logo

VI December AD

IV. könyv - Vespasianus uralkodásának eleje (III rész)

61. Civilis a rómaiak ellen intézett fegyveres lázadás megkezdése után barbár fogadalom szerint megnövesztett s vörösre festett haját most a légiók lekaszabolása után levágta, s beszélik, hogy a hadi foglyok közűi néhányat kis fia elé állított, hogy a gyermeki nyilak s kopják célpontjául szolgáljanak. Különben pedig se maga, se a batávok közűi senki nem tett hűségesküt Gallia iránt, mert híresebb s hatalmasabb létére bízott a germánok fölényében, ha majd a gallokkal kellene az uralom kérdésében küzdelemre kelni.
Munius Lupercus, egy legio alvezére, ajándék gyanánt küldték Velaedához. Ez a brukter törzsbeli leány messze földek fölött bírt uralkodó tekintéllyel, mert ősi szokás a germánoknál, hogy sok nőt jóstehetséggel fölruházottnak s a vakhit növekedésével istennőnek hisznek. Épen most pedig gyarapodott Velaeda tekintélye, mert a germánok sikereit s a légiók kiirtását előre megjósolta. Lupercust azonban útközben megölték. A centuriók és tribünök közűi néhányat, a kik Galliában születtek, megtartanak szövetségük zálogául. A segédhadbeli gyalog és lovascsapatok meg a légiók téliszállásait feldúlták s lángok martalékává tették, csupán a Mogontiacum és Vindonissában levőket kímélvén meg.

62. A segédhadaival együtt meghódolt tizenhatodik legio parancsot kap, hogy vonuljon Novaesiumból a Trevir-gyarmatba, kitűzve a nap, melyen belül a tábort el kell hagynia. A közben eső időt sokféle gondban töltötték; a gyávábbak remegve gondoltak a Veterában leöltek példájára, a derekabbak szégyennel s gyalázattal. „Hogy hová visz mostani útjuk? ki lesz útközben vezetőjük? minden azoknak kényétől függ, a kiket ők maguk élet és halál uraivá tettek." Némelyek mit sem törődvén a pironsággal, pénzüket s legkedvesebb dolgaikat magukra aggatták, mások fegyvereiket készen tartották s mintegy harcra övezték magukat védőeszközeikkel. Míg így tűnődnek volt, megérkezett az indulás órája, szomorúbb a várakozásnál is. Mert a sáncon belül nem tűnt föl annyira lealázottságuk; de most a sík tér és a napfény egész meztelenségben mutatta gyalázatukat; a császárok képe leszaggatva, a hadijelvények dísztelenül, itt és ott gall zászlók lobogtak, a csapat némán haladt, mint egy hosszú temetőkiséret; vezérük Claudius Sanctus kitolt szemével s meghibbant elméjével szörnyű látványt nyújtott.
Megkétszereződött a gyalázat, midőn a bononiai táborból megszökött egy másik legio is csatlakozik hozzájok. És mikor a légiók elfogatásának híre általánosan elterjedt, mindazok a kik kevéssel előbb még a római névtől rettegnek, most előszaladva a mezőkről, házakból, s mindenfelől oda seregelve, szertelen gyönyört leltek a szokatlan látványban. A picenumi lovas dandár nem bírta elviselni a gúnyolódó tömeg örömét, s nem hallgat Sanctus ígéretei s fenyegetéseire, Mogontiacumba vonul el, miközben véletlen találkozik Vocula gyilkosával Longinus-szal, rádobálták fegyvereiket, s ezzel megtették az első lépést saját vétköknek jövendőbeli törlesztésére. A légiók nem változtatva útjuk irányán, a Trevirek városának falai előtt szállnak táborba.

63. Civilis és Classicus, elbizakodván sikereikben, nem bírták magukban elhatározni, vajon Agrippina gyarmatát zsákmányra bocsássák-e seregeik közt. Lelki vadságuk s rablóvágyuk a város elpusztítására késztette; de ellene mondott a hadi szeszély meg annak elgondolása, hogy az uralom kezdőinek hasznos, ha a közvélemény kegyelmeseknek tartja őket. Civilist annak a jótettnek emlékezete is hajtja, hogy a mozgalmak kezdetén Agrippina gyarmatában elfogott fiát tisztes őrizet alatt tartották. De a Rajnán túli törzsek gyűlölték a várost gazdagsága s gyarapodása miatt, s úgy vélekedtek, hogy nem lehet a háborúval addig végezni, míg ez a város különbség nélkül az összes germánokra nézve nyílt hellyé nem lesz, vagy feldulatván, vele együtt az ubiok is szét nem szóródnak.

64. Tehát a tenctérok, egy Rajnán túli törzs, küldött követeik által megüzenik Agrippina-gyarmat közönségének a maguk meghagyásait, melyeket a követek legkevélyebbje ilyenképpen adott elő: „Hogy ti visszatértetek Germania testébe s nevére, ezért közös isteneinknek s főleg Marsnak adunk hálát, s nektek szerencsét kívánunk, a miért végre megint szabad emberek vagytok a szabadok közt. Mert e napig a folyókat, földeket s magát az eget is jószerrel elzárták előttünk a rómaiak, hogy egymással való beszélgetésünket s érintkezésünket megakadályozzák, vagy, a mi még meggyalázóbb a fegyverfogásra szülött embernek, hogy csak fegyvertelenül, majdnem csupaszon és vámfizetés mellett jöhessünk össze. De hogy barátságunk és szövetségünk örökre biztosítva legyen: követeljük tőletek, hogy a gyarmat falait, a szolgaság e bástyáit, romboljátok le; hiszen még a vadállatok is, ha ketrecben tartatnak, elfelejtik a bátorságot; a rómait határaitokon mind koncoljátok föl; a szabadság és a zsarnokok nem férnek meg egymás mellett; a megöltek javai köztulajdonná legyenek, hogy senki semmit el ne dughasson, és saját érdekét a közönségétől el ne különíthesse. Szabad legyen ügy nekünk, mint nektek mind a két parton lakni, a hogy hajdan őseinknek. Mint a fényt és napvilágot minden embernek, úgy minden földet megnyitott a természet a vitéz férfiak előtt. Térjetek vissza a hazai szokásokhoz és viselethez, lemondván azokról az élvekről, melyekkel a rómaiak jobban uralkodnak alattvalóikon, mint fegyverükkel. Mint tiszta lelkű, feddhetetlen és szolgaságot nem ismerő nép vagy egyenlők lesztek a többiekkel, vagy épen uralkodni fogtok rajtok."

65. Az Agrippina-gyarmatbeliek haladékot kér maguknak a tanácskozásra, mivel se a föltételeket elfogadniok a jövőtől való félelem, se nyíltan elutasítaniuk a jelenlegi helyzet nem engedte, ilyenképpen válaszolnak: „A szabadság megszerzésére először adott alkalmat nagyobb mohósággal, mint óvatossággal ragadtuk meg, hogy hozzátok s a többi germánokhoz, vérrokonainkhoz csatlakozhassunk. Városunk falait, mikor főleg a római seregek gyülekeznek, biztonság okából inkább szaporítani kell, mint lerontani. Az Itáliából vagy más tartományokból határaink közt tartózkodó idegeneket vagy a háború söpörte el, vagy saját hazájukba futottak vissza. A hajdan ide települteknek s velünk házassági viszony által rokonoknak, meg a kik azután születtek, ez a hazájük, s nem tesz szűk föl rólatok azt az igazságtalanságot, mintha tőlünk kívánhatnátok: öljük meg magunk szüleinket, testvéreinket, magzatjainkat. A vámot és a kereskedés terheit megszűntetjük; az átjárás őrízetlen legyen, de nappal s fegyver nélkül történjék, míg az új és most életbe lépő szabályok az idomulás folytán szokássá változnak. Bíró legyen köztünk Civilis és Volteda, kik az egyezményt szentesíteni fogják." Ebben megnyugodván a tenctérok, Civilishez és Velaedához ajándékokkal követek küldenek, a kik mindent az Agrippina-gyarmat kívánsága szerint intéztek el, de megtagadták tőlük, hogy Velaeda színe elé járulhassanak s vele beszéljenek. Nem engedték meg látniuk, hogy annál mélyebb vallásos tisztelettel legyenek iránta; ő maga magas toronyban lakott, és rokonai közűi választott személy vitte és hozta a kérdéseket s válásokat, mint közvetítő.

66. Civilis az Agrippina-gyarmat szövetségével erősbödvén, elhatározta a legközelebbi törzseket magához csatolni vagy az ellenszegülőkre haddal menni. Meghódítja a sunukokat, s fiatalságát cohorsokba osztá; de nem tudott tovább haladni, mert Claudius Labeo a baetasiok, tungurok és nerviek fölkelő csapataival ellene állt, bízván állásának alkalmas-voltában, mivel a Mosa folyó hidját előre megszállá. Szűk terepen változó szerencsével folyt a harc, míg a germánok átúszva a folyón, hátulról támadtak Labeóra; egyúttal Civilis is — merészen vagy előre való megbeszélés szerint — oda vágtatott a tungurok csapatjához és hangos szóval mondja:
„Nem azért vállalkoztunk · mi háborúra, hogy a batávok s trevirek uralkodjanak a többi népek fölött; távol van tőlünk az ily önhittség. Fogadjátok el a velünk való szövetséget; átmegyek hozzátok, akár vezérré akartok tenni, akár közkatonának." A legénységet megkapta a szó, hüvelybe dugták kardjokat, míg a tungurok két főembere, Campanus és Juvenalis átszolgáltatták neki az egész törzset. Labeo, mielőtt letartóztatták volna, elmenekült. A meghódolt baetasiokat s nervieket is hűségre kötelezvén, haderőihez csatolta Civilis, nagy hatalom birtokában most már, mivel a törzsek meg voltak félemlítve, vagy önként hajlottak felé.

67. Az alatt Julius Sabinus a rómaiakkal való szövetség emlékeit lerombolván, Caesarul hívatja magát, és harcosainak nagy és fegyelmeden tömegével a sequanokra, a határos s hozzánk híven maradt törzsre rohan. A sequanok nem is tértek ki a harc elől, s a szerencse a jobbaknak kedvezvén, a lingónok visszaűzetének. Sabinus a vaktában kezdett ütközetből hasonló rémülettel távozott, és hogy vesztének hírét költse, felgyujtja a falusi lakot, a hová menekült, s hitték is róla, hogy önkéntes halállal múlt ki. Hogy miféle csalárdsággal s mily búvóhelyeken töltötte azután még kilenc évig életét, valamint barátainak állhatatosságát s nejének Epponinának dicső példáját a maga helyén fogjuk előadni. A sequánok szerencsés csatája után megakadt a háború terjedése. A néptörzsek lassankint eszükre tértek s tiszteletben tárták a törvényt és szövetséget, a miben előljártak a remusok, kik egész Galliát felszólítják követségek küldésére, tanácskozni, hogy szabadságot akarnak-e, vagy békét.

68. De Rómában a rosszabb színbe öltöztetett hírek miatt aggódott Mucianus, ha vajon a különben derék vezérek (mert már ekkor Gallus Anniust és Petilius Cerialist rendelte oda) képesek lesznek-e a háború föladatának megfelelni. A fővárost sem lehetett kormányzó nélkül hagynia; Domitianus zabolátlan szenvedélyeitől is féltek; Primus Antonius és Varus Arrius pedig, mint mondám, gyanúsan viselkedtek. Varus, mint a testőrcsapatok parancsnoka, kezében tartja a fegyveres hatalmat; Mucianus eltávolítva őt az állásból, némi kárpótlásul gabonafelügyelővé tette. Hogy pedig Domitianust, ki Varustól nem idegenkedett, megengesztelje: a Vespasianus házával sógorsági viszonyban levő s Domitianus előtt nagyon kedvelt Arrecinus Clemenst állítá a testőrség élére, mondván, hogy annak atyja Caius császár alatt ugyanezen hivatalban jelesen működött; kedves lesz tehát a katonáknak az a név; maga pedig az, habár a senatori rend tagja, mind a két föladatra elég ember.
A polgárság köréből kiválasztják a leghírnevesebbeket, másokat csak hiúságuk kielégítése végett is. Egyúttal készülődik a munkára Domitianus és Mucianus is, nem egyenlő lélekkel; amaz kilátásánál s ifjúságánál fogva türelmetlen sietséggel, emez akadályozó hurkokat szőtt, melyekkel a heveskedőt visszatarthassa, hogy fiatalos szilajságával s a rossz bíztatások hatása alatt, ha a hadsereghez menne, kárt ne okozzon a béke és háború ügyének. A győzedelmes két legio, a nyolcadik s tizenegyedik, a Vitellius-féle huszonegyedik s az újonan szervezett második a poenini s Cottiani Alpokon, egy részük a Grajus hegyen átvezettetnek, míg a tizennegyedik légiót Britanniából, a hatodikat és tizediket Hispániából hívják elő.
A hadsereg közeledésének hírére tehát a maguk jószántából is engedékenységre hajló gall törzsek összegyűltek a remusoknál. Ott várt rájuk a trevirek követsége Julius Valentinus-szal, a ki legjobban izgatott a háború mellett. Az előre elkészített beszédben a nagy birodalmak ellen vádul fölhozni szokott mindenféle gyalázatot és gyűlőlelet zúdított a római nép fejére, mint oly ember, a ki kedvét leli a lázadás szításában s oktalan bőbeszédűségével sokaknak tetszik.

69. Julius Auspex azonban, egyike a remus főembereknek, fejtegetvén Róma hatalmát és a béke áldását s hogy háborút a leggyávábbak is kezdhetnek, de azután a legderekabbaknak kell azt folytatni a maguk veszélyére, meg hogy már a légiók nyakukon vannak: a belátókat a tisztelet és kötelesség érzelmével, a fiatalokat a veszély és félelem hatásával tartotta féken, s bár Valentinus bátorságát magasztalták, Auspex tanácsát követték. Bizonyos, hogy a gallok szemében az ártott a trevireknek s lingonoknak, hogy a Vindex lázadásakor Verginius mellett foglaltak állást. Sokakat visszariasztott a tartományok versengése is, hogy melyik álljon hát a hadvezetés élére? honnan várják jogukat és az istenek kedvező akaratát? s ha minden sikerűi, melyik várost válasszák ki a birodalom székhelyéül. Még nem volt meg a győzedelem, már kitört köztük a viszály, mivel némelyek a szövetségre, mások vagyonosságukra s hatalmukra vagy régi eredetökre hivatkoztak veszekedő szavak kíséretében; a jövőtől való féltőkben a jelen állapotot akarták inkább fenntartani. Levelet írnak a trevirekhez a gallok nevében, hogy mondjanak le a fegyverfogásról, mivel a kegyelem megkapható és a kérők számára kész a bocsánat, ha bűnbánatot tanúsítanak. Ellenezte ezt ugyanaz a Valentinus s teletömte törzsrokonának füleit, bár nem volt oly erélyes a háborúra való előkészületek dolgában, mint a milyen serény a szónoklásban.

70. Ennélfogva se a trevirek, se a lingonok s más fölkelő néptörzsek nem fejtettek ki az elvállalt kockázat nagyságához mért tevékenységet, se pedig a vezérek nem jártak el egyetértőleg, hanem Civilis a belga rengetegeket járta keresztül-kasul, hogy Claudius Labeot elfogni vagy kikergetni megkísérelje; Classicus pedig többnyire henyélve töltvén idejét, már mintegy előre élvezte az uralmat. Még Tutor sem sietett Germania felső partvidékét s az alpok meredekeit őrcsapatokkal zárni el. Azalatt a huszonegyedik legio Vindonissából, Sextilius Felix pedig Raetián át a segítőhad cohorsaival betört; hozzájok csatlakozott a kiválók lovasdandárra, melyet előbb Vitellius hívott fel, de a mely azután Vespasianushoz pártolt át. Parancsnoka volt ennek Julius Briganticus, Civilis nővérének fia, kire nagybátyja ellenséges dűhvel haragudott, amint hogy rokonok közt leghevesebb szokott lenni a gyűlölet.
Tutor a trevir csapatokat a vangiónok, caerakátok és tribokok közűi szedett újoncokkal szaporítja s régszolgált gyalogsággal s lovassággal erősítette, ígérettel megvesztegetve vagy ijesztéssel kényszerítve a legióbeli katonákat. Ezek először a Sextilius Felixtől előreküldött cohorsot levágják, majd a római vezér és sereg közeledtekor tisztességes szökevények gyanánt visszatértek a rómaiakhoz, követvén őket a tribókok, vangiónok és caerakátok is.
Tutor a trevirek kíséretében Mogontiacum elkerülésével Bingiumba vonúlt, bízván e helyben, mivel a Nava folyó hídját letöreté, de a Sextiliustól vezetett cohorsok beütése következtében, s mivel a folyón gázlót találtak, elárultatott s vereséget szenvedett. E csapás megdöbbenté a trevireket, és a köznép felhagyva a fegyveres ellenállással, szerte a mezőkön csatangol. A főemberek közűi néhányan, hogy a háborúról való lemondásban elsőknek láttassanak, azokhoz a törzsekhez menekültek, melyek a római szövetségből nem vetkőztek ki. A Novaesium és Bonnából, — mint föntebb említém — a Trevirek-gyarmatába átvitt légiók maguk esküdtek föl Vespasianus hűségére. Mindez Valentinus távollétében folyt le, ki midőn megérkezett, dühös haragra lobbant, s ismét mindent zavarba és veszedelembe szándékozott dönteni. A légiók azonban a szövetséges mediomatrikok törzséhez vonulnak el, míg Valentinus és Tutor újból fegyverfogásra hívják a trevireket, megöli Herenniust és Numisius római alvezéreket, hogy a bocsánat reményének kisebbedésével annál erősebb legyen bűnszövetségük.

71. Ilyen volt a háború állása, midőn Petilius Cerialis Mogontiacumba érkezett. Megjelenése magasabbra hangolta a reményt. Harcvágyó ember lévén s olyan, a ki inkább kevésbe vette, mint kerülte az ellenséget; tüzes szavaival lelket öntött a katonákba, s mihelyt az összecsapásra alkalom nyílt, nem halogatta az ütközetet. A Galliában szedett újoncokat visszaküldi törzseikhez, azzal az üzenettel, hogy a légiók elég erősek a birodalmat megvédeni; a szövetségesek térjenek vissza a béke kötelességeihez, oly biztosságban, mintha be volna fejezve a háború, melyet a római most a maga kezébe vett. Ez a dolog erősbítette a gallok nyugalmát, mert visszakapva fiatal legénységüket, könnyebben viselték az adózást is; de meg minél kevesebbet adtak rájuk, annál hajlandóbbak lettek kötelességeik teljesítésére.
Civilis és Classicus pedig, mikor meghallák Tutor elűzetését, a trevirek vereségét és hogy az ellenségnek teljes a sikere: míg haderőiket összevonják, közben remegve és sietősen sűrű üzenetekkel intették Valentinust, hogy ne tegye kockára nagyfontosságú ügyüket. Annál jobban sietett Cerialis, embereket küld a mediomatrikokhoz, hogy az ott levő légiókat rövidebb úton indítsák az ellenség elé, s mindazt a katonaságot, a mely Mogontiacumban s a melyet magával áthozott, egybevonva, három napi menet után Rigodulum alá érkezett, mely helyet Valentinus a trevireknek nagy hadával tartott megszállva, s azonkívül, hogy hegyektől s a Mosella folyótól is körűi volt kerítve, árkokkal s kőbástyákkal is megerősíti.
De mindez erődítések nem riasztották vissza a római vezért, hogy parancsot ne adjon a gyalogságnak a rohamra, míg lovasságát egy dombon állítja fel csatasorban, lenézvén a sebtében összeszedett ellenséget, melynek még a terep-alakulat sem képes oly segítséget nyújtani, mint a mennyit az ő katonái vitézségükben bírnak. A fölfelé való haladásban némi szünet állt be, míg az ellenség lövedékei fejők fölött elröpültek; de mikor kézi tusára került a sor, megzavarodva, hegyomlás módjára zúdultak lefelé. Lovasságunk egy része, megkerülve a kevésbé meredek magaslatokat, foglyul ejti a belgák legelőkelőbb férfiait, köztük Valentinus vezért is. 

72. Cerialis másnap Trevir-gyarmatába bevonult, s katonasága vágyott a várost földúlni. „Hogy ez a hazája Classicusnak meg Tutornak, kiknek bűne okozta a légiók körűlzárolását s legyilkoltatását. Hát mi nagy vétke volt Cremonának, melyet Italia kebléről azért téptek le, mert egyetlen éjszakára terjedő késedelmet vetett a győző elé? És itt áll Germania határán bántatlan ez a hely, mely, a hadseregeinktől elvett zsákmánnyal és vezéreink megölésével kevélykedik. A zsákmány kobozzák el a kincstár részére; ők beérik a lázadó gyarmat fölégetésével s romlásával, mellyel annyi táborunk elpusztítása megtorolva lesz." Cerialis a rossz hírtől való féltében, ha az a színe lenne a dolognak, hogy a katonaságot ő szoktatja kihágásokra s vérengző tettek elkövetésére, fékezte haragjókat, s szót is fogadtak neki, mert most a polgárháború végződésével mértéktartóbbakká lettek a külső viszonyokkal szemben. Majd a mediomatrikok földéről előhívott légiók nyomorúságos látványa vonta magára érdeklődésöket. Ott álltak bűnös voltuk tudatában bánatosan, földre sütött szemmel; elmaradt a találkozó seregek közt szokásos üdvözlés; a vigasztalók és biztatóknak sem adtak választ, s sátoraikba bújva, még a napvilágot is kerülték. S nem is annyira a fenyegető veszedelem vagy félsz, mint inkább a szégyen és gyalázat némítja meg őket; sőt a győzők is megrendültén nem mertek értük szót és kérést ejteni, csak könnyhullatás és hallgatással esdettek számukra bocsánatot; míg aztán Cerialis megnyugtatja a szíveket, „a balvégzet művének mondván mindazt, a mi a legénység meg a vezérek viszálykodása vagy az ellenség kajánsága következtében történt. Ez legyen első napja szolgálatuknak s katonai esküjüknek; előbbi rossz tetteikre se a császár, se ő nem fog emlékezni." Ekkor mind egy táborba gyűlnek össze s csapatonként kihirdették, hogy senki se merje civódás és veszekedés közben bajtársának a lázadást vagy vereséget szemére hányni.

73. Most a trevireket és lingónokat hívják gyűlésre, így szól hozzájok: „Sohasem gyakoroltam magamat a szónoklásban, s a római nép is fegyverrel Szokta a maga tetterejét bizonyítani. De mivel nálatok legtöbbet ér a szó, s jót és rosszat nem a maga lényege, hanem a népbolondítók beszéde szerint mérlegeltek: elhatároztam, hogy egyet s mást megmondok nektek, a mit a befejezett háború után hasznosabb lesz nektek hallani, mint nekünk mondani. A ti földeteket s a többi gallokét a római vezérek és főparancsnokok nem valami vágyódásból keresték föl, hanem behívják őseitektől, a kiket a viszályok már szinte ínuk szakadtáig elgyöngítettek, s hozzá még a segítségül hívott germánok is szövetségesre s ellenségre egyaránt rárakták a szolgaság igáját. Hogy hány csatában cimberek a teutonok ellen, hadseregeinknek mily nagy küzdelmeivel és mily sikerrel viseltük a germaniai háborúkat: mindenki tudja.
Nem is azért telepedtünk meg a Rajna mellett, hogy Italiát védjük, hanem hogy egy másik Ariovistus ne lehessen király Gallia fölött. Avagy hiszitek, hogy titeket Civilis, a batávok s a Rajnán túli népek többre néznek, mint azoknak őseik a ti atyáitokat s nagyatyáitokat? A germánokat mindenkor ugyanaz az ok vezette Gallia határait átlépniük: élvvágyuk, kapzsiságuk meg a lakhely változtatására való hajlandóság, hogy hátuk mögött hagyva a maguk mocsarait s rengetegeit, ezt a termékeny földet s titeket birtokukba vegyenek. Különben pedig szabadságot s más tetszős neveket írnak lobogójokra, s nem is volt soha, hogy az, a ki mások szolgaságára s a maga uralmának megalapítására törekedett, ne ugyanazokat a jelszókat használta volna. “

74. „Önkényuralom és háború mindig volt Galliában, mielőtt a mi főhatóságunk alá jutottatok volna is. Mi — ámbár sokszor viselkedtetek kihívólag — csak annyi terhet raktunk rátok, a mennyivel a békét meg lehet őrizni; mert a népeknek nincs nyugalmuk fegyveres erő nélkül, a fegyveres erő nem állhat fönn katonai szolgálat nélkül, s katonai szolgálat nem képzelhető adózás nélkül. Egyéb tekintetben ugyanaz az állapottok, a mi a mienk; ti magatok kormányozzátok saját tartományaitokat, sőt még másokat is; semmi sincs elvonva s elzárva előttetek. A jó uralkodóknak hasznát egyaránt élvezik azok is, a kik távol laknak, míg a kegyetlenek a hozzájok legközelebb állókat ragadják nyakon. Miként a száraz, időjárást vagy túlságos esőzést s a természet egyéb csapásait: úgy kell tűrnötök a kény rak kicsapongásait és pénzvágyát is. Vétek lesz, míg emberek élnek, de ez sem tart folyvást, és a jobb idők közbejötté kárpótlást nyújt amazokért; hogyan Tutor és Classicus királyságától nem vártok szelídebb uralmat, vagy hogy kevesebb adóval lesznek akkor majd szervezhetők azok a hadseregek, melyekkel a germánok és britannok betörését meg kell akadályoznotok. Mert ha — a mit isten távoztasson — a rómaiak elűznek innen, mi lesz itt egyéb, mint minden néptörzseknek egymással való háborúja? Nyolcszáz évnek szerencsés fejlődése s fegyelme erősítette meg ezt az alkotást, melyet lerombolni nem lehet a rombolók veszte nélkül. De titeket, kiknek birtokában sok vagyon és pénz van — a háborúságoknak legfőbb okai, — első sorban fenyeget a veszedelem. Minélfogva szeressétek s tartsátok tiszteletben a békét és azt a fővárost, melyhez legyőzőitek és győzők ugyanazt a jogot tartjuk; tanuljatok mind a két állapotnak bizonyítékaiból, hogy ne válasszátok inkább a veszéllyel járó megátalkodottságot, mint a biztonsággal összekötött engedelmességet.”
Ez a beszéd megnyugtató s fölbátorítja őket, mint a kik súlyosabb következményektől is. tarthattak. 

75. Még megszállva tartja a győzelmes hadsereg a trevirek földét, mikor Civilis és Classicus levelet intéztek Cerialishoz, azzal a tartalommal, hogy Vespasianus, ámbár a hirt titkolják, meghalt; hogy a fővárost és Italiát tönkre tette a háború; Mucianus és Domitianus csak üres és erőtlen árnykép; ha ily körülmények közt Cerialis a Gallia fölötti uralomra vágyik, ők beérik a saját néptörzsük határával; ha pedig harcot akar, hát azzal is szembe néznek. Erre Cerialis Civilisnek s Classicusnak mit sem válaszolt, hanem a levelet és hozóját Domitianushoz küldi. Az ellenség ezalatt megosztott csapatokban mindenfelől érkezett. Sokan hibáztják is Cerialist, a miért engedte, hogy egyesülhessenek, holott külön-külön elfoghatta volna őket. A római sereg árokkal és sánccal vette körűi a maga táborát, melyben előbb vigyázatlanul s védelmi intézkedések nélkül telepedett meg.

76. A germánoknál különféle tervek körűi folyt a vita. Civilis úgy vélekedett, hogy be kell várni a Rajnán túli törzseket, a helyeknek félelmes-volta el fogja tiporni a római népnek már is megtört erejét. A gallok mi egyebek a győző zsákmányánál? de erősségük, a belgák, nyíltan vagy vágyuk szerint mellettük állnak. Tutor állította, hogy késedelmezésükkel növelik a rómaiak erejét, mert már mindenünnen gyülekeznek hadaik; áthoztak Britanniából egy légiót, Hispániából előhívtak másokat, s érkezőben vannak Itáliából is, még pedig nem valami szedett-vetett, hanem régi, háborúban edzett katonaság. A germánok pedig, a kikbe ők reményüket vetik, nem hallgatnak parancsszóra, nem hagyják vezettetni magukat, hanem mindent kényük szerint tesznek; pénz és ajándék, a mivel egyedül lehet megejteni őket, több várható a rómaiaktól, és senki sem szomjazik annyira a harcra, hogy ne választaná szívesebben a nyugalomnak, mint veszedelemnek jutalmát. Ha azonban rögtön támadunk, semmi más segítség nem lesz Cerialis mellett, mint csak a germán hadseregből megmaradt légiók, melyek a gallokkal való szövetségre vannak elkötelezve. Maga az a tény, hogy a minap Valentinusnak rendetlen hadait szétszórta, ösztönül szolgál nekik és a vezérnek a vakmerő vállalkozásra; megint merész tettre adják fejőket, de nem egy tapasztalatlan, szószátyár, s inkább nyelveléssel mint a hadvezetéssel s fegyverrel vitézkedő ifjoncnak, hanem Civilisnek és Classicusnak erejével fognak szemben állani. Ha ezeket megpillantják: félelem száll inukba, s futásra, éhségre s oly sokszor foglyul estök után csak hajszálon függő életben maradásukra gondolnak. És a trevirek meg a lingónok sem jószántukból marad
nak veszteg; újra fegyvert fognak, amint félelmük megszűnt."
A vélemények eltérő vitájának útját szegte Classicus a Tutor javaslatának elfogadásával, s azonnal hozzá is látnak a kivitelhez.

77. Középső csatasorba útasíttatának az ubiok s a lingonok; jobb szárnyon álltak a batáv cohorsok, balon a bructérok és tenctérek. Részben a hegyeken, részben az úton, mások az út s a Mosella folyó közt oly váratlan rohantak elő, hogy Cerialis szobájában és ágyában (mert nem a táborban tölti az éjszakát) egyszerre hallá katonáinak csatázását s vereségét, szidván a hírhozók ijedtségét, míg aztán szeme elé tárult a veszteség teljes nagyságában: hogy a légiók tábora keresztül van törve, a lovasság szétugrasztva, hogy a Mosella középső hídja, mely a gyarmatváros túlsó részét összeköti, az ellenségtől meg van szállva. Cerialis e fölfordult helyzetben sem vesztvén el fejét, a szaladókat kezével húzta vissza, s födetlen testtel a hajító fegyverek zápora közt forogva, szerencsés vakmerőségével s a legvitézebbeknek gyors hozzácsatlakozásával visszahódítja a hidat s válogatott csapattal rakta meg. Majd a táborba visszatérőben látja, hogy a Novaesium és Bonna mellett foglyul esett légiók szakaszai szét vannak szóródva, csak gyérszámú katonaság áll a hadi jelvények mellett, és a sorok már csaknem körűi vannak kerítve. Haragra gerjedve szól:
„Nem Flaccus, nem Vocula az, a kit cserben akartok hagyni; itt nincs árulás, s én csak abban a hibában érzem magamat vétkesnek, hogy vakon hittem, mintha ti a gall szövetségről megfeledkezve, visszanyertétek volna Róma iránti kötelességetek tudatát. Hát a Numisiusok és Herenniusok közé fognak engem is számítani, hogy minden alvezéretek vagy a saját katonái, vagy az ellenség kezétől esett el! Menjetek, vigyétek hírűi Vespasianusnak, vagy közelebb Civilisnek és Classicusnak, hogy elhagytátok a csatában vezértöket; jőnek majd légiók, a melyek nem fogják tűrni, hogy én bosszúlatlan és ti büntetlen maradjatok."

78. Igaz szavak voltak ezek, s a tribünök és elöljárók is ugyanazt hangoztatták. Megállnak cohors és szakaszonként, mert az ellenség kiterjeszkedése miatt nyílt csatasort nem lehetett alkotni, s a sátrak és poggyász is akadályul szolgáltak, a sáncon belül folyván a harc. Tutor, Classicus és Civilis mindegyik a maga helyén éleszté a csatárok bátorságát, bíztatva a gallokat szabadsággal, a batávokat dicsőséggel, a germánokat zsákmánnyal. És már minden az ellenség javára fordult, midőn a huszonegyedik legio, nyíltabb területen gyűlve össze, mint a többiek, föltartóztatta, majd vissza is véré a rá rohanókat, s oly hirtelen változott meg a hangúlat — nem isteni segély nélkül, — hogy az addig győztesek meghátráltak.
Ők maguk úgy mondák, hogy azoknak a cohorsoknak látásától ijedtek meg, melyek az első roham után elszéledve, ismét a magaslatokon gyülekeztek, s úgy tűnt föl, mintha új segítség érkezett volna. De igazában a már győztesek sikerét a maguk közt kitört vetélkedés akadályozta meg, mivel abba hagyták az ellenség üldözését, hogy zsákmányhoz jussanak. Cerialis, a mint gondatlanságával majdnem elrontja, úgy elszántságával jóvá tette dolgát, s nyomon követvén a szerencsét, az ellenség táborát még ugyanaz nap elfoglalja s földúlja.

79. De nem engedett hosszú pihenést a katonaságnak. Segélyt kértek Agrippina-gyarmat lakói, s felajánlják Civilis feleségét és nővérét, meg Classicus leányát, kiket náluk hagytak a szövetség zálogául. Aközben a házakban szétszórva levő germánokat is lekoncolták, minélfogva okuk volt félniük s indokolt esdő kérésüket teljesíteni, mielőtt az ellenség, új erőre kapva, fölkészül ellenük kísérletet tenni, vagy bosszút állani. Mert Civilis is útban volt feléjük, s chaukokból meg frízekből alakult legharciasabb cohorsa töretlen erőben Tolbiacumban az Agrippina-gyarmat határán tanyázott. De elvette kedvét a szomorú híradás, hogy cohorsát csellel megsemmisítették Agrippina-gyarmat lakói, a kik a bő lakmározástól s bortól álomba merült germánokat, rájuk zárva az ajtót, a felgyújtott ház tüzében pusztították el. Egyszersmind Cerialis is gyors menetben megérkezett.
Más aggodalom is szorongatja Civilist, az, hogy a tizennegyedik legio a britanniai hajóhaddal kapcsolatban beüthet a batávoknak az óceántól övezett földére. A légiót azonban Fabius Crispus alvezér szárazföldi úton a nerviek és tungurok földére vezette, s e néptörzsek hódolatát fogadta. A hajóhadat pedig a cannifatok támadták meg, s nagyobb részét elsüllyesztették vagy elfogták. A nervieknek jószántokból a rómaiak érdekében hadviselésre fölkelt tömegét is ugyancsak a cannifátok megverték. Classicus is szerencsés csatát vívott a Cerialis által Novaesiumba előre küldött lovasok ellen, a mely jelentéktelen, de gyakori veszteségek csorbát ütöttek az imént aratott győzelem hírén.

80. Ez időtájban öleti meg Mucianus Vitelliusnak a fiát, okúl ad, hogy az egyenetlenség meg fog maradni, ha a háború csiráját ki nem irtják. Azt sem engedte, hogy Antonius Primus Domitianus kíséretébe felvétessék, mivel aggódott ez embernek a katonaság körében élvezett népszerűsége s dőlyfössége miatt, melyet még a vele egyenrangúak is, annyival inkább a magasabban állók csak nehezen tűrhettek. Mikor aztán Antonius Vespasianushoz útazott: nem részesült ugyan várakozásának megfelelő fogadtatásban, de nem is mutatott a császár idegenséget iránta, hanem hol erre, hol arra hajlott, vonzatva egyrészről Antonius érdemei által, a kinek vezetése alatt fejeződött be kétségtelenül a háború, másfelől pedig Mucianus leveleinek hatása alatt állt. A mellett mások is rossz indulatú s fölfuvalkodott embernek festették le, régebbi életének bűneit hoz fel ellene. De ő maga sem mulasztott el semmit, hogy gőgjével másoknak sérelmet ne okozzon, túlságosan hánytorgatván a maga érdemeit, míg a többieket gyáváknak, Caecinát pedig magát kegyelemre megadott fogolynak szidalmazza. E miatt lassankint alább szállt s elhalványult a császárnak felőle való jó véleménye is, noha külsőleg még megőrizte barátságát.

81. Azon hónapok alatt, míg Vespasianus Alexandriában a nyári szelek beállta idejére s biztos tengeri utazásra várakozott: sok csuda esett, melyekben az égiek kegye és az istenek hajlandósága nyilvánult Vespasianus iránt. Egy ember az alexandriai alsó néposztályból, ki szembajáról volt ismeretes, lábai alá borúi, és Serapis isten intésére, kit e babonára hajlandó nép minden más istenek fölött imád, zokogva esdekel vaksága meggyógyításáért, kéri a császárt, hogy arcára és világtalan szemüregeire méltóztatnék szájának köpetét hinteni. Egy másik fájós kezű ugyanannak az istennek tanácsára azt kérte a császártól, hogy rúgja meg őt lába talpával. Vespasianus először nevetett a dolgon, s vonakodott megtenni; de mikor azok könyörögtek hozzá, majd attól való féltében is, hogy tehetetlen-voltát fogják híresztelni, majd meg a többiek esdeklése és a hízelgők szava által indíttatva, kezdett a sikerben reménykedni. Végül szakvéleményt kívánt az orvosoktól, ha vajon az ily vakság és testi gyöngeség emberi erő által gyógyítható-e? Az orvosok különféleképen nyilatkoztak; egyik, „hogy a szem világa nem aludt ki s újra feléled, ha a látás akadályai elhárulnak; mások, hogy a kificamodott tag helyre lesz állítható, ha valami gyógyító erő hat rá. Talán ez az istenek akarata, kik szolgálatukra a császárt választották ki. Végre is a sikeres gyógyítás dicsősége a császáré lesz, a sikertelenség gúnyja pedig azokra a nyavalyásokra esik vissza “. Vespasianus tehát elgondolván, hogy az ő szerencséje előtt minden lehetséges, s hogy többé semmi hihetetlen nincs: vidám arccal, az ott álló sokaság feszült figyelme mellett, végrehajtja, a mit kívántak. A kéz mindjárt használhatóvá lett, s a vaknak újra felsütött a napvilág.

82. Most már élénkebb vágy ragadta meg Vespasianust, fölkeresni a szent helyet, jóslatot kérendő uralkodásának sorsa felől. Összes kíséretét a templomon kívül hagyja; ő maga belép s az istenség felé irányozza figyelmét: megpillantott háta mögött egy Basilides nevű egyiptomi főembert, kiről jól tudta, hogy Alexandriától több napi járó földre távol betegen fekszik. Tudakolja a papoktól, hogy azon a napon jött-e Basilides a templomba? kérdezi azoktól, kikkel találkozik, hogy látták-e a városban? Végre lovas küldöncök által tudja meg, hogy abban a pillanatban nyolcvan mértföldnyi távolságban volt. Most megértette az isteni tüneményt és a jóslat jelentőségét a Basilides névből.

83. Ez isten eredetével a mi tudósaink még nem foglalkoztak. Az egyiptomi papok úgy adják elő, hogy Ptolomaeus király előtt, a ki a macedón uralkodók közűi először gyarapította Egyiptom hatalmát s az újonnan alapított Alexandriának falakat, templomokat és istentiszteletet adott, álmában megjelent egy kiváló szépségű s emberinél nagyobb termetű ifjú, a ki figyelmezteti, hogy „leghívebb barátait küldje Pontusba és hozassa el onnan az ő képét. Áldást hoz az az ő uralkodására s híres lesz a székhely, mely azt befogadja". Látta egyszersmind az ifjat lobogó lángokon égbe emelkedni.
Ptolomaeus a jósjel és csudatüneménytől megragadtatva, az egyiptomi papoknak, a kik az ilyeneket értelmezni szokták, elmondja éjjeli látomását. És mivel ezek Pontus és a külföld dolgában járatlanok voltak, az Eumolpidák nemzetségéből való athenei Timotheust, akit, mint az istentisztelet elöljáróját Eleusisból előhívott, kérdezte meg, hogy mit jelent az a rejtelem, mit az az istenség?
Timotheus fölkeresett oly embereket, kik Pontusban jártak s megtudta tőlük, hogy van ott egy város Sinope, s nem messze attól egy a lakosok előtt régóta híres temploma Jupiter Disnek; sőt egy női szobor áll benne, melyet többnyire Proserpinának hívnak. De Ptolomaeus — a milyen a királyok természete szokott lenni — könnyen ijedő, mikor visszanyerte lelki nyugalmát, jobban vágyik az élvekre, mint a vallással való foglalkozásra, lassankint megfeledkezett a dologról, s más gondokra fordítá lelkét, míg megint ugyanaz a tünemény más félelmesebb alakban és sürgetősebben magának és királyságának vesztét hirdeti, ha parancsait nem teljesíti. Most már követeket ajándékokkal indít útnak Scydrothemis királyhoz (a ki akkor Sinopéban uralkodott), s meghagyja nekik hajóra szálltok előtt, hogy keressék föl a pythusi Apollót is. Szerencsés tengeri útjuk, a jóslat sem volt kétes értelmű: „menjenek; atyjának szobrát hozzák el, a nővérét hagyják ott“.

84. Midőn Sinopeba érkeztek, királyuk ajándékait, kérését és megbízását átadják Scydrothemisnek, a ki változó lelki állapotban, majd az istenségtől félt, majd az ellenmondó nép fenyegetéseitől rettegett, de a követek ajándéka és ígéretei hatása alatt többször más véleményre tért. Három év múlt el aközben, míg Ptolomaeus se törekvésével, se kérelmével nem hagyott föl, hanem még nagyobb méltóságú követeket küldött, szaporítja a hajók számát s az arany mennyiségét. Azután fenyegető álomkép jelent meg Scydrothemis előtt, hogy az istenek rendelésének ne álljon tovább útjába, s minthogy mégis késlekedett, sokféle vész, nyavalyák s az égiek nyilvánvaló haragja napról napra súlyosabban nehezültek rá.
Gyűlést hiván össze, elmondja az istenség parancsát, saját és Ptolomaeus álomlátását, meg a rájuk nehezülő bajokat. De a nép nem hallgatott a királyra, gyűlölte az egyiptomiakat, féltették magukat s körül fogták a templomot. Egy még nagyobb szabású monda azt beszélte, hogy maga az isten önként szállt a part mellett kikötött hajókra, és csudálatos módon, az oly széles tengeren három nap alatt áthajózik, Alexandriánál kötnek ki. A város nagyságához méltó templomot építettek a Rhacotis nevű téren, holott egy Serapis és Isis tiszteletére rendelt régi szentély állott. Ez a nagyon elterjedt monda szól az isten eredetéről és elszállításáról.
Jól tudom, hogy némelyek Syriának Seleucia városából hozottnak tartják, annak a Ptolomaeusnak uralkodása alatt, ki a második nemzedékhez tartozott; mások ugyancsak Ptolomaeust mondják a dolog szerzőjének, de a helyet, melyről áthozatott, Memphisbe, Egyiptom hajdan híres és régi székvárosába teszik. Az istent magát sokan Aesculapiusnak tartják, mivel a betegségeket gyógyítja; mások Osirisnak, az egyiptomi nemzet legősibb istenének; többen Jupiternek, mint a mindenség leghatalmasabbjának; legtöbben pedig a rajta nyilvánuló jelenségekből vont találgatások alapján Dis atyának hiszik. 

85. Domitianus és Mucianus, mielőtt az álpok közelébe érkeztek volna, kedvező tudósításokat kaptak a trevirek ellen viselt hadjáratról. A győzelem legfőbb zálogja Valentinus, az ellenség vezére volt, a ki épen nem csüggedt lélekkel mutatta arcán a keblében zajló indulatot. Csupán azért hallgattatta ki, hogy megismerjék gondolkozását, elítéltetett; de még a kivégzés alatt is, midőn valaki szemrehányólag mondja neki, hogy miatta veszett el hazája, — „ez nekem vigasztalás halálomban", - válaszolja. Mucianus azonban, a mit régóta gondolt titkon, most új eszme gyanánt mondja ki, hogy „mivel az istenek jóságából megtört az ellenség ereje, nem igen illik Domitianushoz a már majdnem befejezett háborúba mások dicsőségének szemtanújaként beavatkozni. Ha a birodalom sorsa, vagy Gallia megmentése forogna kockán: a császár fiának mindenesetre a csatatéren kellene állnia; de a cannifatok s batávok dolgát kisebb rangú vezérekre kell bízni. Lugdunumban közelről mutogathatja a császári hatalom erejét s pompáját, nem elegyedve kisebb bajokba, hogy mindig helyt álljon a nagyobbakban."

86. Megérté Domitianus ez álnok szavak célzatát, de alárendelt állásának követelménye volt, hogy ne vegye észre; tehát Lugdunumba mentek. Innen — úgy hiszik — Domitianus titkos hírnök útján kísérletet tett Cerialis hűségének megingatására, azzal a kérdéssel, hogy hajlandó volna-e neki a hadsereget s parancsnokságot átadni, ha oda menne? Hogy e tervvel az atyja ellen indítandó háborúra gondolt-e, vagy eszközt és hatalmat akart szerezni testvérével Titusszal szemben? nem lehet eldönteni; mert Cerialis ildomos mérséklettel kitért a gyermekesen hiú kívánság elől. Domitianus most, látván hogy fiatalsága miatt az öregek rá sem hederítenek, a kormányzásnak kisebbszerű teendőivel való előbbi foglalkozását is abbahagyta, s egyszerű életmód és szerénység álarca alá rejtőzve, úgy színlelte, mintha a tudományok és költészet művelésében találná örömét, hogy így elburkolja gondolatait s elhárítsa magáról testvére féltékenységét, a kinek tőle különböző és szelídebb jellemét ellenkezőre magyarázta.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903