logo

XXVII September AD

IV. könyv - 70. év eseményei

1. Ugyanazon év kezdetén Titus, császári herceg, atyjától Judaea lecsendesítésével bízatott meg. Midőn még mind a ketten alattvalói állásban éltek is, nagy híre volt az ő katonai tudományának; most pedig, mikor tartományok és hadseregek versengő készséggel tolongtak körötte, még nagyobbra nőtt hatalma és neve a közvélemény előtt. Ö maga, hogy a sors kedvezésén felül emelkedettnek lássák: fényes és derék harcosnak mutatta magát, nyájas magaviseletével s barátságos megszólítással nyeri meg a szolgálatkészséget. Munkában úgy, mint menetelés közben gyakran vegyült a közkatonák közé, a nélkül, hogy azzal ártott volna vezéri méltóságának.
Három legio várt rá Judaeában: az ötödik, tizedik és tizenötödik, Vespasianus kipróbált vitézei. Hozzá csatolta még ezekhez Syriából a tizenkettediket és az Alexandriából magával hozott huszonkettősöket meg a hármasokat. Húsz szövetségi cohors, nyolc lovas dandár kísérte, s ugyancsak Agrippa és Sohaemus királyok meg Antiochus király segédhadai, valamint a szomszédos népek szokásos gyűlöletével a zsidókra haragvó arabsoknak egy erős csapata, meg sokan, a kiket a fővárosból s Itáliából egy vagy más kilátás hozott a még szabadon rendelkező fejedelem mellé. E haderőkkel átlépve az ellenség határait, rendezett fölvonulásban, minden körülményt kikutatva, harcra készülten, nem messze Jeruzsálemtől táborba szállt.

2. Mielőtt azonban e nagyhírű város végpusztulását előadnám, helyénvalónak látszik eredetére vetni először is világosságot. Mondják, hogy a zsidók Creta szigetéről menekülve, Libya szélső részén települtek le azon időben, mikor Saturnus, Jupiter hatalmától elűzve, fölhagyott országosával. Ennek bizonyítékát nevükből veszik; Cretában van a jeles Ida hegy, melynek lakosait az idai szó barbár nyújtásával judeeusoknak nevezték el. Némelyek azt állítják, hogy az Egyiptomban Isis uralkodása idején túlszaporodott sokaság Hierosolymus és Juda vezérlete alatt árasztja el a szomszéd földeket. Sokan aethiops törzsnek tartják, melyet Cepheus király alatt az üldözés s gyűlölet kényszerített lakóhelyének változtatására. Vannak, a kik úgy beszélik, hogy assyr jövevény, szántóföldet kereső nép vette birtokába Egyiptom egy részét; majd saját héber városaikban s földjeiken laktak, Syriának ott közel fekvő vidékein. Mások fényesebb származást tulajdonítanak a zsidóknak, hogy a sólymok, ez a Homérosz költeményében dicsőített nemzet alapította a várost s magáról nevezte el Hierosolymának.

3. A legtöbb forrás egyetértőleg beszéli, hogy mikor egész Egypitomban bizonyos testcsúfító ragály ütött ki s Bocchoris király Hammon jósdájától kért orvoslást, azt a választ kapta, hogy tisztítsa meg az országot, s azt az istenektől utált emberfajt vitesse más földekre. így az összefogdosott s gyűjtött népet a pusztában magukra hagyva, míg a többiek sírva töprengettek, a bujdosók egyike Mózes fölhívta őket, hogy istenektől s emberektől elhagyatva, senkitől se várjanak segélyt, hanem bízzanak magukban az égi vezető alatt, kinek támogatásával eddigi nyomorúságukból kimenekültek. Helyeselték szavait s teljes tájékozatlanságban megkezdik a sorsra bízott zarándok utakat. De semmi sem gyötörte őket annyira, mint a vízhiány, s már közel az elveszéshez lerogytak szerte-szét a mezőkön, midőn vadszamarak falkája a legelőről egy sűrű berekkel födött sziklás hely felé sietett. Mózes utánuk ment, s mint a füves talajból előre sejté, bőséges vízerekre talált. Ettől felüdültek s hat napi szakadatlan utat tevén meg, a hetediken a lakosokat elkergetvén, elfoglalták azt a földet, a melyen városukat s templomukat alapították.

4. Mózes, hogy a népet magának jövőben is biztosítsa, új és a többi emberekétől különböző rendtartást hozott be. Köznapi náluk minden, a mi nekünk szent; viszont szabad náluk az, a mi nekünk förtelem. Annak az állatnak képét, a melynek kalauzolásával az eltévedéstől és szomjúságtól menekültek, szentélyükben tisztelték, kossal áldoznak neki, mintegy Hammon gyalázatára. Az ökröt is áldozatra használják, mivel az egyiptomiak imádják az Apist. A disznó húsától tartózkodnak, megemlékezvén azon csapásról, hogy őket hajdan az a rüh torzította el, melynek ez az állat szokott alávetve lenni. A hajdan hosszú ideig tartó éhínségről most is gyakori böjtöléssel tesznek vallomást, s annak emlékére, hogy a gabonát sebtében kellett betakarítaniuk, a zsidó kenyeret kovász nélkül készítik.
A hetedik napon, mivel az véget vet a munkának, jónak látták pihenést tartani, s azután, mert tetszett nekik a henyélés, a hetedik évet is lustálkodásra szánták. Némelyek Saturnus tiszteletével hozzák e szokást kapcsolatba, «vagy mivel az idaiaktól vették vallásuk elemeit, kik, mint láttuk, Saturnus-szal együtt üzenetének el s alapítóivá lettek e nemzetnek; vagy mivel a hét csillag közűi, melyek a halandók sorsát intézik, Saturnusnak a legmagasabb körben mozgó csillagát tartják legfőbb hatalommal fölruházottnak, a mint hogy a legtöbb égi test a maga hatását s pályafutását a hetes szám szerint tölti be.

5. E vallási szertartások, bárhonnan eredtek is, a régiségben találják igazolásukat; többi szokásaik, ferdék s ocsmányok, hitványságuk talajából sarjadtak ki. Egyes rossz embereik ugyanis elhagyva nemzeti vallásukat, pénzt és adományokat hordtak össze, amiből a zsidók gazdagsága gyarapodott; mert egymás közt makacs összetartást és tevékeny irgalmasságot, de minden mással szemben ellenséges gyűlöletet táplálnak. Elkülönítik magukat másoktól úgy az étkezésben, mint a hálásban; és ez a testi élvek dolgában legfajtalanabb nemzet tartózkodik az idegen nőkkel való nemi érintkezéstől, bár maguk közt semmi sem tilos. Behozták a körülmetélést, hogy e különbség által megismerhetők legyenek.
A hozzájok áttértek ugyanazt teszik, és semmit sem sajátítanak el hamarább, mint előbbi isteneiket megvetni, hazájukat megtagadni, szülőiket, gyermekeiket, testvéreiket semmire se becsülni. De gondoskodnak a népszám szaporításáról, mert bűnnek tartják nemzetbelijüket megölni, s a csatában elesettek vagy ítéletileg kivégzettek lelkeit halhatatlanoknak vélik. Ebből ered a gyermeknemzésre való hajlamuk és a halál megvetése. A holttesteket egyiptomi szokás szerint temetik, nem hamvasztják el; az alvilágról is ugyanaz a fölfogásuk és hitük, de az égi hatalmakról ellentétes.
Az egyiptomiak sok állatot és faragott képet imádnak, míg a zsidók csak eszmeileg és egyetlen istenben hisznek, s szentségtörőknek tartják, a kik az istenek képeit múlandó anyagból emberi alakban előállítják, mert a legfőbb és örök lény nem utánozható és nem fog soha elmúlni. Tehát városaik s templomaikban nem állítanak föl szobrokat; azt a hízelgést királyaik iránt sem tanúsítják, s e megtisztelést még a császároknak sem adják meg. De mivel papjaik síp és citeraszó mellett énekelnek, babérkoszorút viselnek halántékaikon s templomukban arany szőlővessző is találtatott: némelyek azt gondolták, hogy Liber atyát, Kelet meghódítóját imádják, a mi azonban éppenséggel nem fér össze szokásaikkal. Mert Liber ünnepies és vidám szertartásokat rendelt, míg a zsidók vallásos szokásai ferdék és visszataszítók.

6. Országukat s területüket kelet felé terjedőleg Arabia határolja, délen Egyiptom fekszik szemben, nyugat felől Phoenicia meg a tenger, északra Syria határai mentén hosszú vonalban terjed hazájuk. A lakosság testalkata erőteljes és a fáradalmakat bírja tűrni. Ritka az eső, de a talaj termékeny. Terményeik ugyanazok, mint nálunk, de azonkívül balzsam és pálma is van; a pálmák magasra nőnek és díszesek; a balzsamfa nem nagy, s amint ága megdagad s vasszerszámmal nyúlsz hozzá, reszketnek erei, s egy kőszilánkkal vagy cseréppel megnyitva, kifolyik belőle Λ nedv, mely orvosszerűi szolgál.
Legnagyobb hegységük a Libanon, mely csuda módon oly hő égalj alatt is hűvös, s megmarad rajta a hó. Ugyanaz táplálja és ontja ki magából a Jordánt is, mely nem ömlik tengerbe, hanem teljes egészében átfolyik egy tavon, meg egy “másikon, míg a harmadik fogadja magába. Ez a roppant terjedelmével tengernek látszó tó vize romlott ízű, káros kigőzölgése miatt veszélyes a körülötte lakók egészségére, s még a szél sem mozgatja föl, s benne halak és rajta a szokásos vízi szárnyasok nem élhetnek meg. A lomha víz hátán úgy lebegnek fönt a belé dobott tárgyak, mint voltmely szilárd talajon; úszók s úszni nem tudók egyaránt fölszínen maradnak.
Az év bizonyos szakában szurkot vet föl, melynek gyűjtése módjára, mint egyéb mesterségekre is, a tapasztalás tanítja meg az embereket. Természeti állapotában sötét folyadék ez, mely, ha ecettel meghintik, összeállva úszkál, s kézzel fogják ki azok, a kik ezzel foglalkoznak, s a hajó födelére húzzák, a honnan minden segítség nélkül befolyik a hajó hasába s megterheli azt, míg kivágják. De nem lehet érez vagy vasszerszámmal kivágni, valamint visszariad a nők havi tisztulása által beszennyezett ruhától is. így mondják a régi források; ellenben a vidéket ismerők beszélik, hogy a hullámokon úszó földszurok-darabokat kézzel viszik a partra, majd mikor a föld melegétől s a nap hevétől megszáradtak, fejszével és ékkel vágják szét, mint a gerendát vagy követ, de a szentély megmaradt. Miután e tartományok M. Antonius birtokába jutottak, a parthusok királya Pacorus ejti hatalmába Judaeát, de P. Ventidius megölte őt, s a parthusok visszaűzettek az Eufráteszen túlra, a zsidókat pedig C. Sosius hódítja meg.
Az Antoniustól Herodesnek adott királyságot a győzelmes Augustus még inkább gyarapította. Herodes halála után, a császár határozatának bevárása nélkül, egy bizonyos Simo bitorol eltulajdonítja a királyi címet. Ezt Quintilius Varus syriai helytartó-korában halállal bűntette, s a megfékezett nemzetet, három részre osztva, Herodes fiai kormányozták. Tiberius alatt nyúgton volt az ország. Mikor azután Caius császár megparancsolta, hogy képét a templomban fölállítsák, inkább fegyvert fogtak, s a mozgalmat csak a császár halála szünteti meg. Claudius, miután a királyok elhunytak vagy kis területre szoríttatának, Judaeát tartományképen római lovagok vagy szabadosok kezére bízta, a kik közűi Antonius Felix kegyetlen és rakoncátlan módon gyakorolt rabszolgai természetével királyi hatalmat, mivel Drusillát, Cleopatrának és Antóniának unokaleányát kapja feleségűi, Antoniusnak unokaveje s Claudiusnak unokája volt.

10. De a zsidók türelme nem szakadt meg egészen Gessius Florus tiszttartóig; alatta tört aztán ki a háború, s mikor Cestius Gallus, Syria helytartója elnyomni igyekezett a lázadást, változó s gyakran vesztes harcokat kellett kiállnia. Midőn ő természetes halállal vagy életuntság következtében letűnt a cselekvés színteréről: a Nérótól küldött Vespasianus szerencsés kézzel, nevével s jeles segédeivel két nyár alatt az összes nyílt területeket, meg a városokat is, Jeruzsálemen kívül, győztes hadseregével birtokába vette. A közelebbi év a polgárháborúval lévén elfoglalva, a zsidókat illetőleg békességben folyt le. Mikor a béke Italiában is helyreállt s visszatért a figyelem a külügyi helyzetre: fokozta a haragot az, hogy egyedül a zsidók nem tágítottak. Célszerűnek látszott egyszersmind, az új császárság minden eshetőségére való tekintetből, hogy Titus ott maradjon a hadseregnél.

11. Ö tehát, mint mondók, Jerusálem előtt üti fel táborát, teljes hadkészültségben mutatja légióit; míg a zsidók közvetlen a falak alatt állítják fel csatasorukat, hogy kedvező körülmények közt messzebbre is bátorkodjanak; vereség esetén pedig biztos menedékük legyen. Az ellenük könnyű fegyverzetű cohorsokkal együtt küldött lovasság határozatlan eredménnyel csatázott; majd meghátrált az ellenség s a következő napokon gyakori összetűzést folytatott a. kapuk előtt, míg folytonos kudarcai után a falak közé űzték.
A rómaiak most ostromra fogták a dolgot; mert nem látták magukhoz, méltónak az ellenség kiéheztetésére várniuk, s részint vitézi becsvágytól, sokan szilaj bátorságtól s a zsákmányszomjtól is indíttatva, előbbre tették a veszélyt. Magának Titusnak Róma meg annak pompája s élvei forogtak szeme előtt, s ha Jeruzsálem sebtében össze nem omlik, várnia kell azokra. De a fekvésénél fogva is nehezen hozzáférhető várost védművek és töltések erősítik, melyekkel még egy síkon fekvő helyet is eléggé biztos állapotba lehetett volna hozni. Mert két nagy terjedelmű magaslatot zártak körűi a mesterileg ferdén ki és befelé kanyarodó falak, úgy, hogy a támadók oldalról is ki voltak téve a lövegeknek.
Kívülről meredek sziklafal, s a tornyok, a hol a hegy is segített, hatvan lábnyi magasságot értek el, a bemélyedéseken pedig. százhúsz lábra is emelkedtek, s csudálatos látványképen a távolról nézők szemében egyenlő magasaknak tűntek föl. Belül a királyi palota körűi egy második körfal húzódott, ormán a messze látszó Antonius-torony, melyet Herodes M. Antonius tiszteletére nevezett így el.

12. A saját fallal várszerűleg, minden egyebek közt legnagyobb munkával s művészettel kiállított templom s maga, az oszlopcsarnok, mely a templomot környező, kiváló védművet szolgáltatott. Egy folyton fakadó forrás, a föld alatt kivájt hegyek, haltartók és csatornák az esővíz fölfogására. Építőik, minden más néptől különböző erkölcseiknél fogva, előre látták a gyakori háborúskodást, s azért gondoskodtak mindenről bármily hosszú ostrom, ellenében; a Pompeius alatt lefolyt várvívásra való félelmes emlékezet is, meg a tapasztalat sokra megtanította őket. És a claudiusi idők pénzsóvár üzérkedése alatt megvásárolja az erődítés jogát, falakat raktak a békében, mintegy előkészületül a háborúra, s gyarapodott ez a nagy tömegű gyülevésznép a többi városok, kárával is, mert a legelveteműltebb egyének oda menekültek, a mivel a lázongó szellem még jobban fokozódott. Három vezérük volt s ugyanannyi a sereg.
A szélső és leghosszabb körfalat Simo, a közbül eső várost Joannes (a kit Bargiorasnak is hívtak), a templomot Eleazár rakta meg csapatokkal. A fegyveres erő sokasága tekintetében Joannes és Simo valának előnyben, a hely fontosságánál, fogva Eleazár. De maguk közt is harc, ármány és gyújtogatás dúlt, s az élelmi szerek nagy tömege elégett. Majd Joannes áldozás színe alatt embereket küld, hogy Eleazárt s csapatát mészárolják le: hatalmába keríti a templomot. így két pártra szakad a lakosság, míg a rómaiak közeledtével az idegenek ellen folytatandó háború megszülte az egyetértést.

13. Csudák történtek, melyeket azonban se áldozatokkal, se fogadalmakkal nem volt szabad a babonás hitében elfogult és az igaz vallással ellenséges lábon álló nemzetnek megengesztelnie. Láttak az égen összecsapó hadakat, vérvörös fegyvereket, s hirtelen égi tűzben fényleni a templomot. Rögtön megnyíltak a szentély ajtajai s emberinél hangosabb szót hallottak, hogy az istenek távozóban vannak, s egyúttal a távozóknak roppant mozgalmas zaját. De mindezt csak kevesen magyarázták veszedelemnek; legtöbb azt a meggyőződést táplálta, a mi a papok régi könyveiben volt megírva, hogy ez időben fog a kelet erőre jutni és Judaeából kiindulva nyeri meg a világuralmat. A jóslat Vespasianusnak s Titusnak szólt, de a tömeg, mint lenni szokott, ha valamit kíván, a sors oly nagy rendelését a maga javára magyarázta, s még a szerencsétlenségek sem vezették az igazság belátására.
Úgy értesültünk, hogy az ostromoltak, minden életkorbeli sokaság, férfi és nőnem száma hatszázezer főre ment; fegyvert fogott mindenki, a ki bírta, s aránylag még többen voltak olyanok, a kik megkísértették. Férfiak s nők egyenlő elszántságot tanúsítottak, és ha kiköltözésre kényszerítik őket, jobban féltek az élettől, mint a haláltól. E város és nép ellen, minthogy a rajtaütést és a gyors hadi sikert a hely természeti fekvése megtagadta, elhatározza Titus császárt a sánccal és ostromfödelekkel folytatni a harcot. A légiók közt megosztják a teendőket és szünetet tartottak a hadi műveletekben addig, míg minden el nem készül, a mit a régiek és újabb elmék a várvívás dolgában föltaláltak.

14. A treverek földjén lefolyt vesztett csata után Civilis Germaniában újraszervezett seregével Vetera mellett szállt táborba, biztosnak tartva e helyet, s azért is, hogy az itt vívott szerencsés harcok emléke emelje a barbárok bátorságát. Utána odament Cerialis is, megkétszereződve hadereje a második, hatodik és tizenegyedik legio megérkeztével. A már előbb előhívott segédhadak cohorsai s lovasdandáral siettetik az azután bekövetkező győzedelmet. Egyik fél vezére sem tétovázó, de az ingoványos természetű mezőség nagy terjedelme akadályul szolgált nekik. Azonkívül Civilis a Rajnába rézsút beépített egy gátat, melyen megtorlódva a folyam, elárasztja a szomszéd földeket. A terepnek ez az alakulása a bizonytalan vízmélység miatt csalékony és reánk nézve hátrányos volt, mert a római katonaság fegyverrel meg volt rakva és úszásra nehezen szánta el magát, míg a germánokat, kik szokva voltak a folyóvizekhez, könnyű fegyverzetük s nyúlánk testük átsegítette az áradaton.

15. Midőn tehát a batávok incselkedésére a mi legbátrabb legényeink megkezdték a harcot, csakhamar zavar támadt köztük, mert a mély mocsarakba fegyverük és lovaik besüppedtek. A germánok az ismert gázlókon keresztül ugráltak, a homloksorra jórészt ügyet sem vetve, oldalvást és hátul kerültek; s nem mint gyalog csatában szokás, szemtől-szembe folyt a harc, hanem mint tengeri ütközetben, ide-oda szőkéivé a vizek közt, a hol szilárd talajra léphettek, egész testükkel oda feszültek, s sebesültek az épekkel, úszni tudók az úszni nem tudókkal együtt bonyolódtak be a hínárba. De a zűr-zavarhoz képest mégis kisebb volt a vérontás, mivel a germánok nem mernek kijőni a mocsár közűi, táborukba tértek vissza. Ez ütközet kimenetele mind a két vezért, bár különböző lelkiállapotban, a döntő művelet siettetésére ösztönözte. Civilis igyekezett nyomon követni a szerencsét, Cerialis eltörölni a kudarc rossz benyomását; a germánokat sikerük elhízottakká tévé, a rómaiakat szégyenérzetük izgatja. Az éjszaka a germánoknál énekkel és lármával, nálunk bosszú és fenyegető szavak hangoztatása közt telt el.

16. Másnap virradatkor Cerialis lovasokból és segédhadbeli cohorsokból képezi a homloksort, míg a második csatasorba a légiókat helyezi, s a vezér válogatott legénységet tartogatott maga mellett váratlan esetekre. Civilis nem nyújtott hadsorban, hanem ékalakú oszlopokban állott föl; a batávok s cugernok jobb, a Rajnán-túliak a bal szárnyon és a folyamhoz közelebb foglaltak helyet. A vezérek buzdítása nem gyűlésben az összeség előtt történt, hanem ahhoz képest, a mint az egyes csapatokhoz lovagoltak. Cerialis hivatkozott a római név régi dicsőségére, hajdani és újabb diadalaikra; hogy „a hitszegő, gyáva, legyőzött ellenséget irtsák ki örökre; inkább bosszúállásra, mint harcra van szükség.
A minap kevesebben küzdöttek a nagyobb szám ellen, és mégis megszaladt a germánok legjava; mostanra csak azok maradtak, a kik lelkükben a futás gondolatát, hátukon a kapott sebeket hordozzák. Azután a saját lelkesítő, szerükből adott be a légióknak, Britannia hódítójának szólítva a tizennégyeseket; hogy Galba a hatodik legio akaratából lett császárrá; hogy ez lesz az első csata, melyben a kettesek új hadjelvényeket s új sast fognak fölavatni. Innen a germaniai hadsereghez vágtat, kinyújtja karját, hogy szerezzék vissza az ellenség vérén saját partjokat, saját hazájukat. Volt mennyi élénk kiáltozásban tört ki, úgy az, ki a hosszú békeállapot után harcra vágyott, mint a kik a háborúba bele fáradva, béke után epedtek, s jutalmat meg nyugalmat reméltek a jövőtől."

17. Civilis sem hallgatag rendezte hadsorait, hanem a csata színhelyét hívta fel vitézségük tanúja gyanánt, „hogy a germánok s batávok saját dicsőségük nyomdokain állnak; légiók hamvai s csontjai vannak talpuk alatt. Bárhová irányozza tekintetét a római: fogság, vereség és baljelek forognak szemei előtt. A trever földön lefolyt ütközet változó kimenetele ne csüggessze őket; a germánoknak saját győzelmük állott ott útjukban, midőn a fegyveres küzdelemmel fölhagyva, zsákmánnyal kötötték le kezüket. De csakhamar minden kedvezőre, az ellenségnek pedig hátrányára fordult.
Amiről a vezérnek éleslátással előre kell gondoskodnia, gondoskodva van; a harctér vizenyős, előttük ismeretes, a mocsarak hátrányosak az ellenségre nézve. A Rajna s Germania istenei rájuk néznek; azok áldó tekintete alatt kezdjék meg a csatát, hitveseikre, isteneikre s hazájukra gondolva. Ez a nap vagy a legdicsőségesebb lesz az ősök tetteihez hasonlítva, vagy a leggyalázatosabb az utódok előtt." Midőn mondását fegyvercsörgéssel s szokásuk szerint, ugrándozva helyeselték: kő és golyó-dobálással meg más lövedékekkel megkezdődik az ütközet; de a mi katonaságunk nem ment be a mocsarak közé, bár a germánok ingerkedve csalogatták arra.

18. A lövedékek elfogytával tüzesedni kezdett a harc, s az ellenség hevesebben nyomult előre, és óriás testükkel, nagyon hosszú dárdáikkal a habozva s ingadozva álló katonaságot közelből döfik, szúrják. Egyúttal arról a gátról, melyet — mint mondók — a Rajnába raktak, a brukterok hadoszlopa átúszott. Most zavar támadt s a szövetséges cohorsok hadrendje futásnak eredt, midőn a légiók veszik föl a harcot, s az ellenség szilaj rohamát visszanyomva, egyensúlyba hozzák a csatát. Eközben egy batáv szökevény keresi föl Cerialist s kilátásba helyezi, hogy az ellenség hátul lesz meg-támadható, ha lovasságot küldenek a mocsár szélére; szilárd ott a talaj és a cugernok, a kikre az őrködés bízva volna, nem igen vigyáznak. A szökevénnyel kiküldött két lovas csapat egy kanyarodással az óvatlan ellenségnek hátára vágtat, s midőn ezt a lármáról megtudják a légiók, élűiről rohannak rájuk, s a szétszórt germánok a Rajnához futottak. E nappal véget ért volna a háború, ha a római hajóraj sietve üldözőbe veszi őket; de még a lovasság sem járt nyomukban, mert hirtelen záporeső kezdett ömleni, s az éj is közeledett.

19. Másnap a tizennegyedik legio Gallus Annius alatt a felső tartományba küldik, Cerialis pedig a Hispániából érkezett tizedik légióval pótolta seregének fogyatékát. Civilishez is segítő csapatok jöttek a chaukoktól, de még sem mer a batávok városát fegyverrel védeni, összeszedeti, a mi elvihető volt, egyebet pedig felgyújtva, a szigetre vonult el, annak tudatában, hogy hídverésre nincsenek hajóik a rómaiaknak, máskép pedig seregük nem szállhat át a folyón. Sőt lerontja a Drusus Germanicustól épített töltést is, s azzal a lejtős mederben Gallia felé rohanó Rajnát, miután késleltető akadálya megsemmisült, kiárasztja a vidékre. Így mintegy eltéríti a folyót, a sziget és a szárazföldön lakó germánok közt csak egy keskeny meder képezett választó határt. Átmentek a Rajnán Tutor és Classicus is, meg száztizenhárom trevir tanácsúr, köztük az az Alpinus Montanus is, a kiről föntebb említem, hogy Primus Antonius küldte Galliába. Kíséretében volt testvére, D. Alpinius is, kik a többiekkel együtt panasz szóval s ajándékokkal segédcsapatokat gyűjtöttek a harcvágyó néptörzsek közt.

20. És még annyira bent voltak a háborúban, hogy Civilis egyetlen napon négyfelől támadta meg a segédhadi gyalogság s lovasság, meg a légiók őrségeit; a tizedik légiót Arenacumnál, a másodikat Batavodurumban, Grinnes és Vada mellett a segédhadi gyalogságot és lovasságot, úgy osztja meg haderőit, hogy ő maga és Verax, nővérének fia, meg Classicus és Tutor, ki-ki a maga csapatait vezesse, — nem mintha mindezt végrehajthatónak gondolta volna, hanem hogy a sokféle kísérletből mégis egyik-másik sikerüljön. Azt is remélték, hogy a nem eléggé óvatos s a sokféle hír hallatára ide-oda futkosó Cerialist azonközben foglyul lehet ejteni.
Azok, a kiknek a tizedik legio tábora jutott, nehéznek ítéli a megvívást, a kint levő s favágással foglalkozó katonaságot zavarták meg, lekaszabolván a tábori elöljárót s öt elsőrendű centuriót, meg kevés számú katonát, míg a többiek az erődítések közt találtak védelmet. Azalatt a germánok másik csapata Batavodurumnál a megkezdett hidat igyekezett lerombolni, de az eldöntetlen harcnak végett vetett az éjszaka.

21. Nagyobb volt a veszély Grinnes és Vada mellett. Vadát Civilis, Grinnest Classicus támadta; s nem lehetett őket föltartóztatni, bár sok bátor vitézünk elesett, köztük Briganticus, egy lovascsapat parancsnoka, kiről föntebb mondám, hogy hozzánk hű maradt s ellenséges viszonyban állt nagybátyjával, Civilissel. De mikor Cerialis egy válogatott lovascsapat élén oda érkezett, megfordult a szerencse s a germánok nyakra-főre a folyóba szorítanak. Civilist, míg a futókat visszatartá, fölismerik, lövöldözik, de lovának hátrahagyásával, átúszott a vizen; ugyanígy menekült Verax, míg Tutort s Classicust az odahajtott csónakok vitték át. Ezúttal sem vett részt a római hajóhad, bár parancsolva volt neki; de akadályozta őket a félelem és az, hogy az evezőlegények más katonai szolgálatban szétszóródva voltak. Igaz, hogy Cerialis kevés időt is szokott engedni parancsainak végrehajtására; a gyors elhatározás és a siker szerzett neki hírnevet; kedvezett neki a sors, mikor szakértelme hiányosan működött is, s ezért se ő maga, se hadserege nem törődött sokat a renddel. Nem is sok nap múlva ezután elkerülte ugyan az elfogatás veszélyét, de nem a kudarcot.

22. Novaesiumba s Bonnába utazván ugyanis, megtekinteni a táborokat, melyek a téli szállásra vonulandó légiók részére készültek: hajókon tért vissza, rendetlen kísérő csapattal, semmi gondot nem fordítva őrszemek fölállítására. Észrevették ezt a germánok, s cselt vetettek neki; egy fölleges éjszakát választottak ki a meglépésre, s gyorsan leszáll a folyamon, minden ellenállás nélkül behatolnak a sánc közé. Az első öldöklésben segítségökre volt az a furfangjok is, hogy elvágja a sátrak tartó kötelét, a saját sátruk alá szorult katonákat legyilkolják. Egy másik csapat a hajórajt zavarja föl, köteleket vetnek a hajókra s faruknál fogva húzzák a partra, s míg a meglépést csöndben készítették elő, most az öldöklés kezdete után, nagyobb rémület keltése végett roppant lármát ütnek. A megsebzett rómaiak fölriadva, fegyverüket keresik, rohannak az utakon, csak kevesen katonai fölszerelésben, többen karuk körűi csavart öltönnyel, kivont karddal.
A félálomban levő s csaknem meztelen vezért az ellenség tévedése menti meg, mert a zászlóról fölismerhető parancsnoki hajót, melyen a vezért lenni gondolták, magukkal ragadják; de Cerialis másutt, a közhit szerint egy ubii asszonynál, Claudia Sacratánál, töltötte parázna célból az éjszakát. Az éjjeli őrök bűnös mulasztásukat, a vezér gyalázatára, azzal mentegettek, hogy az hallgatást parancsolt volna rajok, nehogy nyugalmát zavarják, s így elmulasztották a jeladást, mert szavukkal együtt maguk is álomba merültek. Már magasan állt a nap, mikor az ellenség vissza indulva az elfoglalt hajókkal, a parancsnokhajót a Lupia folyón Velaedának vitte ajándékba.

23. Vágyat kapott Civilis, hogy hajós csatát ajánljon föl; összesíti voltmennyi kétsorevezősét s azokat is, melyek egyszeres rendű evezőkkel hajtatának; hozzájok adott nagy Számú csónakot, három-négyszáz emberrel megrakva. Szerelvényük a gályáknál szokásos volt, s az elfoglalt csónakok is tarka köpenyekből nem dísztelenül kaptak pótvitorlát. Azt a tengerszerű vízterületet választá ki a csata színhelyéül, hol a Mosa folyam torkolata a Rajna vizét az óceánba önti. A hajóraj fölszerelésének oka e nemzet természetes hiúságán kívül az is volt, hogy a vele való ijesztéssel a Galliából érkező gabonaszállítmányt akarták zsákmányul ejteni. Cerialis inkább kíváncsiságból, mint félelemből vezette oda hajóhadát, mely számra nézve csekélyebb, de az evezőlegénység gyakorlottságát, a kormányosok ügyességét, a hajók nagyságát illetőleg előnyben volt. Ezeknek a folyam árja kedvezett, amazokat a, szél hajtotta; így összetűztek, de miután csak könnyű hajító fegyverekkel kíséreltek meg a harcot, szétválnak.
Civilis nem mer tovább valamibe kezdeni, a Rajnán túlra vonult; Cerialis pedig a batávok szigetét ellenség módjára pusztíttatja, de Civilis földeit, falvait s majorjait a hadvezetők ismert furfangjával bántatlan hagyja, midőn az eközben őszre hajló évszak és az napéjegyenlőség következtében beállott esőzésektől megáradt folyam a mocsaras és alacsony talajt mintegy álló vízzel borította el. Hajók és élelmi szer nem voltak kéznél; a síkon fekvő táborokat elpusztítással fenyegette a folyam árja.

24. Hogy a légiókat ez időtájban meg lehetett volna semmisítni, és hogy azt akarták is a germánok, de hogy ő csellel térítette el honfitársait e gondolattól: érdeműi tulajdonítja magának Civilis. És ez nem is ellenkezik a valósággal, mert hiszen nehány nappal ezután bekövetkezett a hódolás. Cerialis ugyanis titkos küldöttek útján a batávoknak békét, Civilisnek bocsánatot ajánlván, Velaedát s környezetét felszólítja, hogy a háborúnak annyi vereséggel ellenük fordult sorsát most alkalmas időben a római nép iránt tanúsítandó szolgálattal tegyék jóvá a maguk érdekében.
„A treverek le vannak verve, az ubiok visszafogadva, a batávok elvesztették hazájukat, s nem nyertek Civilis barátságával egyebet, mint sebet, futást, gyászt. Ő maga bujdosásban és hontalanul, csak terhükre van azoknak, a kik befogadják. Eleget vétkeztek már azzal, hogy a Rajnán annyiszor átkeltek; ha még tovább is rosszban törik fejőket, részükön lesz az igazságtalanság meg a bűn; a mi részünkön a bosszú és az istenek” 

25. De a fenyegetés mellé ígéretet is csatolt; s mikor már a Rajnán-túliak kitartása is ingadozott, a batávok közt szintén hangzottak szavak, „hogy a bukást nem lehet tovább elhalasztani, és egy néptörzs nem képes az egész világra nehezedő jármot lerázni nyakáról. Mit értek el a légióknak leölésével s tűzzel való pusztításával, mint hogy még többen és nagyobb erővel jelentek meg a harctéren? Ha Vespasianusért vívták a háborút: hát most már Vespasianus a világ ura; ha pedig a római néppel akarnak kikötni, ugyan az emberi nemnek hányad részét teszik a batávok? Nézzék csak a rhetek, noriak és a többi szövetséges népek terheit; míg ők nem fizetnek adót, hanem csak vitézségüket s férfiaikat igénylik.
Határos ez a szabad állapottal, és ha a gazdájukat választhatják: hát tisztességesebb római császárokat, mint germán asszonyokat tűrni nyakukon. Ez volt a közrend véleménye, az előkelők még keményebb ítéletet mondtak; „hogy Civilis őrjöngése taszította őket a háborúba; hogy az a maga családi bajaival a nemzet vesztét állította szembe; akkor haragudtak az istenek a batávokra, mikor a légiókat szorongatták, a vezéreket legyilkolták, mikor erre a csak egy embernek szükséges, rájuk nézve halálos háborúra vállalkoztak. Most örvény szélére jutottak, ha csak józanodni nem kezdenek és a bűnös főnek büntetésével megbánásukról nem tesznek vallomást”

26. Ez a hangúlatváltozás nem kerülte el Civilis figyelmét, s szomorú tapasztalataiból származó kedvetlenségén kívül az élethez való ragaszkodásból is, mely a legerősebb lelkeket is megtöri, elhatározta elibe vágni a dolognak. Találkozást kér, a Nabalia folyón átvezető hidat közepén ketté vágják s a csonkán maradt részekre lépvén a vezérek, Civilis így kezdett szólni: „Ha Vitelliusnak egy alvezére előtt kellene védekeznem: se tettem bocsánatra, se szavam hitelre nem számíthatna. Minden viszonyunk gyűlölet volt; ő kezdte az ellenségeskedést, én folytattam. De Vespasianushoz régi tisztelet fűzött; mikor ő még magánember volt, barátnak hittük egymást. Ismeretes ez Primus Antonius előtt, kinek levele szólított föl engem a háborúra, nehogy a germaniai légiók és a gall fiatalság átmenjenek az Alpokon. A mire Antonius levélben, ugyanarra Hordeonius Flaccus személyesen figyelmeztetett; ugyanazt a harcot kezdtem meg Germaniában, a melyet Mucianus Syriában, Aponius Moesiában, Flavianus Pannóniában ...


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903