logo

XXI Februarius AD

A latin faj szerepe az Aeneisben

A fentebbiekben volt alkalmunk előadni, hogy az Aeneas-monda, melyre Vergilius költeményét alapitá, mennyire nemzetivé vált a rómaiaknál, s hogy mennyire tévednek azok, a kik az Aeneis meglehetős kedvezőtlen bírálatánál a mese idegen eredetére oly nagy súlyt helyeznek. Igyekeztünk továbbá kifejteni mind azokat az előnyöket, melyekkel költőnk tapintatos tárgyválasztása járt s melyeket, úgy látszik, sokkal helyesebben fogtak fel a régi magyarázók, mint némely újabb kritikusok. Ez alkalommal azonban szándékosan elhallgattunk egy körülményt, az Aeneas mondájának egy olyan kényes oldalát, a melyen okvetetlenül segíteni kellett, ha a költő a munka véghatását kockáztatni s a rómaiak nemzeti érzületét megsérteni nem akarta. És valóban nem a legcsekélyebb érdeme Vergiliusnak, hogy ezt a tárgyban magában rejlő nehézséget nemcsak észrevette, hanem egyszerű s mind a mellett művészi módon el is tudta hárítani.
Amint mindnyájan tudjuk, élt Rómában a görögöktől átvett őstörténet mellett itáliai, nemzeti őshagyomány is, mely a latin városok körében képződött s természetesen a latin ősöket dicsőiti. A kegyelet ezek iránt sem halt ki a nemzet szívében. Különösen Vergilius korában, midőn a görög műveltséggel együtt a görög romlottságot is átvett nemzet mélyen érezte erkölcsi süllyedését, mélabúsan tekintettek vissza a költők Italia aranykorára, Saturnus országlásának idejére, példabeszéddé vált a latin és szabin ősök erénye, s magának Vergiliusnak sem volt egyéb szándéka, midőn gyönyörű Georgicáját megírta, mint buzdítani az elfajult utódokat, hogy az ős Italia példáját követve, hagyják oda a várost, vonuljanak ki a vidékre, műveljék az anyaföldet, tisztelve Faunust, Silvanust, Lupercust, a mezei és erdei istenségeket, valamint a házi tűzhely nyájas védő szellemeit, mert csak ezektől várható áldás a fáradságos munkára.
Ezt az uralkodó szellemi állapotot tekintve, a legnagyobb elővigyázattal kellett költőnknek eljárnia, hogy, midőn Aeneast és a trójaiakat Róma alapítójául tünteti fel, ezek mellett a latin népnek oly szerepet ne tulajdonítson, mely azt legyőzöttnek, alávetettnek mutatná s így a kegyeletet megsérthetné.

Vergilius, valljuk meg, a lehető legfurcsább helyzetbe jutott, midőn a trójaiak és a latinok döntő harcát kellett festenie. Szokott dolog a világirodalom valamennyi Eposzában, hogy két nemzet vagy két nagy párt élet-halál harcot vív egymással, de mindannyiszor, valamint csak az egyik mellett lehet az epikai végzet, éppúgy csak az egyik mellett van a jog, az igazság, a költő és az olvasó rokonszenve, s bármily kiváló hősök állnak a másik részen, mégis engedniük kell úgy erkölcsi nagyság mint harci bátorság dolgában a főhősnek és környezetének. Ezt látta költőnk mesterénél, Homéroszosznál is, de jól tudta, hogy példaképét idáig követnie nem szabad. Neki meg kellett kísértenie azt, a mi első pillanatra képtelenségnek tűnik föl: megmutatni, hogy a végzet a trójaiak mellett van s dacára ennek egyforma rokonszenvvel festeni mind a két nép küzdelmét és hőseit. Annyi legalább világosan állott előtte, hogy az ősi erkölcsiség, mérséklet és bátorság mintaképéül tisztelt italusokat nem alázhatta le a Laomedon furfangjáról, Paris szerelmi kalandjairól és asszonyos elpuhultságukról híres phrygiaiak előtt. És ezt nem is tette.
Akárhol olvassuk az Aeneis utolsó hat könyvét, mindenütt azt látjuk, hogy a költő a latinokat a legkedvezőbb színben tünteti föl, mint oly népet, melyet egyszerűség, tiszta erkölcs, hűség és becsület jellemeznek, mely fiait a földművelés nehéz munkájában szoktatja meg hazája földét becsülni s az erdők vadjaival való küzdelemben készíti elő a veszedelmesebb ellenség elleni harcra, melynek még öregjei is a mértékletes élet jutalmául teljes testi-lelki épségnek örvendenek. Halljuk csak Turnus sógorát, Remulust, midőn a jövevény trójaiakra nemzeti büszkesége érzetében rátámad:

Mi bolondult elme, miféle
Istenség vezetett hozzánk?
Nincs itten Ulisses,
Híres szófacsaró, se a két
Atrida: de vannak Férfiak.
A kisded csak alig születik meg, azonnal
Bémártjuk testét a jeges folyamokba, megedzik.
A gyermek vad után szanaszéjjel futkos az erdőn,
Mulatsága lovat fékezni, feszíteni az íjjat.
Dolgos az ifjúság, megelégszik akármi kevéssel:
Vagy földet forgat vagy harccal városokat vi;
Éltünk fegyver közt telik el; mi a lándzsa nyelével
Hajtjuk a marhát is. Sőt még a terhes öregség
Sem gyöngítheti meg lelkünk erejét: mi sisakkal
Elnyomogatjuk az ősz hajszálat: szüntelen új s új
Zsákmányt hordogatunk s szeretünk mindenha rabobii.
Ám néktek sáfrányszínű s csiga véribe mártott
Köntöstök; restség, puhaság, tánc minden örömtök,
Ujjas a dolmány tok, szalagoktól cifra süvegetek.
Asszonyok és nem férfiak
Oh takarodjatok innen Ida hegyére szokott éneketek hallani: dobbal
És kettős hangú síppal Berecyntia szólít.
Férfiakat szeret a fegyver; kezetekbe nem illik.

E ritka erővel írt sorok nemcsak Turnus híveinek elkeseredését fejezik ki, hanem azt a szokásos ellentétet tüntetik fel, melyben a rómaiak annyira gyönyörködtek, valahányszor őseiket, a régi jobb idők embereit, idegen népekkel, főleg a görögökkel és a phrygiaiakkal hasonlították össze. És mily szeretettel festi költőnk az itáliai hadakat! Mily megható az ifjú Turnus tragikus küzdelme a sors ellen és bukása, mely fölött a költő nem titkolhatja el szánalmát! Mily erővel és élettel teljes alak Camilla, a férfias szívű hősnő, kit, mert nyílt harcban győzhetetlen, csak csellel ejthetnek meg!
Az egész költeménynek egyik legélesebben jellemzett alakja, Mezentius, az istenek gőgös megvetője és részvétünkre érdemes fia, az ifjúi hevének áldozatul eső Lausus szintén Aeneas ellenfeleihez tartoznak, de a költő őket is a kegyelet bizonyos nemével veszi körül. És csakis ebből, a latin ősök iránti kegyeletből, érthető meg az a sokat gáncsolt körülmény, hogy az éposz második részében annyi rokonszenvünkre méltó alakot találunk a latin táborban, hogy érdeklődésünk már-már elfordul a jámbor Aeneastól és halványan rajzolt kíséretétől. Pedig ezek a végzet kiszemelt emberei, ezeknek kell végre is győzniük.

E kényes feladatnál újra az segít a költőn, a mi lehetővé tette, mint az előbbi fejezetben kimutattuk, a görög monda nemzetiesítését, t. i. a mű vallásos jellege. Aeneasnak az égtől nyert küldetése az, hogy a trójai penates-t Italiába vigye, s minthogy a költemény tulajdonképpeni hősei ezek, minthogy a város jövendő nagysága csakis ezektől függ, Aeneas eleget tett feladatának, ha istenei számára alkalmas lakóhelyet keres, a nélkül, hogy kénytelen volna a latin néppel magával élet-halál harcot folytatni.
Ezt tünteti föl a költő már akkor is, midőn hőse Italiába megérkezik s Latinus királyhoz követeket küld. Nem lép föl az erős jogával vagy egy nagy hódító igényeivel; a legszerényebb kérése van, csak annyi, hogy védő isteneinek csekély lakóhelyet adjanak s valamennyijüknek szabad letelepedést biztosítsanak:

Isteneink számára szerény lakot adj csak a parton
S légyen a víz, levegő szabad egykép mindenikünknek.

Különben Aeneas már csak azért sem semmisíthetné meg a latin népet, mint nemzetet, mert az ő kísérete már nem annyira nép, mint túlnyomóan férfiakból álló hadcsapat. Ő mindazokat, kik az Italiába való átkelés előtt gyöngéknek mutatkoztak, főleg az aggokat, asszonyokat és gyermekeket ott hagyja Siciliában Acestes királynál, hol várost is alapit számukra. Végre maga a hős családja sem lehet tiszta trójai többé: ő csak úgy nyerheti el az uralmat, ha Latinus királlyal házassági rokonságot köt s az isteni gondviselés éppen azért ragadja el férje mellől a hű Creusát, hogy ez megtörténhessék; sőt, hogy a hős teljesen tisztában legyen feladatával, maga Creusa jelenti ki ezt, szellemalakban, utána búsuló férjének:

Gazdagság, hatalom s a királynak lánya arádul Vár ott rád.

így a királyi család, mely később Alba-Longában uralkodik s a melyből Romulus, Róma alapítója, származik, nem Iulustól, Creusa fiától, hanem Silviustól, Lavinia fiától veszi eredetét. Ezért Anchises, midőn a hatodik énekben bemutatja Aeneasnak az utódokat, kik reá annyi dicsőséget hoznak, kiemeli, hogy ezek itáliai vérből valók:

Most, hogy a trójai fajt mi dicsőség éri jövőben
És italus vérből kik lesznek majd unokáid, Elmondom röviden.

Ha Aeneas-szal és társaival szemben az öreg Latinus király magaviseletét vesszük tekintetbe, még világosabban tűnik elénk a költő szándéka, hogy a latin hatalom összeütközését Aeneasszal kikerülje. A nép főhatalmának képviselője, Latinus, teljesen fölül áll a küzdelmen, mert, amint azt látja, hogy a meggondolatlan Turnus esztelen harcot támaszt a végzet ellen, visszavonul.
Szeretik ugyan összehasonlítani Latinus e magaviseletét a Priamuséval az Ittasban, ki szintén elhúzódik a cselekvés teréről, de ez az összehasonlítás, bátran kimondhatjuk, a lehető legtévesebb. Az Ittasban Priamus azért nem vesz részt a város védelmében, mert erre képtelenné teszi a öregség; Latinus ellenben visszavonul, mert tudja, hogy a végzet Aeneast szánta vejéül; midőn tehát azt látja, hogy népe, Turnustól fellázítva, reá többé nem hallgat, a mozgalmat részvételével törvényessé tenni, nemzeti harccá emelni nem akarja.
Még az eldöntő küzdelem előtt is megkísérti a kibékülést s felveti a tanácsban azt az indítványt, hogy Aeneasnak a trójai küldöttség kívánságához képest külön tartományt jelöljenek ki, hol isteneinek várost alapítson. Midőn Turnus ezt hevesen ellenzi, az öreg megint lelép a cselekvés teréről s bánkódik saját határozatlanságán.

így azután csakugyan fölötte áll a harcnak. A trójaiak sohasem harcolnak ő ellene, Aeneas sohasem tekinti őt az ellenséges sereg vezérének, sőt a háború folyama alatt is mindig csaknem fiúi tisztelettel beszél róla. Még az utolsó harc előtt is, midőn látja, hogy az ügyeket egészen Turnus vezeti, Latinus-szal találkozva, békeajánlatokat tesz és szerényen kimondja, hogy célja nem a hódítás, hanem az istenek behozatala, s hogy az uralom akkor is, ha elnyeri Lavinia kezét, apjáé marad:

Nem teszem én a latint szolgává, trójait úrrá,
Nékem a trón sem kell: egy törvény tiszteletében
Lépjen örök hűségre a két nép hősi erénye.
Vallást, isteneket hozok én: ipámé legyen a had,
Légyen a trón ipámé.

A latinok ellenben sohasem mernek Latinus király nevében harcolni: ők csak a Turnus hívei. Szó sem lehet itt egy, a latinok és trójaiak közötti nemzeti harcról, s Aeneast győzelmei sohasem ragadják el annyira, hogy magát a latin nép legyőzőjének akarná feltüntetni. Legfényesebb diadala után békülékeny nyilatkozatot tesz, melyben némi szemrehányás van ugyan Latinus király ellen, de egyszersmind világos kimondása annak, hogy ő nem a latin néppel harcol:

Nem jönnék, de e tájt jelölé ki honomnak a végzet,
És nem a nép ellen küzdők, de királya szegé meg
A vendégi jogot s Turnust tisztelte meg kegyével.

A küzdelem csakis Aeneas és Turnus közt folyik s magát a végeldöntést a költő helyes tapintattal nem is a két seregtől, hanem a két vezér párbajától teszi függővé. Végre az események csomójának teljes megoldása nem a trójai nép győzelme, hanem a két nemzet testvéries egyesülése úgy, hogy idő múltával a latinok számbeli előnyénél fogva a trójai faj és név elenyészik.
A megoldás, a költemény általános jellegéhez híven, az égben történik s nemcsak a földön szünteti meg a küzdelmet, hanem az égiek közti viszályt is lecsendesíti, a kérlelhetetlen Juno haragját jóakarattá változtatja.
Midőn a két vezér párbajt vív, végre is kénytelen belátni Juno, hogy a végzet nem engedi meg Turnus győzelmét. Kárpótlásul tehát azt kéri Juppitertől, hogy az új várost ne nevezzék Trójának (fönnebb kimutattuk, hogy tulajdonképen így kellene nevezni), hogy maga a trójai faj is enyésszék el a latin közt s hogy a város jövendő nagyságát a latinok erényének köszönje:

Ámde a régi lakó, a latin, ne cserélje nevét el,
Trójaivá ne legyen, Teucer faja benne ne éljen,
Ősi mezét le ne vesse, ne hagyja el ősei nyelvét.
Álljon fenn Latium s a király legyen albai vérből
Rómát is naggyá latinoknak erénye emelje.

Juppiter szívesen beleegyezik; megígéri, hogy Italia lakóinak nyelve, szokásai, neve megmaradnak, s a trójaiak, miután kitűzött céljukat, az istenek meghonosítását, elérték, teljesen beleolvadnak a latin törzsbe:

lm megadom, mit kívántál, s meghajlom örömmel.
Megmarad Ausoniád szép nyelve, meg ősi szokása,
És marad a neve is, mint volt: noha Trója vitéze
Hozza a szénit vallást és istenit Ausoniába,
Mégis a trójai nép lesz szívre, beszédre latinná.
Trója ledőlt; engedd dőltével veszni nevét is.

A költemény itt éri el célját, a kettős monda szétágazó szálait művészileg fonva össze s az ellentéteket egy magasabb eszmében békítve ki. A város sorsa első sorban az istenektől függ: az isteni akarat végrehajtója Aeneas, kit éppen ezért méltán tisztelhetni úgy, mint a város alapítóját; de másod sorban a latin faj erénye teszi a várost naggyá, e népet találták az istenek méltónak arra, hogy közéjük telepedve, védelmük alá vegyék: a latin ősökre tehát a római utód mindig kegyelettel és büszkén tekinthet.
Íme, ez volt az a gondolat, és pedig Vergilius eredeti gondolata, mellyel mint epikus teljesen kielégitheté a korabeli római hazafit, ki, már a görög műveltség uralkodó hatásánál fogva is, szívesen kapcsolta össze hazája őstörténetét a trójai mondakörrel, de sokkal jobban szerette a szép Italia földét, hogysem kegyeletét a latin hagyománytól, melyre minden város, minden folyó, minden hegy lépten-nyomon emlékeztette, teljesen meg tudta volna tagadni.
A költő egyébiránt nemcsak a mű szerkezetének fővonásaiban volt tekintettel arra, hogy az italusok Ősi erényeit és nagyra hívatottságát kiemelje, hanem még epizódjaiban is a latin, illetőleg az itáliai hagyományok feldolgozására törekedett. Az Odyssea híres tizenegyedik éneke megadta neki az eszmét, hogy hősét, valamint Homérosz, az alvilágba szállítsa le s jóslattal erősítse meg a nagy feladat végrehajtására. Homérosz csak annyit mond, hogy a lelkek a világ végén a legszélső nyugaton tartózkodnak, hova a nap sugarai sohasem hatnak el s az egész tájra örökös, sötét köd borul.

Aki valaha olvasta a nagy görög époszt, bizonyára visszaemlékszik arra, hogy az Odysseus útja s a holtakkal való találkozása leírásánál, a mi legerősebben hatott a lélekre, éppen az a titokkal teljes homály volt, mellyel a költő elfedte a részleteket, hogy szabad tért engedjen a hallgató képzelmének. Vergilius beleszővi ezt az epizódot művébe, de, mert az italusok az avernusi tó mellett képzelték az alvilág bejáratát, nem a világ végére, hanem ide helyezi azt s nem késik ezért feláldozni az előadás misztikus színezetét, a hatás egyik fő eszközét s nem átalja ezzel is növelni azokat a sajátszerű ellentéteket, melyek az éposz e részében, a monda, a szabad inventió és a filozófiai eszmék különös vegyületében, amúgy is nagy számmal találhatók.
Nem művészeti érzék hiányából, hanem szándékosan, célja tudatában teszi ezt, hogy Aeneise minél szorosabban fűződjék a szép Italia földéhez, melynek lakói a pogányság legutolsó idejéig szent S borzalommal látogatták az avernusi tó mellékét s könyörögtek ott az alvilág rettentő istenségeihez. Helyesen mondja Boissier, a ki először figyelmeztetett erre a körülményre:

„Vergilius jól tudta, hogy mit vészit e hagyomány felhasználása által: meg lett fosztva elbeszélése attól a titokteljességtől, mely a Homéroszi felfogást jellemzi s mely annyira elragadja a képzeletet; de ő minden áron a közhiedelemre akart támaszkodni".

Az Aeneis második felében, a VII-XII. énekben az egész elbeszélés át meg át van szőve itáliai helyi mondák és kultuszok leírásával. Azt az Italiát festi a költő, mely még nem szakított teljesen a Saturnus uralkodása idejének, a boldog aranykornak, emlékeivel.
így amaz ősi egyszerűség mintaképe Evander király, ki csaknem kunyhószerű házban tartja királyi székét, hol hajnalonként a madarak csicsergése költi fel s kinek legnagyobb gyönyörűsége abban telik, ha két hú kutyája kíséretében legelésző nyájait szemlélheti. Csak arra büszke, hogy szerény lakásában vendégéűl fogadhatta Herculest, s erre hivatkozik, midőn Aeneast házába bevezeti:

ez ajtón jött be a győztes Hercules és szállást
e királyi lak ad vala néki.
Vesd meg a fényt, idegen, méltóan az isteni hőshöz,
És a szegénységet jó szemmel nézni tanuld meg.

Ugyanekkor alkalmat talál a költő elbeszélni a legrégibb Róma földjéhez fűződő hagyományokat, a táj őrző geniusa gyanánt tisztelt Hercules kultuszát, az ennél szereplő papi családok, a Potitiusés Pinarius-nemzetség eredetét, a nyájakat pusztító óriás Cacus szörnyű végét. A tiszteletre méltó Latinus királyt is három itáliai istentől, Saturnustól, Picustól és Faunustól származtatja, s midőn őt bemutatja, megismertet egy régi latin királyi palotával, melynek díszét az ősök szobrai és az ellenségtől elvett fegyverek teszik; leírja továbbá a Faunus jóshelyét az Albunea berkében a titkos szent forrás mellett, hol a jóslatot kérő éjszakának idején lefekszik s álmában kapja az isteni kinyilatkoztatást, végre megismertet a kettős arcú Janus jelentőségével és a háború indítás fenséges szertartásával.
Valahányszor csak az itáliai hősöket előszámlálja, mindannyiszor előadja a szülővárosukhoz vagy személyükhöz fűződő meséket; így ismerkedünk meg a hetedik énekben Egeria berkével, a Virbius-mondával, Tiberinus istennel, Juppiter Anxurus-szal; később az Aeneas segítségére siető etruszkok ősi városaival, azok alapítóival, és így tovább. Nem lehet itt célunk e gazdag anyagot kimeríteni s így végül költőnk eljárásának jellemzésére csak annyit említünk, hogy a tudósok, kik az ősi Italia régiségeit kutatják, Vergilius époszának utolsó hat könyvét használják, mint legjobb és legbővebb forrást.

Mindezekből a jelekből, melyeket ebben a fejezetben pontosan felsorolni igyekeztünk, következtetést vonva bátran kimondhatjuk, hogy, midőn az Aeneist vizsgáljuk s iránta igazságosak akarunk lenni, nem szabad eltévesztenünk szem elől, hogy Vergilius nemcsak az ősvallás hagyományait akarta művében feldolgozni, hanem egyrészt a trójaiak és a latinok mint két nemzet közti összeütközés gondos kikerülésével, másrészt az itáliai hagyomány gyakori és kegyeletes felhasználásával s a latin faj jóravalóságának és nagyra hivatottságának kiemelésével azt igyekezett elérni, hogy műve ne csak Róma védő isteneinek, ne csak magának a városnak, hanem a latin népnek és Italiának is éposza legyen.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei