logo

XXV Februarius AD

A Georgica harmadik és negyedik könyve

A Georgica harmadik könyve az állattenyésztésről szól. Innen van, hogy a bevezető sorokban Paleshez, a nyájak védő istennőjéhez fordul a költő és Apollóhoz, a kit a pásztorok főleg azért imádtak, mert maga is pásztorkodott, mikor az Admetus gulyáit őrizte Thessaliában az Amphrysus folyó partján, céloz végre Árkádiára is, melyet a régiek úgy tekintettek, mint a pásztorélet klasszikus földét:

Téged, nagy Páles, s amphrysusi pásztor, Apollo,
Zengelek itt s titeket, Árkádia fái, folyót

Nagy önérzettel fog a költő feladatához, melynek megoldásával a halhatatlanságot akarja kivívni magának. Nem akar rég elcsépelt tárgyakkal foglalkozni, nem szól a már mindenki előtt ismeretes mesékről, a Hercules tizenkét munkájáról, a kegyetlen Busiris emberáldozatairól, sem arról, hogy rabolták el Hylast, a szép fiút, a nymphák, hogyan szülte Leto Delus szigetén Apollót és Dianát, hogyan nyerte meg Pelops a kocsiversenyben Hippodame kezét. Új utat tör magának s olyan tárgyról énekel, a melyhez eddig nem mertek nyúlni a költők:
Minden egyéb, min az ész üres órán elmulatozhat, Versbe van úgy is már. Eurystheus zsarnoki dölyfét, Szörnyű Busirisnak véráldozatát ki ne tudná? Hát a Hylas-gyereket ki nem ismeri s delosi Letét, Hippodamé nászát s elefántcsont-vállu Pelopsot És híres lovait? Járatlan úton haladok most, Mely porból kiemel s nép ajkán éltet örökre.

Ha a sors életének kedvez, úgymond, gyenge egészségére célozva, s művét befejezheti, ő lesz az első mantuai, a ki költői dicsőséget szerez szülővárosának:

Hogyha a sors éltet, honosim közt én leszek első,
A Helikonhegyről ki hazámba lehozza a
Múzsát, Én viszem a pálmát legelőször, Mantua, néked.

A nagy munka sikeres bevégzése örömére márványtemplomot emel szülőföldén, a Mincius partján:

Templomot építek márványból zöld mezeidre
Ott, hol nagy lomhán kígyózik a Mincius árja
S partjait a nádas hajlongó szárai rejtik.

Ezt a templomot nagy pártfogójának, Octavianusnak, szenteli s az ő szobrát állítja fel benne istenkép helyett. A felszentelés alkalmával ünnepi játékokat rendez, kocsiversenyt, futást és öklözést Octavianus tiszteletére, a kinek kedvéért még a görögök is eljönnek versenyezni s ott hagyják az olympiai s a nemeai játékokat. Az új isten papja maga a költő lesz, a ki ünnepi menetet vezet a templomhoz s ott bemutatja az első ajándékokat és áldozatokat:

Caesar szobra leszen közepén és tiszteletére,
Mint győztes dalnok bíbormezt öltve magamra,
Száz négyes fogatot hajtok versenyre a parton.
Eljön, az Alpheus folyamát s Nemeát odahagyva,
Futni s ökölharcban mérkőzni egész Görögország;
A templomba, fejem koszorúzva olajfa-levéllel,
Én viszem a szentelt adományokat, én vezetek majd
Ünnepi díszmenetet s bikavérrel festem az oltárt.

Mindez azután történik, hogy Octavianus Antoniust és vele az egész keletet dicsőséges hadjáratban legyőzte. Ezért a költő a templom ajtaját a nagy férfiú győzelmét ábrázoló faragványokkal ékíti. Látni lehet majd ott a keleti népekkel folytatott harcokat, a kik között az indiai Gangaridák is szerepelnek, a mi természetesen csak költői túlzás, mert a rómaiakat az indusoktól a hatalmas parthus birodalom választotta el, a melynek belsejébe sohasem mertek behatolni s így az indusokkal nem érintkezhettek.
Octavianust, mint Róma második alapítóját, a Romulust, mint istent illető Quirinus névvel tiszteli meg s az ajtóra odavési a Nílust is, mert Octavianus volt az, a ki Cleopatra halála után Egyiptomot római provinciává tette. Látható lesz ott egy emlékoszlop is elfogott hajók orraival ékesítve, mert ilyen illeti Octavianust, mint az actiumi tengeri ütközet győztesét, láthatók lesznek Ázsia legyőzött városai s az armeniai Niphates-hegység, mert a római fegyverek ott is győztesen harcoltak, a parthusok lovas csapatai, mert Octavianus egészen az Euphratesig, a parthus birodalom határáig eljutott, végre a győzelmi jelvények; melyeket nyugati és keleti ellenségeitől vett el, mert a mikor Sextus Pompeiust leverte, a Nyugattal, mikor pedig Antoniust legyőzte, Kelet egész erejével állott szembe:

A kapu két szárnyára aranyból s tiszta ivorból
Vésem a Gangaridák harcát s a hősi Quirinus
Fegyvereit s a nagy Nílust, mely harci dühtől forr,
Gólyák orraival díszített oszlopot ércből,
Ázsia városait hódolva, leverve Niphatest
És a futó parthust, nyilait mint lődözi hátra,
Más-más ellentől kicsikart kettős hadi zsákmányt
És a Kelet s a Nyugat népén ült két diadalmat.

De ott lesznek a templomban Caesar képén kívül a trójai ősök szobrai is, mert a Julius-nemzetség a trójai Aeneas fiától, Iulustól származtatta magát, végre az Apollóé, mert őt választá Octavianus a maga védő szellemének:

Phárosi márványból majd több eleven szobor áll ott,
Juppiter ágyékábul eredt Ős Assaracusnak Magzati,
Trós atya, és Tróját a ki védte, Apollo.

Az Irigység, a polgárháborúk és minden viszálykodás legfőbb oka, a pokol fenekére kerül, mert a megbékélt világban nincs már mit keresnie, s ott elveszi méltó büntetését. Ez is látható a képen:

A fene Irigység Cocytustól s a
Fúriáktól Fél a pokol fenekén,
Ixiont látja keréken
Kígyók közt, Sisyphust,
ki hiába gurítja a sziklát.

De a templom felépítése még csak a jövő feladata. Előbb be kell fejezni a Maecenas sugalmazta nagy munkát:

Addig is a Dryadok soha még nem járt pagonyában
Lakjunk, Maecenas! Teszem én nem könnyű parancsod.
Nélküled én úgy sem fognék soha nagyba; jövel hát,
Hagyjuk a késlekedést; hívogat bömbölve Cithaeron,
Spartai ebcsaholás, epidaurusi mén nyerítése
S nékiek a visszhang kettőzve felelget az erdőn.

Majd, ha a Georgicával készen lesz, fog hozzá a legszebb és legnagyobbszerű dologhoz, hőskölteményt ír, melynek tárgya a Caesar dicsősége lesz:

Majd azután Caesar rettentő harcait írom
S biztosítom hírét a jövő időben is annyi időre,
Mennyivel őt korban megelőzte az ősi Tithonus?

Ezekben a befejező sorokban maga a költő adja az egész bevezetésnek legvilágosabb magyarázatát. Kitűnik ebből az, a mit az olvasó bizonyára sejt már, hogy az egész nem egyéb nagyszerű allegóriánál. A templom, melyet a költő a Georgica befejezése után Octavianusnak emel, a versenyjáték, melyet az új isten tiszteletére rendez, az áldozat és az ajándék, a melyet neki felajánl, nem más, mint maga az a hősköltemény, a melyet az ő dicsőségének szánt. Az éposz tárgyát világosan jelzik a faragványok, a melyek a kaput ékesítik.
Octavianus győzelmeit akarja megénekelni a költő, és pedig a siciliai háborút, melyben Sextus Pompeius legyőzésével a nyugatot kerítette hatalmába, főleg azonban az actiumi csatát s az ezt követő keleti hadjáratot, mely az egész birodalom urává tette. De nemcsak mint nagy hadvezért akarja őt dicsőíteni, hanem úgy is, mint a béke fejedelmét: erre vonatkozik az utolsó kép, a pokolba zárt Irigység képe, mert Octavianus volt az, a kinek végre sikerült a polgárháború e szörnyét megfékeznie.

Sokan felvetették azt a kérdést, vájjon nem az Aeneisre gondolt-e már ekkor is a költő? Semmi esetre. Még ha nem is tudnék más hiteles forrásból, hogy a költőnek kezdetben esze ágában sem volt Aeneast tenni éposza hősévé s csak később Augustus jóváhagyásával változtatta meg eredeti tervét, maga ez a hely oly határozottan kőrvonalozza a megírandó költemény tárgyát, hogy csak oly műre gondolhatunk, a melynek Octavianus lett volna a hőse.
A trójai ősök említése csak annyit bizonyít, hogy a költő már ebben az Octavianus tetteit magasztalandó époszban is az Aeneastól való származással akarta mintegy legitimálni Octavianus jogát a római birodalomban való uralkodásra s ezt a gondolatot átvitte később az Aeneisbe. Az bizonyára lehetetlen, hogyha már ekkor az Aeneis terve lebegett volna szemei előtt, egy szóval se említse magát Aeneast. Igaz, hogy az Aeneis hátterében is mindig ott áll Augustus alakja, de azért a hős mégsem ő s nem az ő tettei s egyáltalában nem históriai események adják a költemény tárgyát. Ekkor tehát még csak az volt a költő szándéka, hogy eposzában magát Octavianust dicsőítse.

Az első rész a nagyobb házi állatokkal, nevezetesen a lóval és a szarvasmarhával (49-285. vs.) foglalkozik. Inti a gazdát, hogyha jó barmot akar nevelni, első sorban jó tenyészállatokról gondoskodjék. Előbb a szarvasmarháról szól (51-71. vs.), felsorolja azokat a jeleket, a melyek a jó tenyészetet megismertetik s meghatározza az üsző korát, a mely arra alkalmas, hogy a fajfenntartás munkáját megkezdje. Azután a tenyészetre (72-122. vs.) tér át s ennek az ismertető jeleit is felsorolja s a különböző lófajokkal is foglalkozik.
Szól arról, miképp kell a ménlovat és a bikát, valamint a kancát és az üszőt gondozni, hogy a tenyésztés fontos céljának megfeleljenek. Különösen oltalmazni kell a barmot, ha vemhes, a veszedelmes bögöly csípései ellen. Szól a borjak gondozásáról is, valamint arról, miképp kell a tinókat az ekéhez szoktatni és a csikókat a kocsivonásra kapatni. (123-208vs.) De a még gyenge állatot mindenképp vissza kell tartani attól, hogy a nemzés munkájához fogjon, mert így idő előtt elnyomorodik, minthogy a korai szerelem tüze elemészti. Hogy ennek a szerelemnek a hevességét feltüntesse, szép epizódot (209-241) fűz ehhez a fejezethez a bikák harcáról:

Nincsen azonban erőt bennök fenntartani jobb mód,
Mint, ha megóvni tudod Vénustól s vak szerelemtől.
Ezt tedd hát egyaránt a tulokkal s gyenge csikóval.
Lám ez okon szokták a bikát távol legelőre
Küldeni, elhajtván hegyeken, széles folyamon túl
Vagy tele jászolnál tartják elzárva az ólban.
A nőstény ingerli szemét s lassan fölemészti
Ép erejét, fűtől, ligetektől elveszi kedvét
Csábjaival s a kevély szeretőket harcra uszítja:
Szarvukat összetűzik, hogy párbajt vívjanak érte.

Következik a harc élénk leírása:

Szép formájú üszők legelésznek a silai erdőn,
Himeik egymással váltig verekednek erősen
Osztva nehéz sebeket, feketén lepi testüket a vér,
Összefonott szarvval tolják egymást, iszonyúan
Bőgve, az erdők is visszhangzanak és a nagy égbolt.

Végre a kivert bika rajza:

Aztán egy haj alá többé már vissza se mennek,
Bújdosik a vert fél s rejtőzik messze vidéken.
Égeti a szégyen s fájlalja a büszke vetélytárs
Ütlegelt s bosszú nekül elvesztett szeretőit.
Visszatekint a karámra, búcsút vesz az ősi határtól.
Ám erejét ezután folyvást gyakorolja, vetetlen
Almon s durva csupasz sziklák közt tölti az éjét,
Éles sás-, tövises lombból áll étke naponként
Próbálgatja magát, táplálja dühét, neki vetve
Szarvait a törzsnek, vele birkózik, a szelet egyre
Ökleli, a homokot szétszórván játssza a harcot.
Végre, ha már felüdült s erejét jól eggyüve szedte,
Harcba rohan s hevesen támadja a gondtalan ellent
Mint mikor a tenger közepén a messze fehérlő
Hullám tornyosodik s növekedve a part fele hömpölyg
S ottan erős sziklába ütődvén zúg iszonyúan,
Hegyként omlik alá s forrongván csap le a mélybe
És a magasba dobálja a barna fövenyt a fenékről.

De a szerelemtől a többi állatok is megdühödnek, különösen a kancák, melyekkel a párzás idején nem lehet bírni (242-283. vs.). Itt említi végül a régieknek azt a hitét is, hogy a kancák gyakran ménló nélkül a széltől is megvemhesednek.

A második rész az apróbb baromról, a juhokról és a kecskékről szól (286-473. vs.). Ezt a részt is egy kis bevezetéssel látta el a költő, s valamint az époszirók munkájuk egyes fontosabb helyein ismételten segítségül hívják a Múzsát, úgy ő is ironikus pathos-szal fohászkodik Paleshez, a nyájak védőjéhez s megint rámutat a tárgynak új és nehéz voltára:

Ámde repül az idő és nem tér vissza se többé,
Míg mi e részleteket kedvünkre csapongva leírjuk.
Ménesről ez elég. Jön a másik része a gondnak:
Borzas-szőrű gidára s a gyapjas nyájra ügyelni.
Van dolog itt is elég, gazdák! s van benne dicsőség.
És bár jól tudom én, mi nehéz költőnek ezekről írni,
csekély tárgyat nemesíteni poétái dísszel:
Parnass elhagyatott lejtőire hurcola mégis
Engem a vágy és jól esik ott járnom meg a bércet,
Castali forráshoz hol utat nem törtek elődök.
Most adj most hangomnak erőt, oh isteni Páles.

Télen úgy a juhokat, mint a kecskéket akolokban kell tartani és gondosan táplálni; ezt meg is érdemlik, mert sok hasznot hoznak az embernek. Tavaszkor ki kell hajtani a legelőre s a pásztoroknak reggeltől fogva estig megszabott rend szerint kell ügyelniük rajok (295-337. vs.). Ehhez fűződik egy hosszabb epizód (339-383. vs.), mely először a libyai (éjszakafrikai) pásztorok életét írja le a forró sivatagban, azután a scythiai (dél-oroszországi) szörnyű telet s az ottani pásztorok téli életmódját rajzolja.
Elmondja azután, mit kell tennie a gazdának, hogy juhaitól becses gyapjút kaphasson (386-403. vs.), miképp kell táplálni őket, hogy minél több tejet adjanak. Szól a nyájat őrző ebek hasznáról és ápolásáról is (404-413. vs.), mert a pásztor nem lehet el nélkülük. Gondot kell fordítania arra is, hogy az ártalmas kígyókat (414-439. vs.) távol tartsa az akoltól; a tavak mellett se legeltesse a nyájat, ha észreveszi, hogy vízikígyók laknak benne.
Utoljára a juhok betegségeiről (440-473. vs.) s a gyógyítás különféle módjairól szól s ehhez egy hosszabb epizódot (478-566. vs.) kapcsol, a hol azt a rettentő dögvészt írja le, a mely a délkeleti Alpesek vidékén és Italia éjszakkeleti szélén dühöngött s az állatok majdnem minden fajára kiterjedt. Azt hisszük, ebben is mesterét, Lucretiust utánozta, a ki A természetről szóló tanító költeményében Thucydides, görög történetíró nyomán igen élénken írta le az attikai pestist, mely a peloponnesusi háború folyamán tört ki. Bármily nehéz is ilyen tárgyat költői alakban dolgozni fel, Vergilius megmutatta, hogy lehetséges, mint, az itt közölt szemelvény is bizonyítja:

Noricum égbe törő havasin, hol a pásztori kunyhó
Hegy tetején épül s a Timavus mosta mezőkön,
Oly sok idő múltán még most is puszta a nyájak
Dús legelője, üres még most is a rengeteg erdő.
Itt fent pusztító nyavalyákat szült vala egykor
A mérges levegő s a hőség kései őszön
És minden barmot, vadat is mind rendre legyilkolt,
Megmérgezte füvét, megbűzhödtette ivóját.

Egy utón itt a halál nem járt: de előbb is az égő
Szomj bevevé az erekbe magát s kiaszalta a testet,
Majd ismét belűről nedvbőség fújta fel őket,
Míg lassan csontuk velejét is mind kiizadták.
Gyakran az áldozatul kiszemelt barom, a mikor isten
Szent oltára előtt állott a gyapjúszalaggal,
Míg a pap késett, azalatt már halva rogyott le.
Vagy ha szerencsésen le is ölte előbb s beleit már
Feltálalta: szokott tűzzel nem lángol az oltár,
Táltos semmi jövőt nem tud jósolni azokból.

A bele mártott kést csak alig, hogy festi aludt vér,
A templom homokos piacát mocskolja sovány genny.
Itt virgonc borjak haldoklanak a buja réten,
Ott teli jászolnál egy ép most adja ki lelkét,
Nyájas ebekre düh száll, disznó liheg a köhögésben
S torka kövér szorosán bedugá a légutat a gyík.
Búnak hajtja fejét, a kövér legelőt se kívánja
Már a győztes ló, a folyó vize föl nem üdíti.
Lábaival veri a földet, füleit leereszti,
Róla hideg veríték, a halál jele, árad, a bőre
Felszárad, merevül, vesztvén bársony puhaságát?

A negyedik könyvet egészen a méhészetnek szenteli a költő. Hogy ily módon ezt a mindenképpen hasznos és kedves, de a gazdálkodásban mégsem oly nagy jelentőségű foglalkozást a gazdaság legfontosabb ágaival, a földműveléssel, a gyümölcs és a bortermeléssel s a baromtenyésztéssel egy rangba helyezi, csak abból a különös szeretetből magyarázható meg, a mellyel Vergilius a méhészet iránt viseltetett.
Már az apja is jeles méhész volt s így a költő még, mint gyermek megismerkedett Andesben a méhek csodálatos társadalmi életének titkaival és később falusi magányában valószínűleg maga is foglalkozott a méhessel. Már a bevezetés is mutatja, milyen nagy kedvvel fogott hozzá műve e részéhez:

Égi ajándékul harmat képében alászállt
Mézről énekelek, Maecenas, erre figyelj most.
Apró dolgokban fogsz itt szemlélni csodákat,
Sok nagylelkű vezért s az egész nép élete rendét,
Erkölcsét, műveit, rajzását, szörnyű csatáit.
Kisszerű tárgy, de dicsőségem nem lesz kicsi mégse,
Hogyha az ég kedvez s meghallja imámat Apollo.

Az első részben (8-50. vs.) a méhesről és a kasról szól. A méhest olyan helyre kell tenni, a hol nem férhetnek hozzá a méhek ellenségei s a honnan a dolgos állatkáknak nem kell messze elrepülniük mézgyűjtés végett. Óvni kell őket a keserű növényektől, minden kábító szagtól és a hangos lármától is, hogy munkájok zavartalan legyen.

A második részben (51-115. vs.) leírja a mézgyűjtést, a rajzást és a raj elfogásának módját, majd ironikus pathos-szal, a parodisztikus állat-éposz ismeretes modorában, kedvesen festi le az ellenséges rajok hősi harcát, a melyet a gazda egy marék porral lecsillapíthat:

Ám ha hadat készül két párt egymásnak üzenni,
Mert, ha király kettő van a kasban, kész a viszály már –
A nép hangulatát, a lelkek harci tüzét úgy
Könnyű felismerned, mert, ím, a késlekedőket
Mintha rekedt érckürt hívná és gyakran olyan hang
Hallik, mint a mikor recsegő hadi trombita harsog.
A csapat egyre sürög, villogva lebegteti szárnyát,
Edzi a harcra magát, köszörüli hegyesre fúlánkját,
Hősi királyának hadi szállására gyülekszik
És nagy lármával dühösen hívogatja az ellent,
így, ha tavasz kedvez s kínálkozik a csata síkja,
A kapukon kirohannak: a harc kitör, a hadi zajtól
Hangos a lég, a felek roppant gomolyagba verődnek
És hullnak lefelé a magasból: nem szakad a jég
Sűrűbben se a makk, ha a szélvész rázza a tölgyet.

A csatarend közepén a vezérek szárnya ragyog fel,
Nagy lélek lakozik keblüknek keskeny űrében,
Harcol mind konokul, nem is enged, míg csak az egyik
Vagy másik csapatot nem készti futásra a győztes.
Ám e szörnyű csatát s a lelkek harci tüzét is
Könnyen csillapítod, ha marék port hintesz a rajra.

De, ha le is csillapul a harc, az egyik királyt meg kell ölni, mert a kasnak csak egy fejedelme lehet. Itt mindjárt meg is jegyezzük, hogy a régiek a kas vezérét mindig királynak nevezik, mert nem tudták, hogy nőstény s hogy a peték lerakásának munkáját a kasban ő végzi.
A méhnek virágos kertre van szüksége, hogy mézet gyűjtsön. Itt volna hát a helye, hogy a kertművelésről szóljon, erről azonban, mivel munkája már úgy is hosszúra nyúlt, kénytelen lemondani.
Mégis, hogy a kertművelés hasznát legalább egy példán bizonyítsa, epizód gyanánt (116-148. vs.) elbeszéli, hogy, mikor Tarentumban járt, gyönyörű kertet látott, a melyet egy ciliciai öreg, a ki, mint földiéi általában, ügyes kertész volt, olyan telekre varázsolt oda, a mely kopárságánál fogva senkinek sem kellett. Ily csodát tehet az emberi szorgalom.

A harmadik részben (149-227. vs.) szólaméhek társaséletéről. Mindenük közös, a magzatokat is közösen nevelik, a különféle foglalatosságokat bölcsen osztják el, a mennyiben az öregebbek a házi gazdák és építőmesterek, a fiatalabbak a mézgyűjtők. Említi a régieknek azt a meséjét, hogy a méhek nem szaporodnak nemzés útján, hanem a petéket a virágokon szedik össze. Végül, talán nem is minden célzás nélkül a pártoskodásra hajló s tekintélyt elismerni nem akaró rómaiakra, a méhek monarchikus érzését emeli ki:

És nem tiszteli úgy se Egyiptom, sem pedig a nagy.
Lydia, sőt a méd meg a parthus nép se királyát.
Míg él, egy akarat s egy lélek mind az egész nép,
Ám ha kidől, a frigy rögtön felbomlik egészen,
Szétszedik a sejtet s elhordják orvul a mézet.

Ő a rendre ügyel, körülötte zsibong seregestöl
S hódol előtte a nép és dongva kiséri utában,
Gyakran vállra veszik, magukat teszik érte ki hadban,
Tartva dicsőségnek sebzetten halni királyért.

A negyedik rész (228-250. vs.) arról szól, miképp kell a kasból a mézet kivenni s hogyan kell a kast az esetleg bele férkőzött kártékony állatoktól megtisztítani.

Az ötödik rész (251-280. vs.) a méhek betegségeivel és a gyógyítás módjaival foglalkozik.

A hatodik rész (281-314. vs.) egészen mesés dologgal, a mesterséges méhtenyésztésnek állítólag az egyiptomiaknál divatos módjával ismertet meg bennünket. E szerint, ha valakinek a méhese egészen kihal is, új nemzedéket biztosíthat magának, ha egy borjút ütésekkel öl meg s a testet gályákkal és bizonyos fajta növényekkel fedi be. Rövid idő múlva méhek kelnek ki a rothadó tetemből. E találmány eredetét egy hosszú, egészen a könyv végéig terjedő epizód (315-588. vs.), az Aristaeusról szóló, alexandriai modorban és bizonyára alexandriai minta után írt epyllion (kis éposz) beszéli el.

Aristaeus, kit a görögök úgy tiszteltek, mint a méhészet védő istenét, a monda szerint Apollo istentől és Cyrene nymphától, Peneus folyamisten leányától származott. Egykor, midőn kedves méhei betegség és éhség következtében kihaltak, a Peneus forrásai alatt mély barlangban lakó anyjához akart segítségért fordulni. Elment hát a folyó partjára s hangos panaszra fakadt.
Cyrene, a ki a mélységben a nymphákkal mulatott, megismerte fia hangját és Arethusa nymphát küldte érte, a ki levitte őt az istennők közé. De Cyrene sem tudott a bajon segíteni és fiát Proteushoz, a bölcs tengeri istenhez utasította, a ki meg is mondta neki, mivel vonta magára az istenek haragját. Bűne az volt, hogy szerelmi hevében Eurydicét, a varázs szavú lantos, Orpheus, feleségét üldözőbe vette s a szerencsétlen nő, midőn futva menekült előle, mérges kígyóra taposott, a mely halálra marta. Ehhez kapcsolódik Proteus elbeszélése Orpheus és Eurydice szomorú sorsáról, mely mint önálló kis epyllion is megállhatna, egy gyönyörű epizód (464-527) az epizódban, melyet halhatatlan emlékű Kazincynk fordításában mutatunk be, és pedig minden változtatás nélkül. A költő először is Orpheus leszállását az alvilágba írja le:

Orpheus a tekenős lanton szelídítve gyötrelmeit
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, a mikoron költ a nap s a mikor elszállt.
Plútónak szomorú küszöbén, a tenárusi aknán,
És a bús ligeten, hol az éj borzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok lakjokba a durva királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítani segélyre.

Következik az alvilág leírása:

A meghatott Erebus mélyéből íme tolongnak
A kiaszott alakok s elholtak bánatos árnyai,
Mint mikor a madarak foltonként ülik el a lázt,
Est szállván vagy fergeteges vész s zápor az hegyről:
Nők, férjek, harcokban elhullt nagylelkű hősök
Testei, gyenge fiúk, szűz leányzók, atyjok előtt már
Máglyájukra jutott s hamuvá égett színtelen ifjak.
Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak,
És a sűrű mocsár és a rest pöce, rekesztve,
És a Styx, mely a helyt körül csapkodja kilencszer.
Sőt a vár maga is s az Halál mély tömlöce s a kék
Kígyókkal hajókat felkontyolt tartari lyányok,
Bámulják szavait; nem ugat most Cerberus a sok
Szájjal, s Ixion kerekét elakasztja szelében.

Orpheus vissza is kapja feleségét s indul vele kifelé az alvilágból:

Túl vala már minden bajain s íme visszafelé tér,
S a megnyert kedves közelíti a földi lehelhez
Háta mögött mindig; így hagyta Proserpina nekik,
Amikor hirtelenül rossz ész szállotta meg ifját.
Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcus!
Vesztegel és már-már az üreg fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, felejtve tilalmát
Hátra tekint s elömölt tette; ah; a durva tyrannak
Alkuja szegve vagyon! s háromszor zengi az Avernus.

Most a szerencsétlen Eurydice ily szóra fakad:

Saz: „Kiveszitengem? Ki veszít el tégedet? úgymond,
Mely fene düh! Ádáz Párcáim visszakiáltnak
S e habzó szemeket nehéz álom zárja örökre
Légy boldog, fogd gyenge kezeim, nem többé tieidet!
Engemet egy iszonyú éj ránt le hatalmasan innét

Ily módon a szerencsétlen lantos örökre elveszítette a már visszanyert kedvest:

Mondá s mint mikoron a füst szétoszlik az égben, Eltűnt.
Hasztalanúl akarja megölelni szerettjét
Búsult férje haszontalanéi neki mondani holmit;
Ott többé meg nem látá s a
Csolnakos által
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta keresztül.
Mit tégyen?
Hova tégye magát a kétszeri gyászban?
Mely sírás lágyítsa meg a vad poklok hatalmát?
Elhidegiilt hölgyét a Styx sajkája vivé már.

Orpheus tehát visszatért thraciai hazájába s dalban öntötte ki szíve keservét: 

Strymonnak pusztás környén egy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit s éneke lággyá
Tette a tigriseket s erdőket vonzza magával.
Mint mikor a topoly árnya között a fülemile gyászol
Fészkéért, melyből még pelyhes kisdedit a vad
Földművelő kiszedő, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szüntelenül s a tájt messzire eltölti keservvel.

Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénus ezentúl.
Béjárá s maga, az északi sark vihar űzte vidékit,
S a zordon Tanaist, hol az új jég régi jeget tél,
S Eurydicét zokogá s Plútónak szidta tanácsát.
Végre a thraciai nők, kiknek szerelmét bánatában megvetette,
Bacchusnak őrjöngő ünnepe alkalmával Ciconi nők,
kiket ő kikerűle az istenek éjén, Bacchusnak szilaj
ünnepe közt ízekre szakaszták feldühödvén, széttépték őt:
S szép tetemit magokon hegy völgy szétszórva tekinték.

Habjai közt hömbergett már s a meghidegült nyelv
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrus
A leglármásabb örvényben is Eurydicét és Eurydicét
zajgotta, midőn bús lelke futamlott; Eurydicét messzire
közeire sóhajtozik a völgy?

Miután Aristaeus ily módon megtudta, mi volt szerencsétlenségének oka, anyja azt tanácsolta neki, hogy engesztelje ki a nymphákat, a kik azért haragszanak reá, mert Eurydice játszótársuk volt. Öljön le ezek tiszteletére bikákat és üszőket s miután vérük kifolyt, rejtse testüket lombok közé; kilenc nap múlva menjen el ugyanerre a helyre s mutasson be Orpheusnak és Eurydicének halotti áldozatot. Aristaeus így is tett és mikor kilenced napra az áldozatot bemutatta, ámulva vette észre, hogy az állatok rothadó testeiből méhek kelnek ki és sűrű rajokban lepik el az ágakat.

lm ezeket zengém az ugarról és a baromról
S a fákról, a mikor seregével Caesar az Eufrát
Partjainál dörgött s látott mint győztes az önként
Hódolt népek közt törvényt s az Olympra utat tört.
Engem, Vergiliust, ez időn táplál vala kedves
Nápolyom, itt éltem szolgálva szerényen a
Múzsát, Ifjú merészséggel pásztorfuvolán ki először
Tityrusom zengém terebélyes bükkfa tövében.

Világosan kitűnik ebből, hogy a Georgicát még abban az időben fejezte be, a mikor Octavianus Keleten időzött* tehát legkésőbb a 29. év elején és hogy a munka írása közben leginkább Nápolyban s e város gyönyörű vidékén időzött, melynek nyugalmas csendje annyira kedvezett a Múzsáknak, enyhe éghajlata pedig a költő gyenge egészségének.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei