logo

XXI Februarius AD

A Georgica méltatása

Vergilius, mielőtt a Georgica megírásához fogott, azzal a lelkiismeretességgel, mely minden művét jellemzi, tanulmányozta a gazdasági szakmunkákat, a melyeknek úgy a római, mint a görög irodalom bővében volt s ily módon igyekezett a maga gyakorlati tapasztalatait, melyeket gyermekkora óta a gazdálkodás terén szerzett, elméleti ismeretekkel is kibővíteni. Bár csak költeményt akart írni s nem tudományos munkát, mégis azon volt, hogy műve ellen a komoly szakember se tehessen kifogást. Nem lesz tehát fölös-leges legalább röviden érinteni e helyt a Georgica forrásainak kérdését.
A régiek nem kevesebb, mint hat oly prózaírót említenek, a kiket Vergilius a gazdaság különböző ágainak leírásánál felhasznált volna, nevezetesen Xenophont, Cicerót, Magót, Catót, Varrót és Hyginust. Lássuk ezeket egyenként.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy Cicero csak úgy jutott bele ebbe a névsorba, mint Xenophon, a jeles görög történetíró Oeconomicus című s főleg a földműveléssel foglalkozó könyvének latin fordítója s így róla nem kell külön szótanunk, annál kevésbé, mert ez a fordítás elveszett, ellenben a görög eredeti
egész terjedelmében rendelkezésünkre áll s megadja nekünk a módot arra, hogy megtegyük az összehasonlítást közte és a Georgica közt, a melynek kétségtelen eredménye az, hogy tudatos utánzás sehol sem vehető észre. Ha tehát Vergilius forgatta is e munkát, utána semmiben sem indult.

Mago karthagói ember volt és pún nyelven írta a mezei gazdaságról szóló híres munkáját, a mely a rómaiak előtt is oly nagy tekintélyben állott, hogy a senatus hivatalosan fordíttatta le latin nyelvre Karthágó elfoglalása után. Ez a könyv elveszett s így magunk nem ellenőrizhetjük a régiek állítását. Annyi azonban bizonyos, hogy Vergiliusra valami nagy hatással nem lehetett, mert ö első sorban Észak-Itáliai szülőföldjének tapasztalásból ismert gazdasági viszonyait tartotta szem előtt s e mellett még a Dél-Itáliai viszonyokat sem vette eléggé figyelembe; annál kevésbé az Észak-Afrikaikat, a melyekből Mago kiindult. Hogy nyelv és forma tekintetében ezt a tisztán szakszerű könyvet már a dolog természeténél fogva sem utánozhatta, az bizonyára kétségtelen.
Ami az eredeti római szakmunkákat illeti, a leghíresebbek egyike idősb Catónak, az erkölcsi szigorúságáról híres Censoriusnak, Karthágó esküdt ellenségének a gazdaságról írt kézikönyve, a mely reánk is maradt. Az összehasonlítás azt mutatja, hogy utánzásról se az egésznek szerkezetében, se az egyes részletek kidolgozásában nem lehet szó.

Úgy teljesség, mint tudományos pontosság tekintetében messze felülmúlta elődjeit a reate-i Marcus Terentius Varro, a legnagyobb római polyhistor, a ki a történetírás, a régészet, a grammatikai tudomány és a költészet terén egyaránt jeleskedett. A mezei gazdaságról szóló három könyves munkáját, a mely reánk maradt, nyolcvan éves korában, Kr. e. 37-ben írta, körülbelül ugyanabban az időben, a mikor Vergilius a Georgica megírásához fogott s már az irányeszmék tekintetében is rokonságot mutat a költővel.
Sajnálja az itáliai földművelés hanyatlását, a polgárháborúk és a latifundiumos gazdálkodás szomorú következményeit s a nemzet erkölcsi emelkedését várja attól, ha újra sikerül a néppel az ősi foglalkozást, az egyszerű földművelő életet megkedveltem. Látszik, hogy Varro is, Vergilius is a kor jobbjainak nézeteit tolmácsolják s egyazon célzat vezérli mind a kettőt. Italia költői dicsérete a Georgica második könyvében azonnal eszünkbe juttatja a Varro első könyvének második fejezetét, a hol ugyancsak Italia szelíd éghajlatát és földje termékenységét magasztalja. De leginkább rávall a Varro hatására a Georgica harmadik könyve, a hol úgy az anyag beosztásában, mint az állattenyésztésre vonatkozó egyes utasításokban jobbára őt követte a költő. Látszik, hogy a Varro könyvét jól ismerte és gondosan fel is használta.

De fő forrásai a szakmunkák közül, úgy látszik, mégis az Augustus tudós könyvtárnokának, Caius Julius Hyginusnak könyvei voltak. Ő az egyetlen a római gazdasági írók közt, a ki a földművelésen és az állattenyésztésen kívül a méhészetet is tárgyalta s ezt az eljárást követte Vergilius, midőn a méhészetnek külön könyvet szentelt. Idevágó munkái, sajnos, elvesztek, de oly hiteles író, mint Columella, a ki a legnagyobb terjedelmű gazdasági kézikönyvet hagyta reánk s a ki annyira ismerte a Georgicát, hogy elég ügyesen tudta utánozni a kertészetről szóló tanító költeményében, nevezi őt a Vergilius pedagógusának. vagyis vezetőjének és mesterének s erre a tanúságra támaszkodva bátran elhihetjük, hogy a feldolgozandó anyag legnagyobb részét tőle vette a költő. Sőt az is valószínű, hogy a gazdasággal kapcsolatos mítoszokat is belőle merítette, mert Hyginus jeles mythographus volt és tudomásunk van róla, hogy a mesék e fajával is foglalkozott.
Világos azonban, hogy Vergilius, a költő, az itt felsorolt prózaírók műveit csak annyiban használhatta fel, a mennyiben szakismereteit gyarapította belőlük, de az anyag költői feldolgozása tekintetében tőlük mit sem tanulhatott. Felmerül tehát itt az a kérdés, voltak-e költői mintaképei? Ő maga az öreg Hesiodus, a görögöknek Homéros után legrégibb költője, tanítványának nevezi magát s büszkeséggel hivatkozik arra, hogy ő az első, a ki a rómaiakat megismerteti az askrai dallal. De ezt csak azért teszi, mert Hesiodus volt az első, a ki tanító költeményt irt a földművelésről és mert a Munkák és Napok tartalma annyiban megegyezik a Georgica első könyvének tartalmával, hogy a földművelésre vonatkozó utasításokon kívül a paraszt naptárt is adja, meghatározván, minő napokon milyen munkákat kell végezni.
Különben az összehasonlítás azt bizonyítja, hogy Vergilius csak egyes magvas, gnomikus mondásokat vett át tőle, a minőkkel tele vannak a Munkák és Napok, de egyébiránt úgy az anyag beosztása, mint az egyes részletek feldolgozása tekintetében teljesen eltér, a mi nem is lehet máskép, mert Hesiodus amaz ősrégi idő kezdetleges gazdálkodását, Vergilius pedig saját korának fejlett gazdasági viszonyait tartja szem előtt.

A leghitelesebb forrás utal, mint Vergilius egyik mintaképére, Nicanderre, az ismeretes didaktikus költőre, aki Attalus pergamumi király udvarában a Kr. e. második században élt. Reánk maradt Theriaca című, a mérges állatokról szóló tanító költeménye s erre emlékeztet a Georgica harmadik könyvének a mérges kígyókra vonatkozó részlete. Hiteles tanú bizonyítja azt is, hogy ugyanebben a könyvben szintén Nicander valamelyik művéből van merítve a Pan istenről szóló elbeszélés.
Feltűnő egyezés az is, hogy a földművelésről szóló, Nicander-féle költemény ugyancsak Georgica címet viselt és valószínű, hogy Vergilius innen vette műve cimét; továbbá, hogy Nicander a Georgica mellett Melitturgica-t is írt, melyben épp úgy, mint Vergilius a Georgica negyedik könyvében, költőileg tárgyalta a méhészetet. Ettől az írótól tehát sokat tanulhatott a mi költőnk, de csakis szakismeretek tekintetében, mert Nicanderről ismeretes, hogy ő meglehetős szárazon és nagyon is tudós módon adta elő tárgyát, úgyszólván csak versbe foglalt botanikát és zoológiát adott s éppen a legnehezebb feladatot, a természeténél fogva prózai tárgynak költői alakban való megnemesítését, nem tudta megoldani.

Ismerte továbbá Vergilius Aratusnak, az Antigonus Gonatas macedóniai király udvarában élt tanító költőnek a csillagászatról és az időjóslásról írt híres, latinra is lefordított terjedelmes költeményét s belőle merítette a Georgica első könyvében az időjóslásról szóló részt; ismerte végre Eratosthenesnek, a nagy geographusnak Hermes című didaktikus költeményét s innen vette az első könyvben azt a részletet, a hol a föld öt zónáját írja le.

Érdekes, hogy már a Georgica epikus részleteiben megkezdi Vergilius a költők atyjának, Homérnak utánzását, a melyet azután az Aeneisben minden lehető alkalommal folytat. Aristaeus éppúgy fohászkodik anyjához, Cyrenéhez a Peneus partján, mint az Iliasban Achilles Thetishez a tengerparton, Proteus istennel pedig éppúgy bánik el, mint Menelaus az Odysseában. Egészen homerikus módon, szélesen dolgozta ki a költő a hasonlatokat, részletes leírásokká alakítva át őket s gyakran emlékeztetnek egyes reminiscentiák az Iliasra és az Odysseára. Érdekes továbbá az a nagy változás is, a melyet a Georgica jelez a Bucolicával szemben annyiban, hogy míg az idillekben a költő mint merész nyelvújító lép fel, itt már megkezdi a régibb latin költői nyelv tanulmányát s újításait archaismusokkal, természetesen öntudatosan és művészi célból alkalmazottakkal, párosítja.
Sok hely emlékeztet Enniusra, de még több Lucretiusra, a kinek A természetről szóló epicureus szellemű tanító költeményéből versrészeket, sőt egész verseket vesz át, sajátságos szókincséből és phraseologiájából is sokat felhasznál; különben e költőhöz való viszonyát alább fogjuk bővebben tárgyalni. Eddigi fejtegetéseinkből kétségtelenül kitűnik az, v hogy a didaktikus költészetben nem volt olyan mestere Vergiliusnak, a minő gyanánt Theocritus szerepelt az eclogákban.
A prózaírók műveiből csak nyers anyagot, a gazdaságra vonatkozó elméleti ismereteket merített, a költőkből itt-ott utánzott egy-egy sikerültebb részt, de a művet a maga egészében önállóan kellett megszerkesztenie s a részletekben is legtöbbször számba vehető példaképek nélkül magának kellett megoldania a költői feldolgozásnak a tárgy természete miatt nem kis nehézségekkel járó feladatát.

De, hogy Vergilius érdemét kellőképen méltányolni tudjuk, meg kell ismerkednünk a költészetnek azzal a sajátságos nemével, a mely az ókorban sokkal nagyobb szerepet játszott s az olvasó közönség körében is nagyobb kedvességnek örvendett, mint az újabb irodalomban: a didaktikus vagyis a tanító költészettel. A régi görögök a költészettől nem csupán a mulatságot, nem csak a tiszta aesthetikai gyönyörűséget várták, hanem szerették a költőben a Múzsák felkent papját s a nép avatott tanítóját látni, a ki az istenek jámbor tiszteletére és a jó erkölcsökre oktat s hasznos ismereteket terjeszt.
Azért nagyra tartották az olympusi derültségű Homéros mellett a komolyabb és praktikusabb irányú Hesiodust is, a kit úgy tiszteltek, mint a tanító költészet atyját. Áhítattal olvasták tőle a Munkákat és Napokat, a hol oly nagy nyomatékkal ismételgeti azt az alapgondolatot, hogy az ember csak becsületes és kitartó munkával boldogulhat s a földművelésre ad hasznos tanácsokat. Azért az erkölcsi komolyságért, mely az egészet áthatja, azért a sok magvas aranymondásért, a mellyel a mű tele van s a melyet könnyen emlékezetébe véshetett az okulásra vágyó ifjúság, szívesen megbocsátották szerkezeti és előadásbeli fogyatékosságait s annak a belső egységnek a hiányát, a mely minden műalkotás lelke.
De nem kevésbé becsülték másik munkaját, a Theogoniát, mely pedig alig egyéb, mint az istenek n nemzetségrendének száraz felsorolása a Chaostól kezdve, a honnan minden származott, a herosokig, csak itt-ott tarkítva az egyes istenek viselt dolgairól szóló elbeszélésekkel. Ennek is csak a gyakorlati hasznát nézték a görögök, mert a szépen gördülő verseket könnyen be lehetett tanulni és segítségükkel a hívő eligazodhatott az istenek roppant tömegében. A katekizmust pótolta nekik ez a költemény s egyebet nem is kívántak tőle.

Később, mikor már megindultak a filozófiai elmélkedés terén az első kísérletek, a régi, még Sokrates előtti bölcselkedők is a költészet segítségéhez folyamodtak, hogy tanításaiknak nagyobb elterjedést biztosítsanak, és nem restelték versbe foglalni kutatásaik eredményeit. így tett az eléai iskola feje, a nagy Xenophanes, a ki ékes hexameterekben hirdette a monotheismust s nagy hévvel támadta meg Hornérost és Hesiodust, mint a kik együgyű meséikben nem átallották emberi hibákat és gyengeségeket fogni rá az istenekre.
Az ő nyomába lépett tanítványa, Parmenides, aki ugyancsak versekben fejtegette az eleai rendszer főbb tételeit. Empedocles , a négy elem elvének megalapítója, két költeményt is irt, a melyekről a régiek nagy elismeréssel nyilatkoznak: az egyikben, mely A természetről címet viselt, azt fejtegette, hogy a világot két erő, az elemeket össze-kapcsoló Szerelem s az őket szétválasztó Viszály kormányozza, a másodikban, a Tisztulások címűben, a lélekvándorlásról és az erkölcsi megjavulás módjairól szólt. Mindezekben a munkákban természetesen a tudományos cél előbbre való volt a költőinél, s bár egyes reánk maradt töredékeik nem csekély írói ügyességről tesznek tanúságot, egészben véve mégsem lehettek egyebek, mint versbe foglalt s betanulásra szánt filozófiai kézikönyvek.

Az alexandriai korszakban, midőn a költészet egyéb fajait is gyakran az élvezhetetlenségig megrontotta a tudákosság, a tanító költemény egészen a szaktudomány szolgálatába állott s a tudós szárazság és pedantéria lett jellemző vonásává. Aratus, a kit a Georgica forrásai közt már említettünk, elővette Eudoxus, a nagy csillagász, prózában irt astronomiáját s egyszerűen versekbe foglalta, hogy ily módon mesterének rendszerét szélesebb körben ismertté tegye; a magáéból csak itt-ott adott hozzá néhány mitológiai kitérést.
Mégis ez a mű, a mely minden egyéb, csak nem költői munka, az ókorban a legnagyobb népszerűségnek örvendett; a hol csak a görög nyelv elterjedt, mindenütt olvasták s latinra is négyszer fordították le. Mindez azért történt, mert a régieket semmi sem érdekelte jobban, mint a csillagos ég s költőik is annyira tele vannak csillagászati vonatkozásokkal, hogy meg sem érthették őket az astronomia elemeinek pontos tudása nélkül.
Valósággal a közszükségnek felelt hát meg Aratus műve, a mely könnyen érthető nyelven van írva s a melyet mint verses munkát könyv nélkül is hamar megtanulhattak, hogy csillagászati ismereteiket folyton ébren tartsák. Még olyan nagy tudós, mint a már említett Eratosthenes, sem restelte a fáradságot, hogy tudós közönségnek szánt nagyszabású prózai munkáin kívül versfaragással is foglalkozzék s Hermes című költeményét éppen azzal a céllal írta, hogy saját astronomiai nézeteit népszerűsítse.

De az alexandriai tudákosságnak legrettentőbb példája a tanító költészetben Vergiliustól is felhasznált Nicander. Reánk maradt műveit, a mérges állatok marásairól szóló Theriacát és a mérgezett ételek ellenszereit tárgyaló Alexipharmacát úgy gyártotta, hogy egyszerűen versekbe foglalta Apollodorus orvosi iratait de már ahhoz egy cseppet sem értett, hogy ezt a magában véve nagyon prózai tárgyat költői képekkel és kitérésekkel megnemesítse.
A földművelésről szóló Georgica és a méhészettel foglalkozó Melitturgica, a melyek már tartalmuknál fogva könnyebben lettek volna feldíszíthetők poétái ékességekkel, elvesztek ugyan, de a megmaradt töredékek világosan bizonyítják, hogy ezek is száraz és pedáns, botanikai és zoológiái tudományossággal megtömött munkák voltak, a melyek tanulságosak lehettek ugyan a praktikus gazdálkodás szempontjából, de költői becsre semmiképp se tarthattak igényt. Méltó társa volt a történetíró Apollodorus, a ki a világ históriáját foglalta jambikus trimeterekbe, a minek megvolt az a haszna, hogy a gyerekek, mint apáink a híres Kis tükröt, bemagolták s nem egy könnyen feledték el.

A rómaiakra várt tehát az a feladat, hogy a költészet e nemében a tanító célzat mellett a költői műalkotás törvényeinek is érvényt szerezzenek. Az áttörés érdeme e téren Titus Lucretius Carust illeti meg, a ki A természetről szóló, már többször említett munkájában, melyet Memmius nevű barátjának ajánlott, igazán költői módon tudta feldolgozni Epicurus atomistikáját. Öntudatos művészettel járt el, hogy mint maga mondja, költői bájt hintsen a természet filozófia nehéz kérdéseire:

Mert valamint mikor a gyermeknek az orvosok adni
Készülnek keserű szert, a poharak karimáját
Békenik édes méz sárgás nedvével előre,
A vigyázatlan korú gyermeket ajkai által
Ekképp szedvén rá, hogy majd az ürömkeserű szert
Nyelje le és míg cselbe esett, nyavalyába ne essék,
Sőt inkább e fogás folytán újuljon erőben:
Úgy én most, mivel e rendszer kissé fanyarabbnak
Tetszik az ollyak előtt, kik nem tanulák s a közönség
Fázik tőle, azért hát ékes zengedezésű
Versben próbáltam terjeszteni elődbe tanunkat,
Behintvén mintegy édesded múzsái mézzel,
Hogyha talán ezúton bírnám lekötözni figyelmed
Versemmel, míg nem bélátod egészen az összes
Természet mint áll, formába minőbe van öntve.

Meg is érzik minden során a filozófiai felvilágosodás ihletett prófétájának szent lelkesedése. Nem győzi eléggé magasztalni a nagy mestert, Epicurust:

A ki nemén íolülálla eszével s a kitűnőket,
Mint a csillagokat nap fénye, homályba boritá.

Ö volt az, a ki életünk sajkáját biztos révbe vezérelte s ezért nem is lehet érdemeinek megfelelően dicsőíteni:

Hol van az a lángész, mely képes volna teremteni
Verset, e fölfedezett elvek fenségihez illőt?
Vagy ki bír oly nyelvvel, hogy zengeni tudja dicsérve
Érdemihez képest ama férfiút, a ki nekünk ily
Önön eszével keresett s szerzett kincset hagyahátra?
Testbe halandóban, hiszem, egy se találkozik olyan.
Mert, ha az itt kitanult eszmék fensége szerint kell
Szólani: isten volt, igen isten, Memmiusom ki
Fölfedező legelőször az élet nagy tudományát,
Mit bölcsességnek nevezünk s a ki mesteri ésszel
Annyi meg annyi homály s hullámból az életet olyan
Nyugodalomba meg oly szép tiszta világba helyezte.

Ő szabadította meg az emberiséget a legnagyobb átoktól, a természet fölötti hatalmaktól való félelemtől:

Rút lealázásban tünvén fel az emberi élet
E földön, mikor azt lenyomá súlyával a vallás,
Melly az egek birodalmaiból mutogatta fejét és
Népeit e földnek borzasztó képpel ijesztő,
Egy görög ember volt, ki szemet rá vetni halandót
Mert legelőbb s első bátran neki ellene állott,
Kit sem az istenhit, sem a villám és sem az égnek
Rettenetes dörgése le nem vert, sőt csak erősben
Lelki erélyre tüzelt, hogy a természet kapujának
Durva retesszeit ő tördelné össze először.
És ím ez a lángész kivivá ezt, ő a világnak
Lángzó bástyáin túl is még messze haladt volt
S a mérhetetlen egészt béjárta szívével, eszével;
Onnét közli velünk, mint győző, hogy mi eredhet,
Vagy mi nem, és hogy utóbb mint fog végződni hatása
Mindennek s hol van mélyen kijelölve határa.
Hát ma viszont az alátiprott vallásra került az
Elnyomatás, minket diadalmunk égig emel föl.

Lucretius művészetének titka abban áll, hogy egyrészt érdekes epizódokkal, a természeti tüneményeknek vagy az emberi életből vett jeleneteknek költői leírásával élénkíti meg a száraz tudományos fejtegetést, és, hogy egyebet ne említsünk, ott, a hol az anyját kereső eltévedt borját (II. 355.), a mindent megtermékenyítő esőt (I. 250), a vihar pusztításait (I. 271.), az anyaföldet, mindenek éltetőjét (Π. 991.), a phrygiai istenanya kultuszát (II. 600.), vagy az athéni szörnyű dögvészt (VI. 1136.) festi, a leíró költészet mesterének bizonyul, másrészt bizonyos ethikai irányeszmékkel önt lelket a száraz természetfilozófiai anyagba. Célja, midőn a természet rendjét kifejti, nem más, mint meggyőzni az olvasót a mindenség törvényszerűségéről s így megszabadítani az istenektől való félelemtől, bebizonyítani, hogy a lélek, melynek annyit kell szenvednie az életben, nem lesz halhatatlan, hogy a test elenyészte után boldog érzéketlenség, a megsemmisülés vár reá, hogy az alvilág rémképei nem egyebek bárgyú meséknél.
A költő azt hiszi, hogy csak ezzel a meggyőződéssel nyeri meg lelkünk a biztos erkölcsi alapot, csak így nem fog lealázó babonába süllyedni, nem fog remegni a haláltól, hanem férfias szilárdság és boldogító nyugalom költözik belé; ez szerinte a filozófia főcélja. ! Ilyen irányeszmékkel, melyek fejtegetése olykor csak nem ódái szárnyalást vesz, tartja az olvasót emelkedett költői hangulatban s feledteti vele, hogy amit tárgyal, abstract filozófia.

Nem csoda, hogy nemcsak az ó korban talált lelkes olvasókra, hanem az újkorra is megtette hatását s a tudományok feléledésétől kezdve a természettudomány felvirágzásáig szívesen merített belőle erőt a hagyomány bilincseivel küzdő szabad gondolkozás. Sőt a római irodalomtörténet legújabb feldolgozója, Schanz, annyira megy, hogy Catullus mellett Lucretiust nyilvánítja a rómaiak legnagyobb költőjének. „Mind a kettőnek közös vonása - úgymond - az, hogy költészetük visszatükrözi életük hullámverését.
Az egyik szerelemtől és gyűlölettől hasogatott szívébe enged pillantanunk, a másik oly ember életét tárja elénk, a ki, bizonyára nem egy vihar után, heves küzdelem árán végre megtaláltnak hiszi az igazságot, megtaláltnak a megváltást az élet két ellenséges hatalmától, az istenhittől és a halálfélelemtől. A ki küzdött valaha életében a felvilágosodás fényességéért, azt akaratlanul is magával ragadja Lucretius fenséges költeménye".

Képzelhető, mennyire hatott ez a bámulatos mű a mi költőnkre, a ki ekkor még époly lelkes híve volt Epicurusnak, mint maga Lucretius, és amint a Georgicában nyíltan megvallja, nem ismert dicsőbb foglalkozást, mint a természet titkainak kutatását. De az a nagy szeretet, a mellyel Lucretiust tanulmányozta, nemcsak abból tűnik ki, hogy, a mint már említettük, egyes verseit és sikerültebb kifejezéseit némi módosítással gyakran alkalmazta a Georgicában, hanem abból is, hogy el tudta sajátítani tőle a természeténél fogva költőietlen anyag költői feldolgozásának művészetét, mert annyi bizonyos, hogy a tanító költemény formája és hangja tekintetében legtöbbet tőle tanult, mert hiszen a görögöktől, a mint fentebb kimutattuk, e tekintetben nem volt mit tanulnia.
Kétségtelen, hogy az ö példáját követte először is az epizódok művészi alkalmazásában, s ebben nemcsak utolérte, hanem felül is multa mesterét. Igaz, hogy helyzete is könnyebb volt, különösen a mitológiai kitérések tekintetében, mert ő nem az Epicurus lelketlen atomtömegét, hanem az élő szép természetet, a fákat s a füveket, az erdőt s a mezőt énekelte meg, melyeket a régiek fantáziája istenekkel és istennőkkel népesített be s hozzájok annyi kedves mesét fűzött. Vergilius úgy ezeket, mint a természeti tünemények, évszakok, falusi ünnepek, az állatéletből vett jelenetek leírását oly művészettel illesztette be munkája keretébe, hogy az olvasót egy-egy fárasztóbb részért mindig valamely bájos epizód kárpótolja s érdeklődését lankadni nem engedi.

Ez epizódok egy része a költői leírásnak valódi remeke. így a vihar leírása az első énekben fenséges kép, mely teljes mértékben érezteti velünk a háborgó elemek ellenállhatatlan erejét s a parányi ember tehetetlenségét a természet pusztító hatalmaival szemben; de nem kevésbé sikerült a természet életadó erejének és az anyaföld áldásos termékenységének festése a harmadik könyvben, a hol a tavaszt dicsőíti. Az állati életnek mély ismeretéről s kitűnő megfigyelő képességről tanúskodnak azok a páratlan leírások, a melyekkel a harmadik és a negyedik könyvben találkozunk.
Kész festmény a szerelemtől feldühödött bikák párbaja s a boszúra készülő kivert bika rajza; valóságos drámai erő lüktet a noricumi dögvészről szóló részletben, a hol plasztikus képekben állítja elénk a halál pusztító munkáját az állatok különböző fajai közt. Csodálatos báj és valami kedves, szelíd humor ömlik el azokon a fejezeteken, a hol a méhek életével foglalkozik, midőn az apró állatkák „nagylelkű" vezéreit, ádáz harcait, társadalmuk szigorú rendjét, monarchikus érzésüket, önfeláldozásukat a királyért a hősi éposz hangján, ironikus pathoszszál énekli meg. Ritka gyönyörűség ezt olvasni az olyannak, a ki maga is belepillantott a méhkas titkaiba s érteni tudja azt a szeretetet, a mellyel a jó gazda a virágos rétek e kedves munkásait ápolhatja.

Az epizódok más része költőnket már mint kész epikust mutatja be. Valóságos kis műremek az Aristaeusról és Cyrenéről szóló elbeszélés, melybe mint drágakő van belefoglalva az Orpheus és Eurydice szomorú történetének leírása. Még egyszer visszatér itt a költő ifjúkori szerelméhez, az alexandrinismushoz és bájos epylliont ír a Callimachus és Catullus modorában, a melybe homérosi reminiscentiák is vegyülnek ugyan, de az egésznek sajátságos szerkezete, a melynél fogva az elbeszélésbe újabb s az egész mű rövidségéhez képest nagyon is terjedelmes elbeszélést foglal, az apró részletfestés előtérbe nyomulása, a stílus lágysága, a mely távol áll minden heroikus pathosztól, eléggé mutatja, hol kell mintaképeit keresnünk. Kétségtelen, hogy a Catullus-féle Peleus és Thetis lakodalma mellett ez a legsikerültebb epyllion, a melyet a római költészet felmutathat.
De el tudta lesni Vergilius Lucretiustól azt is, miképp lehet az olvasót a magában véve száraz anyag tárgyalása közben is emelkedett hangulatban tartani. Jól tudta ő, hogy nem lehet célja kimerítő gazdasági szakmunkát írni, a minőknek a görög és a római irodalom úgy is bővében volt, és hogy művében a tulajdonképpeni tanítói célnál előbbre való a művészi cél, az, hogy hazafias és erkölcsi irányeszmékben gazdag költői paraenesist adjon Italia földművelőinek. S ez neki a legnagyobb mértékben sikerült is. Mert a Georgica első sorban nemzeti és hazafias mű: a drága Italiát dicsőíti, mint a természettől legdúsabban megajándékozott, enyhe égaljú, termékeny és szép országot, s arra utal, hogy, valamint a földművelés volt a régi rómaiak legkedvesebb foglalkozása s az erős parasztosztály a nemzet törzsöké, úgy most is a polgárháborúk után az áldott földhöz kell visszatérni, mint a nép jólétének s a haza virágzásának egyedül biztos alapjához.
De van erkölcsi célzata is: kimutatni, hogy, a mit a belső villongások a nép erkölcseiben megrontottak, azt a békés, becsületes mezei munka nemesítő hatásának kell jóvá tennie; mert csak ez hozhatja vissza az ősi istenek jámbor tiszteletét, a kiktől a földművelő áldást vár verejtékes fáradságára ; a családi élet tisztaságát, melynek fészke mindig a falu volt s a melyet a városba való tódulás rontott meg; végre a takarékosságot, a régi római frugalitas-t, a kevéssel való megelégedést, mellyel a Cincinnatusok s a Fabriciusok egykor magukra vonták az idegenek bámulatát, de a melyet azóta a kapzsiság, „az arany átkozott éhsége0 váltott fel, maga után vonva az addig ismeretlen bűnök egész sokaságát. Körülbelül ezek a költeménynek kellő helyen kiemelt vezéreszméi.

Mit szóljunk végül a költeménybe oly gyakran és oly ügyesen beleszőtt történeti vonatkozásokról, a melyek az egyszerű tárgynak, mint az idillikus tájképnek a heroikus háttér, komolyabb és magasztosabb jelentőségét kölcsönöznek? Valóban nincs oly irodalmi mű, a mely hívebben tükrözné vissza azt az időt, a mely a philippi-i és az actiumi csata közt, a második triumvirátus hatalomra jutásától Antonius bukásáig telt el, mint Vergilius Georgicája. Vérzenek még azok a szörnyű sebek, a melyeket a polgárháborúk ütöttek a római nép testén, s a hazafiak keserű fájdalommal gondolnak a múltra, mely kétszer öntözte polgárvérrel a macedóniai mezőket, sötét aggodalommal néznek a jövőbe, mert az óhajtott békét a második triumviratus sem tudta biztosítani.
A föld jó részt parlagon hever, mert a gazdák java ott alussza örök álmát a csatamezők hantjai alatt; a ki megmaradt, az is csak félve mélyeszti ekéjét az áldott talajba, mert ki tudja, learathatja-e fáradsága gyümölcsét? De Octavianus végre legyőzi legveszedelmesebb ellenfelét, Sextus Pompeiust, bátorságot és békét hirdet a sanyargatott Italiának. Az az ifjú, kit a költő már az eclogáklfen oly rajongással magasztalt, mint férfi kezdi beváltani a hozzá fűzött reményeket, népe újra éled s már csak azt kéri az istenektől, tartsák meg számára legalább ezt az egy embert, a ki még biztosíthatja a nemzet jövőjét.

Közben újra sötét felhők tornyosulnak: Antonius elárulja a birodalom ügyét s végül Kelet minden hordáját rázúdítja Rómára és Italiára. Halálos félelem szorítja Össze minden igaz római szívét, egy új Marius, egy új Sulla vérengzéseitől retteg a főváros, míg utoljára megjön az örömhír: Octavianus győzött, Antonius elveszett s az égés? Kelet újra meghódolt, sőt a római fegyverek már a hatalmas parthus birodalmat is fenyegetik. Róma újra az, a mi volt, a világ ura s az elvesztett szabadságért a birodalom nagysága és belső békéje ad kárpótlást, ez biztosítja a nemzetnek már-már kockán forgott jövőjét.
A költő nyugodtan teszi le a tollat: nem hiába tanítja honfitársait a béke műveire, mert akadt végre oly heros, a ki a polgárháború szörnyetegét a pokolba taszította s a kinek védő szárnyai alatt zavartalanul végezheti áldásos munkáját a földművelő. Mindez benne van a Georgicában s az igénytelennek látszó művet nemzeti jelentőségre emeli.
Vagy lehet-e kétséges, hogy a római, a ki később oly büszkén mutatott rá az Aeneisre, mint a teljes fényében ragyogó nemzeti dicsőség és nagyság ércnél maradandóbb emlékére, csak szeretettel és jóleső fájdalommal forgathatta a Georgicát, a mely azt a válságos időt hozta vissza emlékezetébe, a mikor a nemzet, mint a lábadozó beteg, érezte még lassan hegedő sebeinek meg-megújuló fájdalmát s lelkében váltakozó harcot vívott a remény s a félelem, míg végre egy napon újjongva állott talpra megint s áldotta a kezet, mely tagjainak az erőt, szívének a bizalmat s az életkedvet visszaadta?

Az is régen elismert dolog, hogy a Georgica Vergiliusnak formai tekintetben legtökéletesebb munkája, mert az Eclogáknál érettebb és még sokkal nagyobb gonddal kidolgozott mű, az Aeneisen pedig a költő, korai halála miatt, nem tehette meg az utolsó simítást. Ez a tanító költemény tehát abban is remek, a miben a Lucretius különben jeles munkája leggyengébb, nyelv és stílus dolgában. Lucretiusnak az a nagy fogyatkozása, hogy meglehetősen távol állott korának irodalmi mozgalmaitól és a nyelv tekintetében az öreg Enniust fogadta el mintaképül, a kinek a nyelve már az ő idejében is elavultnak volt tekinthető.
Sok erő és méltóság van ugyan ebben az archaikus latin nyelvben, de a fogalmak finomabb megkülönböztetésében még gyámoltalan volt. Innen van, hogy Lucretiusnál, a kinek éppen a legnehezebb s a latin irodalomban egészen új tárgyról, filozófiai fogalmakról kellett írnia, lépten-nyomon érezhető a kifejezésbeli nehézségekkel folytatott küzdelem, sőt maga is egyre panaszkodik a hazai nyelv szegénysége miatt, míg Vergiliusnál már a latin költői nyelv a maga teljes, klasszikus pompájában ragyog.
Erővel és méltósággal telt nyelv ez is, de már hajlékony és könnyed is tud lenni, tud alkalmazkodni a tartalom minden árnyalatához s a római gravitas-t, mint már többen megjegyezték, görögös kellemmel párosítja. Egyszerű s mégis nemes, a hol a földművelés és állattenyésztés részleteivel foglalkozik, plasztikus és színes, a hol a természet tüneményeit vagy az állati élet egyes jeleneteit írja le, érzelmes és megható, ha a szerelem fájdalmát zengi, ódái szárnyalású, ha a római népet vagy Octavianus érdemeit dicsőíti. Mindezt annak köszöni, hogy Vergilius egyrészt folytatta a merész újító szerepét, melyet már az Eclogákban megkezdett és pedig nemcsak a szóképzésben, a mihez megjegyezzük, hogy a kiadók több mint hetven oly szót találtak a Georgicában, a melyet minden valószínűség szerint Vergilius maga alkotott, hanem a szókötés és a stilisztika terén is, a latinságot sok új szóvonzattal és fordulattal gazdagítván, másrészt azonban átlátta azt, a mire már fentebb céloztunk, hogy nem elég az irodalmi nyelvet új kincsekkel gyarapítani, hanem meg kell menteni a régiségből is azt, a mi életre való s a mit a közszokás mégis oly gyakran feledésbe menni enged. Visszatért hát a sokáig méltatlanul mellőzött Enniushoz, szeretettel tanulmányozta szókincsét és phraseologiáját s hatásának nem egy helyt engedett. Tehát már a Georgicában megkezdte a felújított nyelvnek a régi elemekkel való kibékítését, a mit azután az Aeneisben még nagyobb sikerrel folytatott.

A verselés is, a latin hexameter-alkotás nehéz művészete, kiszámított műgonddal a tökéletesség addig soha el nem ért fokára van emelve, úgy, hogy sehol egy elsietett részlet, egy rossz hangzású sor nincs. Ö már keresztül tudta vinni azt, a mihez a régiek még nem értettek, hogy maga a hexameter is alkalmazkodjék nehézkesebb vagy élénkebb ritmusával a gondolathoz, de abban megint a régiekhez tért vissza, hogy nem restelte használni a hangfestésnek és az alliteratiónak az újítóktól sokáig elitéit fogásait.
Ennyi jelesség, a szerkesztés ily nagy művészete, a legprózaibb tárgynak is költői megnemesítése, a tartalom és az alak bámulatos összhangja, a nyelv és verselés klasszikus tökéletessége érthetővé teszi azt a csodálatot, a mellyel a régiek e műnek adóztak, a didaktikus költészet ókori történetének áttekintése pedig feljogosít bennünket arra az ítéletre, hogy a Georgica mint tanító költemény, a legremekebb mű, a mélyet a görög és a római irodalom e nemben teremtett. Vergiliusnak adatott meg a római költők közül először, hogy felülmúlja a Horatius szerint éjjel-nappal forgatandó nagy mintaképeket, a görög mestereket.

Hogy a Georgica ilyen művészi bevégzettségben maradt reánk, abban bizonyára nagy része van annak is, hogy a mű nem első, hanem második kiadásban fekszik előttünk, és pedig olyan második kiadásban, Hogy a Georgica ilyen művészi bevégzettségben maradt reánk, abban bizonyára nagy része van annak is, hogy a mű nem első, hanem második kiadásban
fekszik előttünk, és pedig olyan második kiadásban, a melyet a költő maga rendezett. Ebben a kiadásban Vergilius nagyon jelentékeny változtatást tett a negyedik könyvön. Eredetileg ugyanis a negyedik könyv az Eclogákból már ismeretes Cornelius Gallus magasztalásával végződött, a mi a második kiadásban elmaradt. Hogy tehát a két kiadásnak egymástól való eltérését helyesen állapítsuk meg, először is azt kell pontosan meghatároznunk, hol állott az első kiadásban Gallus dicsérete.

A régi források erre nézve kétféle adattal szolgálnak: az egyik adat az, hogy ez a dicséret az Aristaeus-epizód, tehát a mostani 315- 558. vs. helyén állott, a másik az, hogy az Orpheusepizód, vagyis csak a 464-529. vs. helyét foglalta el. A kérdést eldönti Vergilius régi magyarázójának, Serviusnak a jegyzete, mely szerint a negyedik könyv eredetileg a közepétől a végéig Gallussal foglalkozott; már pedig az Orpheus-epizód, mindössze 65 sor, oly kis terjedelmű, hogy az egész könyv felének semmiféle nagyítással sem mondható, ellenben az Aristaeusepizód, mely az összesen 566 sorból álló negyedik könyvet a 315 sortól kezdve végig betölti, csakugyan majdnem felét teszi az egésznek. Bátran megállapodhatunk tehát abban, hogy a Gallus dicsérete az egész Aristaeus-epizód helyét foglalta el s már a 315. sornál kezdődött.

De hogy jutott Vergiliusnak eszébe, ezen a helyen Gallust dicsőíteni? Erre a kérdésre az Aristaeus epyllionját megelőző 281-314. vs. tartalma adja a feleletet. Itt van arról a mesés dologról szó, a mivel már megismerkedtünk az előző fejezetben, a méhek mesterséges létrehozásáról és meg van említve, hogy ez az eljárás Egyiptomban divatos. Egyiptom az actiumi csata és Cleopatra halála után római tartomány lett s Octavianus az új tartomány első kormányzójává Cornelius Gallust tette meg, a mint már a negyedik fejezetben, a hol Gallus életéről volt szó, említettük.
Tudjuk, hogy Vergilius milyen jó barátja volt Gallusnak, hogy már a hatodik és a tizedik eclogát is az ő dicsőítésének szentelte; nagyon természetesnek látszik tehát, hogy mikor Gallus Egyiptom kormányzói polcára, a birodalom legfontosabb bizalmi állásainak egyikébe jutott s így a politikai pályán igen magasra emelkedett, Vergilius ismét megragadta az alkalmat, hogy őt új méltóságában üdvözölje. Mivel Egyiptomot abban az időben Róma éléstárának tekintették, nagy gondot fordítottak az ottani mezei gazdaság fejlesztésére és Gallustól mindenki azt várta, hogy alatta a Cleopatra gazdálkodása következtében hanyatlani kezdő ország új virágzásnak indul. Valószínű tehát, hogy Vergilius ezúttal Gallust nem mint költőt, hanem mint államférfit és az egyiptomi földművelés védőjét magasztalta, a mi nagyon jól illett a Georgica egész tartalmához.

De tudjuk, hogy Gallus mennyire méltatlannak bizonyult a belé helyezett bizalomra s hogy Octavianus végre is kénytelen volt elmozdítani őt, mire a büntetéstől való félelmében saját kezével vetett véget életének Kr. e. 27-ben. Vergilius tehát ez időpont után rendezte a Georgica második kiadását és pedig Augustus egyenes kívánságára úgy, hogy a Gallus dicséretét kihagyván a hiányzó részt újjal pótolta. Sokan ezért a szolgalelküség vádjával illetik
Vergiliust, mert, azt mondják, megtagadta egyik legjobb barátját az Augustus kedvéért. Mi nem Ítéljük őt el amiatt, sőt azt hisszük, hogy maga a jó Ízlés is megkövetelte ezt a változtatást, ha már második kiadásra került a sor. Vagy nem volna-e furcsa dolog ugyanabban a költeményben, a mely Augustusi újra meg újra magasztalja, olvasni annak az embernek a magasztalását is, a ki bizalmával rútul visszaélt?
De meghazudtolta Gallus a költőt magát is, a ki már akkor előre magasztalta őt mint Egyiptom kormányzóját, a mikor még állását alig foglalta el s igy nem is volt ideje e minőségében érdemeket szerezni. Nem volt tehát Vergiliusnak semmi oka arra, hogy müve e részéhez, melyet a következés sehogy sem igazolt s a mely minden értelmét elvesztette, a második kiadásban is ragaszkodjék.

Sokan megütköztek azon is, hogyha Vergilius nem átallotta a Georgica e részét megsemmisíteni, miért nem hagyta ki az eclogák gyűjteményéből a hatodikat és a tizediket, a hol ugyancsak a Gallus dicsőségét hirdette. A kik ilyen kérdést vetnek fel, nem veszik észre, hogy Vergilius a Georgicában Gallust mint államférfit, az eclogákban mint költőt dicsőíti.
Mint államférfiú meghazudtolta barátainak jó véleményét s méltán bukott, de mint költőt még mindig megillette a koszorú; hiszen abból az érdeméből, hogy az elegiát ő honosította meg a római irodalomban, semmit sem vonhatott le politikai bukása. Azt, a mit Vergilius Gallusról a Georgica első kiadásában mondott, hamar megcáfolta az idő, de, a mit az eclogákban irt róla, örökre igaz marad. Az tehát már csakugyan menthetetlen szolgalelkűség lett volna Vergiliustól, ha Augustusra való tekintettel azt is megtagadta volna, a mit a költőről, az elégia első klasszikusáról, joggal mondott el.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei