logo

XX September AD

IV. könyv - Vespasianus uralkodásának eleje (II rész)

30. A batávok egy kétemeletes tornyot építettek, mely a vezéri kapu felé toltak, hol a legkönnyebben megközelíthető volt a hely. Ezt, erős cölöpöket taszítván ellene s gerendákkal döngetvén, összetörték az ostromoltak, szörnyű vesztére a rajtaállóknak, és a megdöbbent ellenségre hirtelen! sikeres kicsapást intéztek. Egyszersmind a legióbeli katonák tapasztalt és jártas-voltuknál fogva, még más mesterségeket is kitaláltak, melyek közt nagy félelmet okozott egy függő s ide-oda ingó gépezet, mely hirtelen lebocsáttatván, egyeseket, sőt egyszerre többet az ellenség közűi övéik szemeláttára magasba ragadott s visszafelé lökött be a táborba. Civilis lemondván az ostrom sikerének reményéről, ismét veszteg maradt, mialatt hírnökökkel s ígéretekkel igyekezett a légiók hűségét megingatni.

31. Mindez Germaniában a cremonai ütközet előtt folyt le, melynek kimenetelét Antonius Primusnak, Caecina egy rendeletével kapcsolatos levele tudatja, a legyőzőiteknek pedig egy cohors-parancsnoka, Alpinius Montanus, személyesen tett vallomást a párt sorsáról. Különböző hatást gyakorolt ez a hír a lelkekre. A galliai segédhadak, melyek minden lelkesedés nélkül a katonáskodás iránt, se vonzalmat, se gyűlöletet nem éreztek egyik párttal szemben sem: parancsnokaik bíztatására azonnal elpártolnak Vitelliustól; míg a régi katonaság tétovázott, de aztán Hordeonius Flaccus ösztökélése s a tribünök nyomása folytán az is letette a hűségesküt, se arckifejezéssel, se lélekkel nem mutatja igaz meggyőződését, s míg az eskü egyéb szavait kimondák, Vespasianus nevét habozva vagy csak fojtott suttogással ejtették ki, vagy épen hallgatva mellőzték. 

32 Azután fölkelté a katonák gyanúját Antoniusnak Civilishez intézett s a tábori gyülekezet előtt fölolvasott levele, mely hozzá, mint a párt hívéhez volt írva és a germániai hadseregről ellenséges hangon szólt. Majd mikor a geldubai táborba hírvivők mentek, ott is ugyanazok a szavak és tettek nyilvánultak, s Montanus küldik Civilishez azzal a meghagyással, hogy hagyjon föl a háborúval s idegen érdekű ügyét ne rejtse hamislelkű fegyverfogás alá. Ha Vespasianus támogatását tűzte ki maga elé: elérte célját. Erre Civilis először ravaszdi felelt, majd mikor Montanusban fölismerte az elszánt lelkű és végsőkig menni kész embert, panaszon és azon veszélyek hánytorgatásán kezdve, melyeket huszonöt éven át a római szolgálatban szenvedett, mondja: „Dicső jutalmát vettem fáradozásaimnak: testvérem erőszakos halálát, bilincsbe veretésemet és a seregnek vesztemet kívánó vérszomjas szavait, melyekért én népjog szerint elégtételt követelek. Ti pedig treverek és más rab-igában nyögő lelkek, láthatjátok, hogy annyiszor ontott véreteknek mi más jutalmát várhatjátok, hanem ha a hálátlan szolgálatot, a soha meg nem szűnő adókat, ütleget, bárdot és uraitoknak önkényét. Ihol én, csak egy cohorsnak parancsnoka, meg a canninefatok s batávok, Galliának egy csekély része, azokat a tábornak nevezett tanyákat tövestül fölforgattuk, vagy körülfogva fegyverrel s éhséggel szorongatjuk. Szóval vagy a szabadság követi vállalatunkat, vagy ha elbukunk, megint csak az lesz sorsunk, a mi volt." Az így ingerelt Montanust elbocsátja, de azzal a kéréssel, hogy elfogadhatóbb alakban vigye meg az ő válaszát. Az úgy tér vissza, mint a kinek küldetése kudarcot vallott, de elhallgatja a többi részletet, a mi majd később jött tudomásra.

33. Civilis a csapatok egy részét magánál visszatartja, régi cohorsait s a mi a germánokból a leghasználhatóbb volt, Vocula és serege ellen küldi Julius Maximus és nővérének fia Claudius Victor vezetése alatt. Ezek elvonulásuk közben kirabolják az Asciburgiumban fekvő lovasszázad téli szállását, oly hirtelen rohanja meg a tábort, hogy Vocula a maga embereihez se nem szólhatott, se csatasorba nem állíthatja őket; csak azt az utasítást adta a nagy zavarban, hogy a tartalékcsapatból erősítsék meg a középső rendet, míg a segédhadak körös-körűi szétterjeszkedtek. A lovasság elővágtatott, de az ellenség rendezett soraitól fogadtatva, meghátrált az övéi felé. Most öldöklés következett, nem csata. A nerviek cohorsai — ijedtség vagy árulás folytán — födetlen hagyták a mi oldalvonalunkat, s már a légiókra került a sor, melyek hadi jelvényeik elvesztése után bent a táborban húlltak rakásra, midőn egy váratlanúl jött segély megfordítja a csata sorsát.
Galbától besorozott s most berendelt vasconi cohorsok, midőn épen a táborhoz közelednek, hallván a csata lármáját, a harccal elfoglalt ellenséget hátban támadják meg, s nagyobb rémületet okoznak, mint számuknál fogva várni lehetett, mert azt hitték némelyek, hogy Novaesiumból, mások, hogy Mogontiacumból érkezett meg az összes haderő. Ez a tévedés lelket önt a csüggedőkbe, s míg másnak erejében bíznak, visszanyerik a magukét. A legvitézebb batávok, az összes gyalogok, lekaszaboltatnak; míg a lovasság kimenekült a hadi jelvényekkel s foglyokkal együtt, kiket az első összecsapásnál zsákmányul ejtenek. E napon az elesettek száma nagyobb volt a mi részünkön, de kevesebb értékű, mert a germánoknak épen a legjava hüllőit el.

34. Mind a két fél vezére, hasonló hibájuknál fogva, megérdemelte a balsikert, mert egyik sem tudta fölhasználni a kínálkozó szerencsét. Ha ugyanis Civilis nagyobb csapatokat vitt volna harcba, oly kevés számú cohorstól nem lesz volt bekeríthető, és a már rohammal bevett tábort feldúlhatja volt; viszont Vocula nem kémlelte ki az ellenség jövetelét, s kivonulásakor már le is volt győzve; azután meg nem igen bízván a maga győzelmében, napokig hasztalan vesztegelt, míg táborát az ellenség ellen megindítja, holott ha azonnal útra kél és a dolgok folyamatát nyomon követni siet: ugyanazzal a támadással fölszabadíthatja légióit az ostromzár alól. Azalatt Civilis hatni akart az ostromoltak lelkére, mintha a rómaiak ügye veszve s a győzelem nekik jutott volna részűi. Körül hordoztatja a hadi jelvényeket s zászlókat, mutogatta foglyait. Egy ezek közűi arra a nagyszívű tettre szánta el magát, hogy hangos szóval tudatta a való tényállást, mire a germánok nyomban fölkoncolták. De annál nagyobb hitelt nyert vallomása, s egyszersmind a fölgyújtott majorságok pusztulása és tüze jelezte nekik a győztes hadsereg jövetelét.
Vocula parancsot ad, hogy a hadi jelvényeket a tábor színe előtt üssék föl, vegyék körűi az árkot és sáncot, s letevén szerelvényüket s poggyászukat, fesztelenül harcoljanak. Erre lármásan követelték a vezértől a csatát, sőt fenyegetőztek is, ahogy szokták. Még időt sem vesz a csatasor megalakítására, rendetlenül s fáradtan kezdték meg az ütközetet. Ott volt Civilis is, bízván nem kevéssé az ellenfél hibájában, mint saját embereinek vitézségében. A rómaiak részén változó szerencsével folyt a harc, s épen a legszájasabbak viselték magukat leggyávábban.
Némelyek iménti győzelmükre gondolva, megállták helyüket, vágták az ellenséget, bíztatták magukat meg a mellettük állókat, s helyreállítván a csatát, kezükkel integettek az ostromzároltak felé, hogy használják föl a kedvező pillanatot. Azok tehát, a falakról mindent látván, az összes kapukon kifelé rohannak. Mikor épen most Civilis lovának megbotlása következtében földre terűit, s az egész seregben elterjedt megsebesülésének vagy halálának hire: szörnyű ijedelem fogta el embereit, s nagy lelkesedés az ellenséget. Vocula azonban mellőzte a futók üldözését, s a tábor sáncait s bástyáit kibőviti, mintha egy újabb ostrom volna várható. A győzelem kihasználatlanul hagyása nem alap nélkül költötte föl ellene azt a gyanút, hogy jobban örül a háborúnak.

35. Mivel seregünk harcképességét mi sem rontotta inkább, mint az élelmi szerek hiánya: a légiók tehersorát egy gyönge csapat kíséretében Novaesiumba küldték, hogy onnan szárazföldi úton gabonát szállítson; mert a folyamot az ellenség tartja hatalmában. Az első csapat akadály nélkül tette meg az utat, mert Civilis még nem gyógyult föl egészen. De mikor értesült, hogy új vonat indult gabonaszállítás végett Novaesiumba és az őrizetül melléje adott cohorsok teljes biztonságban menetelnek, csak ritkán mutatkozik katonaság a hadi jelek mellett, fegyvereik pedig a szekereken vannak s mindnyájan rendetlenül lézengenek ide-oda: tervszerűleg intéz ellenük támadást, embereket küldvén előre, hogy a hidakat és szoros utakat megszállják. Hosszú vonalon s bizonytalan eredménnyel csatáztak, míg az éj véget nem vetett a harcnak.
A cohorsok Geldubába vonultak, a hol még fennállt a tábor, melyet az ott hátrahagyott katonák őrcsapata tartott megszállva. Nem lehetett kételkedni, hogy a visszatérés alatt nagy veszélyben fognak a megterhelt és rémült szállítócsapatok forogni. Vocula tehát a maga seregéhez ezer válogatott legényt csatol a Veteránál ostromzár alatt tartott ötödik és tizenötödik légióból, e rakoncátlan katonaságból, mely bosszús volt vezérére. Többen vonultak ki, mint rendelve volt, s nyíltan zúgolódtak menetközben, hogy nem fogják tovább tűrni az] éhséget s az alvezérek fondorlatait. Azok meg, a kik ott maradtak, panaszolták, hogy ők a légiók egy részének elvonása után magukra vannak hagyva. így kettős lázongás folyt, mert míg némelyek visszahívták Voculát, addig mások vonakodtak visszatérni a táborba.

36. Ezalatt Civilis körűltáborozta Veterát, s Vocula Geldubába s onnan Novaesiumba távozott. Civilis elfoglalja Geldubát, de azután Vocula nem messze Novaesiumtól szerencsésen harcolt egy lovas csatában. A katonaság azonban úgy a jó, mint a balsorsban vezéreinek vesztére tört, s az ötösök s tizenötösök megérkeztével megszaporodott légiók jutalmat követelnek, megtudja, hogy Vitellius pénzt küldött. Hordeonius nem soká habozva, Vespasianus nevében adta meg a kért ajándékot, a mi a rakoncátlanságra a legfőbb tápot szolgáltaié, Dőzsölés s lakmározás közt éjjeli gyülekezetekben újra föléled Hordeonius ellen forralt haragjok, s mivel egy alvezér vagy tribün sem mert szembe szállni velők (annyira megfosztja őket az éjszaka minden becsületérzéstől: hálószobájából kivonszolva Hordeoniust, megölik. Ugyanez a sors várt volna Voculára, ha rabszolgaöltözetben a sötétség oltalma alatt meg nem szökik.

37. Midőn a vad indulat lecsilapulta után visszatért szívükbe a félelem, centuriókat küldenek a gall városi községekhez, segítséget és zsoldot kérni. Maguk, a hogy a vezető nélkül való köznép hirtelenkedő, félénk és buta szokott lenni: Civilis közeledtekor vaktában fegyvert ragadtak, de a melyet mindjárt el is dob, futásnak erednek. Ám a balsors egyenetlenséget szült közöttük, s azok, a kik a felső hadseregből voltak, elkülönözték a maguk ügyét a többiekétől; Vitellius szobrai azonban a táborban s a közeli belga városokban újra felállítatnak, mikor már ő maga halva volt. Azután az első, negyedik és huszonkettedik legio, bűnbánólag Voculához csatlakoznak, a ki újból felesketve őket Vespasianus hűségére, Mogontiacumnak az ostromzár alól leendő fölszabadítására vezeti. Az ostromlóknak vegyesen chattok, usipiok s mattiakokból álló serege, zsákmány nyal jóllakóttan, elvonult, de nem vér nélkül, mivel a szétszóródva csatangolókat észrevétlen megtámadta a mi katonaságunk. Sőt a treverek is emeltek védművet és sáncot a maguk határán, s különös nagy veszteséggel harcoltak a germánok ellen, míg a római nép iránt szerzett e jeles érdemüket azután lázadásukkal tönkre nem tették.

38. Ezalatt Vespasianus másodszor s vele Titus lépett a consulságra, mind a ketten távollétükben, míg a polgárság csüggedt hangúlatban s a gyakori félelem miatt izgatott volt; mivel a valóságos bajokon fölül attól a hamis hírtől is rettegett, hogy Afrika a fölforgatásra törekvő L. Piso alatt pártot ütött. Ez mint a tartomány proconsuli helytartója, épen nem volt zavargó jellemű, de mivel a hajóközlekedést a szigorú tél akadályozza, az élelmét napról-napra beszerezni szokott alsó néposztály, melynek a közügyekből egyedül a kenyérre van gondja, hitelt adott a hírnek, attól való félelmében, hogy a part el van zárva és a szállítmányt visszatartják, s tódították ezt a mende-mondát a Vitellius emberei is, a kik a pártvillongásokról még nem mondtak le. De maguk a győztesek sem fogadták kedvetlenül az álhírt, mint a kiknek még a külfölddel viselt háborúkban is kielégíthetetlen vágyai a polgárháború diadalával épen nem laktak jól.

39. Január első napján a tanácsban, melyet Julius Frontinus városi praetor hívott össze, a vezéreknek, hadaknak és királyoknak köszönetét szavaztak; Tettius Julianustól pedig, mint a ki a Vespasianus pártjához csatlakozó légióját cserben hagyja, elvették a praetori tisztséget, hogy Plotius Griphusra ruházzák; Hormus lovagi méltóságot kapott. Frontinusnak nem sokkal azután bekövetkezett lemondása után Domitianus, a császári herceg kapta meg a praetorságot. Az ő neve íratott a levelek s kiáltványok élére, de a hatalom Mucianus kezében volt, a mi ellen azonban Domitianus, barátainak biztatására és saját szeszélye szerint is, sokat megengedett magának.
De Mucianus főképpen Primus Antoniustól s Varus Arriustól tartott, mint a kiket még friss emlékezetben levő tetteik hírén s a katonaság ragaszkodásán felül a nép is kegyelt, mivel a harctéren kívül senkinek vérével nem szennyezték be magukat. Azt is beszélték Antoniusról, hogy Scribonianus Crassust, ezt a kiváló erkölcsi tulajdonokkal és testvére ragyogó emlékével övezett férfiút, buzdítja, hogy vegye kezébe a főhatalmat; hiszen párthívekben nem lesz hiány. Scribonianus azonban visszautasította az ajánlatot, oly ember létére, a ki még a kész alkalomtól sem tudta volna magát elcsábíttatni s annyival jobban félt a bizonytalantól. Mucianus tehát, mivel nyíltan nem tudta Antoniust megbuktatni, a tanácsban sok dicsérettel halmozván őt, titkos ígéretekkel ejti tőrbe, figyelmét Hispániára irányozza, mely Cluvius Rufus halálával üresedésben volt; egyszersmind bőven ellátja barátait tribuni és parancsnoki tisztségekkel. Mikor aztán hiú lelkét reménnyel s vágyakkal eltölti, elvonja tőle legfőbb támaszát azzal, hogy az Antoniushoz leghűbb szeretettel ragaszkodó hetedik légiót téli szállásra bocsátja; míg a harmadik legio, melynek katonasága Arrius Varushoz húzott, Syriába küldték vissza, a hadsereg egy része pedig Germaniába vezettetett. Ily módon minden zavargó elem eltávolodván, a fővárosnak rendes képe, a törvények s a tisztviselők működése mind helyreállottak.

40. Azon a napon, mikor Domitianus megjelent a tanácsban, atyjának s bátyjának távollétéről, meg a maga fiatal koráról röviden és igénytelenül nyilatkozott; föllépése megnyerő volt, s mivel még nem ismerték jellemét, gyakori arcpirulását szerénységre magyarázták. Mikor a császári Galba tiszteletének helyreállítására nézve tett indítványt, Curtius Montanus azt a véleményt fejezte ki, hogy Piso emlékezete is tiszteletben részesíttessék. A tanácsurak mind a két indítványt elfogadták, de a Pisóra vonatkozó nem lett foganatosítva. Azután sorshúzással megválasztották azokat, a kik a háború alatt tett zsákmányokat szerezzék vissza, meg a kik a törvényeknek a régiségtől megrongált érctábláit megvizsgálják és kifüggesszék; az idők aljassága következtében eltorzított naptárat megtisztítsák és az állami költekezésnek határt szabjanak.
Tettius Julianusnak visszaadatik praetori hivatala, miután megtudták, hogy Vespasianushoz menekült; de Griphusnak is meghagyatott tisztsége. Elhatározták továbbá újra fölvenni a Musonius Rufus és Publius Celer közt folyó vita tárgyalását, minek folytán Publiust elítélték és Soranus szellemének elégtétel adatott. Ez a hivatalos szigor gyakorlásáról nevezetes nap a magán ügyekre nézve is dicséretesen folyt le. Ugyanis Musionius úgy tűnt föl, mint a ki egy igazságos kötelességet teljesített; míg ellenben a cynicus iskolához tartozó Demetriust illetőleg megoszlott a közvélemény, mivel egy nyilván vétkes embert nagyobb dicsvággyal, mint tisztességgel vett védelmébe; Publius pedig veszélyes helyzetében se bátorságot, se szónoki tehetséget nem tanúsított. Mivel a vádaskodók ellen ki lett adva a bosszú jelszava, Junius Mauricus azt kéri a hercegtől, hogy engedjen a tanácsnak betekintést a császári titkos iratokba^ megtudni azokból, hogy ki emelt mások ellen vádat. Azt a választ kapta, hogy ily fontos dologban csak az államfő intézkedhetik.

41. A tanács a maga legelőkelőbb tagjainak kezdeményére esküformát fogalmazott, mellyel a főtisztviselők versenyezve, a többiek pedig oly sorban, amint szólíttatának, az istenek tanúságára hivatkozva, hogy semmi olyat nem tettek, a miből valakinek jóléte csorbulást szenvedett volna, és hogy polgártársaik romlásából se jutalmat, se kitüntetést nem kaptak; miközben azok, kiket bűntudatuk terhelt, remegő hangon szóltak és az eskü szavait különféle cselfogással változtatták meg. A tanácsurak helyeselték az őszinte vallomást, kárhoztatták a hamis esküt, s a legerősebb ítélet gyanánt nehezült az Sariolenus Voculára, Nonius Attianus és Cestius Severusra, a kik Nerónál tett gyakori árulkodásukról voltak hírhedtek.
Sariolenust még az az újabb bűn is terhelte, hogy Vitellius mellett is ugyanabban mesterkedett, s a tanács nem szűnt meg öklével fenyegetni Voculát, míg csak a tanácsteremből el nem távozott. Most Paccius Africanusra került a sor s azt is elzavarják, mint a ki Nero vérengző dühét az egyetértésük s gazdagságuk által kimagasló Sribonius testvérek vesztére irányozza. Africanus se bevallani, se tagadni nem merte bűnét; hanem merészen az őt kérdésekkel zaklató Vibius Crispus ellen fordult, s elsimítva, amit mentegetni nem bírt, a másiknak bűntársúl való bevonásával hárítja el magáról a vád súlyát.

42. Testvéri szeretete s ékesszólása révén nagy dicsőséget aratott e napon Vipstanus Messalla, egy még a senatori kort el nem ért férfiú, midőn testvére, Aquilius Regulus számára bocsánatot kért. Ezt a Regulust a Crassusok és Orfitus családjainak megbuktatása szerfölött gyűlöltté tette; mert úgy hitték, hogy a császár kívánságára önként vállalkozott a vádló szerepére, nemhogy valami veszélyt hárítson el magáról, hanem befolyásának növelése reményében. Es Sulpicia Praetextata, Crassus felesége, meg négy fia, megjelentek a bosszúállásra, ha a tanács ítélkezik. Messalla tehát nem védelmezte se az ügyet, se a vétkest, hanem saját személyét állítva testvére veszedelmével szembe, mégis meghajlított némelyeket. De dörgedelmes beszéddel támadt reá Curtius Montanus, annyira megy, hogy azt hányta szemére, mintha Galba megöletése után Regulus pénzt adott volna a gyilkosnak s Piso fejébe harapott volna.
„Bizonyára — mondja, — erre nem kényszerített Nero, s ezzel a kegyetlenségeddel nem vásároltál se méltóságot, se jólétet. Ám tűrjük azok mentegetőzését, a kik inkább akartak másokat megrontani, mint magukat veszélyeztetni; de téged biztonságban hagyott atyád száműzetése, vagyonodnak a hitelezők közti fölosztása, hivataloskodásra még nem képes életkorod; semmid nem volt, a mit tőled megkívánhatott, a mit tőled félthetett volna Nero. Vérengző vágyból s jutalom után való áhítozásból beszennyezted még tapasztalatlan s védekezésben ki nem próbált lelkedet egy feltűnő gyilkossággal, midőn a haza ravataláról rabolt consuli zsákmánnyal, hét millió sestercius-szal abrakoltatva és főpapi méltóságban ragyogva, ártatlan gyermekeket, főrangú aggastyánokat, előkelő hölgyeket egy ugyanazon romlásba sodortál; mikor Nerónak henyeségét korholád, a miért csak egy-egy család nyakon ragadásával fárasztja magát meg a föladókat, holott egy szavával megdönthetné az egész tanácsot. Tartsátok fönn és őrizzétek meg, senator uraim, az ilyen kész tanácsot adó embert, hogy minden nemzedék el legyen ilyennel látva, és mint öregeink Marcellust és Crispust választották mintaképül, úgy az ifjak utánozzák Regulust. Még a sikertelen semmirevalóság is talál utánzókra; hátha virágzik és szerencsében van? És a kit quaestor-korában nem merünk megbántani, fogjuk-e merni, mikor praetor vagy kiszolgált consul lesz belőle? Avagy hiszitek, hogy Nero volt az utolsó kényúr? Ugyan azt hitték a Tiberiust vagy Caiust túlélők is, míg aközben egy még utálatosabb és szőrnyebb támadt. Vespasianustól nem félünk; biztosítékul szolgál a fejedelem kora és önmérséklete; de a rossz példák tovább tartanak, mint a jó erkölcsök. Bágyadtak vagyunk, tanácsurak, s nem az a testület többé, mely Nero megöletése után az árulkodóknak és a zsarnokság eszközeinek ősi szokás szerinti megfenyítését követelte. A rossz fejedelem után legjobb az első nap."

43. Oly nagy helyesléssel hallgatta a tanács Montanust, hogy Helvidius reményt táplált Marcellus megbuktatásának lehetőségére is. Tehát Cluvius Rufus dicsőítésével kezdvén, a ki épp oly gazdag, mint híres szónok létére Nero alatt senkinek nem okozott ártalmat: egyúttal a vádból s összehasonlításból rátért Eprius megtámadására, mialatt a tanács forrongó hangulatba jutott. Mikor ezt Marcellus észrevette, távozóban a teremből, mondja: „megyünk Priscus, s hátra hagyjuk neked a te senatusodat; légy úr a császári színe előtt!"
Követte őt Vibius Crispus is, mind a kettő dühödten, de különböző kifejezéssel arcukon. Marcellus villogó szemmel, Crispus mosolyogva, míg utánuk futó barátaik vissza nem hozták őket. Mialatt a küzdelem folyvást nőtt s egyik oldalon sok tisztességes ember, a másikon kevesen, de hatalmasak, makacs gyűlölettel törtek egymásra: a nap eltelt harcaik közt.

44. A legközelebbi tanácsülésen a császári herceg kezd szólni arról, hogy a kedvetlenség, harag meg az elmúlt idők fölbolygatását meg kell szűntetni: Mucianus előzékeny módon tett indítványt a vádaskodók érdekében, s egyszersmind azokat, a kik a megkezdett, de azután abbahagyott vitát újra fölvették, jóakaratú beszédben inti s mintegy kérlelte. A tanácsurak az ellenzés következtében fölhagytak megkezdett szabadsági törekvésükkel; Mucianus pedig, nehogy az a színe legyen a dolognak, mintha a tanács véleményére semmit sem adna s mintha a Nero alatt elkövetett minden vétek büntetlenséget nyerne: Octavius Sagitta és Antistius Sosianus senatori rendű embereket, kik száműzetési helyüket elhagyták, megint visszaküldő ugyanazon szigetekre. Octavius ugyanis Pontia Postumiát, kivel házasságtörésben élt, mivel az vonakodott vele házasságra lépni, szerelmi fölgerjedésében megölte; Sosianus pedig feslett erkölcseivel sokaknak okozta vesztét. Szigorú tanácshatározattal mind a kettő elítélti és száműzeti, ugyan egy büntetésben marasztaltatának, habár másoknak meg volt engedve a visszatérés. De azért Mucianus iránt még sem csilapult az ellenszenv; mert Sosianus és Sagitta jelentéktelen szerepet játszottak volna, még ha visszatérnek is; ellenben a vádaskodók rossz szellemétől, pénzétől s fondorkodásban edzett hatalmától mindenki félt.

45. Némileg megnyugtatja a tanácsurak hangulatát egy régi módon megtartott bűnvizsgálat. Manlius Patruitus tanácsúr ugyanis amiatt emelt panaszt, hogy őt Sena gyarmatvárosban népes gyülekezetben a községi tisztviselők parancsára megütlegelték; és a bántalmazás még ezzel sem ért véget, hanem halotti siránkozással, jajgatással s temetéskor szokásos szertartással vették személyét körűi, miközben gyalázó szavakat s szidalmakat dobáltak az összes államtanács ellen is. Megidézték a vádlottakat, és vizsgálatot tartva az ügyben, megfenyítették azokat, a kikre a dolog bebizonyosodott, s egyszersmind Sena lakosságát egy rendre utasító tanácshatározattal is megrótták. Ugyanezen napokban Cyrene polgárainak panaszára Antonius Flamma zsarolásban marasztaltatik s kegyetlen bánásmódja miatt száműzetésre ítélték. 

46. Közben majdnem katonai lázadás tört ki. Ugyanis a Vitelliustól elbocsátott s Vespasianus mellé gyűjtött katonák visszakövetelték a testőrségi szolgálatot. A légiókból ugyanazzal a biztatással kiválasztott legénység is követelte a megígért zsoldot. Már a Vitellius-féle katonaság követelésétől sem lehetett nagy vérontás nélkül szabadulni; de oly sok ember kielégítésére roppant mennyiségű pénz lett volna szükséges. Mucianus tehát bemegy a táborba, hogy kinek-kinek szolgálati érdemeit biztosabban megállapíthassa, a győzőket érdemjeleik és fegyverzetükben állíttatja föl, csak kis közökkel választja el őket egymástól. Azután a Vitellius-féle katonák, a kikről említem, hogy Bovillaenél adták meg magukat, vagy a fővárosban és környékén fogdostak össze, vezettek elő, csaknem meztelenül.
Mucianus ezeket oldalra állítja, s parancsolja, hogy a german és britanniai katonaság elkülönítve álljon föl. Mindjárt az első pillanatban döbbenés fogta el őket, midőn velők szemben támadó s védő fegyverekbe öltözött fenyegető csapatot vesznek észre, magukat pedig körülzárva, meztelen s piszoktól torzítva látják. Mikor pedig ide-oda kezdték taszigálni őket, mindnyájan kétségbe esnek, s főleg a germániái katonaság remeg, mintha az elkülönítéssel lemészárolásra volnának kiszemelve. Bajtársaiknak keblére borultak, egymás nyakát átkarolták, búcsúcsókot váltottak, hogy ne legyenek magukra hagyva, s egyenlő ügyükben ne kelljen különböző sorban részesülniük, s majd Mucianust, majd a távollevő császárt, majd az eget és az isteneket kérlelték esdekelve, míg Mucianus mindnyájükat ugyanazon eskü és ugyanazon hadúr alatt álló katonáknak szólítván, alaptalan félelmüknek útját szegte; sőt a győztes hadsereg is rivalgással támogatta a siránkozók ügyét, így végződött ez a nap.
Néhány nap múlva már a hozzájok beszédet intéző Domitianust megnyugodva fogadták; elutasítják a nekik fölajánlott földeket, katonai szolgálatot és zsoldot kérnek. Kérés alakjában tették, de úgy, hogy a megtagadás nem látszott tanácsosnak; tehát fölvették őket a testőrségbe. Azután, a kik a kellő életkor és szolgálati évek birtokában voltak, tisztességgel, mások pedig vétkük büntetéséül, de nem csapatosan, hanem egyenkint, a mi a legbiztosabb módszer volt a sokaság együtt működésének meggyöngítésére, nyertek elbocsáttatást.

47. Különben pedig a valóságos pénztelenség miatt-e, vagy mivel úgy látszott jónak: elhatározta a tanács, hogy magánosoktól hatvan millió sestercius kölcsön vétessék fel s ez ügy lebonyolításával Pompeius Silvanus bízaték meg. De nemsokára megszűnt a kölcsön szüksége, vagy talán fölhagytak a színlett ügylettel. Azután Domitianus indítványára visszavonták a Vitelliustól adott consuli állásokat; Flavius Sabinusnak censori temetést rendeztek, a mely két tény hathatós bizonyítékát szolgáltatja a végleteket összezavaró sors forgandóságának.

48. Ez időtájban öletik meg L. Piso proconsul. E véres tettről elmondom a leghitelesebb adatokat, ha egy kissé vissza kell is oly régibb eseményekre mennem, melyek az ily bűntények kezdetét s okait megvilágítják. Az afrikai legio és a segédcsapatok a birodalom határainak őrzése végett a dicsőült Augustus és Tiberius alatt egy proconsulnak voltak alárendelve. Majd a zavarodott elméjű Caius császár, az Afrikában parancsnokoskodó Marcus Silanustól való féltében, elvéve a proconsultól a légiót, egy oda küldött alvezérre bízza. Kettejük közt egyenlően osztatott meg a tiszti kinevezések joga, s a mindkettőnek vegyesen adott utasításokkal el lett hintve köztük s oktalan versengésük folytán még szaporodott is a viszálykodás magva. Az alvezérek hatalma a hivatal tartósságánál fogva erősbödött, meg azért is, mert a kisebb rangúakat hajszolja a vetélkedést vágy; a fényesebb nevű proconsulok pedig többet törődtek személyes biztonságukkal, mint hatalmuk gyakorlásával.

49. Most az afrikai légiók parancsnoka Valerius Flaccus volt, egy költekező, nagy igényű fiatal ember, a kit Vitellius-szal való rokonsága feszélyezett. Hogy ő tett-e kísérletet gyakori beszélgetésük közben Pisót forradalmi lépésre bírnia, vagy épen ellenállt az attól kezdett izgatásnak: nem lehet megállapítani, mert titkos érintkezésük tanú nélkül ment végbe, s Piso megöletése után sokan a gyilkosnak pártjára hajoltak. De kétségtelen, hogy a tartomány meg a katonaság hidegen viselkedett Vespasianus iránt, és hogy a fővárosból menekült néhány Vitellius-párti fölhívta Piso figyelmét Gallia ingadozására, Germania készülődésére, meg a saját veszedelmére, mint a kinek, mikor békeidőben is gyanúban állott, nagyobb biztonságot nyújt a háború.
Ezalatt Claudius Sagitta, a petrinai lovascsapat parancsnoka, kedvező széllel megelőzte a Mucianustól Afrikába küldött Papirius centuriót, s bizonysággal állította, hogy a centurio Piso megölésére kapott parancsot; hiszen unokatestvére s veje Galerius már áldozatul esett; egyetlen reménye a szabadúlásnak a merész elhatározás; azonban két útja van a vállalkozásnak: vagy ragadjon mindjárt fegyvert, vagy Galliába hajózik, álljon a Vitelliusi hadak élére. Piso egyik tanácsra sem adott semmit. Midőn a Mucianustól küldött centurio a karthágói révben kikötött, hangos szóval folyvást minden körülményt kedvezőnek hirdetett Piso császárságára, s buzdítja a vele találkozó s a váratlan híren csodálkozó embereket, hogy ugyanazt kiabálják. A hiszékeny köznép a köztérre csődült s követelte Piso megjelenését; mindent betöltötték örvendező lármájukkal, nem kutatva a valóságot s kedvüket töltve a csúszásmászásban. Piso azonban akár Sagitta sugalmazása folytán, akár természetes önzetlenségénél fogva nem jelent meg a közönség előtt s nem engedte át magát a csőcselék ünneplésének.
Kikérdezte a centuriót, s mikor megtudta az ellene emelt vádat és hogy halála el van határozva, parancsot adott annak kivégeztetésére, nem annyira abban a reményben, hogy a maga életét megtarthatja, hanem bosszúból a hóhér ellen, aki mint a Clodius Macer alvezér gyilkosainak egyike, véres kezét most a proconsul megölésére nyújtotta ki. Azután egy aggodalmas hangú kiáltványban rendre utasítja a karthagóiakat, többé szokott hivatalos teendőit sem gyakorolta, s házába zárkózott, hogy valami újabb zavargásra még véletlenül se támadjon ok.


50. De mikor Festus a nép megdöbbenéséről, a centurio kivégeztetéséről s a mende-monda szokása szerint nagyobbra fölfujt igaz és hamis hírekről értesült: lovasokat küld Piso megölése végett. Azok sebes vágtatva még hajnali sötétben csupasz karddal törnek Piso házára, nagyobb részük nem is ismervén Pisót, mivel a véres munkára a segédhadakból punok és maurok voltak kiválasztva. Nem messze a szobától történetesen szembejön velők egy szolga, a kitől kérdezték, hogy melyik és hol van az a Piso? A szolga önfeláldozó hazugsággal Pisónak adja ki magát s rögtön felkoncoltatik. Csakhamar megölik Pisót is; mert volt köztük, a ki ismerte: egyik afrikai tiszttartó, Baebius Massa, már akkor a becsületes emberek ostora, s majd többször fogunk vele találkozni, mint egyikével azon nyomor eszközeinek, melyet később átszenvedtünk.
Festus Adrumetumból, a hol egy ideig várakozó állásban maradt, a légióhoz megy s a tábori elöljárót bilincsre vereté magán bosszúból, de Piso drabantjának nevezte; néhány közlegényt s centuriót megfenyített, míg másokat megjutalmazott, senkit sem azért, mert érdemelte, hanem hogy úgy lássék, mintha lázadást nyomott volna el. Majd Oea és Lepta népeinek torzsalkodását csillapította le, mely már, gabona és marharablással kezdődő csekély okból, fegyveres összeütközéssé fajult a parasztok közt. Mert az emberszám tekintetében gyöngébb Oea a garamantokat, ezt a féktelen és a szomszédok közt haramiaságot űző népet állítja talpra maga mellett, így szorultságba jutának Leptis lakói; földjeik széltében-hosszában pusztíttattak, maguk pedig falaik mögött remegtek, míg a megérkező cohorsok s lovas csapatok szétszórták a garamantokat, visszavették az összes zsákmányt, annak kivételével, a mit azok csatangolásuk közben a távoli vidékeken hozzáférhetetlen kunyhóikban lakóknak már eladtak.

51. A cremonai csata s a mindenünnen érkező kedvező hírek vétele után különféle állású egyének egyenlő merészséggel és szerencsével átszállván a téli tengeren, hírűi vitték Vespasianusnak Vitellius bukását. Megjelentek előtte Vologeses király követei is, negyvenezer parthus lovast ajánlván fel. Nagyszerű s örvendetes tény volt a szövetségesek ily nagy segélyével körülvéve látni magukat s nem szorulni rá. Köszönetét mondtak Vologesesnek s fölhívták: küldene követeket a tanácshoz, tudomást szerezni a béke létrejöttéről. Vespasianus azonban minden figyelmét Italiára és a főváros ügyeire irányozván, azt a kelletlen hírt kapja Domitianusról, hogy az fiatal korának határain és azon, a mi egy fiúnak meg van engedve, túlmenő magaviseletét tanúsít. Tehát átadja a sereg legerősebb részét Titusnak, hogy a judaeai háborút fejezze be.

52. Mondják, hogy eltávozása előtt hosszasabb beszédben kérte Titus az atyját: „ne gerjedjen a vádaskodók hírlelése alapján vaktában haragra, s elfogulatlanságot s engesztelődést tanúsítson fia iránt. Se légiók, se hajóhadak nem nyújtanak oly szilárd támaszt a trónnak, mint a magzatok száma; mert a barátok száma a körülmények, szerencse, vágyak s olykor hibáik következtében is kevesbedik, máshová mennek, eltűnnek; de elválhatatlan mindenkitől a maga vérsége; főképen a fejedelmeknél van ez így, a kiknek szerencséjét mások is élvezik, de balsorsuknak csak a legközelebb hozzájok tartozók lesznek osztályosai.
A testvérek közt sem lesz maradandó az egyesség, ha atyjok nem nyújt példát reá/ Vespasianus, kevésbé engesztelődik meg Domitianus iránt, mint a hogy örült Titus kegyeletes gondolkozásának, bíztatja, hogy legyen nyugodt, s tegye naggyá hadban és fegyverrel a hazát; neki majd lesz gondja a békére és családjára. Azután gyorsjáratú hajókat. gabonával megterhelve, bocsát a még mindig viharos tengerre, mert a főváros oly válságos helyzetbe jutott, hogy a magtárakban nem volt már tíz napnál többre való élelem, midőn Vespasianus szállítmánya segítségül jött.

53. A capitolium helyreállításával L. Vestinust bízza meg, ki lovagi rendű férfi volt, de tekintélye s jó hírnevénél fogva a legelsők közé tartozott. A maga mellé vett jósok azt tanácsolták neki, hogy az előbbi szentély maradványait a mocsarakba kell elhordani s a templomot ugyanazon helyen fölépíteni, mert az istenek nem akarják, hogy régi alakja meg legyen változtatva. Június 21-én napfényes időben az az egész terület, mely a templomnak volt szánva, szalagdísszel és koszorúkkal volt körülkötve; katonák, kiknek áldáshozó nevük volt, léptek be termő gályákkal; azután Vestaszűzek, atyás s anyás fiúkkal és leányokkal együtt, forrásból s a folyóból merített vízzel öntözték végig a tért.
Most Helvidius Priscus praetor, miután a területet disznó-, juh-, ökör-áldozattal beszentelte és a pázsit fölött megszemlélte, Plautius Aelianus főpap előmondása után könyörgött Jupiterhez, Junóhoz, Minervához, a birodalom védisteneihez, hogy vállalkozásukat áldják meg, és az emberi kegyeletből építeni kezdett székhelyüket isteni segéllyel juttassák tető alá. Majd megfogta a szalagot, mellyel az alapkő körül kötve és a kötelek egybefűzve voltak, s ugyanakkor a többi tisztviselők, papok, tanácsurak, lovagok, meg sokan a népből, lelkesen és örömmel kapaszkodtak a kötélbe, hogy a roppant kősziklát helyére húzzák. Vegyesen dobáltak az alapba ezüst és arany ajándékokat s ércbányák zsengéit, melyek nem olvadtak még kohóban, hanem teremtett állapotukban vannak. Mert a jósok megmondák, hogy a művet nem szabad kővel vagy arannyal, melynek más a rendeltetése, megszentségteleníteni. Az épület magasságát emelték; a szertartás csak azt az egyet engedte meg, mert az volt a közvélemény, hogy a régi templom nagyszerűségének csorbulására vált alacsonysága.

54. Aközben Vitellius halálának híre Gallia és Germaniában elterjed, megkétszerezte a háború tüzét. Mert Civilis letevén álarcát, most már nyíltan a római nép ellen fordult; a Vitellius-féle légiók pedig inkább akarták tűrni még az idegen igát is, mint Vespasianus császárságát. A gallok is fölemelték fejőket, abban a hitben, hogy seregeinket mindenütt ugyanaz a balsors sújtja, mert el volt terjedve a hír, hogy moesiai és pannoniai téli táborainkat körül fogták a sarmaták és dákok; hasonló hamis hírek szállongtak Britannia felől is. De semmi sem adott nagyobb lendületet annak a hitnek, hogy a birodalom bukás szélén áll, mint a capitolium égése.
„Hiszen a gallok hajdan elfoglalták a fővárost, de mivel Jupiter székhelye épen állt, megmaradt a birodalom; a végzetes tűz most az égiek haragját jelzi, és a druidák üres babonájukban jósolták, hogy a világuralomra az Alpokon túli nemzeteknek van kilátásuk. Elterjedt az a mende-monda is, hogy azok a gall főemberek, kiket Otho Vitellius ellen küldött volt, távozásuk előtt megegyeztek a szabadság érdekében működniük, ha a római népet a polgárháborúk szakadatlan sora és a belső bajok megtörték.


55. Flaccus Hordeonius meggyilkoltatása előtt semmi jelenség sem bukkant föl, a miből összeesküvésre lehetett volna következtetni; de Hordeonius megöletése után hírvivők jártak-keltek Civilis és Classicus, a trevir lovascsapat kapitánya közt. Classicus nemes származásával s vagyonával kitűnt a többiek közűi, s dicsekedett, hogy ő királyi családból ered, ősei békében és háborúban híresek s inkább ellenségei, mint szövetségesei voltak a római népnek. Csatlakoztak hozzájok Julius Tutor és Julius Sabinus, amaz trevir, emez lingón; Tutort Vitellius a Rajna-part felügyeletével bízta meg; Sabinust természetes hiúságán kívül hamis származásával való az a kérkedése is ösztönzi, mintha az ő nagyanyja a Galliában harcoló dicsőült Júliusnak kegyét szépségével és maga-odaadásával megnyerte volna. Ezek titkos beszélgetések közben kikutatja a többiek hangulatát, a kiket hajlandóknak találtak, esküvel kötelezték, s Agrippa-gyarmatában egy magánházban összegyűlnek, mert a városi közönség az efféle vállalkozástól idegenkedett. Néhány ubius és tungur törzsbeli mégis jelen volt, de nagyobb számmal a trevirek és lingónok. Ezek nem tűrték, hogy a tanácskozás hosszúra nyúljon; versenyezve kiabálták, hogy „a római nép bele őrült a viszálykodásba, légiói megsemmisültek, Italia elpusztult, a főváros jóformán megostromoltatott, mindenik hadsereg le van foglalva a maga háborújával. Ha az Alpok szorosait őrcsapatokkal megszállják, a szabadság érzetében összeforradt Gallia kérdezni fogja, hogy hol lel határt az ő ereje.“

56. Helyesléssel találkoztak e szavak; de Vitellius hadseregének maradványaival szemben nem jutottak biztos megállapodásra. Legtöbben úgy vélekedtek, hogy e zavargó, hitszegő, vezéreik vérével bemocskolt embereket le kell kaszabolni. Ám győzött a kímélet szelleme, nehogy a bocsánat reményének eltűntével makacs ellenállásra ingereljék őket; jobbnak látszott tehát együttműködésre nyerni meg. Ha csak az alvezéreket teszik el láb alól, a többi tömeg bűne tudatában és bántatlanság reményében könnyen fog hozzájok csatlakozni. Ez volt az első gyűlés határozata, s embereket küldtek Gallia föllázítására, de még engedelmességet színleltek, hogy Voculát vigyázatlanságában annál biztosabban lepjék meg. Voltak ugyan, a kik Voculának megvitték a hírt, de nem volt elég ereje, hogy meggátolja törekvésüket, mivel a légiók csekély létszámmal bírtak s nem lehetett bízni bennük. Katonáinak gyanús érzülete és a titkolózó ellenség miatt jelenben célszerűnek látván a kölcsönös tettetést és ugyanazon eszközöket, melyekkel őt támadták, alkalmazni.
Agrippina gyarmatába száll le. Claudius Labeo, kiről mondám, hogy elfogták és szabadság nélkül a frízekhez belebbezték, megvesztegetve őrzőit, most ide menekült, s mivel ígérte, hogy ha csapatot adnak rendelkezése alá, a batávokhoz megy és a törzs java részét visszatéríti a római szövetségbe, kapott nem nagy számú gyalog és lovas legénységet, mellyel azonban a batávoknál nem mert semmire vállalkozni, s csupán néhány nervit és baetasit bírt fegyverfogásra, s inkább lopva, mint harcolva beütött a cannifatok s marsákok közé is.

57. Vocula, félrevezetve a gallok ármányától, az ellenségre indul, s nem messze volt már Veterától, midőn Classicus és Tubor kémszemle ürügye alatt előremegy, szövetséget kötöttek a germán vezérekkel. És most először is elválván a légióktól, külön sánccal veszik körűi saját táborukat, mely ténnyel szemben Vocula kijelenti, hogy a „római állam a polgárháború által nincs még annyira fölforgatva, hogy trevirek s lingonok gúnyt űzhessenek belőle. Vannak még hű tartományok, győztes seregek, áll a birodalom szerencséje s vannak bosszuló istenek. Hiszen egykor Sacrovir meg az aeduok, minap Vindex és Gallia egy-egy csata következtében omlottak össze. Most is ugyanazon égi hatalmakat s ugyanazt a sorsot várhatják magukra a szövetségszegők.
Dicsőült Julius és dicsőült Augustus jobban fölismerték az ő érzelmüket; Galba és az adók könnyítése ébresztett bennük ellenséges hangúlatot. Most ellenségül lépnek föl, mivel jármuk könnyű; majd ha kifosztva s mindenekből kivetkőztetve: akkor barátaink lesznek.“ így szólt büszke hangon s miután látta, hogy Classicus és Tutor ragaszkodik hitszegéséhez, megfordul, Novaesiumba vonul; míg a gallok két mérföldnyi távolságban letelepedtek a mezőkön. Ott a járókelő centuriók s katonáknak lelkét megvásárolták pénzen, hogy (hallatlan gyalázat a római hadseregben idegennek fogadjanak esküvel hűséget, s oly nagy bűnük zálogául az alvezérek halálát vagy bilincsre verését alkudták ki. Vocula, ámbár sokan a meghátrálást javalák, gyűlést hív össze, ily beszédet mondott.

58. „Sohasem szóltam még hozzátok úgy, hogy annyira aggódjam értetek, mint a mily biztos vagyok magam felől. Mert örömest hallom, hogy vesztemre készülnek, s a halált oly sok baj közt vigasz s a nyomorúságok véghatára gyanánt várom. De szégyen és szánalom fog el értetek, a kik ellen nem harc és csata készül; mert hiszen ez a hadviselésnek szabálya és az ellenségnek joga. De Classicus a ti kezeitekkel remél hadat viselni a római nép ellen s Galliának uralmával és hódolatával kérkedik. Ha a szerencse és a vitézség cserbe hagy bennünket, elfelejtsük-e még azokat a régi példákat is, hogy a római légiók inkább meghalni kívántak, mintsem, hogy helyükről elűzetni hagyják magukat?
Gyakran engedték szövetségeseink is városaikat feldúlatni, magukat feleségeik s gyermekeikkel együtt tűznek martalékaivá lenni, s vésztüknek nem volt más jutalma a jól teljesített kötelesség hírén kívül. Veteránál most is ínséget s ostromot állnak ki légióink s ijesztés meg ígéret nem tántorítja meg őket. Nekünk fegyvereinken, legénységünkön s kiváló tábori védműveinken kívül van gabonánk és készletünk, elégséges bármely hosszú háborúra. Elegendő volt a minap ajándékúl kapott pénz is, a melyet akár Vespasiánustól, akár inkább Vitelliustól adottnak magyaráztok: bizonyos hogy a római császártól kaptátok. Ti, annyi csatában győzelmesek, kik Geldubánál, Veteránál annyiszor megszalasztottátok az ellenséget, ha most féltek a harctól: az szégyenletes dolog ugyan, de van sánc, vannak falak és a húzás-halasztásnak módjai, míg a közeli tartományokból csapatok és seregek jönnek segítségünkre. Vagy ha az én személyiségem nem tetszik nektek: vannak más alvezérek, tribünök vagy utoljára egy centurio vagy közkatona, nehogy az egész világon híre menjen annak a szörnyűségnek, hogy a ti csatlós szolgálatotok mellett tört be Civilis és Classicus Italiába. Avagy, ha a főváros falai alá vonulnak germánok és gallok: saját hazátokra fogtok fegyvert? Borzad lelkem az ily gonoszság elképzelésétől. A trevir Tutor mellett álltok majd őrt? a batáv fog jelt adni a csatára? és a germánok csapatai közé fogtok újoncokul beosztatni? S mi lesz aztán a bűntett következménye, mikor a római légiók szemközt állanak veletek? Szökevényekből újra szökevények, árulókból megint árulók, az új és régi eskü közt istenektől gyűlölve fogtoki ide s tova lézengeni? Hozzád, legjobb s legnagyobb Jupiter, kit nyolcszázhúsz éven át annyi diadallal tiszteltünk, hozzád Quirinus, Róma városának atyja, imádkozom és könyörgök, hogy ha nektek nem feküdt szíveteken ezt a tábort az én vezérletem alatt romlatlanul és tisztán tartani: legalább ne engedjétek, hogy Tutor és Classicus fertőzze és szennyezze be. A római katonáknak pedig adjatok vagy ártatlan lelket, vagy hamari és kár nélkül való megbánást.“

59. Beszédét a remény, félelem és szégyen érzelmei közt különféleképen fogadták. Vocula eltávozik, az öngyilkosság gondolatával foglalkozott; de szabadosai és szolgái megakadályozták abban, hogy önként megelőzze gyászos halálát, míg Classicus aztán Aemilius Longinus által, ki az első légiónak volt szökevénye, sietett végrehajtani a gyilkosságot. Herennius és Numisius alvezéreknek megelégedett fogságra vetésükkel. Most római fővezéri jelvényeket öltvén, a táborba jött; és ámbár szíve minden gonoszságra edzve volt, nem bírt több szóhoz jutni, csak hogy az esküt fölolvasta. Megesküdtek a jelenlevők Gallia fenségére. Vocula gyilkosát magas tisztséggel, a többieket — kit-kit bűnös szolgálata szerint — jutalmakkal tünteti ki. Ezután Tutor és Classicus osztozkodtak a tennivalókban. Tutor hatalmas sereggel körül keríti Agrippina gyarmatát és a felső Rajna partján fekvő összes katonaságot ugyanazon esküre kötelezte, miután Moguntiacumban megöleti a tribunokat s elkergető a tábori elöljárót, a kik vonakodtak esküdni. Classicus a meghódoltak közűl a legelveteműltebbeket elküldi az ostromzároltakhoz, bocsánatot ígérni nekik, ha a dolgok jelen állapotához járulnak; másként nem lehet semmi reményük; éhséget, fegyvert s végső ínséget fognak szenvedni. A küldöttek a maguk példájával toldották meg az intést.

60. Az ostromzár alatt levőket egyfelől a kötelességérzet, másfelől a szükség hajtja ide s tova a becsület és gyalázat közt. Míg ingadoztak, hiány állott be úgy a szokott, mint a szokatlan élelmi szerekben, elfogyasztva már a vonóbarmokat, a lovakat és más állatokat, olyanokat is, melyeknek, tisztátlan és utálatos voltuk dacára, fölhasználását a kényszerhelyzet tette szükségessé. Végül már gallyat, gyökeret s sziklák közt nőtt füvet rágva, bizonyságát adták a nyomornak s türelemnek, míg fényes dicsőségüket aztán ocsmány véggel szennyezték be, követeket küld Civilishez, életük megkímélését kérni tőle. Kérelmüket sem hallgatta meg, míg Gallia iránt hűségesküt nem tettek. Akkor a tábor zsákmányolását kötvén ki, őröket állított, a kik a pénzt, a vonatlegénységet és a poggyászt visszatartsák s a csak könnyen fegyverzetieket elkísérjék.
Mintegy az ötödik mérföldkőnél előtörtek a germánok s a gyanútlan csapatot megtámadják. A harcra képesek ott helyben, sokan szétszóródott állapotukban estek el, míg a többiek visszafutnak a táborba. A kirabolt tábort felgyújtják s mindazokat, kik a csatából megmaradtak, a tűzvész emésztette meg. Igaz, hogy Civilis panaszkodott s szidta a germánokat, mint a kik az adott szót gonoszul megszegték. De hogy színlelésből tette-e ezt, vagy csakugyan nem bírta visszatartani a dühöngőket: nem lehet bizton megállapítani.