logo

XXII September AD

A világbirodalmi és a monarchikus eszme az Aeneisben

De az Aeneis nemcsak a város vallásának, nemcsak Italiának, hanem egyszersmind a római világbirodalomnak, még pedig az új monarchiának éposza. Sokan vannak még ma is, kik, talán a köztársasági szabadság iránti elfogultságból, szeretik a római irodalom aranykorának nagy íróit aljas hízelgéssel vádolni s készek aláírni mindazt, a mit a republikánus Beulé Augustus családjáról és koráról írt pamfletszerű munkájában a legnagyobb latin költők megbélyegzésére oly szónoki hévvel s természetesen annál kevesebb részrehajlatlansággal ad elő. Azonban a viszonyok elfogulatlan bírálata egyre jobban megérleli bennünk azt a meggyőződést, hogy semmi okunk sincs kételkedni az uralkodó iránt tanúsított hódolatuk bensőségében, hogy mind az a dicséret, mellyel oly pazarul halmozzák el, szívükből jő, hogy, midőn őt istennek nevezik, mint a ki a világ megbomlott rendjét helyreállítja, ezt az ókorban oly közönséges tiszteleti címet legalább is annyi joggal és őszinteséggel használják, a mennyivel Cicero, a ki éppen a köztársasági szabadságért szenvedett vértanú halált, az őt számkivetéséből visszahívó senatus és népgyűlés tagjait, a nélkül, hogy a szolgalelkűség vádjától félnie kellett volna, isteneknek szólíthatja.
Béke és nyugalom volt az, a mi után az a nemzedék, mely a polgárháború viharai közt nőve fel, a köztársaságnak csak végvonaglásait látta s áldásait nem érezte, mindenekelőtt sóvárgott. E nemzedékhez tartozott a római költészet két első rendű csillaga, Vergilius és Horatius, kiknek korábbi műveiben e sóvárgás oly közvetetlenűl, oly híven nyilatkozik. Olvassuk csak Vergiliusnál a birtokaiból kiűzött Meliboeus megható panaszát az első eclogában s ama híres jóslatot a negyedikben, hol a költő a bűnökkel és szerencsétlenségekkel teljes, szomorú jelenkor után az új saeculum hajnalát, a békés aranyidők visszatérését oly epedve várja; vagy nézzük Horatiusnál a tizenhatodik epodust, ezt az elejétől végig mély érzelemtől sugalt költeményt, a mely felszólítja a római nép javát, hogy hagyja ott Italia vérrel fertőzött földjét s a város megszentségtelenített tereit, költözzék a boldogok szigetére, hol még mindig az ártatlan aranykor erkölcsei uralkodnak, hol az örök béke honol.

Az ilyen hajlandóságú emberek, midőn Augustus az uralmat véglegesen elnyerte, szívesen belenyugodtak az események természetes fejlődésébe. A választás nem is volt nehéz. A sivár közelmúltat vérengző belső háborúk, számkivetések és vagyonelkobzások, borzasztó gazdasági válságok, a jogi egyenlőtlenség megszüntetésére irányuló hasztalan törekvések töltötték be, míg az új monarchia, melynek élén az ifjúkora bűneitől megtisztult Augustus mindenben a nagy Caesar nyomdokain igyekezett haladni, nemcsak a rég óhajtott békét adta meg, de, a mennyire lehetett, megoldja az égető gazdasági kérdést s igazgatása alatt mindegyre szűnni kezdtek azok az ellentétek, melyek előbb annyira elválasztották egymástól a rómait, az itáliait és a provinciabelit s melyek addig folyton megújuló viszálykodásokra adtak okot. Ehhez járult Augustus ritka ügyessége a tehetségek felhasználásában messze kiható célokra.
A birodalom újjá alkotását célzó törekvéseinek részeseivé tette ő többé vagy kevésbé a kor költőit is, úgy hogy egy Vergilius vagy Horatius, kik már természeti hajlamuknál fogva a békét kedvelték s ifjúkoruk keserű tapasztalatain okulva becsülni megtanulták, a kik többnyire távol az udvartól a vidéken független magánéletet folytattak, nem érezhették magukat a császár mellett az udvari poéta lealacsonyító helyzetében, hanem joggal elmondhatták, hogy, midőn az uralkodó sugalmazásának engedtek, hónuknak tettek fontos szolgálatokat.

Mégis Vergilius volt az, a kit amaz üdvös tervek fontossága, melyekért Augustus élt, leginkább áthatott. Találunk ugyan Horatius költeményei közt is akárhányat, mely, hogy úgy mondjam, Augustus szellemében van írva s talán közvetetlen befolyása alatt jött létre, de egész költészetének alaphangja, a resignatio a körülmények kényszerítő hatalmával szemben, a félrevonulás a nyilvános élet zajától, a magány és az arany középút nyugalmának és örömeinek dicsőítése nem oly eszmék, melyek egy süllyedt nép közérzületének emelésére, önfeláldozó hazafiak képzésére alkalmasak volnának; Tibullus és Propertius tisztán az egyéni, egészen szubjektív természetű lírai költészet képviselői, gyöngéd szerelmes poéták, a kik csak félénken és keveset szólnak a kor nagy érdekeiről s legfeljebb a köteles hódolattal adóznak a fejedelemnek; szólnunk sem kell Ovidiusról, ki ama léha nemzedék költője volt, mely szakítva a régi respublica összes hagyományaival s a fejedelemre hagyva a haza minden gondját, csak érzéki és szellemi élvezeteknek élt, a ki egyik legdévajabb költeményében mintegy szemébe vág}U annak az Augustusnak, ki az ősök annyira dicsőített erkölcsösségének visszaállításáról álmodott:

Hagyjuk a régi időt! Örülök, hogy e korba születtem.
Erkölcsim kora ez; most nekem áll a világ.

Egészen más képet tár elénk Vergilius költészete. Ő hivatását találta abban, hogy azokat az eszméket hirdesse, melyeket Augustus és kormánya emberei megvalósítani igyekeztek s a melyeken az újra szervezettbirodalom létének joga és magasztos rendeltetése alapult. Az eclogák ugyan még nem vallanak határozott irányra, de már a Georgica, Vergilius legtökéletesebb műalkotása, teljesen Augustus eszméinek hódol, nemcsak, mert kibékül az új viszonyokkal, de, mert kettős célzata, a buzdítás egyrészt az ősi vallásosság helyreállítására, másrészt a földművelő életre, az egyetlen eszközre, mely a mélyen süllyedt itáliai fajt még megnemesítheti, az uralkodónak úgyszólván életfeladatát fejezi ki.
A kor legjobbjainak törekvései tükröződnek vissza e költeményben, ugyanazok a törekvések, a melyek egyidejűleg nagyszerű templomok építésében, régi, már-már elfeledett szertartások és papi hivatalok felújításában s az annyit meghányta-vetette agrár törvények végleges megállapításában nyilvánultak.
Az Aeneis nem tagadja meg a Georgica irányát, mert benne is ékesen szóló kifejezést nyer Augustusnak a Georgicában már megörökített két főtörekvése, egyik az ősvallás gondos leírásában és dicsőítésében, másik az ős itáliai élet kegyeletes ábrázolásában, de az uralkodó személyéhez még több kapoccsal fűződik. Igaz, hogy már a Georgicában megígéri Augustus tetteinek hőskölteményben való megörökítését, már itt is tőle kér költői működésére áldást:

Adj müvemhez erőt, a merész munkába kitartást,
Szánd meg a gazdákat s velem együtt légy kalauzuk,
És szokd meg már most, hogy imával szélít a néped,
és könyörög Róma legfőbb isteneihez, hogy
tartsák meg e rendkívüli embert a sokat szenvedett
század megváltására: Szent honi isteneink, és Romulus,
és ki anyánk vagy Vesta, a tuszk Tiberis
s a Palatium őre örökké,
Hagyjátok, hogy az elgyötrött századnak ez ifjú
Megváltója legyen: vérünkkel megfizetők már
Régen az esküszegést, ős bűnét Laomedonnak.

de az egész munka mégis Maecenasnak van ajánlva s az ő felszólítására és befolyása alatt jött létre. Már az Aeneis megírásához Augustus biztatásaira fogott a költő; a császár folytonos figyelemmel kisérte a mű elkészülését s felolvastatta magának a kiemelkedőbb részleteket; a mű hőse, Aeneas, nemcsak a római nép, hanem Augustus őse is, mert fiától, Iulustól, származtatta magát a Julius-nemzetség. Azért a költő, midőn Juppiterrel Venus előtt kitáratja a messze jövendőt, Augustusra mutat, mint a kire a trójai hős családjának megígért és a város penateseihez kötött világuralom vár:

Trójai nemzetből születik majd isteni Caesar,
Kék Óceánt birodalma, dicső híre éri a mennyet,
Julius ő, nagy Iulus igaz, méltó ivadéka.

Ugyancsak Augustus az, kire Apollo szavai vonatkoznak, midőn Iulust bíztatva azt ígéri, hogy az Ő utódai meg fognak szüntetni a világon minden háborút:

Bátran előre fiú, így jutni fel a magas égbe,
Isteni sarj és istenek őse! Ha Assaracusnak
Háza világ ura lesz, méltán csillapulnak a harcok.

Ő az, a ki az Aeneasnak a késő utódokat bemutató Anchises szerint, mint gondviselésszerű férfiú fejezi be Róma dicső történetét:

Itt van ím, itt a dicső, kit ígér neked isteni jóslat, Augustus Caesar, Divus fia

mert vele kezdődik az új saeculum, az örök béke ideje, melyet a költő már a negyedik eclogában megjósolt s jóslata, úgy Ilivé, Augustus által teljesedésbe ment: újra aranykort
Hoz Latium földére, hol egykor a régi időben Saturnus kormányzott.

Íme, így fejezte ki Vergilius az uralkodónak kettős hivatását, hogy egyrészt a római világuralmat véglegesen biztositá, másrészt a sokat szenvedett népeknek békét adott, így örökíti meg pártfogójának oly érdemeit, melyeket az elfogulatlan történetírás is teljes mértékben elismer.

Mindazáltal, valahányszor a költő itt idézett és hasonló helyeit olvassuk, önként merül fel az a kérdés, hogyan férhetett meg a monarchiának ilyetén teljes elismerése és ősi jogon való igazolása a szabadságukra büszke rómaiak önérzetével? Hiszen nem oly rég volt, midőn Cicero, Antonius ellen beszélve, annyi szónoki erővel hangoztatta a nép előtt:
„Nem lehet szolgává a római nép, melyet a halhatatlan istenek az összes népek urává tettek. . . . Más nemzetek elszenvedhetik a szolgaságot, de a római népnek különös kiváltsága a szabadság".

Sőt még később is egészen az Antoninusok koráig nagyon sokan voltak a polgárok javából, kik a legőszintébb kegyelettel csüggtek a régi köztársaság hagyományain. Csak a Pharsalia költőjére, a Nero kortársára, Lucanusra kell utalnunk, ki, midőn Pompeius és Caesar óriási pártharcát megénekli, könnyen érthető célzással állttá velük szembe Sullát, a ki szintén dictator volt Rómában, de nem az uralomért, hanem csak egy párt diadaláért küzdött:

Sulla se vágyott
Ellenségei megtapodásán kívül egyébre:
Másra törekszenek ők, már rég hatalomra jutottak
Küzdenek itt. Egyik sem kezdene párti tusába,
Sulla igényeivel ha beérné.

Az ő szíve mélyéből jöttek s a kor legjobbjaiban bánatos visszaemlékezést ébresztettek azok a megható szavak, melyeket a szabadságért az utolsó csepp vérig küzdő Cato szájába ad:

Nem válunk meg elébb, Rómám, míg haldokolót bár,
Meg nem ölelhetlek; nevedet követendem azontúl
És üres árnyad után megyek bújdosni, Szabadság!

Az új kormánynak bizonyára ki kellett békítenie a polgárok önérzetét, s ennek, mióta a köztársasági szabadság lehetetlenné vált, egyéb módja nem volt, mint a római nagyság hirdetése, melyet a monarchia annál melegebben karolt föl, minél alkalmasabbnak mutatkozott a nagy változásban való megnyugvás elősegítésére. Ki kellett mutatni, hogy a mennyi megszorítást szenvedett a nép szabadsága, annyira növekedett az idegen tartományokban a birodalom tekintélye, hogy azok a nemzetek, melyek kevéssel előbb a régi kormány alatt örökös forrongásban voltak s a rómaiak uralmát már-már széttöréssel fenyegették, most a legnagyobb készséggel hajolnak meg a tóga előtt s hogy a viszonyok e fordulata elválaszthatatlanul össze van forrva az uralkodó személyével.
Látjuk is, mint jut e korban egyre határozottabb kifejezésre a büszke hit a város örökkévalóságában: nyíltan hirdetik, hogy Róma és a földkerekség egy, hogy a Capitolium istenei a világ penatesei, hogy a római nép már a végzettől eleve kiszemelve a világ ura.

Ezek az eszmék is a Vergilius költészetében találnak legerősebb visszhangra. Céloz rájuk a költő mindenütt, a hol csak teheti. Már az első énekben így vigasztalja Juppiter az Aeneasért aggódó Venust, megjósolva a római birodalom nagyságát:
Nem szabii országukra határt se időbe se térbe, Végtelen a hatalom, mit nekik szántam.
Magának a haragvó Junónak is ki kell békülnie a végzettel, sőt kegyébe vennie a római népet, úgy, hogy Juppiter egész bizalommal mondhatja az ő legfőbb hatalmával dacoló nejéről:

Jobb szívvel lesz majd, velem együtt őrzi a várost,
Már a világnak urát s a tógás római népet.

Magát a hőst, mielőtt Latiumban kikötne, a nagy feladat végrehajtásában Anchises jóslata lelkesíti:

isteni Róma Birtoka e földet, nagy erénye föléri Olvmpust.

Nem sorolhatjuk itt fel mindazokat a helyeket, hol ilyen és hasonló gondolatok nyernek kifejezést, de lehetetlen figyelmen kívül hagynunk a nyolcadik könyv végén Aeneas pajzsának leírását, mert ebből legkönnyebben tisztába jöhetünk a költő eszméivel Róma múltjának és jelenének felfogásában.
Vulcanus pajzsot készít Venus kérelmére Aeneasnak, mint az Iliasban Achillesnek. De, míg az Iliasban az emberi élet legkülönbözőbb jelenetei tárulnak elénk, menyegző, törvénykezés, csata, szüret és tánc egy keretben, addig a Vergilius-féle pajzs Róma történetét érzékíti meg kevés, de jellemző képben.

Az egész érclemez három főrészre oszlik. Az első rész a földet ábrázolja: látjuk Romulust és Remust, midőn isteni gondviselésből az anyafarkas megmenti őket az éhhaláltól, a sabin nők elrablását s mindjárt utána a szövetségkötést Tatiusszal, a római hatalom első növekedését, majd Mettius Fufetius kínos halálát, mellyel a király az árulót bünteti. A nép műveletlen, nyers még, de bátor, egyszerű és tiszta erkölcsű. Látjuk továbbá a köztársaság első, nehéz éveit, Porsenna háborúját s ez alkalommal Horatius és Cloelia hősi tetteit; a gallok betörését s a Capitolium megmentését; a város háláját az istenek iránt annyiszor tanúsított gondviselésükért. Hazaszeretet s a szabadság áldásai teszik naggyá a római népet a köztársaság eme legszebb korában.
Most egyszerre ott hagyja a földet a költő és a sötét Tartarosba vezet. A polgárháborúk korából vesz alakjait s az ifjabb Catótól, kit az alvilági lelkek bírájává tesz, nem tagadhatja ugyan meg bámuló tiszteletét, de Catilina alakjában láttatja velünk, hogy a nép minden erénye, melynek nagyságát köszönhette, elveszett. De az istenek nem hagyják el népüket; a nyílt tenger tárul Cl most előttünk, látjuk lefolyni az actiumi ütközetet, ott áll a vezéri hajón a gondviselésszerű férfiú, Augustus:

buzdítva Italia sarját,
Véle a nép, a tanács, a Penatesek,
isteneink mind, vele van minden, ami
Rómának drága és szent:
küzd, győz és háromszoros diadallal tér vissza
a városba, teljesíti az isteneknek
tett nagyszerű fogadalmát s a világ minden
népe leteszi hódolatát lábai elé.

Itt a rómaiak történetének szükségszerű betetőzése: egy a végzettől kiszemelt férfiú, mint az állam megmentője, kiengesztelődés a megsértett istenekkel s az örök időre szóló világuralom. Itt békíti ki költőnk a múltat a jelennel, a köztársaságot a monarchiával, a megszorított római szabadságot a polgárháború zavarai után újra s dicsőbben föléledt római nagysággal.
A történet e felfogása kiengesztelhette a rómait, de mi engesztelje ki a fegyverrel meghódított, népeket? E kérdés merül föl önkéntelenűl, ha Vergilius e nevezetes helyét elolvastuk.
A feleletet újra a kor szellemi mozgalmaiban találta meg a költő, melyek oda irányultak, hogy a római hódítást a hellen-latin műveltségnek megfelelőleg ne az erősebb jogával, hanem bizonyos nagy és humánus célok kitűzésével igazolják. A birodalom e nagy céljai: a béke megszilárdítása, helyes jogrend megállapítása és a műveltség terjesztése.

A rómaiak nem oly hamar emelkedtek e gondolatig: századok tanulságainak s fokonként való szellemi fejlődésének gyümölcse volt az. Kezdetben, mikor az ókori államok hanyatlása egymás után játsza kezükbe a Földközi tengert környező országok feletti uralmat, szellemök még korlátolt valamely magasabb hivatás felfogására s az oly államférfiak szemében, mint az öreg Cato, a ki minden beszéde végén Karthágó feldúlását kívánja, vagy Mummius, a ki iszonyú kegyetlenséggel fenekestől forgatja fel a virágzó Corinthust, minden hódítás dacára sem növekszik maga az állam, mert az egy a várossal, hanem csak az állami jószágok (ager publicus) terjedelme és a római hatóságok hatalmi körének területe (imperium Romanum) növekszik.
A községi állam hagyományai szűk térre szorítják a szellemi látókört s a polgárjog még mindig oly féltékenyen őrzött kincs, melyben minél kevesebb embert szabad részesíteni.
Az első magasabb eszmét egy görög, az ókornak Thucydides után legnagyobb történetírója, Polybius mondja ki. Mint hazafi sajnálja ugyan Hellas elhanyatlását, de a viszonyok beható bírálata azt a meggyőződést érleli meg benne, hogy a római hatalom a hellen műveltséggel szövetkezve van hivatva arra, hogy a Földközi tenger körül állandó birodalmat alapítson, békét adva a fejetlenségbe süllyedt népeknek.
Kevéssel utóbb Caius Gracchus elhatározó lépést tesz ilyen irányban, midőn a latin városok köréből akar gyarmatot vinni az elpusztított Karthágó helyére, de korát megelőzi, mert a latin faj még nem akar kilépni a maga kizárólagosságából, nem akar vegyülni az Italián kívül lakó népekkel s maga a nép buktatja meg legkitűnőbb tribunusát.

Időközben a községi állam kerete tágul, midőn a szövetséges háború után a polgárjogot egész Italiára kiterjesztik ; a Gracchus kezdeményezését emelkedettebb szellemben folytatja Sertorius, midőn Oscában a hispaniai ifjak számára latin főiskolát alapít; lassanként a hellen-latin műveltség is kifejlődik annyira, hogy felemelkedik az emberiesség, a humanitas fogalmáig, mely Ciceróban talál buzgó terjesztőre, kinél, különösen filozófiai és államtudományi munkáiban, a római birodalom nemesebb céljai is határozottabb formulázást nyernek a világbékét és az egyetemes jogrendet illetőleg.
Mintegy a kor élén áll a kormányozni képtelen köztársaság romjai fölött Julius Caesar, ki ezeknek az eszméknek akar érvényt szerezni, midőn a birodalom élére az egymással sokszorosan összekapcsolt latin és hellén fajt állítja, midőn Karthágót és Corinthust fölépíti, midőn gyarmatokkal, a később elterjedendő műveltség megannyi fészkeivel, lepi el Afrikát, Galliát, Hispániát, midőn általános érvényű codex készítésével egy alapon akarja rendezni az egész birodalomban a jogot. Az ő személyében mindezek a reformok a monarchiával egyesülnek. Augustus és a nemzet jobbjai, miután a polgárháborúk lezajlottak, ezen a nyomon igyekeztek tovább haladni s ezeket az eszméket a költők közül ugyancsak Vergilius hangoztatta legvilágosabban és legtöbb őszinteséggel.

A béke után való vágy már természetéből folyt s így nem csodálhatjuk, hogy midőn Augustusi dicsőíti, a legnagyobb magasztalás, a mellyel illeti, az, hogy visszahozza Latiumba az aranykort. De a béke és az engesztelés szelleme nemcsak Latiumra terjed ki. Meg kell békülnie először is a római és a görög népnek, mert a nagy birodalomban ez a kettő van vezérszerepre hivatva.
Az Aeneis, midőn a trójaiakat dicsőíti, mint Róma alapítóit, első tekintetre úgy tetszik, mintha gyűlöletet hirdetne a görögök ellen; sőt ebben a nézetben megerősíteni látszik az olvasót Juppiter jóslata az első könyvben, a ki azzal vigasztalja a Trója bukását sirató Venust, hogy eljön az idő, mikor a trójaiaktól származó rómaiak lesznek a görögök urai:

Eljőóön még az idő évek hosszú sora múltán
S úr lesz Phthía terén ős Assaracusnak utóda,
Feldúlván Argost, rabigába nyűgözve Mycenaet

és Anchises beszéde a hatodik könyvben, ki Mummiust, Corinthus feldúlóját, és Aemilius Paulust, Perseus legyőzőjét, így mutatja be:

És amaz ott majdan, ha lerontja a büszke Corinthust,
A szent hegyre robog méltó diadalmi szekéren.
Argost győzi le ez s Agamemnon városa megdől,
Megtöri Aeacidát, a hatalmas Achilles utódát,
Bosszúlván Tróját és Pallas temploma szennyét.

De mi sem áll távolabb a költemény céljától, s ezért a költő egész külön epizódot szentel arra, hogy a két nép kibékülését jelképezze. Ez az epizód a tizenegyedik énebben van, Turnus követsége Diomedeshez, melynek helyét az époszban csakis úgy érthetjük meg, ha, mit még eddig senki sem tett, ebből a szempontból magyarázzuk.
Turnus szorongatott helyzetében követséget küld Árpiba, hogy az ott megtelepedett Diomedest új harcra szólítsa fel a régi ellenség ellen. De ugyanaz a Diomedes, a ki a Tróját ostromló görögök egyik első hőse volt, a ki oly eszeveszett haraggal üldözte Aeneast, hogy elég vakmerő volt a fiát védő Venust is megsebezni, most meghajlik a végzet előtt, óva inti a latinokat, hogy meg ne támadják az istenek előtt annyira kedves hőst, s a kiengesztelődés hangján jelenti ki, hogy Trója feldúlása után nem akar többé háborút viselni a görögökkel és a régi harcokra is csak bánattal emlékezik vissza:

Nem viselek hadat én, elbukván Trója, e néppel,
És ama régi viszály emlékén sem vidul a szív.

De ez még nem elég. Róma arra van hivatva, hogy hatalma tetőpontján, Augustus diadalai után, megszüntessen minden háborút; akkor, amint Juppiter jóslata mondja az első énekben, kiengesztelődik Romulus Remus-szal, a becsület és méltányosság szab majd törvényeket s örökre bezáródnak Janus templomának kapui:

Elmúlik akkor a harc, a durva idők
szelídülnek, Vesta s a régi Hűség,
Romulus békülve Remus-szal
Szab törvényt; a harc rettentő temploma zárul,
Ércretesz a kapuján: míg benn a szörnyű Dühöngés
Sok bősz fegyver közt tehetetlen tépdesi láncát
Hátrakötött kezein s vér lepte ajakkal üvöltöz.

Ugyancsak a világbirodalmi hivatás szempontjából tekinti át költőnk Róma történetét a hatodik énekben azon a helyen, hol Anchises bemutatja Aeneasnak a késő unokákat.
Az egész elbeszélés három főrészre osztható. Az elsőben Alba Longa királyaival ismerkedünk meg egészen Romulusig: Silvius, Procas, Capys, Numitor és Silvius Aeneas vonulnak el előttünk, a kiket a költő úgy tüntet föl, mint a békés polgárosodás embereit; ők alapítják Laviniumból Albát, Nomentumot, Gabiit, Fidenaet s a többi latin városokat. Jő végre Romulus, ki megalapítja Rómát, azt a várost, mely uralomra jutva a világ felett nem zsarnokává, de gondos őrző anyjává lesz a népeknek. Ez a valódi értelme a Cybele istennővel, a városok s a békés művelődés védőjével való összehasonlításnak, mely ezt a részletet oly találóan zárja be:

........kél fenséges Róma, mely úr lesz
A nagy föld kerekén s mérkőzik erényben az éggel
S egy maga hét várat zár majd körül ősi falával
Magzatin örvendvén: így hajtat az istenek anyja,
Falkoronás Cybelé Phrygiának városin által,
Gyermekiben boldog, megölelvén száz unokáját,
Kik mind égi lakók, mind részese mennyei üdvnek.

Ezután a Júliusokat és Augustusi vezeti elénk a költő. Lelkesedve emeli ki ama gondviselésszerű férfiú érdemeit, ki Latiumba visszahozza az aranykort, ki az indusokig és a Nilus torkolatáig terjeszti ki a római nép uralmát, de a kinek diadalútját nem pusztulás, hanem áldás jelzi, éppen úgy, mint a Herculesét vagy a Bacchusét, kik közül az egyik az emberiséget a pusztító szörnyetegektől szabadította meg, a másik a termőföld áldásaival ismerteti meg s polgárosult életre szoktatá:

Ennyi temérdek utat nem járt be Hercules, a hős,
Ő, ki az érckörmű gímszarvast és Erymanthus
Szörnyetegét lebírá s íjjától reszkete Lerna,
Bacchus, a győztes sem, ki a kedvelt
Nysa hegyéről Tigrisein lerobog s fogatát gyeplőzi
borággal.

Eddig csak az Aeneas családjáról szólt a költő s csak azt emelte ki, a mit Róma nekik köszönhet. A továbbiakban az egész nép dicső erényeit tünteti föl nagy férfiaiban. Ott látjuk Numát, a vallásos törvényhozót, és Tullust, a nagy harcost; a fiait halálra Ítélő Brutust, a minden áldozatra kész hazaszeretet példaképét; a Deciusokat, a Drususokat, Torquatust, Camillust s a Fabiusokat, a köztársasági erények embereit; Catót, Cossust, Serranust, az ősi egyszerűség és tiszta erkölcs védőit; Görögország meghódítóit és a két Scipiót, mint a római nemzet nagyságának megalapítóit. Így áttekintve Róma történetét Romulustól a pún háborúkig, a világuralom kezdetéig, azt a tanulságot vonja le belőle, hogy a római nép hivatása a világ kormányzatának művészete, a béke, a műveltség és a jogrend örök időre szóló megalapítása. Ezt fejezik ki azok a fenséges szavak, melyeket számtalanszor idéztek már s idézni fognak, míg az utókor a világ legnagyobb nemzetének történetén lelkesedni, magasztos hivatását megérteni képes lesz, a melyekkel mi is legméltóbban zárhatjuk be szerény fejtegetéseiket:

Lelket más ügyesebb hadd öntsön az olvatag ércbe,
A darabos márványt eleven képekre faragja,
Légyen jobb szónok, számítsa ki a magas égnek
Tengelye forgását s a kelő csillagzatok útját:
Néked, oh római nép, a világ kormányzata gondod,
Ebbe leszel művész: erkölcsre tanítani békén,
Védeni a hódoltat, de porig lealázni a gőgöst.

Ha most az utolsó három fejezetben foglalt fejtegetésekre visszatekintünk, nem lesz nehéz észrevennünk, hogy az Aeneis a maga hármas célzata szerint, megfelelve a római történet három fejlődési fokának, az ős Róma hagyományait, az itáliai erényeket s a világbirodalom hivatását énekli meg: az elsőt Aeneas és a penates mondájának kidolgozásában, melyet költőnk a római ősvallásnak, a régi államélet alapjának, teljes képévé egészít s egyszersmind arra használ föl, hogy összeolvassza a nemzeti tradiciót az éposz ideális-heroikus légköréhez okvetetlenül szükséges hellén hősmondákkal; a másodikat a latin városok mondáinak kegyeletes fölhasználásában s az itáliai faj jóravalóságának és nagyra hivatottságának kiemelésében; a harmadikat Augustushoz való viszonyában, kit a római nép magasztos rendeltetésének megvalósítására kiszemelt gondviselésszerű hősnek tekint; az elsőtől kapja vallásos és ideális, a másodiktól latin nemzeti, a harmadiktól világtörténeti jellegét s éppen,, mert oly híven megfelel mind a három célzatnak, válik a római állam nemzeti hőskölteményévé. Csoda-e, hogy annyira hatott a telkekre?

Vergilius műve költői visszatükrözése annak a benyomásnak, melyet a római történet mindazok lelkében hátrahagyott, a kik vele foglalkoztak. S a mint mindig történni szokott, ha a rég óhajvallást, mellyel a régi állam elválhatatlan kapcsolatban állott, látta benne megörökítve s amaz istenek dicsőítését hallá, kiknek a város nagyságát köszönheti; hatott az itáliai emberre, mert oly híven s annyi kegyelettel emliti föl a szép félsziget minden hagyományát s magasztalta a latin faj ősi erényeit; bizalommal tölti el a birodalom minden lakójának szívét, midőn azt hirdette, hogy Róma, melynek részéről oly sokáig csak önkényt és lelketlen zsarolást tapasztaltak, nem a régi többé, hogy a Capitolium a nemzetek közös tűzhelyévé vált; midőn kimondja, hogy a római nép kötelességének tartja védeni a meghódoltakat, céljának ismeri el a békében a műveltség áldásait terjeszteni, végre, midőn egész határozottsággal jósolta:

Vesta s a régi Hűség, Romulus békülve Remusszal Szab törvényt,

a mit a római jog, a legbecsesebb ránk maradt örökség Róma szellemi életéből, a következő két század folyamán meg is? valósított.

Nem tudom, sikerült-e fejtegetéseim folyamán mindig világosan kitüntetnem, hogy mi volt e páratlan költemény a rómainak. Annyit azonban, úgy hiszem, elég határozottan kiemeltem, hogy Vergilius a monda keretében nemcsak népe múltjának ideális képét rajzolta le, hanem össze tudta vele kapcsolni a jelen nagy érdekeit s a jövő magasztos hivatását is. Ebben forma föl van találva, mely egészben fejezi ki azt, a mit Öntudatlanul mindenki szívében hordott, úgy az Aeneist a római világ általános lelkesedéssel karolta föl áll, ismétlem, utolérhetetlen nagysága és el nem vitázható eredetisége. Mert azt sorról sorra kimutathatják, sőt régen kimutatták a kritikusok, hogy mennyi hasonlatot, képet és epikai fogást vett át Homérosztól vagy Apolloniustól s más görög költőktől, mint szőtte versei közé Ennius vagy Lucretius egy-egy sikerült hexameterét; de még egy oly epikust, a ki egy történelmi hivatásának tudatára ébredt nép minden hagyományát, eszméjét és aspirációját ily költői egészben tudta volna egyesíteni, se a görög, se a római irodalomban, se az ó, se az új korban nem fognak találni.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei