logo

XXI Februarius AD

A Georgica első és második könyve

A Georgica négy könyvre oszlik. Az első a szorosabb értelemben vett földművelést, a második a faneműek ápolását és a bortermelést, a harmadik az állattenyésztést, a negyedik a méhészetet tárgyalja. Ezt a felosztást jelzi a költő az első könyv bevezetésében, melyet a munka sugalmazójához, Maecenashoz intéz:

Hogy lesz dús a vetés, földet mily csillag alatt jó
Szántani, Maecenas, és szilhez kötni borágat,
Hogy kell a csordát s hogy kell ápolni a nyájat
És mily gondot kell takarékos méhre viselni,
Rendre elénekelem.

Ezután azokat az isteneket hívja munkájához segítségül, a kiknek oltalma alatt áll a földművelés, mindenekelőtt a Napot és a Holdat, mint a kik az évszakokat és a hónapokat szabályozzák, azután Bacchust, a ki a szőlőre és Cerest, a ki a gabonára visel gondot:

Jövel, oh két legragyogóbb fény,
Kiknek az esztendők nyomain ballagnak az égen!
Jőjj, Ceres és Bacchus
Néktek kell, nemde, köszönni,
Sárga kalászt ha cserélt a föld a cháoni makkon
S vízre szokott poharunk vegyítette a tőke tevével.

Majd az erdők barátságos isteneit, a Faunusokat és a Nymphákat szólítja, Neptunust, a ki az emberiséget a lóval ajándékozta meg, Aristaeust és Pánt, a csordák és nyájak védőit, Minervát, az első olajfa ültetőjét, Triptolemust, az eke feltalálóját, Silvanust, az erdők gondozóját:

És ti is, oh Faunok, pásztornép isteni,
és ti Szűz Dryadok, mind jertek elő
szép erdei lányok:
Tiszteteket zengem. Te is, oh Neptun,
ki szigonnyal Bökve meg a földet
paripát hoztál ki belőle.
Jöjj ki, Ligetbúvó, kinek a dús Céa szigetjén
Háromszáz hószín tulkod kedvére legelget.

Hagyd oda berkeidet s a Lycaeust,
oh Tegeának Istene, Pan juhok őre, ki véded Maenalus ormát.
Jöszte, olajfának bölcs felfedezője,
Minerva, És te fiú, ki az embereket szántásra tanítád,
És Silvan, fiatal cyprust hordozva tövestől,
S istenek, istennők, mind, kik mezeinkre ügyeltek,
Ápoljátok, a mit bevetetlen megterem a föld
És a vetésre esőt bőven hullattok az égből.

Végre Octavianushoz fordul a költő, a ki, mint őse, Aeneas révén Venus istennő ivadéka s mint az emberiség jótevője egykor az istenek közé fog jutni; csak az nem bizonyos, minő helyet fog elfoglalni az Olympuson. Talán a városok és a földművelés védője lesz, talán a tenger ura, vagy mint előjde, Julius Caesar, csillaggá fog változni s ott tündöklik majd az égen a Szűz és a Skorpió jegyei között, mert arra bizonyára maga sem vágyakozik, hogy az alvilág királya legyen. De bármit hoz a jövő, ez a férfiú már most is megérdemli, hogy népe imával forduljon hozzá s a költő is tőle kér áldást munkájára:

Végre te is kedvezz, noha még nem tudni, minő hely
Jut neked, oh Caesar, az Olympon: városok üdve
Lészen-e gondod alatt s a föld fog-e téged imádni.
Mint veteményeknek s alkalmas időnek adóját,
Vénus anyád myrtus-koszorúját tűzve fejedre;
Vagy tán a roppant óceánnak léssz ura egykor
S téged imád a hajós s a világnak véghelye, Thule,
És Tethys veje léssz, hozományként kapva a tengert.

Vagy mint új csillag tűnsz majd fel nyári időben,
Merre az Érigoné és túl a Skorpió fénylik,
Mely te reád várván már összébb fogja az ollót
S néked kelletinél tágasabb helyet enged az égen.
Bármi leszel (mert nem hiszi, hogy megnyerne királyul,
A pokol és te magad se kívánj ily szörnyű uralmat,
Jóllehet Élysium gyönyörű hely s vissza se vágyik
Bánatos anyjához Proserpina onnan az égbe),
Adj művemhez erőt s a merész munkába kitartást,
Szánd meg a gazdákat s velem együtt légy kalauzok
És szokd meg már most, hogy imával szólít a néped.

E sorokban, midőn Octavianust heros gyanánt ünnepli, egy nagyfontosságú történeti eseményre céloz a költő. Octavianus uralmát ugyanis a birodalom nyugati felében sokáig kétessé tette a nagy Pompeius fia, a hatalmas pártvezér, Sextus Pompeius, a ki tekintélyes hajóhadával egy ideig úgyszólván ura volt a Középtengernek. Közte és Octavianus közt 38-tól 36-ig változó szerencsével folyt a háború, míg végre Octavianusnak a tarentumi szerződés értelmében sikerült rábírnia Antoniust, hogy neki száz hajót bocsásson rendelkezésére. E hajóhad élén Octavianus alvezére s leghívebb embereinek egyike, Agrippa, Sextus Pompeiust a 36. év nyarán Naulochus mellett megverte, mire Pompeius Ázsiába menekült, de Miletusban Antonius elfogatta és megölette. Mikor azután ez év novemberében Octavianus Rómába visszatért, nyilvános beszédben jelentette ki, hogy a polgárháború be van fejezve s megkezdődött a tartós béke ideje.
A tanács határozatából myrtus-koszorúval fején vonult be a városba, a mire a költő e helyt világosan céloz, szobrot emeltek neki a fórumon, mely hajóorrokkal ékesített oszlopon állott s felirata azt hirdette, hogy sikerült az oly sokáig megzavart békét szárazon és vizen helyreállítania, sőt a provinciák egyes városai már annyira mentek, hogy őt védő isteneik közé sorolták. Eme hódolatok visszhangját halljuk a Georgica e helyén. Octavianus vagy a városok és a földművelők védő szelleme lesz, mert a békét és a békés foglalkozások akadálytalan űzhetését neki köszöni a világ, vagy a tenger istene lesz, mert Pompeiust legyőzve immár a tengernek is korlátlan ura, vagy a csillagok közé jut, mert érdeme nem kisebb, mint Julius Caesaré, a ki a nép hite szerint üstökös alakjában az égbe jutott.

Ezután a költő tulajdonképpeni tárgyára tér át, Az első részben (43-99. vs.) szól a gazda teendőiről a vetés előtt, meghatározza, mikor van a szántásnak ideje (43-70. vs.), hogyan kell a talajt javítani (71-99 vs.).

A második részben (100-159. vs.) a vetés sikerének feltételeit adja elő. Első feltétel a kedvező időjárás (100-103. vs.), azután a kemény rögek széttörése (104-105 vs.), a száraz talaj Öntözése csatornák segítségével (106-110. vs.), a nagyon is buja vetés lelegeltetése (111-113. vs.), a túlságos nedvesség levezetése (114-117. vs.), a kártékony állatok távoltartása (118-121. vs.). Ehhez egy epizód fűződik, melyben a költő leírja, hogy mióta letűnt a Saturnus uralmának, a mesés aranykornak boldog ideje, a parancsoló szükség megtanította az embereket mindenféle mesterségekre és művészetekre, a melyek segítségével megállják helyüket a megélhetésért vívott nagy harcban (121-154. vs.).

A harmadik részben leírja a fontosabb gazdasági eszközöket, szól arról, mikép kell a szérűt elkészíteni, milyen jelekből lehet következtetni a dús vagy a szegényes aratásra, hogyan kell kiválasztani és gondozni a vetőmagot (160-203. vs.).

A negyedik rész (204-310. vs.) adja a parasztnaptárt, a csillagok járása szerint határozva meg a mezei munkák beosztását. Megtanuljuk ebből, mikor kell vetni (204-230. vs.), hogyan kell a nap és a csillagok járását megfigyelni (231-256. vs.), mit végezhet a gazda esős napokon (259-267. vs.), mit szabad dolgoznia ünnepnapokon is (268-275. vs.), melyek a hónap szerencsés és szerencsétlen napjai (276-286. vs.), melyek az éjjeli (287- 296. vs.) és melyek a nappali munkák (297-310. vs.).

Az Ötödik rész az időjárásról szól (311-463. vs.). Ennek az elején áll a zivatar híres leírása, a költői leírás egyik remeke, melyet egész terjedelmében közlünk:

Láttam elégszer már, mikor a jó gazda kepésít
Sárga mezőbe vivé s kötnék szárába az árpát,
Harcra törő szeleket több tájról összerohanni
S a terhes gabonát, gyökerestől tépve, magasra
Felkapdosni, a hol megkönnyült szárait a bősz
Forgatag és röpülő polyváját összekavarta.

Gyakran az égből víz tör elő mérhetetlen özönnel,
Amikor a felső levegőn nehezedve forognak
A rút fergeteges felhők s földszínre leesvén,
Mintha az ég maga is leomolván földre szakadna,
A gyönyörű veteményt s az ökör-szántotta barázdát
Hirtelen elmossák, megtelnek vízzel az árkok,
A dagadó folyamok medrükből zúgva kicsapnak,
Forrong a tenger s támadja az öblöt a hullám.

Juppiter a felhők éjéből egyre lövelli
Villámló tüzeit, miktől megrendül a föld is,
A vadak elfutnak szanaszét, a gyáva halandók
Szíveit a remegés a porig lealázza, miközben
Rhodcrpét, Athost vagy a büszke Ceraunia bércét
Sújtja nyilával, a szél s zápor dühe egyre nagyobb lesz,
Jajgat a tengerpart erejüktől s jajgat az erdő.

A földművelőknek tehát a mezei ünnepek alkalmával gondosan kell végezniük az áldozatokat, hogy az istenek megóvják őket ily csapástól (335-350. vs.). De, hogy mindenre el legyenek készülve, meg kell figyelniük az időjós-jeleket, a miért is a költő felsorolja úgy a jó, mint a rossz időjárás előjeleit (351-423. vs.) s végül arra tanít, miképp lehet a hold és a nap fényváltozásaiból az időjárás megváltozására következtetni (424-463. vs.). Ehhez egy szép epizódot kapcsol befejezésül (466-497. vs.), a hol azokat a rémes csodajeleket sorolja fel, a melyek Julius Caesar meggyilkolása után mutatkoztak:

A Napnak bízvást hihetünk, nincs benne csalárdság,
Gyakran még azt is megmondja előre, ha rejtett
Ármány, forradalom vagy titkos háború készül.
Caesar holta után Rómát megszánva kesergett,
Amikor is ragyogó orcája homályba borulván
A gonosz emberi fajt rettenté végtelen éjjel.
Ámde a föld s tenger szintén kimutatta haragját,
Undok ebek vonítása, bagoly huhogása ijesztett.

A dühös Aetna kemencéjét darabokra szakítván
Hömpölygő tüzeket s tüzesült sziklákat okádott!
Fegyver csörgését hallotta az égen a germán
És soha nem látott remegésben inogtak az Alpok.
A berkek csendjét rettentő hang zavará meg,
Sápadt árnyalakok tűntek fel az éji homályban,
A barom a legelőn megszólalt emberi módon,
Szörnyűség! megnyílt a föld, a folyók meg elálltak,
Templomainkban az érez s az ivor-kép könnyeket izzadt.
Esztelen árjával folyaminknak büszke királya,
Éridanus, tépdeste tövestül a fákat az erdőn,
Elboritá a mezőt, aklostól vitte a nyájat.
Áldozatok belein sok ijesztőt vettenek észre
A papok, a kútban vérré vált mind az ivóvíz,
Éj idején farkas vonitása véré fel a várost,
Mennykövet a derűből sose láttunk hullani annyit,
Üstökös égboltján nem lángolt még soha oly sok.

E rémítő csodákban a polgárháború előjeleit látja a költő, a mely a Caesar halála után nemsokára kitört s a mely alatt Macedóniában csaknem ugyanazon a helyen, a hol Pompeius és Caesar vívták egykor a döntő csatát, újra polgárvér áztatta a földet Philippinél:

Rómaiak polgári hadát megvívni egyenlő
Fegyverrel síkján másodszor látta Philippi.
Isteneink hagyták, hogy kétszer fesse be vérünk
A macedóni mezőt s a tágas haemusi rónát.
Eljő még az idő, hogy a véráztatta határon
Jámbor földművelő horgas szántóvasa élén
Rozsdától megevett dárdát fordít ki a földből
S ércsisakok lemezén meg-megpendül boronája
És bolygatva a sírt a roppant csontokon ámul.

Csak egy férfiú van, a ki békét adhat a világnak, a fiatal Octavianus; őt ajánlja a költő megható fohászban Róma isteneinek oltalmába:

Szent honi isteneink és Rómulus és ki anyánk vagy,
Vesta, Tiberis s a Palatium őre örökké,
Hagyjátok, hogy az elgyötrött századnak ez ifjú
Megváltója legyen
Vérünkkel megfizetők már
Régen az esküszegést, ősbűnét Láomedonnak.

Ne irigyeljék őt az istenek a földtől, noha a vérontásba és bűnökbe merült emberiség nem érdemel ily férfiút. Mert a polgárháborúknak még most sincs végok, sőt csak most készül kitörni a legiszonyúbb harc, a mely vérbe borítja az egész világot:

Téged az ég, Caesar, tőlünk régóta irigyel
És sajnálja, hogy itt megelégszel földi babérral,
Itt, hol felfordult a törvény, harcban egész föld,
Bűnök ezer faja dúl, méltó becse nincs az ekének,
Parlagon áll a telek, viszik a munkást a csatába
És a kovács szablyát kalapál a görbe kaszából.
Itt Eufrát melléke, amott Germania készül Hadra.
Frigyet bontó szomszédos városok újra
Fegyverkeznek. Egész földön bősz Mars dühe pusztít,
Mint korlátáiból kitörő versenyfogat, a mely
Elragadá kocsisát, ki hiába szorítja a gyeplőt,
És rohan a pályán s nem hajt már a zabolára.

Az első könyv eme befejező soraiban egészen világos históriai célzást találunk. A költő e verseket bizonyára K. e. 31-ben írta, mikor az összeütközés immár kikerülhetetlenné vált Antonius és Octavianus közt. Antonius a birodalom egész keleti felének erejét vitte bele ebbe a harcba, Octavianus pedig a nyugati provinciákra támaszkodott s éppen kelet és nyugat e nagy összeütközését jelképezi a költő, mikor azt mondja, hogy az Euphrates vidéke és Germania indít hadat egymás ellen.
Igaz római egy percig sem habozhatott, hogy e küzdelemben ki mellé álljon, mert Antonius, mióta Cleopatra, a szépséges egyiptomi királyné hálójába került, teljesen méltatlannak bizonyult arra, hogy a római ügyet képviselje. A költő tehát, midőn Octavianusért imádkozik az istenekhez, a győzelmet szeretné számára biztosítani ebben az utolsó nagy harcban, mert egyedül ő van hivatva arra, hogy a birodalom élére kerülve annak jövőjét biztosítsa. Soraiból kiérzik az a hazafias aggodalom, mely Róma jobbjait a döntés előestéjén elfogta.

A második könyv a fák ápolásáról és a szőlőművelésről szól. A bevezetés (1-46. vs.) kezdő sorai így jelzik a tárgyat:

Eddig a földművelést s a csillagos égnek a titkát
Énekelém. Bacchus! most tégedet illet az ének,
Erdei vad cserjét s a lassú növésű olajfát.
Jer hát, Bacchus apánk, áldásod zengi a dal most;
A te kegyelmedből zöldéi hegyeinken a tőke
S tajtékzó borral te adod tele ősszel a csebret.
Jer hát, vesd le sarud lábadról és velem együtt
Száraidat mustos kádban szökdösve fürösszed.

Ezután kifejti a különbséget ama fanemek közt, a melyek maguktól nőnek ki a földből és azok közt, a melyek ültetésre és nemesítésre szorulnak s a gazdákhoz intézett rövid buzdítás után Maecenashoz fordul, a kinek támogatását ebben a részben is kikéri:

És te jer, én díszem s hírem fő részese méltán,
Maecenas! futni e pályát is velem együtt.
Vízre bocsátva hajóm, te segíts kifeszíteni vitorlám.
Nem célom nekem itt minden részletre kitérni,
Volna habár száz szám, száz nyelvem s zengene érchang
Keblemből; jer hát, csak a part mentében evezzünk,
Légyen a föld szem előtt; hagyom a költői mesét most,
Hosszas előzménnyel széles feneket se kerítek?

Most tulajdonképpeni tárgyára tér át a költő s az első részben előadja, miképp lehet a magból vagy gyökérből kikelt fát szaporítani és nemesíteni s különösen az oltással részletesen foglalkozik (47-82. vs.).

A második részben (83-135. vs.) a fák és a szőlők különböző fajait sorolja fel s említi, hogy az egyes tartományok éghajlatuk különféle volta szerint más-más terményekkel dicsekedhetnek. Miután Arábiáról, Aethiopiáról, Indiáról és Mediáról szólott, Italiára tér át s egy szép epizódban (136-176. vs.) az áldott félsziget dicséretét zengi:

Ám sem az erdőkben dúsgazdag Média,
sem szép Ganges, sem Hermus, mely
aranyport mos ki sarából,
Italiát meg nem közelíti, se India, Bactra,
Sem pedig a tömjéntermő Panchaia homokja.
Nem forgatta bizony tűzokádó vad bika hantját,
Vetve se volt hajdan rettentő hydrafogakkal,
Sem sisakot, dárdát nem termett itten a szántás:
Bő gabonát terem itt a sík, a hegy isteni nedvet,
Dús az olajfa, mezőn kedvére legel gulya, ménes.
Délceg járású hadi mén nő itt fel a réten,
Hószínű csorda elég s oltárra való bika közte,
Kit fürdetve a szent Klitumnus tiszta vizében
A győzelmi menet közepén templomba terelnek.
A tavasz itt örökös, nyárnak nincs szabva határa,
És az üsző kétszer vemhes, kétszer terem a fa.
Ámde dühös tigris nincs itt, se kegyetlen oroszlán,
Mérges füvek sem csalják a szedőket a réten,
És óriási kígyó sem vonja gyűrűit a földön,
Pikkelyezett hátát roppant gomolyagba tekervén.
Hozzá annyi jeles város remek épületekkel,
Emberi kéz által meredek sziklára emelt vár
S annyi folyó, mely a vén falakat nyaldossa vizével.

Említi ezután a költő az Adriaiés a Tyrrhenitengert. melyeket a régiek felső és alsó tengernek neveztek, Felső-Itália gyönyörű tavait és büszkén hivatkozik a természet ajándékai mellett az emberi kéz egy titáni alkotására, az úgynevezett Julius-féle kikötőre, melyet Octavianus Campaniában Baiae és Puteoli közt a Lucrinusés az Avernus-tó Összekötésével hozott létre s a tenger árja ellen töltésekkel biztosított:

A felső s alsó tengert említsem-e, vagy tán Nagy tavait?
Téged, Kómói, s téged, oh Garda,
Bősz hullámiddal s morajoddal tenger-utánzót?
Tán a sok kikötőt, az erős lucrinusi gátat
Említsem, mi miatt zúgással tölti ki mérgét
A tenger, hol messze morajlik a Julius árka
S a tyrrhenusi árt az avernusi tóba ereszti?
A bányászok is e földben bő kincsre találtak:
Benne ezüst, réz, tiszta arany foly gazdag erekben.

De Italia népei is minden férfias erénnyel ékesek s nagy emberekben nem szenvedett soha hiányt se a múltban, se a jelenben:

És bátor fajt is termett ez a föld: a sabellust,
A marsust, nyomor-edzte ligurt, a dárdahajító
Volscust; ez Deciust, Mariust, nagyszívű Camillust,
Sok hős Scipiadát, s nagy Caesar! ez szüle téged,
Aki dicsőséggel harcolsz most Ázsia szélén
S a remegő indust Rómától messze elűzöd.

E sorokat már az actiumi csata után Kr. e. 30-ban írta a költő, a mikor Octavianus Antoniust legyőzvén, az egész birodalom ura lett s a keleti tartományok lecsendesítése végett az Euphrates mellékén időzött. Végül még néhány lelkes szóval üdvözli Italiát s kijelenti, hogy ezzel a munkájával is, melyben az askrai dalos, az öreg Hesiodus, nyomaiba lépett, a mit előtte római költő még meg nem próbált, Italiának akart szolgálni, a hol a régi időben a földművelést tartották a legtisztesebb foglalkozásnak:

Üdv neked, áldott hon, hősök nevelője, Saturnus
Földe; apáinknak legtiszteltebb tudományát
Néked zengem el itt, új forrást nyitva merészen
S római városokat járván be az askrai dallal.

A harmadik részben (177-258. vs.) a talaj különféleségéről van szó. Nem minden talaj jó mindenre, mert más kell az olajfának, más a szőlőnek, más a gabonának, más jó legelőnek, ámbár van olyan is, a mely mindenre alkalmas. Végül a költő azokat a jeleket sorolja fel, melyekből a föld minősége megítélhető, nevezetesen, hogy ritka-e vagy sűrű, kövér-e vagy sovány, nehéz-e vagy könnyű, nedves-e vagy száraz.

A negyedik részben (259-419) a fa és szőlőültetésre tér át. Felsorolja az ültetést megelőző teendőket s magának az ültetésnek módját, miképp kell a dombon s miképp a síkon ültetni, hogy napnyugatra néző halmon szőlőt ültetni nem szabad, az ültetésre a legjobb venyigéket kell kiválogatni, a szőlővesszők közt mogyorófát és olajfát tűrni nem lehet.
A szőlővesszőt leg
jobb tavasszal ültetni. Ehhez egy gyönyörű epizód fűződik (323-345. vs.), a rügyet és szerelmet fakasztó kikelet költői dicsérete. Utóbb visszatér a tulajdonképpeni tárgyhoz s előadja, hogy az elültetett szőlővesszők gyökereire trágyát kell hinteni s földdel kell befödni, szól a szőlőnek a fákra való felfuttatásáról, a mi a szőlőművelésnek Észak-Olaszországban ma is kedvelt módja. A szőlőt kerítéssel kell védelmezni, hogy a barom, különösen a kecske, kárt ne tehessen benne. Éppen azért szokták a rómaiak a kecskebakot, mint a szőlő legnagyobb ellenségét, Bacchus tiszteletére leölni és feláldozni. A szőlősgazdáknak különben szorgalmas embernek kell lennie, mert gondjai egyik ősztől a másikig terjednek.

Az ötödik részben (420-457. vs.) a kevesebb gonddal járó faápolásról van szó. A kinek a fáradságos szőlőművelés terhes, ültessen olajfákat és más fanemeket, a melyek emberi gond nélkül gyarapodnak és szintén nagy haszonnal járnak, kárt pedig sohasem tesznek a gazdában, mint gyakran a szőlő leve.
A könyvet végül egy hosszabb epizód (458-540. vs.) zárja Be, a földművelő élet dicsérete. Leplezetlenül tárja itt fel a költő műve célzatát, hogy a falusi életet s a mezei gazdálkodást, az ősök legkedvesebb és legtiszteltebb foglalkozását újra megkedveltesse az utódokkal. Először is a vidéki egyszerűséget állítja szembe a város esztelen fényűzésével s a falut magasztalja, mint a nyugalmas boldogság és a tiszta erkölcs hazáját:

Oh mi szerencsések, javukat ha becsülni tanulták,
A földet művelők; hisz távol a harci viszálytól
Könnyen ad élni valót nekik a föld, mely sohasem csal.
Bárha magas palotájuk nincs, hol a büszke bejárat
Ontja az üdvözlők seregét kora reggeli órán,
Ajtajukat se díszíti a teknős háta ragyogva,
Nincs házukban arany hímzés, se korinthusi ércmű,
Köntösüket sem festi a kagyló mérge bíborral
És a híg olajat nem rontják drága fahéjjal:
Ámde nyugodt éltük, szívüket nem bántja csalódás,
Úsznak a jólétben s a szabadban kész a mulatság,
Ott van a friss vizű tó, a barlang és a hűvös völgy,
A gulya bőg, fák árnya kínálja a kellemes álmot,
Ott van a dús erdő, mélyén rejtőzik ezer vad.
Edzve az ifjúság munkára, beéri kevéssel,
Istent fél, Öreget tisztelni tanult; az Igazság
Köztük járt legutóbb, mielőtt elhagyta a földet.

Itt a költő hirtelen fordulattal magáról kezd beszélni s őszintén megvallja, hogy ő abban találná legnagyobb boldogságát, ha minél mélyebben hatolhatna be a természet titkaiba, az ég, a föld s a tenger csodás tüneményeinek ismeretébe:

Nékem fő vágyam: vegyenek kegyeikbe a Múzsák,
Kiknek papja vagyok s csak övék a szerelme szívemnek;
Csillagos ég útjait mutogassák nékem: a holdnak
Váltakozó küzdelme s a napnak fogyta mitől van,
Földrengést mi okoz, mi erő lehet, a mi dagasztja
A gátját szakító tengert s leapasztja viszontag?
Mért siet oly szörnyen tengerbe hanyatlani a nap
Téli időn, de viszont mért késnek nyárban az éjek?

Nehéz volna megmondani, hogy ez a szubjektív kitörés miképp illik ide, közvetlenül a falusi élet dicsérete után. De a költő a boldogság kérdését vetette fel s meg nem állhatja, hogy ennek kapcsán meg ne mondja, miben látja ő a legnagyobb boldogságot.
Az Epicurus híve és a Lucretius tanítványa szól itt, a ki mesterei után indulva meg van győződve arról, hogy csak a philosophia adhat az embernek igazi és öntudatos boldogságot, és pedig első sorban a természetphilosophia, a mely megismertet bennünket a mindenség örök törvényeivel s így megszabadít a természetfölötti hatalmaktól való balga félelemtől. Utóbb mégis megenged annyit, hogyha szelleme nem volna elég erős arra, hogy a mindenség titkait kifürkéssze, visszavonulna az erdők és völgyek ölébe s a természet szépségeinek csendes szemléletében keresne kárpótlást:

Ám ha talán lassú vérem gátolni találja,
A természet ezer titkát hogy megközelítsem,
Majd a mezőt, erdőt, patakos völgyet s a folyókat
Járom dicstelenül.
Hol vagy, Thessalia síkja,
És te, a hol Bacchust ünneplik a spártai szüzek,
Taygetus? Oh vigyetek Haemus hűs völgyibe engem
S rám terebélyes ágak roppant árnyéka boruljon!

De még egyszer kitör belőle az epicureus és most még világosabban határozza meg a bölcs boldogságát:

Mily boldog, ki a természet titkát kitanulta
S minden félelmét s a halált, a nem könyörülőt,
Lába alá taposá s fösvény Acheron moraját is.

E sorokból minden kétséget kizárólag kitűnik, hogy költőnk az igazi boldogságot egészen az Epicurus szellemében magyarázza. A természet titkainak fürkészése csak arra való, hogy elvessük az istenektől és a haláltól való félelmet s ne rettegjünk a mesés alvilág rémképeitől.
De, miután így könnyített a lelkén, végre eszébe jut, hogy neki tulajdonkép a falusi élet dicséretét kell zengenie, a hol még tartja magát az ősi vallásosság; elismeri tehát, hogy nemcsak a bölcs lehet a boldog, hanem az egyszerű és jámbor falusi ember is, a ki hagyományos tisztelettel ragaszkodik a mezők és erdők jótékony isteneihez:

Ámde az is boldog, ki mezők védőit imádja,
Pánt, az öreg Silvant s testvér-nymphákat az erdőn.

Ettől fogva azután ki nem fogy a földművelő élet magasztalásából. A jó gazda nem törődik a világ bajával, nem csábítja bűnre a kapzsiság, nem kínozza a nagyravágyás; becsületes munkájával mindig meg tudja keresni a kenyerét s fárasztó dolgai után csak annál jobban esik neki a pihenés családja körében és a falusi ünnepek vidám megölése. Az ilyen élet nevel egészséges nemzedéket s valamint a múltban ilyen nemzedéken alapult Róma nagysága, úgy jövőjét is csak ilyen biztosíthatja:

Egykor ily életet élt a régi sabinumi nemzet, Rémus meg Romulus, s így lett Etruria naggyá, Róma is ekképp lett a világ szemefénye, csodája S egymaga hét várat kerített körül ősi falával.

Nincs hát a római számára más megváltás, mint visszatérni az ősök foglalkozásához, a földműveléshez, a mely még visszaadhatja Italiának a Saturnus aranykorát.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei