatban, a melyet Venusnak mond az első énekben, a köztársaságról Augustusra való átmenetnél nem jelöl politikai változást, de itt természetesen elfeledi, hogy Augustus maga sem akarta ezt a változást éreztetni s a respublica külső formáit megtartja, a nélkül azonban, hogy ezzel bárkit a szabadság visszaállításának illúziójába ringatott volna; tagadja, hogy a kilencedik énekben Apollónak Ascaniushoz intézett szavai a Julius-nemzetség világuralmára céloznának, jóllehet e versekben:

Isteni sarj és istenek őse! ha Assaracusnak
Háza világ ura lesz, méltán csillapulnak a harcok,

isten alatt lehetetlen másokat érteni, mint a két Divust, az istenített Caesart és Augustust, Assaracus nemzetsége pedig, mely alatt a háborúk megszűnnek, csakugyan nem lehet más, mint a Julius-család, melynek akkori fejét, Augustusi, ugyancsak az Aeneis az aranykor visszaállításáért dicsőíti:

Augustus Caesar, Divus fia, újra aranykort
Hoz Latium földére;

Ám Caesar hármas diadallal tér meg a város Népe közé; tagadja végre, hogy költőnk felfogása szerint a Venustól és Julustól való származás jogot adna Augustusnak a világuralomra, mintha sohasem olvasta volna Juppiter jóslatát:

Trójai nemzetből születik majd isteni Caesar;
Kék Óceánt birodalma, dicső hire éri a mennyet,
Julius ő, nagy Iulus igaz, méltó ivadéka.

Így jut arra a tagadó eredményre, hogy Vergilius nem akarta Augustusi úgy tüntetni föl, mint az Aeneastól leszármazó uralkodó ház helyreállítóját. Végül a nemzeti célzatot egyrészt - és pedig helyesen - azokban az anachronismusokban látja, melyekkel a költő római intézményeket tulajdonít az őskornak, másrészt a történelem ama felfogásában, mely az egész költeményből kiviláglik.
„A rómaiak világra szóló uralmi - így végzi - az Aeneis alfája és ómegája s így az éposz nemzeti szellemű hazafias, nem pedig Augustus-párti udvari költemény” Itt újra elfeledi, hogy a költő nemzete világuralmát alig említi egyszer-kétszer Augustus nevének hozzáfűzése nélkül.

A magyarázók harmadik csoportja az Aeneisben, mint legfőbbet, a lépten-nyomon világosan felismerhető vallásos jelleget emeli ki. Ez irány nyomaival legelőször a régi magyarázók, Macrobius és Servius szétszórt megjegyzéseiben találkozunk, melyek azonban első tekintetre oly túlzottaknak és erőszakosaknak tűntek fel, hogy az újabb philologiában sokáig semmiféle visszhangra nem találtak.
Klausen, a régi itáliai mitológia fáradhatatlan kutatója, volt századunkban az első, ki az Aeneist a római vallásrégiségek lelkiismeretesen pontos, csaknem tudós feldolgozásának nyilvánította egy roppant tudománnyal írt, terjedelmes munkában. Továbbá Fustéi de Coulanges az ókori község című gyönyörű könyvében meg akarván mutatni, hogyan képzelték a régiek egy város alapítóját s mit értettek penatiger, a penatesek papja, alatt, az Aeneist veszi elemzés alá, s arra az eredményre jut, hogy a költő Aeneasban csak papot akar előttünk feltüntetni, a kultusz fejét, a szent férfiút, az isteni alapítót, kinek rendeltetése az állam penateseit megmenteni.
E gondolatot ragadta meg s fejti tovább Boissier Vergiliusról irt szép tanulmányában, ki tekintettel egyrészt Augustusnak az ősi vallás helyreállítására irányult törekvéseire, melyeknek a költő is részese volt, másrészt a régi magyarázók felfogására, melyet, leszámítva némely túlzást, alapjában véve helyesnek tart, kimondja, hogy Aeneas a költő szerint csupán isteneket vivén magával Italiába s egyéb célja nem lévén, mint, hogy azokat ott megtelepítse, a költemény, mely e jámbor vállalatot zengi, tisztán vallásos éposznak tekintendő. Nézetét igazolni igyekszik még az Aeneas sokat vitatott jellemének új szempontból való magyarázatával is, főleg azt bizonyítván, hogy Vergilius szándékosan festi hősét oly jámbornak, békésnek, sőt melankolikusnak és a rábízott feladat teljesítésében folyton önmagával küzdőnek, szóval elütőnek az epikus hős szokott típusától, mert csupán természeti hajlamainak és szenvedélyeinek elfojtásával nyerheti meg azt a kegyet, hogy isteneit Italiába vihesse s tiszteletüket ott megalapíthassa. Hiszen minél többször diadalmaskodik önmaga fölött, annál méltóbbnak mutatja magát arra a szerepre, melyet a végzet bízott rá, annál inkább kimagaslik, mint egy vallásos költemény hőse. Azon sincs mit csodálkoznunk, a min eddig oly sokan megütköztek, hogy Turnus mellett, tehát a legyőzött párton állnak az élettel és erővel teljesebb jellemek: a költő szándékosan rendezte el ezt így, hogy a győztesek középszerűsége annál feltűnőbbé tegye az isteni akarat diadalát.

Mint e lehetőleg rövid ismertetésből is eléggé kitűnik, az Aeneis magyarázatának újabban három, élesen elkülönített s egymással teljesen összeférhetetlennek látszó iránya van. Mindazáltal, ha felvetjük azt és egyiknek sem; mert, ha elfogulatlanul ítélünk, meg kell vallanunk, hogy mindenik nézetben van valami helyes, ámbár egyik sem ment a túlzástól vagy legalább az egyoldalúságtól. Így lehetetlen igazat nem adnunk a dinasztikus célzat védőinek annyiban, hogy az Aeneist jó részben Augustus sugalmazta, elkészülését folytonos figyelemmel kísérte, s hogy a költő a hatalmas pártfogó uralmát dicsőíteni, sőt ősei, Aeneas és Iulius jogán legitimálni akarta, de másrészt nem nehéz észre venni, mennyire túloznak, midőn az egészben nem akarnak egyebet látni udvari hízelgő költeménynél vagy éppen Augustusra vonatkozó következetes allegóriánál. Igazságuk van tehát az úgynevezett nemzeti irány híveinek annyiban, hogy az Aeneisben legfontosabbnak tartják a mondának a város alapítására, magára a római népre és a rómaiaknak mint nemzetnek világuralmára való vonatkozását, de ők is tévednek, midőn túlbuzgóságukban tudni sem akarnak Vergiliusnak Augustushoz való viszonyáról s tagadni merik a legvilágosabb tényeket.

Ami végre a vallásos irány képviselőit, különösen pedig Boissier-t illeti, el kell ismernünk, hogy Vergilius magyarázatába életrevaló új gondolatokat hoztak s hogy egyes állításaik majdnem kivétel nélkül igazak. De ők sem mentek az egyoldalúság hibájától, mert abból, hogy mindaz, a mit ők az Aeneisben látnak, a költeményben csakugyan megvan, még nem következik, hogy ez minden, a mi benne van, s a mily készséggel írjuk alá azt az állítást, hogy a költő a penates-kultusz s egyáltalán a vallás és a szertartások hagyományait művébe gondosan felvette, éppoly kevéssé hunyhatunk szemet az éposz különös vonatkozásai előtt úgy Augustusra és a világbirodalomra, mint a latin fajra és Italiára, melyeket Boissier nem tagad ugyan, de egyszerűen mellőz.
És itt még egy körülményre kell különös figyelmet fordítanunk, hogy a legtöbb vitatkozás főokát tevő, gyakran csak a szók különböző használatából eredő fogalomzavart elkerüljük. Midőn Boissier oly erősen hangsúlyozza, hogy az Aeneis tisztán vallásos költemény s oly éles ellentétbe helyezi a Homérosz-féle görög nemzeti éposszal, ha ő maga talán nem is akart e merev megkülönböztetéssel a régieknek oly eszméket tulajdonítani, melyeket bizonyára távolról sem sejtettek, nagyon könnyen tévútra vezetheti az ókorral kevésbé ismerős olvasóit.

Midőn mi vallásos époszról beszélünk, oly műfajt értünk alatta, mely szemben az egyes népek korlátoltabb szellemi világán belül maradó, azok jó és rossz tulajdonságait, helyes nézeteit és balítéleteit egyaránt visszatükröző nemzeti hőskölteménnyel a legáltalánosabb, örök időre s az egész emberiségre szóló eszméket hirdet, s így a mi fogalmaink szerint a kettő éppúgy kizárja egymást, amint papság és nemzet, vallás és haza egybe nem eshetnek. De az ókorban, midőn, mint Füstéi de Coulanges fönnebb idézett művében igen helyesen mondja, minden nép csak a saját istenét imádta s minden isten csak a saját népét kormányozta, midőn ugyanaz a törvénykönyv szabályozta az embereknek egymáshoz való viszonyát és az istenek s a községi állam iránt való kötelességét, midőn a papság és politikai hivatal, állam és vallás oly szoros kapcsolatban állottak egymással, hogy nemcsak köztük való összeütközést képzelni, hanem még egyiket a másiktól megkülönböztetni is lehetetlen volt, ilyen ellentétre nem gondolhattak. Ha tehát valamely pogány költő, mint Vergilius is, egy város alapításáról énekelvén, az állami vallás hagyományait művében megörökíteni igyekezett, ezzel nemcsak túl nem emelkedett népe gondolatkörén, hanem egyenesen megerősíti költeménye nemzeties jellegét és célzatát.

Ha most a mondottakat szem előtt tartva, vissza-tekintünk a kommentátorok említett különböző csoportjaira, nézeteik nem tűnnek fel többé előttünk oly merev ellentétben állóknak, annyira Össze nem férőknek, mint az egyes irányok képviselői hitték. Mi legalább, midőn a legtöbbször felhozott ellenvetésekkel szemben, a melyekkel Vergilius mint epikus költő érdemeit kisebbíteni szokták, megkísértettük kiemelni Vergilius művének ama jellemvonásait, melyek speciális római éposz-szá teszik s a mű koncepciójának s egész szerkezetének magyarázatát sokban előmozdítják, csakhamar arra a gondolatra jutottunk, hogy e különböző véleményekkel szemben, kiemelve belőlük azt, a mi elfogadható, elmellőzve mindent, a mi túlzás és szembetűnően hamis, oly álláspontra helyezkedjünk, a honnan az ellentéteket többé nem küzdeni, hanem egy magasabb, egy nagy nemzeti mű-époszhoz, a minőnek az Aeneist tartjuk, teljesen méltó eszmében találkozni és felolvadni látjuk. Hogy tehát további fejtegetéseink eredményét előre jelezzük, főcélunk a következő három fejezetben a magyarázat hármas, vallásos, római-nemzeti és dinasztikus irányának kiegyeztetése lesz.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei