logo

VI December AD

IV. könyv - Vespasianus uralkodásának eleje (I. rész)

1. Vitellius megöletése után inkább csak a háború szűnt meg, mintsem, hogy a béke korszaka is megkezdődött volna. A fegyveres győzők városszerte engesztelhetetlen haraggal üldözték a legyőzőiteket. Gyilkolással voltak tele az utcák, vértől áztak terek és templomok, össze-vissza mészárolták le az embereket, ahogy rajok akadtak. Majd a rakoncátlanság növekedtével fölkutatták s kivonszolták az elrejtőzötteket, s ha egy jótermetű s fiatal embert megláttak, tartozott légyen a polgárság vagy a katonák közé, válogatás nélkül lekoncolták. Ez a vad indulat első föllobbanásában vérrel lakott jól, azután pedig pénzvággyá változott. Sehol sem tűrték, hogy valami elkülönített helyen, vagy bezárva álljon, azt hozza fel okul, hogy Vitellius-pártiakat rejtegetnek. Következett ebből a házak feltörése, az ellenállás pedig okul szolgált a gyilkolásra.
A köznépből a legszegényebbek, a rabszolgák közűi a leghitványabbak maguk árulták el gazdag uraikat, másoknak meg barátaik vezettek nyomára. Mindenfelé jajveszékelés, kiabálás és egy elfoglalt város látványa úgy, hogy visszakívánták Otho és Vitellius katonáinak kicsapongását. A párt vezérei erősek voltak a polgárháború felgyújtására s képtelenek a diadal mérséklésére, mert a zavarok s egyenetlenség közt a legrosszabbaknak van legnagyobb hatalmuk, míg a béke s nyugalom jó erkölcsöket tesz szükségessé. 

2. Domitianus a császári herceg címét és rangját kapta; de nem volt még elég komoly az ügyek vitelére; csak fajtalan és házasságtörő viselkedéseivel adta a császár fiát. A testőrparancsnokság Arrius Varus, a legfőbb kormányhatalom Primus Antonius kezében volt. Ez utóbbi a pénzt s cselédséget a császár családi vagyonából vette, mintha cremonai zsákmány volna; míg a többiek szerénységből, vagy mivel ismeretlenek s a háború folytán homályban maradtak, nem részesültek semmi jutalomban. A megrémült s szolgaságra kész polgárság követelte, hogy a Tarracinából cohorsaival együtt visszatérő L. Vitelliust meg kell előzni s elfojtani a háborúnak lappangó üszkét. Lovasok küldettek előre Ariciába, a légiók hadoszlopa pedig Bovillaeban foglalt állást. Nem is késett Vitellius magát és cohorsait a győző kegyelmére bízni; valamint a katonaság is, egyrészről haragjában, másrészről félelmében, sietett eldobni szerencsétlenül viselt fegyvereit.
A meghódoltaknak hosszú sora, fegyveresektől kisérve, vonult a városba, egyik se könyörgő arccal, hanem szomorú és dacos tekintettel, nem ad semmit a gúnyolódó aljnép tapsára s kötekedésére. Néhányat, a ki dacolni merészelt, levágtak a kísérők; a többiek őrizet alatt tartatának, s egyik sem ejtett ki ajkán valami méltatlan szót, hanem a balsorsban megőrizték vitézségük hírnevét. Azután kivégezték L. Vitelliust, a ki bűneivel hasonló volt testvéréhez, de jobban vigyázott magára annak uralkodása alatt, és szerencsés sorsában nem vett annyi részt, mint a mennyire bevonatott bukásába.

3. Ugyanő napokban Lucilius Bassus könnyű lovassággal küldik Campania lecsendesítésére, melynek városai inkább egymással állottak viszályban, mint megátalkodásban a császár ellen. A katonaság megjelenésével helyre állt a nyugalom s a kisebb községek büntetlen maradtak, de Capuába a harmadik légiót helyezik téli szállásra és a kiválóbb családok keményen sújtanak, mivel Tarracina ellen semmi segítséget nem adtak. Sokkal könnyebb ugyanis visszafizetni a jogtalanságot, mint a jótéteményt, mivel a hálakötelesség tehernek, a bosszú ellenben nyereségesnek tartatik. Elégtételt nyújtott azonban Verginius Capito rabszolgája, kiről mondók, hogy Tarracinát elárulta; ugyanazzal a gyűrűvel ujján, melyet Vitelliustól kapott, feszítették keresztre.
Rómában pedig a tanács megszavazott mindent Vespasianus részére, a mit a császároknak szoktak; jó kedvvel s biztos reménységgel, mert a Gallia s Hispániában kezdődött polgárháború, mely Germaniát s majd Illyriát is mozgásba hozta, Egyiptomot, Judaeát, Syriát s a tartományokat s hadseregeket is mind végig látogatja, mintha kiengesztelődni akarna a világ, végére látszék járni. Növelte a lelkes hangúlatot Vespasianus levele, mely úgy volt írva, mintha még tartana a háború; ilyen volt alakja első tekintetre, de különben mint császár szólalt meg benne, magáról polgárias egyszerűséggel, a közügyről nemes modorban nyilatkozván. A tanács semmi előzékenységet sem múlasztott el, neki magának fiával Titusszal együtt consulságot, Domitianusnak consuli hatósággal praetori tisztséget szavaznak meg,

4. Mucianus is küldött a tanácshoz levelet, mely sokféle beszédre szolgált anyagúi. „Ha polgári állású ember, miért beszél úgy, mint egy közjogi hatalommal fölruházott személy? hiszen néhány nap múlva indítvány gyanánt megmondhatja volt ugyanazokat. Maga a Vitellius ellen való kifakadása is későn jött s nélkülöz minden szabadelműséget; az meg épen fölfuvalkodás az állam ellen és sértő a fejedelemre, mikor azzal dicsekszik, hogy az ő kezében volt a főhatalom s ő ajándékozta Vespasianusnak.“
Egyébiránt az ellenszerv rejtve maradt s csak az alázkodás került fölszínre: sok megtisztelő szó kíséretében adattak meg a diadaljelvények a polgárháborúban szerzett érdemeiért, csakhogy a sarmaták ellen vezetett hadjáratának címe alatt. Primus Antoniusnak a consuli, Cornelius Fuscus és Arrius Varusnak a praetori jelvényeket szavazták meg. Majd az istenek felé fordultak s elhatározták a Capitolium helyreállítását. Minderre nézve Valerius Asiaticus kijelölt consul tette meg az indítványt, míg a többiek arckifejezéssel, meg kézmozdulatokkal s kevesen, a kik föltűnő rangban álltak s elméjük gyakorlott volt a hízelgésben, betanult szónoklatokkal nyilvánítják helyeslésüket.
Midőn Helvidius Priscus kijelölt praetorra került a sor, oly kifejezést adott véleményének, mely az új császárra megtisztelő volt, valótlanságot nem mondott, s azért a tanács rokonérzéssel kisérte. S mégis főleg ez a nap lett rá nézve nagy botránkozásnak s nagy dicsőségnek kezdete.

5. Mivel ismételve emlékeztem meg e még többször is említendő férfiúról: szükségesnek látszik élete, törekvései, meg sorsa felől egyet-mást elmondani. Helvidius Priscus Italiának caracinai kerületében fekvő Cluvii városból vette eredetét; fia volt egy elsőrendű centuriónak, s kiváló tehetségét már nagyon fiatal korában szentelte magasabb tanulmányokra, nem úgymint sokan, hogy pompázó névvel takarja a henye semmitevést, hanem hogy a véletlen esélyekkel szemben annál szilárdabb lélekkel szolgálja a közügyet.
A bölcseletnek azokat a tanítóit követte, a kik csak az erényt tartják szépnek, csak a bűnt rútnak, ellenben a hatalmat, rangot s egyebet, a mi a lelken kívül esik, se a jó, se a rossz közé nem számítják. Csak quaestor volt még, midőn Paetus Thraseától vőűl választják, ipának jellemvonásaiból mit sem sajátított el jobban, mint a szabadságszeretetet; mint polgár, tanácsúr, férj, vő, barát, az élet minden kötelességeihez egyaránt hű, a gazdagságot megvető, az igazság mellett makacsul kitartó, az ijesztéssel szemben állhatatos volt.

6. Némelyek kissé hírszomjasnak tartották, amint hogy bölcs ember is csak utolsó sorban vetkezi le a dicsőség vágyát. Ipának bukásakor száműzve, midőn Galba uralkodása alatt visszatért, Marcellus Epriust, Thrasaea vádlóját, megtámadni készül. Ez a bosszúterv, melyről nem lehet megmondani, nagyobb volt-e, mint a milyen igazságos, pártokra szakította a tanácsot, mert ha Marcellus elesik, bűntársainak egész csapata bukik vele. Először fenyegető csatározás fejlődik ki, melyről mind a két félnek jeles beszédjei tesznek tanúságot, majd, mivel Galba akarata is kétes volt, sok tanácsúr kémlelésére fölhagyott Priscus a dologgal, a mit azután — emberi szokás szerint — sokféle szóval ítéltek meg azok, a kik mérsékletét magasztalták, vagy sajnálták, hogy nem volt következetes. De azon a napon, midőn Vespasianus trónfoglalása felől tanácskoztak, határozatba ment, hogy a császárhoz követség lesz küldendő. Ebből Helvidius és Eprius közt éles szóváltás keletkezett; Priscus a tisztviselők által akarta őket eskü alatt megválasztatni, míg Marcellus titkos szavazást kívánt s ez volt a kijelölt consul véleménye is.

7. Marcell üst azonban az az egyéni szégyenérzet sarkalta törekvésében, hogy mások megválasztásával ne tűnjék föl ő maga mellőzöttnek. Vitájuk lassankint folytonos és ellenséges feleseléssé fajult, mikor Helvidius kérdezte tőle, hogy miért fél Marcellus annyira a tisztviselők választásától? hiszen annyi pénzzel és ékesszólással rendelkezik, hogy e részben sokakat megelőzne, ha bűntetteinek emlékezete nem képezne akadályt. Sorshúzás és szavazó veder nem alkalmas arra, hogy különbséget tegyen a jellemek közt; a nyílt szavazás és a tanács véleménnyilvánítása a legjobb mód, hogy kinek-kinek életfolyásába, jó vagy rossz hírébe bepillantani lehessen.
A közállomány érdeke, Vespasianus tisztelete követeli, hogy azok menjenek eléje, a kiket a tanács a legkifogástalanabbnak tart, a kiktől a császár őszinte szót hall. Hiszen baráti viszonyban állt Vespasianus Thrasaeával, Soranus-szal, Sentius-szal, a kiknek vádlóit ha nem szükséges is elítélni, de mutogatni sem kell. A tanács ezzel az ítéletével mintegy figyelmezteti a császárt, hogy kiket fogadjon bizodalmába, kiktől óvakodjék. A jó uralkodásnak nincs hathatósabb eszköze, mint a jó barátok. Érje be Marcellus azzal, hogy Nérót annyi ártatlan jó ember megrontására bírta; élvezze a maga jutalmát s büntetlen
maradását, Vespasianust pedig engedje át a jobbaknak. “

8. Marcellus erre azt válaszolta, hogy „nem az ő véleményét támadják, hanem a mit a kijelölt consul indítványozott, indulva a régi példák után, melyek a követségeket sorshúzással rendelték kiküldeni, nehogy a kedvezésnek vagy ellenszenvnyilvánításnak hely adassék. Mi sem történt, a miért a régi szokás érvényen kívül helyezendő, vagy a fejedelem megtisztelése valakinek meggyalázására használandó volna; a hódolat nyilvánítására mindnyájan alkalmasok, Inkább azt kell kerülni, nehogy némelyek nyakassága által az új uralom alatt még várakozó s mindenkinek arcát s beszédét gyanúsan vizsgáló közvélemény izgalomba hozassák. Ő emlékszik még azokra az időkre, melyekben született, hogy atyáik s nagyatyáik akkor milyen jelleget adtak a társadalomnak; hogy a megelőző intézményeket csudálták, de a jelenvalókat követték; hogy jó császárok után esdve vágytak, de akármilyet is megtűrtek. Thrasea bukásának éppúgy oka volt a saját beszéde, mint a senatus ítélete; mert gúny tárgyává tette Nerónak kegyetlenségét, s az ily barátkozás nem járt ő rá nézve kevesebb veszéllyel, mint másokra a száműzetés.
Végül, ám mérkőzzék Helvidius erős jellem és bátorság dolgában a Catók és Brutusokkal, mégis egyike volt azon tanács tagjainak, mely szolgalelkűleg viselkedett. Tanácsolja is Priscusnak, hogy ne igyekezzék a császár fölé emelkedni, s az ősz Vespasianust, a diadalmast, két ifjúnak atyját, ne akarja oktatásaival feszélyezni. Mint a rossz császárok korlátlan uralmat igényelnek, úgy a legjobbnak sem tetszik a mértéktelen szabad szó." Ezek a mindkét részről nagy hévvel odadobott szavak ellentétes helyeslésre találtak; de győzött mégis az a párt, mely a követeket sorsolással akarta kiválasztani, mert még a közepes rangú tanácsurak is igyekeztek ragaszkodni a szokáshoz, valamint a legfényesebb nevek hordozói is odahajoltak, tartván az irigységtől, ha ők választanának meg.

9. Következett most egy másik vita. A kincstári praetorok — mert akkor praetorok kezelték az államkincstárt — az általános szegénységről panaszkodván, a kiadások leszállítását követelték. Az erről való gondoskodást a kijelölt consul a terhek nagyságára és az orvoslás nehézségére való tekintetből a császárnak kívánta fenntartani, míg Helvidius azt a véleményt fejezte ki, hogy a tanács intézkedjék. Midőn a consulok a szavazást elrendelték: Volcatius Tertullinus néptribun tiltó szót emelt az ellen, hogy ily fontos ügyről a császár távollétében határozzanak. Helvidius indítványozza, hogy a Capitolium állami költségen állíttassék helyre és Vespasianus járuljon a költségekhez. Ezt az indítványt a mérsékeltek hallgatással mellőzték, azután el is feledték; de voltak olyanok is, a kik majd megemlékeznek róla.

10. Most Musonius Rufus támadt P. Celerre, azzal a szemrehányással, hogy Barea Soranust hamis bizonyságával ejtette tőrbe. Látták ugyan, hogy az ez irányban tartandó vizsgálat föl fogja újítani a vádaskodások utálatos szokását; de a hitvány és vétkes vádlottat nem lehetett pártolni, mert Soranusnak szent volt emléke; Celer pedig, a bölcselet tanítója, majd tanú Barea ellen, s annak a barátságnak árulója s megrontója, a melynek hirdetője gyanánt mutatta magát. A legközelebbi tanácsülés napját tűzik ki az ügy tárgyalására, s nem annyira Musonius vagy Publius felé, mint Priscus és Marcellusra irányult a kíváncsiság most, mikor bosszúállásra volt hangolva a közvélemény.

11. A dolgok ily állapotában, mikor a tanácsurak viszálykodtak, a legyőzőitek haragudtak, a győzőknek nem volt akaraterejük, nem volt törvény és uralkodó személy a polgárság körében: Mucianus bevonulván a fővárosba, egyszerre ő lett mindennek központjává. Primus Antonius és Varus Arriusnak hatalma egyszerre megtört, mint a kikkel szemben Mucianus csak nehezen titkolta haragját, ámbár arckifejezésével leplezgeti. De a közönség, mely a gyűlölködést éles szemmel tudja kikutatni, megfordult és egészen az ő karjaiba veti magát. Csak neki udvaroltak, csak őt ünnepelték. Rajta magán sem múlt semmi, hogy fegyveresektől környezve, lakásait és kertjeit cserélgetve, pompával, megjelenésével, tiszteleti őrségek fölállításával a császári hatalmat gyakorolja, noha a címre nem tartott számot.
A legnagyobb rémületet Calpurinus Galerianus meggyilkoltatása okozta. Fia volt ő Caius Pisónak; semmi rosszat nem tett, de jeles neve s nemes ifjú alakja révén a köznép kedveltjei között emlegették; aztán meg a még mindig ingerült s új mende-mondákban kedvét lelő polgárság közt voltak olyanok, a kik minden alap nélkül azt költötték róla, hogy trónra vágyik. Mucianus parancsára katonai őrséggel fogják körűi, s nehogy a fővárosban való kivégeztetése feltűnést keltsen, a várostól számítva a negyvenedik mérföldkőnél az Appius-úton ereinek fölnyitásával megölik. Julius Priscus pedig, ki Vitellius alatt testőrparancsnok volt, önként vetett véget életének, inkább szégyenből, mint kényszer következtében. Alfenus Varus túlélte saját gyávaságát s becstelenségét. Asiaticus — mert szabadon bocsátott rabszolga volt — rossz eszközökkel szerzett hatalmáért szolgai büntetéssel lakolt.

12. Egy Germaniában szenvedett csapásnak e napokban elterjedt hírét nem nagy szomorúsággal fogadta a polgárság. Hogy seregek kaszaboltattak le, hogy a légiók téli tábora elfoglaltatott, hogy Gallia pártot ütött: minderről nem úgy beszéltek, mint balesetekről. Mi okokból keletkezett ez a háború, az idegen és szövetséges nemzeteknek mely mozgalma folytán gyúlt lángra: bővebben fogom kifejteni. A batávok, része a chatoknak addig, míg a Rajnán túl laktak, belső forrongás következtében kiűzetvén, Galliának szélső lakatlan partvidékét s egyúttal az ott fekvő szigetet foglalták el, melyet élűiről a tenger, hátulról s oldalt a Rajna folyó fogja körűi. Mivel őserejük nem tört meg — a mi ritka eset a hatalmasabbakkal való szövetségben — csak fegyveres csapatokat szolgáltattak a római birodalomnak; a germaniai háborúkban hosszas gyakorlatot szereztek, majd Britanniában gyarapodott hírük, mikor odarendelték csapataikat, melyek régi szokásuk szerint saját főembereik vezetése alatt állnak. Otthon is volt válogatott lovasságuk, főleg úszásban ügyes, úgy hogy fegyvereiket kézben fogva s lovaikat vezetve, egész dandárokban törtek át a Rajnán.


13. Julius Paulus és Julius Civilis királyi származásuknál fogva legeiül álltak ezek között. Paulust lázadás hamis vádja miatt megöleti Fonteius Capito; Civilis láncra verve, Néróhoz küldik, majd Galba fölmentette a vád alól, de Vitellius alatt ismét veszedelemben forgott, mivel a sereg követelte halálát. Ez volt haragjának oka, s egyszersmind reményt is merített a mi mostoha állapotainkból. Ám Civilis másként, mint ahogy barbároknál lenni szokott, éles eszű ember volt, s magát hasonló arcfintora miatt Sertoriusnak vagy Hannibálnak képzeli, nehogy ellenség gyanánt bánjanak vele, ha nyíltan elpártol a római néptől: Vespasianus-szal való barátkozást és párthűséget színlel, s valóban elküldi hozzá Antonius Primusnak egy levelét, melyben meg volt hagyva, hogy a Vitelliustól előhívott segítő hadakat, meg a légiókat a germaniai forrongás ürügye alatt tartsa vissza. Ugyanazt az utasítást adta neki Hordeonius Flaccus négy szem közt, mivel lelke Vespasianushoz hajolt s féltette a hazát a közelgő pusztulástól, ha a háború újra kezdődik és annyi ezer ember ront Italiára.

14. Civilis tehát, elhatározván magát az elpártolásra, egyelőre elrejti mélyebb szándékát, hogy a többit a fejleményekhez képest irányozza, s ily módon kezdé a dolgok új rendjét előkészíteni. Vitellius parancsára a batáv legénység ujoncozás alá hívaték be, a mely már a dolog természeténél fogva is terhes kötelezettséget még nyomasztóbbá tették az intézők kapzsiságból és kéjencségből, mikor öreg vagy erőtlen embereket soroztak be, hogy azután pénzért elbocsássák; viszont még serdűletlen, de szép testalkatú suhancokat (s többnyire már gyermekifjú korukban is szálas termetűek szoktak lenni) kéjelgésre használták föl. Ez bosszankodást szült, s a terveit lázadás szerzői rábírták őket, hogy az újoncállítást tagadják meg.
Civilis a törzs főnökeit s a köznépből a legelszántabbakat lakmározás színe alatt a szent berekbe hiván, midőn látja, hogy az éjszakai tivornyától fel vannak hévülve, „a nemzet magasztalásán s dicsőítésén kezdve, fölsorolja a bántalmakat, a rablást és a szolgaság egyéb nyavalyáit; s mert nem úgy bánnak többé ő velők, mint szövetségesekkel, a hogy előbb, hanem mint szolgahaddal. Mikor fog már hozzájok egy helytartó jőni, igaz, hogy terhes és gőgös kísérettel, de mégis hatalommal? Ki vannak szolgáltatva tábori elöljáróknak s centurióknak, a kiket, miután zsákmány nyal s vérrel jóllaktak, kicserélik, s új módokat s különféle neveket találnak ki a rablásra. Most elöttük áll az újoncozás, mellyel gyermek a szülőktől, testvér a testvértől végleg elszakítják.
Sohasem volt még annyira süllyedt a római hatalom, mint most, s a téli táborban nincs egyéb semmi, zsákmányon és vén katonákon kívűl. Nyissák föl hát szemüket s a légiók üres nevétől ne ijedjenek meg. Hiszen nekik van derék gyalog és lovas haderejük, vérrokonságban vannak a germánokkal, s Gallia is ugyanazt a vágyat táplálja. De még a rómaiak is szívesen látnák ezt a háborút, melynek esetleg kétes fordulatát Vespasianus rovására tudhatnák be; míg a győzelemről nem kell számot adni."

15. Nagy tetszésre talál szavai a hallgatóságnál, barbár szertartással és népies átkozódások közt esküt tétet velők. Követek mennek a cannifatokhoz, hogy bírják őket szövetségre. Ez a származás, nyelv és vitézség tekintetében a batávokkal egyenlő, de számánál fogva csekélyebb néptörzs lakja a sziget egy részét. Majd titkos küldöttek útján Britanniából is megnyerte segítségül azokat a batáv cohorsokat, melyekről föntebb mondtuk, hogy Germaniába küldenek, s ekkor Mogontiacumban állomásoztak. Volt a canninefatok közt egy botor vakmerőségű, de fényes származásánál fogva tekintélyes ember, Brinno, kinek atyja sokszor bocsátkozott ellenünk ellenséges vállalatra, s a Caius-féle játékszerű hadjáratokból büntetlen űzött gúnyt. Tehát egy Róma ellenes családból való származásával megnyerte a törzs tetszését, s pajzsra helyeztetvén, hordozói vállukra emelték s vezérüknek választották. Azonnal előhívja a frízeket (mely egy Rajnán túl lakó nép), két római cohorsnak közelben fekvő téli táborát elfoglalja, s a tenger felől tör be. Katonáink nem látták előre az ellenség támadását, de ha látják volt is, nem lett volna elég erejük visszaverésére; minélfogva a tábor bevétetett s kiraboltatott. Azután a szerte kóborgó s mint békeidőben, szétszóródott római markotányosokra s ügynökökre teszik rá kezüket. Egyszersmind az erődök lerontásával is fenyegetőznek, melyeket azonban a cohors parancsnokok, mivel nem voltak megvédhetők, felgyújtattak. Hadijelek, zászlók s a mi legénység még találkozott, a sziget felső részébe gyűjtenek össze; hadsereg inkább csak neve szerint, mint valósággal, mert Vitellius a segédcsapatok javát magával viszi, itt a szomszédos nerviek s germánok vidékéről való hasznavehetlen tömeget hívta fegyver alá.

16. Civilis abban a hitben, hogy cselfogással kell eljárnia, maga emelt vádat a parancsnokok ellen, a miért az erődöket elhagyták, „holott ő a parancsa alatt álló cohors-szal a canninafátok mozgalmát elnyomja, s ők csak térjenek vissza téli táborukba." Hogy azonban a tanács alatt csalás rejlett és hogy a szétszórt cohorsokat könnyebben lehetne megsemmisítni, meg hogy nem Brinno ennek a háborúnak a vezetője, hanem Civilis: minden világossá lett, midőn lassanként napfényre jöttek bizonyítékai, melyeket a germánok harckedvelő népe nem is titkolt sokáig. Mikor így cselvetése nem sikerűit, erőszakhoz nyúl, a cannifatokat, frízeket s batávokat külön hadcsapatokba osztja; vele szemközt állott föl a rómaiak hadsora, nem messze a Rajna folyótól, s az ellenséggel szembe fordultak azok a hajók is, melyeket a fölperzselt erődökből ide hajtottak.
Nem sokáig tartott még a harc, midőn a tungiok cohorsa átszökött Civilishez, s a váratlan árulástól megdöbbent katonákat -öldökölte szövetséges és ellenség egyaránt. A hajóhad is követte a hitszegés példáját; az evezőlegények egy része, szintén batávok közűi való, színlelt ügyetlenségével gátolta a tengerészeket meg a csatárokat munkájokban, majd ellenszegülve, az ellenséges partra tolták a hajókat; végűl pedig a kormányosokat s centuriókat, ha nem akarták ugyanazt tenni, lekaszabolják, míg a huszonnégy hajóból álló egész raj átszökött vagy elfogták.

17. Hire kelt e győzelemnek akkor mindjárt, jövőre pedig hasznot is hozott. Fegyvert s hajókat, melyekben addig szükséget szenvedtek, szerezvén, a szabadság hőseit Germaniában és Galliában nagy dicséretekkel ünnepelték. A germánok azonnal segélyt ajánló követeket küldtek hozzájok, a gallok szövetségét pedig hízelgéssel s ajándékokkal igyekezett Civilis megnyerni, a cohorsok elfogott parancsnokait visszabocsátván hazájukba, míg a cohorsoknak szabad választásukra hagyta, hogy távozni vagy maradni akarnak-e. Az ott maradók jutalmat kaptak szolgálatukért, a távozóknak ajándékokat adott a rómaiaktól elvett hadi zsákmányból, s egyúttal külön emlékeztette őket szavaival azokra a bajokra, melyeket annyi évig szenvedvén, a nyomorult szolgaságot hamis néven békének nevezték.
„A batávok, ámbár adómentességet élveztek, közös uraik ellen fogtak fegyvert; az első csatában megverték s legyőzték a rómaiakat. Hátha még Gallia is lerázza jármát: mi marad akkor Italiának? A tartományok vérével győzik le a tartományokat. Ne gondoljanak Vindex harcára; hiszen batáv lovasság tiporta le az aedusokat és avernokat; Verginius segédhadai közt is voltak belgák, s igaz voltában fogva föl a dolgot: Gallia a maga fegyverétől omlott össze. Most mindnyájan egy párton vannak, megtoldva még azzal a katonai fegyelemmel is, a mit a római táborokban tanultak. Vannak velők régi cohorsok is, melyek előtt a minap Otho légiói porba húlltak. Maradjon rabszolga Syria, Ázsia és a zsarnoksághoz szokott Kelet; Galliában még sokan élnek, a kik az adófizetés előtti időkben születtek. Hiszen Quintilius Varus vereségével hajdan kiűzetett már Germaniából a szolgauralom, pedig nem Vitellius császárral, hanem Augustus Caesárral szemben kellett kardra kelniök. Szabadságot adott a természet még az oktalan állatoknak is; de a vitézség tulajdon java az embernek. Isten a bátrakat segíti, minélfogva ragadják meg s karolják föl ők, a kik szabadon mozognak, a lenyűgözötteket, a teljes erejükben levők a kifáradtakat. Míg némelyek Vespasianus, mások Vitellius pártján állnak: mind a kettő ellen kínálkozik nekünk alkalom. “
Így Galliára s Germaniára függesztvén tekintetét: ha vállalkozása sikerűi, a leghatalmasabb s leggazdagabb nemzetek fölötti uralom lebegett szemei előtt.

18. Flaccus Hordeonius azonban Civilis első terveit nemtörődésével táplálta. De mikor rémült küldöncök meghozták a tábor megostromlásának, a cohorsok megsemmisítésének hírét, és hogy a batáv szigetről elűzetett minden, a mi római: parancsot ad Munius Lupercus alvezérnek, a ki két legio téli táborának élén állt, hogy vonuljon ki az ellenségre. Lupercus az ottlevők közűi a sorhadi katonákat, a legközelebb fekvőkből az ubiakat s a nem messze állomásozó trevér lovasokat sebtében átküldi a Rajnán, hozzájok ad egy batáv lovasosztályt, mely noha már rég el volt csábítva, mégis hűséget színlelt, hogy a csata színhelyén hagy cserbe a rómaiakat, nagyobb hírt kapjon szökéséért. Civilis az elfogott cohorsok hadi jelvényeivel körülvéve, hogy saját katonáinak újonnan szerzett dicsőségüket tartsa szemük előtt, az ellenséget pedig a csapás emlékezetével ijessze: saját anyját s nővéreit, s egyszersmind a többieknek hitveseit s gyermekeit hátul helyezteti el, buzdításul a győzedelemre és szégyenökre azoknak, a kik megfutnának.
Mikor a csatatér férfiak énekétől, asszonyok üvöltésétől lett hangossá, a légiók s cohorsok nem válaszoltak hasonló lármával. A balszárnyat a batáv lovasosztály födetlen hagyta átszökésével, s mindjárt ellenünk is fordult. De a sorhadi katonaság, ámbár nehéz helyzetben, szilárdan tartja a fegyvert és rendet. Az ubiak és treverek segédcsapatai csúfos futásban szétszóródva, össze-vissza száguldoztak a mezőkön. Ezekre vetik magukat a germánok s ezalatt sikerűit a légióknak elmenekülni azon táborba, mely Vetera nevet viselt. A batáv lovasosztály parancsnokát Claudius Labeót, ki Civilisnek városaik viszályaiban versenytársa volt, nehogy megöletése honfitársainál gyűlöletet keltsen, ha pedig maguknál tartják, egyenetlenségre szolgáltasson okot: a frízekhez hurcolják. Vetera Xanten mellett, nem messze a Weseltől. 

19. Ugyanebben a napokban a batávok és canninefatok azon cohorsait, melyek Vitellius parancsára a fővárosba indultak, utoléri Civilis futárja. Mindjárt fölfutta őket a gőg és dac, s útjuk jutalmául külön adományt, kétszeres zsoldot, s a lovasok számának szaporítását követelték, mint a miket nekik Vitellius is megígért; nem hogy csakugyan megkapják, hanem hogy okuk legyen a zavargásra. És Flaccus sok engedménnyel sem ért el semmi egyebet, mint azt, hogy hevesebben követelték, a miről tudták, hogy meg lesz tagadva. Flaccust tehát cserben hagyván, alsó Germaniába mentek, Civilishez csatlakozandók. Hordeonius akkor a tribünök és centuriók bevonásával a felől tanakodott, hogy az engedelmességet megtagadók ellen alkalmazzon-e erőszakos rendszabályokat; majd természetes gyöngeségénél fogva s mivel haboztak alárendeltjei is, a kiket a segédhadak kétes hangulata és a légióknak a rögtönös újoncozás által új elemekkel kiegészített állapota aggasztott: arra a határozatra jött, hogy táborban kell tartani a katonaságot.
Mikor pedig ezt megbánta és azok is kárhoztatták, a kik előbb tanácsolták volt: mintha üldözőbe akarná venni az ellenséget, levelet írt Herennius Gallusnak, az első legio alvezérének, a ki Bonnát tartá megszállva, hogy akadályozza meg a batávok átkelését; ő a maga seregével nyomon követni fogja. El is lehetett volna nyomni őket, ha innen Hordeonius, amonnan Gallus kétfelől megindított csapataikkal közre fogják. De Flaccus fölhagyott szándékával, s egy másik levélben utasítja Gallust, hogy ne akadályozza az elvonulókat. Ebből keletkezett aztán az a gyanú, hogy az alvezérek tudtával tört ki a háború, s mindaz, a mi már megesett, vagy a miből jövőben félni lehetett, nem a katonaság tunyasága miatt, se nem az ellenség ereje folytán, hanem a vezérek fondorsága következtében történt.

20. Midőn a batávok a bonnai táborhoz közelednek, előre küldtek embereket, a kik a cohorsok azon nyilatkozatát megvigyék Herennius Gallusnak, „hogy nem folytatnak ők háborút a rómaiak ellen, a kik mellett annyiszor harcoltak, hanem a hosszú és meddő békében kifáradva, hazájukba és nyugalomra vágynak. Ha senki sem szegül ellenük, kártétel nélkül folytatják útjokat; de ha fegyverrel állnak eléjük, karddal fognak utat nyitni. “ Az ingadozó vezért rábeszélték a katonák, hogy kísérelje meg a harc szerencséjét. Háromezer sorhadi katona és belga néphad, egyszersmind a paraszt népség s tábori csőcselék gyáva, de a veszedelem előtt nagyszájú csapata ront elő, hogy a kisebb számú batávokat körűlszárnyalja. Ezek, mind régi katonák, ékalakú hadoszlopba tömegesűlnek, zsúfoltan mindenfelé, elül, hátul s oldalvást egyaránt födve; így a mieink vékony sorát keresztül törik. A belgák hátrálása után visszaszoríttatik a legio, s ijedtében mindenki a sánc és kapuk mögé menekült. Itt esett a legnagyobb vérontás; az árkok testhalmokkal teltek meg, s nem csak öldöklő kardtól és sebtől, hanem lezuhanás következtében és saját fegyverük által is sokan pusztultak el. A győzők elkerülvén Agrippa gyarmatát, mivel további útjuk alatt semmi ellenséges kihágást nem követtek el, azzal mentegették a bonnai csatát, hogy az ő békét kérő szavuk nem találván meghallgatásra, kénytelenek voltak magukon segíteni.

21. A régi cohorsok hozzácsatlakozásával most már Civilis egy igazi hadseregnek vezetője lett, de mivel nem volt tisztában a teendővel s latra veti Róma hatalmát: a vele levő összes csapatokkal letéteti a hűségesküt Vespasianusnak s követséget küld ahhoz a két légióhoz, mely az előbbi ütközetben megveri, Veteratáborba vette magát, hogy fogadják el ugyanazt az esküt. Azt a választ adják, hogy „se az árulónak, se az ellenségnek tanácsával nem kívánnak élni. Van nekik császáruk Vitelliusban, a kiért hűségüket s fegyvereket éltük fogytáig meg fogják őrizni. Minélfogva a batáv szökevény ne avatkozzék római ügyekbe, hanem várja be a bűneivel kiérdemelt büntetését. “ Midőn ezt tudtul adták Civilisnak, a batávok összes törzsét fegyveres fölkelésbe ragadta; csatlakoznak a bruktérok, tanctérek, s hírvivők által az egész germán világ fölhivatott, zsákmányt és dicsőséget szerezni.

22. A háború felvonuló zivatara ellen a légiók parancsnokai, Munius Lupercus és Numisius Rufus megerősítik a sáncot és falakat. A hosszas béke alatt, nem messze a tábortól, egy vidéki város nagyságával vetekedő építményeket lerombolták, nehogy az ellenség hasznukat vehesse. De nem gondoskodtak, hogy élelmi készletet szállítsanak a táborba; megengedték, hogy rablással szerezzék be, s így néhány nap alatt rossz gazdálkodással elfogyasztották azt, a miből a szükség napjaiban hosszú ideig kellett volna kijönni. Civilis a batávok derék hadát a közép hadoszlopba állítva, hogy annál ijesztőbb legyen a látvány, a Rajna mindkét partját megtörni germán csapatokkal, míg a síkon lovasok száguldoztak, s egyszersmind hajóikat fölfelé hajtották a folyamon. Itt a rég szolgáló katonák hadi jelvényei, amott az erdők és berkekből előhozott állatképek, a szerint, a hogy mindenik törzs csatára fölvonulni szokott, a kűl-és polgárháború tarka látványával megdöbbenték az ostromlottokat. Es a vívók reményét fokozta a sáncnak nagy terjedelme, a mely két legio számára készítve, most alig ötezer római fegyveresnek védelmére volt bízva; de a mindenféle gyülevésznép, mely a béke megzavarásakor oda sereglett, hadi szolgálatra is föl volt használható.

23. A tábor egy része enyhén emelkedett egy magaslatra, míg a másik részhez síkról lehetett hozzáférni. Augustus ugyanis úgy gondolta, hogy a téli táborból féken tartani s elnyomni lehet Germániát, és sohasem fog oly baj beállni, hogy a mi légióink bezárására kerülhetne a sor, minélfogva se a talajra, se a védművekre nem fordítottak különösebb gondot; elégnek látszott az. erő, hatalom meg a fegyver. A batávok és Rajnán-túliak, hogy vitézségük külön-külön jobban szembe tűnjék, törzsenként foglalnak állást, és távharcot kezdenek. De miután lövedékeik többnyire a tornyokon és a falak párkányzatán sikertelen akadtak fönn, a fentről hajigáit kövek pedig megsebezték őket: zajongva és rohammal támadnak a sáncra, és sokan a mellé támasztott hágcsókon, mások pedig a többiek által alkotott pajzs fedélen keresztül már föl is kapaszkodtak, midőn kard-, pajzsütéstől sújtva, karók és dárdák hegyére buknak alá, miután kezdetben, míg kedvezett a szerencse, túlszilaj bátorsággal törtek előre. De most zsákmányszomjukban a kudarcot se vették föl s gépekkel is kísérletet tettek, bár szokatlan volt az nekik, nem is voltak jártasok azoknak kezelésében; míg aztán szökevények és foglyok megtanítják őket, hogyan kelljen faanyagból hídszerű alkotmányt készíteni, alátett hengereken előretolni,, hogy némelyek azon állva, mintegy töltés tetejéről hurcoljanak, míg mások belül elrejtőzve aláássák a falakat. De a számszeríjakról dobált kövek szétzúzták az irdatlan művet; a sánckosarakat s védfödeleket készítőkre pedig égő dárdákkal lövöldöztek, úgy hogy az ostromlók tűzveszélybe kerültek, míg kétségbe esve a felől, hogy erőszakkal boldogulhassanak, várakozó állást foglaltak el, tudván, hogy csak kevés napra való eleség van bent, és fegyveres szolgálatra alkalmatlan nagy tömeg. Számítottak arra is, hogy a szükség árulókat fog teremteni, hogy a rabszolgák hűsége meginog, valamint a háború véletlen esélyeire is.

24. Flaccus azalatt értesülvén a tábor ostromáról, Galliába segélykérő követeket küld és sorhadi válogatott katonákat ad a huszonkettedik legio parancsnokának Dillius Voculának keze alá, hogy a part mellett minél nagyobb napimenetekben sietve vonuljon oda; maga a beteges és katonáitól gyűlölt vezér hajón útazott. Mert félre nem érthetőleg zúgolódtak, hogy „Mogontiacumból elbocsátották a batáv cohorsokat, titkolták Civilis törekvéseit, szövetségökbe fogadták a germánokat. Se Primus Antonius, se Mucianus támogatásából nem nyert Vespasianus nagyobb gyarapodást; nyílt ellenségeskedést és fegyverfogást nyíltan el lehet hárítani; de a fondorlat és csel homályban működik s azért nehezen kikerülhető.
Szemben áll Civilis, rendezi hadsorait, míg Hordeonius szobájából és ágyából osztogat oly parancsokat, melyek az ellenségnek válnak hasznára. Vitéz férfiaknak oly nagy fegyveres erejéről egy beteges aggastyán rendelkezik; meg kellene inkább ölni az árulót, és sorsukat, vitézségöket megváltani egy átok nyomása alól.“ Az ily szavak hatása alatt lázongókat még jobban föltüzelte egy Vespasianustól érkezett levél, melyet Flaccus, mivel titokban tartani nem lehetett, fölolvasott a gyűlés színe előtt, s a levél hozóit bilincsbe verve, Vitelliushoz küldi.

25. így lecsilapodtak a kedélyek, s Bonnába az első legio téli táborába szálltak. De itt még bőszültebbek voltak a katonák Hordeoniusra, kinek a kudarc vétkét tulajdonították. „Mert az ő parancsára bocsátkoztak csatába a batávokkal, abban a föltevésben, hogy Mogontiacumból a légiók utánuk jönnek; ugyancsak az ő árulása folytán verettek meg, midőn semmi segítség nem érkezett. Nem tudják ezt a többi hadseregek, s a főhadparancsnoknak sem adták hírűi, holott pedig annyi tartomány együttes erejével a hirtelen kitört lázadást könnyen lehetett volna elnyomni. Hordeonius mindazon levelek másolatát, melyekkel Galliából, Britannia meg Hispániából segítséget kért, fölolvastatá a sereg előtt és elkövette azt az oktalan tettet, hogy a leveleket átadja a légiók sasvivőinek, kik azokat előbb olvasták föl a katonaság, mint a vezérek előtt. Majd bilincsbe veretett egyet a lázongok közűi, inkább, hogy hatalmát gyakorolja, minthogy épen az az egy lett volna a hibás.
A sereg Bonnából Agrippina gyarmatára indíttaték, csatlakoznak hozzá segédhadak a galloktól, a kik kezdetben a rómaiak ügyét hathatósan támogatták; de mikor a germánok erőre kaptak, több gall törzs ellenük fogott fegyvert a szabadulás reményében s attól a vágytól indíttatva, hogy ha a jármot lerázzák, ők lesznek az urak. Növekedett a légiók elkeseredése, s annak az egy katonának bebörtönzése nem ijeszti őket el, kivált mikor az bűnrészességgel vádolta a vezért, mintha benne, a ki közbenjáró volt Civilis és Flaccus közt, az igazság tanúját akarná hamis váddal föláldozni. Ekkor Vocula csudás bátorsággal az emelvényre lép s megfogatván a szájas katonát, vesztőhelyre viteti s míg a rosszak megrémülnek, a jók hallgattak parancsára. Mivel most egyetértőleg Voculát kívánták vezérül, Flaccus átengedte neki a parancsnokságot.

26. De sok egyéb dolog is izgatólag hatott a meghasonlott kedélyekre: a zsold s élelem hiánya, hogy Gallia megtagadta egyszerre az újoncállítást és az adózást; hogy a Rajna az azon égalj alatt szokatlan száraz időjárás következtében alig volt hajózható, e miatt szűkén folyt a szállítás s az összes partok mentén őrállomásokat kellett szervezni, hogy a germánokat a gázlókon való áthatolásban megakadályozzák; végül ugyanez okból kevesebb volt a termés és több a fogyasztó. A tudatlan emberek a vízhiányt is baljóslatul magyarázták, mintha a folyamok is, a birodalom régi védhatárai, cserben hagynának bennünket. Ami békeidőben véletlen vagy természetes eset, most balvégzetnek s az istenek haragjának mondaték.
Miután Novaesiumba vonultak, a tizenhatodik legio csatlakozik hozzájuk. Vocula mellé az ügyvitel egy részére Herennius Gallus rendeltetik; de nem mertek mindjárt az ellenségre menni, hanem tábort ütnek egy helyen, melynek neve Gelduba, hol a legénységet csatározás! gyakorlatokkal, erődítési munkákkal, sáncolással és egyéb hadi készületekkel edzették. Hogy pedig zsákmánnyal is élesszék kedvüket, a Civilissei szövetségre lépett cugernok közel fekvő falvaira vezeti Vocula a sereget, míg annak egy része Herennius Gallusszal maradt vissza.

27. Egy gabonával terhelt hajó nem messze a tábortól, történetesen zátonyra jutott, s a germánok a maguk partjára akarták húzni. Nem tűrte ezt Gallus és segítségül küldött oda egy cohorsot; de a germánok^ száma is szaporodott s a mint lassankint segítő emberek gyűltek össze, harcra került a dolog s a germánok a mieinknek nagy veszteségével magukhoz ragadják a hajót. A legyőzőitek — a mi most szokássá fajult — nem a maguk gyámoltalanságának, hanem az alvezér árulásának tulajdonították a hibát. Kivonszolják őt sátrából s ruháit összetépve, testét ütlegelvén, ráparancsolnak, mondja meg, mily áron s kikkel együtt árulta el a hadsereget.
Megint Hordeonius ellen fordul gyűlöletük; őt mondják a bűn szerzőjének, emezt eszközének, amint, hogy a halálos fenyegetésektől megrémült ember maga is Hordeoniusra hárítja az árulás vádját. Bilincsbe verik, de Vocula megérkeztével szabadon bocsátják, s ő másnap a lázadás szerzőit halállal bünteti; ily nagy változatosságot mutatott föl ez a sereg majd a rakoncátlanság, majd a türelem dolgában. A közkatona kétségtelenül hű volt Vitelliushoz, míg a kényesebb urak Vespasianus felé hajoltak. így halmozódott aztán föl váltakozva bűntett és büntetés, engedelmességgel vegyülve az őrjöngés, úgy, hogy nem voltak féken tarthatók azok, a kiket megfenyíetni pedig lehetett.

28. Civilis ügyének ellenben hatalmas lendületet adott az egész Germania csatlakozása, melyet a legelőkelőbb túszokkal biztosítottak. Ö a legközelebbi vidékeket, az ubiak és treverek földjét dúlatja; más csapatot átküld a Mosán, hogy a menapiokat és morinokat meg Gallia széleit szorongassa. Mind a két helyen zsákmányoltak, kíméletlenebb módon az ubioknál, mivel ezek germán törzsű létökre megtagadták hazájukat és római szóval Agrippinaiaknak nevezték magukat. Marcodurum faluban, távol a parttól gondatlanul tanyázó cohorsaik levágatának. De azután az ubiok sem maradtak tétlenül, sőt Germaniába csaptak zsákmányolás végett, eleinte büntetlenül, de azután tőrbe kerültek; mint általában az egész háború alatt nagyobb volt hűségük, mint szerencséjük.
Civilis az ubiok leveretése után elbizakodván s a sikerekből nagyobb bátorságot merítvén, nyomatékosan sürgeti a légiók körülkerítését, és szoros zárlatot tartott fönn, nehogy hozzájok valami útban levő segélynek híre bejusson. A gépek kezelésével s a védmunkálatokkal a batávokat bízza meg; a Rajnán-túliakat, a kik ütközetet kívántak, a sánc lerombolására, s mikor visszanyomták őket, arra utasítja, hogy újból támadjanak, mivel számuk nagy volt, veszteségük pedig csekély.

29. Az éjszaka sem vetett végett a küzdelemnek; fát hordtak körös-körűi s meggyújtották, s lakmározás után is bortól mámorosán, oktalan vakmerőséggel indultak újra csatázni. Lövedékeik a sötétben nem találtak, míg a rómaiak, a mint láthatóvá lett a barbárok hadsora, vagy egyik-másik, a kit merész előnyomulása vagy csillogó jelvénye elárult, biztos célpontul kapták őket. Belátta ezt Civilis s eloltatván a tüzet, az egész támadást sötétben parancsolja végrehajtani. Most zűrzavaros zaj, bizonytalan lótás-futás; biztosan célozni vagy védekezni lehetetlen volt; a honnan a lárma hangzott, oda fordultak, arra irányozták karukat. Vitézség nem használt, a véletlen mindent összezavart, s gyávák nyilai alatt gyakran a legderekabbak hulltak el.
A germánoknál a vak düh vezetett; a veszélyhez szokott római katona vaspántos rudakat, súlyos kődarabokat nem vaktában dobált közéjük. Ha az ostromművön dolgozók vagy a hágcsót odatámasztók zöreje kezük ügyébe hozta az ellenséget: pajzsuk csúcsával verték, dárdával üldözték; sokat, mikor már a falra fölléptek, tőrrel döftek le. Így telt el az éjszaka és a nap új harcra sütött föl.