logo

XXIII September AD

Történetek könyvei - III. könyv (III. rész)

61. Nemsokára megjöttek a légiók is, s a sereg megszaporodásának hírétől megijed, Vitellius cohorsai, tétováztak, és senki sem buzdítja őket harcra, de sokan az átpártolásra, a kik vetekedve törekedtek saját századaikat és szakaszaikat átadni ajándékul a győzőnek és maguknak jövendőre a hálát biztosítani. Ilyenektől jött a tudósítás, hogy a közeli mezőségen fekvő Interamna négyszáz lovasból álló helyőrséggel van megszállva. Tüstént oda küldeték Varus egy könnyű csapattal; a kik kevesen ellenálltak, azokat levágták, a többiek fegyvereik eldobása után kegyelmet kértek. Néhányan táborukba visszafutván, mindent rémülettel töltöttek be, s szátyárkodva tódíták az ellenség vitézségét és számát, hogy az őrhely elvesztésének gyalázatát enyhítsék. És Vitellius pártján már nem fenyegette büntetés a gonosztettet; a pártütők jutalmazása felforgatja a hűséget s csak a hitszegésben való verseny maradt hátra. Gyakori volt a tribünök és centuriók átszökése, mert a közlegénység még kitartott Vitellius mellett, míg Priscus és Alfenus, elhagyjűk táborúkat, visszatértek Vitelliushoz s ezzel az árulás szégyene alól mindenkit feloldottak.

62. Épen e napokban végezték ki Fabius Valenst urbinói börtönében. Fejét fölmutatták a Vitellius-parti cohorsoknak, hogy ne tápláljanak többé reményt. Mert azok előbb hitték, hogy Valens elmenekült Germaniába és ott régi s új hadakat állít talpra; de most levágott fejének láttára, elvesztették reménységüket. Flavius hadserege is, roppantul megnövekedett bátorsággal, úgy fogta föl Valens halálát, mint a háború befejezését. Született Valens Anagniában lovagi csal ádból; nyegle természetű, de nem tehetségtelen embernek lett volna mondható, ha a nagyvilági modort gúnyolódással nem hajhássza.
Nero alatt a Juvenalia-játékokon mintegy kényszerűségből, majd azután önként lépett föl mimus-színész szerepében, több ügyességgel, mint illendő módon. Mikor egy légiónak alvezére lett, támogatta is Verginiust s rossz hírbe is hozta. Fontejus Capitót elcsábítja, vagy mivel elcsábítani nem bírta, megölette; Galbát elárulta; Vitelliushoz hű maradt, s csak a mások hitszegése helyezte őt kedvezőbb világításba.

63. Vitellius katonasága, mikor a remény útja mindenfelől el volt vágva előtte, át akarván a másik pártra menni, de nem dísztelenül, hanem hadi jelvényei s zászlói alatt: beszállt a Narnia alatt elterülő mezőkre. A Flaviusi sereg pedig, mintegy csatára készen és hadi díszben, az út körűi sűrű rendekben állott föl. Közre bocsájtják a Vitellius-pártiakat s a körülfogottakhoz kegyelmes szavakat intéz Primus Antonius, s parancsolja, hogy egy részük Narniában, más részük Interamnában legyen állomáson. Egyszersmind a győztesek részéről légiókat hagytak mellettük, melyek nem lehettek terhükre, ha nyugton maradnak, s viszont biztosítékul szolgáltak minden dac ellen.
E napok folytán Primus és Varus gyakori küldöncök útján nem szűntek biztonságot, pénzt és Campania voltmely magános helyére való visszavonulást ajánlani föl Vitelliusnak, ha letevén a fegyvert, magát s gyermekeit Vespasianus kegyelmére bízza. Ily tartalmú levelet írt hozzá Mucianus is, a mely ígéretekben jóformán bízott is Vitellius s kezdett szolgáinak számáról s a partvidék kiválasztásáról szólni. Oly elbutulás vett hatalmat lelkén, hogy ha a többiek nem figyelmeztetik fejedelem-voltára, maga elfeledkezett volna róla.

64. A főváros előkelő emberei azonban bíztatták Flavius Sabinust, mint a város elöljáróját, hogy „vegye ki a maga részét a győzedelemből meg a hírességből. Hiszen saját katonasága van neki a városi cohorsokban; az éjjeli őrök cohorsai is mellette lesznek, meg az ő rabszolgáik s aztán a párt szerencséje, s egyébként is a győzőnek minden körülmény kezére játszik. Ne engedje át a dicsőséget Antoniusnak meg Varusnak. Vitelliusnak kevés s a mindenfelől érkező szomorú hírektől elcsüggedt hadereje van; a nép lelke ingatag; ha ő vezérként mutatja magát nekik épen úgy fognak hízelegni Vespasianusnak; Vitellius még a szerencsében sem bizonyította magát igazi férfinak, most pedig, mikor minden összeomolni készül feje fölött, egészen meg van bénulva. A háború befejezésének háláját az fogja kiérdemelni, a ki a fővárost hatalmába keríti; Sabinus föladata, hogy a főhatalmat testvére számára biztosítsa; az pedig Vespasianus dolga lesz, hogy Sabinus első helyen álljon a többiek közt.“

65. Nem hallgatja ő fölbuzdult lélekkel az ilyen szavakat, mert hiszen öreg kora -miatt el volt gyöngülve; de voltak olyanok is, a kik azzal a rejtett gyanúval támadták meg, mintha irigységből s testvérének szerencséje által táplált féltékenységből tétováznék. Mert Flavius Sabinus az idősebb testvér volt, s mikor még mind a ketten polgári állapotban éltek, tekintélye meg pénzével megelőzte Vespasianust, s úgy beszélték, hogy annak megtámadott hitelét fösvény módon állítja lábra, házának és földjeinek zálogba vétele által. Ezért habár színleg fennállott köztük az egyetértés, titkolt meghasonlásuktól mégis lehetett tartani. Találóbb az a magyarázat, hogy a szelíd lelkű ember iszonyodott a vértől s öldökléstől, s e miatt gyakori értekezletekben tárgyalt Vitelliussal a békéről s hogy mely föltételek alatt lehetne megszűntetni a háborúskodást. Gyakran összejöttek otthon, s végül — amint mondják — Apollo templomában kötöttek egyezséget. Nyilatkozataik és szavaik mellett tanúskodott Cluvius Rufus és Silius Italicus; arckifejezésükről megjegyezték a távolabb állók, hogy Vitelliusé aljas és nemtelen, a Sabinusé nem örvendező, sőt inkább szánakozó volt.

66. Hogyha Vitellius az ő embereinek gondolkozását oly könnyen változtatja volt meg, mint a hogy maga engedett: Vespasianus serege vérontás nélkül lépett volna a fővárosba. De Vitelliusnak épen legőszintébb hívei utasítják vissza a békét és föltételeit, rámutatva a veszélyre s gyalázatra, meg hogy a szerződés megtartása a győző kénye-kedvétől függ. „Nagyobb önérzet is lakik Vespasianusban, hogy sem maga mellett Vitelliust magánemberként élni engedné; sőt még a legyőzőitek sem fogják megtűrni, s így veszedelem származik a könyőrületből. Igaz, hogy ő maga már öreg, s jóból-rosszból eléggé kivette részét; de mi lesz a neve, mi lesz az állása fiának Germanicusnak? Most pénzt, családot s kellemes otthont ígérnek Campania partjain; de ha Vespasianus elnyeri a főhatalmat, se ő, se barátai, se még seregei sem fogják magukat biztonságban érezni, míg a vetélytárs el nincs téve láb alól.
Még az elfogott és előre nem látható esetekre tartogatott Fabius Valens is tűrhetetlen volt az ő szemükben, nemhogy Primus és Fuscus, meg a párt címere, Mucianus vállalkoznék Vitellius-szal szemben más szerepre, mint hogy elvesztésére törekedjenek. Se Caesar Pompeiust, se Augustus Antoniust nem hagyta életben, s hihető-e, hogy Vespasianus, Vitelliusnak alárendeltje, mikor ez együtt viselt consulságot Claudiussal, nemesebb magatartást tanúsítana azoknál? Inkább szánja el tehát magát, a hogy atyjának censori méltósága, hármas consulsága s családjának annyi jeles érdemei követelik, legalább a végszükség esetében egy bátor tettre. Szilárdan áll mellette a katonaság, megvan a nép ragaszkodása, s végre is nem következhet valami gonoszabb, mint az, a mibe önként akarnak rohanni. Meg kell a legyőzőiteknek, meg kell a hódoltaknak halniuk; csak arról lehet szó, hogy végső leheletük gúny és bántalmak közt, vagy vitéz embernek módjára szálljon-e el."

67. Ám Vitellius süket volt az erélyes tanácsok meghallására; lelkét elnyomta a szánalom és az a gond, hogy a makacs fegyveres ellenállással irgalmatlanabbá tehetné a győzőt felesége s gyermekei iránt. Élt még vénségtől elgyöngült anyja is, a ki azonban családjának végromlása elől csak néhány nappal korábbi, alkalmas időben bekövetkezett halálával a sírba menekült, fia császárságából csak a gyász jut neki osztályrészül, meg jó emlékezet az embereknél. December 18-án, mikor a légiónak és cohorsoknak, melyek Narniánál meghódoltak, elpártolásáról értesült Vitellius, leszáll a palatiumról gyászos öltözetben, szomorú háznépével maga körűi. Egy gyaloghintócskában hozták, mintegy temetési pompára, kis fiát; a nép — nem időszerűleg — kedveskedő szavakban tört ki, míg a katonaság baljós hallgatásba merült.

68. És senki sem tudott az emberi sors forgandóságáról annyira elfeledkezni, hogy meg ne indította volna ez a látvány, mikor Róma fejedelme, kevéssel előbb még az emberiség ura, ott hagyván magas méltóságának székhelyét, népén és fővárosán keresztül távozik trónjáról. Soha se láttak, soha se hallottak ilyet. Hirtelen erőszak nyomta el a dictator Caesart, titkos cselvetés Caiust, az éj és ismeretlen mező takarta Nero futását, Piso és Galba mintha csatatéren hulltak volna el. De Vitellius a maga által összehívott gyülekezetben, saját katonai közt, nőknek is szemük láttára, kevés s a jelen szomorú pillanathoz illő szavakat mondván, hogy „a béke és a közjó érdekében távozik; csak tartsák őt meg emlékezetükben, s testvérén, hitvesén s ártatlan korban levő gyermekein könyörüljenek", egyszersmind fiát karjaiban fölmutatva, majd egyikük s másikuknak, majd mindnyájuknak jó akaratába ajánlja; végül pedig, mikor hangja sírásba fulladt, oldaláról leoldott tőrét, mint a polgárok élete s halála fölötti hatalom jelét, visszaadta a mellette álló Caecilius Simplex consulnak.
Mikor a consul nem fogadta el és a gyülekezetben állók is ellenezték, távozni készült, hogy a császári hatalom jelvényeit Concordia templomában rakja le és testvére házába menjen lakni. Most még nagyobb lármát csaptak azok, a kik a magán házban való lakásnak ellenszegültek és a palatiumba hívták. Elzártak előtte minden kijárást, annak az egynek kivételével, melyen a szent útra lehetett jutni, s ő mást tenni nem tud, visszatért a császári palotába.

69. Már előzőleg elterjedt az a hír, hogy lemondott a császárságról, s Flavius Sabinus parancsot intézett a csapatok tribunjaihoz, hogy a katonaságot tartsák féken. így mintha már az összes kormányhatalom Vespasianus ölében volna: a legelső tanácsurak, sokan a lovagrendből, meg az összes városi és rendőri katonaság megtölti Flavius Sabinus házát. Oda hozták a tudósítást a köznép forrongásáról s a germán cohorsok fenyegető magatartásáról. Sabinus messzebb ment már, hogy sem visszatérhetett volna, s mivel mindenki félt, nehogy elszigetelt s azért kevesebb ellenállást biztosító helyzetükben nyakukra jőjjenek Vitellius emberei, fegyverfogásra bíztatják a még mindig tétovázó embert. De ahogy ily esetekben történik, tanácsolni mindenki tudott, a veszélyre vállalkozni azonban kevesen akartak. A Fundanus-tó környékén leszállván a Sabinust kisérő fegyveresek, szembe találkoznak velők a Vitellius-párt legelszántabb emberei. Ott rögtönzött rajtaütéssel nem jelentékeny, de a Vitelliusiaknak kedvező csetepaté folyt le.
Sabinus e válságos helyzetben azt tette, a mi pillanatilag legbiztosabbnak látszék: megszállta a Capitolium várát, vegyesen katonasággal s néhány tanácsúrral és lovaggal együtt, a kiknek nevét nem lehet biztosan megállapítani, mert Vespasianus győzelme után sokan igényelték az ő pártja iránt szerzett ezt az érdemet maguk számára. Nők is alávetők magukat az ostromzárnak, s köztük kiválólag feltűnt Verulana Gratilla, a ki nem gyermeke vagy rokona, hanem a háború kedvéért ment oda. Vitellius katonái oly hanyag őrizettel vették körül a bezártakat, hogy Sabinus éj beálltával felhozatja a Capitoliumra saját gyermekeit s testvére fiát Domitianust, egyúttal egy őrizetlen maradt résen át követet menesztett Flavius vezéreihez azzal az üzenettel, hogy ostrom alá vannak véve, és ha segítség nem jön, szorult helyzetbe jutnak. Az éj oly nyugodtan telt el, hogy baj nélkül kimehettek volna, mert Vitelliusnak minden veszéllyel szemben szilaj vitézségű katonasága nem bírta a fáradalmat s virrasztást kiállni, s a hirtelen megeredt téli zápor is akadályozta a látást és hallást,

70. Napköltekor, mielőtt a kölcsönös ellenségeskedést megkezdték volna, Sabinus elküldi Cornelius Martialis elsőrendű centuriót Vitelliushoz megbízásokkal és azzal a panasszal, hogy „az egyezség meg van törve s hogy a főhatalomról való lemondása csak színlelés és oly sok kiváló férfiú tőrbe csalására irányzott képmutatás volt. Mert különben miért ment volna a szószékről inkább testvére házába, mely a köztér fölött áll s mindenkinek szemébe ötlik, mint az Aventin-dombra, nejének hajlékába? így illett volna tenni annak, a ki a magánéletbe akar visszavonulni s kerülni az uralkodói rang minden látszatát. Ahelyett a palatiumba, a császári várba tért vissza; onnan fegyveres csapatot küldött ki s ártatlanok vérével szennyezte be a főváros legnépesebb részét, s a capitoliumot sem kíméli. Hiszen ő úgy viselkedik, mint egyszerű magánember s egy a tanácsurak közül, és míg Vespasianus meg Vitellius közt légiók harcával, városok elfoglalásával, hadcsapatok meghódolásával folyik az istenítélet, míg Hispania, Germania, Britannia elpártol: ő, Vespasianus testvére, híven megmaradt helyén mindaddig, míg egyezkedésre föl nem szólították.
A béke és egyetértés a legyőzőitekre nézve életkérdés, a győzőknek csak dicsőséges. Ha megbánta az egyezséget, ne tőrjön ő reá, kit hitszegő módon megcsalt, meg Vespasianusnak alig serdűlt korú fiára — mert mit használ neki megölnie egy öreg és egy ifjú embert? — hanem inkább álljon légióinak élére s menjen csatázni a világuralomért; a többit a harc kimenetele fogja eldönteni/ Erre Vitellius megijedve, néhány mentegetőző szóval válaszolt, katonáira tolván a hibát, mint a kiknek túlságos buzgalmával az ő békeszerető lelke nem tud megküzdeni. Inti egyszersmind Martialist, hogy a háznak hátulsó oldalán titokban távozzék, nehogy a katonák, mint a gyűlölt béke közvetítőjét, megöljék. Ő maga most már képtelen akár parancsolni, akár tiltani: nem volt császár többé, csak ok a háborúra.

71. Alig tért még vissza Martialis a capitoliumra, mikor a dühöngő katonaság megjelent; nem vezetve senkitől, mindegyik a maga feje után indult. Futó lépésben elhalad a köztér és a környező templomok mellett, csatárláncban fölvonulnak a szemközt fekvő halmon egész a capitoliumi vár első kapujáig. A magaslat oldalán, a fölmenőktől jobbra, állt egy ódon oszlopcsarnok; ennek a födelére léptek ki a védők, s Vitellius katonáit elárasztották kő és tégladarabokkal. Azok csak karddal voltak fegyverkezve; faltörő gépet vagy számszeríjat előhozni hosszadalmasnak látszott; tehát égő kanócokat dobáltak az oszlopcsarnok kiálló tetejére, maguk is követték a gyulladást s a lángba borított kapun is behatoltak volnál ha Sabinus mindenünnen felszaggatott szobrokkal, őseink emlékeivel, a kapu torkolatát fal gyanánt el nem torlaszoltatja. Most a capitoliumnak más följáró útjait támadják meg, a menedékhely berke mellett, meg a hol a tarpeji szirtre száz fokú lépcsőn lehet fölhágni.
Mind a két helyen váratlan, de közelebb és hevesebb volt a menedékhely felőli támadás. Nem is lehetett a fölmászókat visszatartani a szakadatlan sort képező épületek miatt, melyek a hosszú békeidőben emeltetvén, egyenlő magasságban álltak a Capitolium talajával. Nincs tisztába hozva, hogy a tüzet az ostromlók dobták-e a háztetőkre, vagy — mint több tudósítás mondja — maguk az ostromoltak, midőn a fölkapaszkodó és benyomuló ellenséget visszaverték. Onnan a tűz a templomok mellett fekvő oszlopcsarnokokba kapott, majd a tetőzetet tartó, korhadt fából készült sasok vonzották s táplálták a lángot. így égett le a capitolium, zárt kapuk mellett s a nélkül, hogy védelmezték s kirabolták volna.

72. Ez a csapás a leggyászosabb s legszörnyűbb volt mindazok közt, melyek a város alapítása óta a római nép álladalmát érték: hogy külellenség nélkül, az istenek kegyes kormánya alatt — ha ugyan erről a mf erkölcseink mellett szólni lehet — a legjobb és leghatalmasabb Jupiter házát, mely az ősöktől áldáskérő könyörgések közt a hatalom zálogául alapíttaték, melyet se Porsenna a város föladása, se a gallok a város elfoglalása után nem bírtak megszentségteleníteni, most a főhatalomért versengő férfiak őrjöngése pusztította el. Égett a capitolium már előbb is a polgárháború idejében, de csak egyes ember gonosz kezétől; most azonban nyilván ostromolták, nyilván gyújtották föl; és mik voltak okai ennek a fegyveres összecsapásnak, mi lett az ára ez oly nagy romlásnak? Hagyján, ha legalább a hazáért vívtuk volna a harcot! Tarquinius Priscus a sabin háborúban tett fogadalma folytán vetette meg alapját, inkább a jövendő nagyság reményében, mint sem, hogy a római nép akkori szerény anyagi eszközei elegendők lettek volna rá. Majd Servius Tullius a szövetséges népek buzgó közreműködésével, azután Tarquinius Superbus, mikor Suessa Pometiát elfoglalja, az ellenséges hadi zsákmányból építették föl. De az alkotás befejezésének dicsősége a szabadság korszakának volt fenntartva.
A királyok elűzése után Horatius Pulvillus, mint másodízben consul, avatta föl oly nagyszerű fényben, a melyet a római népnek azután való gazdagsága csak díszíthetett, de nem gyarapíthatott. Ismét ugyanazon helyen épült föl, midőn négyszáztizenöt évi idő közbejöttével L. Scipio és C. Norbanus consulsága alatt lángok martalékává lett. A győztes Sulla vette gondjai alá, de nem avathatta föl; boldogságának csak az az egy híja volt. Lutatius Catulus neve a császárok annyi emlékműve között fennmaradt egész Vitelliusig. Ez a templom lett most lángok martaléka.

73. De nagyobb rémületet okozott ez az eset az ostromoltak, mint az ostromlók közt. Mert Vitellius katonái aggodalmas körülmények közt se csel se kitartás nélkül nem szűkölködtek; míg a másik részen meg voltak döbbenve a katonák; maga a vezér pedig tehetetlen s mintegy tompult lélekkel se beszélni, se hallani, se másnak tanácsára igazodni nem bírt, se a magáét keresztülhajtani nem tudta; az ellenség lármájára ide-oda kapkodott; a mit előbb rendelt, most eltiltja, s megint azt parancsolta, a mit imént tilalmazott. Majd, ahogy veszett ügyekben lenni szokott, mindenki rendelkezett, senki sem hajtotta végre. Végül eldobván fegyvereiket, a menekülés útját kutatták s módot kerestek a megszökésre. Betört Vitellius népe, s mindent vérbe, fagyba és lángba fullaszt. A hadi férfiak közűi kevesen, köztük a leghíresebbek, Cornelius Martialis, Aemilius Pacensis, Casparius Niger, Didius Scaeva harcra mertek szállni s lemészároltatnak.
Flavius Sabinust, a ki védtelen-voltának tudatában meg sem kísérletté a futást, körül fogják s vele együtt Quintius Atticus consult, a kire hivatalának árnyképe és saját hiúsága ráfordítja a közfigyelmet, mivel Vespasianust magasztaló és Vitelliust becsmérlő kiáltványt bocsátott volt ki. A többiek különféle viszontagságok közt kisiklottak, némelyek szolgai öltözetben, mások hű védenceik oltalma alatt és málha közé rejtve. Voltak olyanok is, kik megfigyelve a jelet, mely alatt Vitellius hívei egymást fölismerték, kérdezve s feleletet adva, bátorságuk által tudtak menekülést találni.

74. Domitianus, ki a betörés első pillanatában egy templom szolgánál bújt el, szabadosának találékonysága folytán lenvászon öltönyben az áldozópapok csoportja közé vegyült, s így föl nem ismertetve, Cornelius Primusnál, atyja védencénél a Velabrum mellett rejtőzött el. Még atyja uralkodása idejében lerontatván a templomszolga lakházát, annak helyére egy kisebbszerű kápolnát épített a megtartó Jupiternek s oltárt emelt, mely márványban mutatta esetét. Majd mikor császárrá lett, Jupiternek egy pompás templomot szentelt s magát az isten ölére helyezte.
Sabinust és Atticust láncra verve Vitellius elé viszik, a ki őket nem ellenséges szóval és tekintettel fogadja, de zúgó zajongással azok, a kik teljesített szolgálataik jutalmául a gyilkolás jogát kívánták érvényesítni. A közelállók lármájára a köznép aljas része, fenyegetés s hódolatnyilvánítás kíséretében, Sabinusnak halálát követeli. A palota lépcsőin álló s őket kérni akaró Vitelliust rákényszerítették, hogy mondjon le kegyelmes szándékáról, s azután Sabinusnak átszúrt, összemarcangolt s fejének is levágásával megcsonkított testét a gemoni lépcsőre vonszolják.

75. így végezte életét ez a nem kisszabású férfiú. Harmincöt évet töltött állami szolgálatban, polgári s katonai pályán egyaránt jeleskedve. Becsületes s igazságos jellemét kétségbe vonni nem lehet; csak nagyon szeretett beszélni. Ezt az egyet kifogásolta rajta a közvélemény az alatt a hét év alatt, a meddig Moesiát kormányozta, és azon tizenkettő alatt, míg a főváros elöljárója volt. Élete utolján némelyek lanyhának, mások mérsékeltnek és a polgárok vérét kímélőnek tartották. A mit mindenki elismert, az, hogy Vespasianusnak trónra jutása előtt Sabinus volt a család dísze. Beszélték, hogy halálhírének örvendett volna Mucianus. Sokan mondák azt is, hogy a békének vált hasznára, midőn a vetélkedés megszűnt azon két ember közt, kiknek egyike a császár testvérének, másika kormánytársának tartotta magát. A consul kivégeztetését követelő népnek azonban ellene szegült Vitellius, mivel engesztelékeny hangulatban volt s mintegy viszonzásul azért, hogy mikor kérdezték tőle, ki gyújtotta föl a capitoliumot, magát mondja tettesnek, s e vallomásával, még ha a körülményekhez alkalmazott valótlanság volt is az, — úgy látszék — magára vette s Vitellius pártjáról elhárította a tett gyűlöletét és vádját.

76. Ugyané napokban L. Vitellius Feroniánál ütött tábort s pusztítással fenyegeté Terracinát, bezárva oda a viadorokat s a matróz-legénységet, kik se a falak közűi kilépni, se nyílt csatát állni nem mertek. Mint már említők, Julianus volt a gladiátorok, Apollinaris a matrózok parancsnoka, durva és szívtelen lelküknál fogva inkább viadorokhoz, mint vezérekhez hasonlók. Nem állítottak ki előőrsöket, nem erősítették meg a falak nehezen védhető részeit; éjjel-nappal léháskodva, dallal járva be a kellemes partokat, míg dőzsölésük kiszolgálására forgácsolták szét a katonák erejét: csak lakmározás közben beszéltek háborúról. Néhány nappal azelőtt távozott el Apinius Tiro, s azzal, hogy a vidéki városokban ajándékokat és pénzt kíméletlenül harácsolt össze, több ellenszenvet, mint erőt szerzett a maga pártjának.

77. Eközben Verginius Capitónak egy rabszolgája L. Vitelliushoz szökött, s ígérvén, hogy ha segítő csapatot adnak mellé, kézre keríti az üres várat: késő éjjel fölállítja a könnyű csapatokat a hegy tetején, az ellenség feje fölött, a honnan a katonaság inkább mészárlásra, mint csatára rohan le. Leterítik a fegyvertelen vagy fegyverre kapó embereket; mások pedig álmukból ébredve, megzavarodnak a sötétség, a rémület, a trombitahang meg az ellenséges lárma miatt. Csak kevesen a viadorok közűi álltak ellen s estek el nem bosszulatlanul; a többiek a hajókra rohantak, de ott is ugyanaz az ijedelem ragadt magával mindent, s a földnépével összekeveredett katonákat válogatás nélkül öldökölték Vitellius emberei. Hat gálya az első zavarodásban elmenekült, velők a hajóhad parancsnoka Apollinaris; a többi zsákmányul esett a parton, vagy a rajok tóduló emberek túlterhe alatt elmerülve, a tengerbe süllyedtek.
Julianus L. Vitellius elé hurcoltatván, ütlegekkel elhalmozva, annak szeme láttára felkoncolták. Vannak, a kik L. Vitellius nejét, Triariát vádolták, hogy a megvívott Tarracina gyásza és romlása közt harci karddal övezve, kevély és kegyetlen módon viselte magát. Férje pedig babérral ékesített tudósítást küldött testvérének sikeres vállalkozása felől, kérdezi, parancsolja-e, hogy mindjárt visszatérjen, vagy folytassa Campania meghódítását. És az volt a szerencse nem csak Vespasianus pártjára, hanem a közjóra nézve is. Mert ha a győzelmében újjá szült és megrögzött makacsságán felül sikerében is elbizakodott katonaság Rómába vonul volt: nem könnyű szerrel és nem a főváros elpusztulása nélkül kellett volna megvívni a végső harcot. L. Vitelliusban ugyanis, rosszhíre mellett, meg volt a tetterő, s nem jeles tulajdonaival, mint a derék emberek, hanem mint a leghitványabbak, bűneivel tudott érvényesülni.

78. Mialatt Vitellius pártján ez történik, Vespasianus serege Narniát elhagyva, Ocriculumban pihenéssel tölti a saturnusi ünnepeket. E káros késedelemnek az volt az oka, hogy Mucianust be akarták várni. Találkoztak olyanok is, a kik Antoniust gyanúsíták, mintha rossz szándékból késlekedett volna, Vitellius titkos levelének vétele után, melyben neki consulságot és férjhez adó leányával gazdag hozományt ajánlott föl árulása díjául. Mások koholmánynak mondják ezt s hogy Mucianus kedvéért költötték. Némelyek viszont úgy vélik, hogy az összes vezérek azt a tervet fogadták el, hogy inkább csak mutatni kell a háborút a fővárosnak, mint valósággal viselni ellene, miután Vitelliustól legerősebb csapatai elpártoltak, s meg lévén fosztva minden segítségtől, valószínűleg önként fog a főhatalom székéről távozni.
De Sabinus hamarkodása s aztán gyáva viselkedése mindent elrontott, mint a ki meggondolatlanul fog fegyvert, a Capitoliumnak erős s még nagy hadseregek által is megvívhatatlan várát három cohors ellen nem bírta megvédelmezni. Én azonban nem szívesen rónám föl egynek hibájáúl azt, a mi mindannyioké volt. Mert Mucianus is késleltette kétértelmű leveleivel a győzőket, s viszont Antonius is fonák szolgálatkészségével, vagy mivel viszonozni akarta amannak rosszindulatát, tette magát bűnössé. A többi vezérek pedig befejezettnek gondolja a háborút, csak annál inkább súlyosították annak végét. Petilius Cerialis is, midőn ezer lovassal előre küldték, hogy mellékösvényeken, sabin földön keresztül a salari úton menjen a fővárosba, szintén nem elég gyorsan járt el, míg aztán a Capitolium ostromának híre mindnyájukat együtt szólítá cselekvésre.

79. Sötét éjszaka volt már, midőn Antonius a fiamini úton á Vörös Kőhöz érkezett, későn hoz segítséget. Ott hallá meg, hogy Sabinust megölték, hogy a Capitolium leégett, hogy a város rémület martalékává lett és mindenütt gyász uralkodik. Hírűi hozták azt is, hogy a köznép és a rabszolgák Vitellius mellett fegyvert fogtak. Petilius Cerialis lovas ütközete is kudarcot vallott. Mert midőn vigyázatlanul, s mintha már legyőzőitekkel állna szemközt, rohant előre: Vitellius katonái, lovas gyalog vegyest, fogadták.
A harc nem messze a fővárostól folyt le épületek, kertek, tekervényes utak közt, melyek ismertek voltak Vitellius emberei előtt, a tájékozatlan ellenség közt pedig csak zavart okoztak. De nem is pendült egy húron az összes lovasság, mert voltak benne olyanok is, kik a minap Narnia mellett adja meg magukat, a pártok sorsának miként való eldöntésére számítottak. Julius Flavianus lovastiszt foglyul esik, a többiek csúfos futásnak erednek.

80. Ez a siker emelte a nép bátorságát; a városi csőcselék is fegyvert fogott. Kevésnek volt katonai pajzsa, a többiek olyan fegyvert fog a kézbe, a mire épen akadtak, követelik a csatajel megadását. Köszönetét mond nekik Vitellius s parancsot ad, hogy a város védelmére készüljenek föl. Majd összehja a tanácsot, követek választatnak a hadsereghez, hogy az állam nevében egyetértést s békességet javaljanak. E követek sorsa különféle volt. A kik Petilius Cerialissal találkoznak, válságos helyzetbe kerültek, mert a katonák mit sem akartak tudni békealkuról.
Megsebesítik Arulenus Rusticus praetort, a mely ténynek gyalázatát növelte a követ és praetor nevén elkövetett sérelmen kívül magának a férfiúnak méltóságos egyénisége is. Elkergetik kísérőit, megölik a hozzá legközelebb álló lictort, ki a tömeget merészen el akarta távolítani; és ha a vezértől kirendelt őrcsapat meg nem védi őket, a követeknek még az idegen népek szemében is szent jogát épen a hazai falak előtt egész a gyilkosságig tiporta volna le a polgárok őrültsége. Nyugodtabb lélekkel fogadták azokat, kik Antoniushoz mentek, nem mintha a katonaság lett volna szelídebb, hanem mivel a vezérnek volt nagyobb a tekintélye.

81. Csatlakozott a szövetséghez Musonius Rufus, lovagi rendű s a bölcselet tanulmányozásával s a stoikusok tanaival foglalkozó férfiú, s a legénység sorai közé vegyülve, a béke áldását s a háború viszontagságait fejtegetve, kezdi a fegyvereseket inteni. Sokan gúnyolódva, sokan bosszankodással fogadták, sőt nem hiányzottak olyanok sem, a kik lökdösni és rugdalni kezdték, míg a mérsékeltebbek figyelmeztetésére s mások fenyegetőzésére fölhagyott idétlen bölcselkedésével.
Vesta-szűzek is jöttek Vitelliusnak Antoniushoz írott levelével; egy napi szünetet kért az utolsó harc előtt, hogy e haladék közbejöttével könnyebben fognak mindenre nézve megegyezni. A szüzek tisztelettel bocsáttatának vissza, Vitelliushoz pedig az a. válasz ment, hogy Sabinus megöletése és a Capitolium fölgyújtása megsemmisítette a háború békés kiegyenlítésének lehetőségét. 

82. Mindamellett megkísérli Antonius az összehívott légiókat arra a szelídebb eljárásra bírni, hogy a Mulvius-híd mellett szállván táborba, másnapon támadják meg a várost. E halasztásnak az volt az oka, mert félni lehetett, hogy az ütközet miatt felbőszült katonaság most nem kegyelmezne se a népnek, se a tanácsnak, sőt még az istenek templomainak s kápolnáinak sem. De minden halogatásra, mint győzelmük akadályára, gyanús szemmel néztek; egyszersmind a halmokon fölcsillanó hadi jelvények, bár harciatlan nép állt alattuk, egy ellenséges sereg látványát nyújtották. Három csapatban indultak meg; egyik rész, a hol állt, onnan a Flamini-úton, másik rész a Tiberis partja mellett haladt, a harmadik rész a salári úton a collini kapu felé közeledett. A csőcseléket szétszórta a rajta csapó lovasság. Vitellius katonái szintén három hadoszlopban jőnek szemközt.
A város előtt sok és váltakozó kimenetelű csatározás folyt le, de mégis többnyire a Flavius-pártiak arattak sikert, mivel vezéreik rendelkezéseinél fogva előnyben voltak. Csak azok kerültek szorultságba, a kik a várostól balra a Sallustius-féle parkhoz szűk és sikamlós utakon vonultak, mert a kertfalakon álló Vitellius-pártiak, kővel s hajító fegyverekkel dobálván, egész dél tájáig visszatartják őket fölfelé mentőkben, míg a védőket a collini kapun betörő lovasok körűi nem kerítették. A Mars-mezőn is ütköztek ellenséges csapatok. A Flavius-pártiak részére hajlott a szerencse és a már annyiszor kivívott győzelem; míg Vitellius katonáit csupán kétségbeesésük hajtja előre, s bár visszaveretének, újból összegyülekeztek a városban.

83. Nézőképen ott volt a harcolók mellett a nép is, s mint versenyjáték alkalmával, majd ezeket, majd amazokat bíztatja lármájával és tapssal. Mikor egyik fél hátrált, követelték, hogy a bódékba rejtőzötteket, vagy a kik voltmely házba menekültek, hozzák ki és vágják le, s egyúttal a zsákmány nagyobb részét is hatalmukba ejtik, mert míg a katonaság a vérontással s öldökléssel volt elfoglalva, a hadi martalék a csőcseléknek jutott. Az egész város borzalmas és sivár képet öltött; itt harc és öldöklés folyt, amott megteltek a fürdők és korcsmák; itt vérpatak és testhalmok, mellettük kéjleányok s hasonló fajta söpredék; minden förtelem, mely a kicsapongásba süllyedt békeállapotnak terméke volt, minden bűne az irgalmat nem ismerő hódításnak, úgy hogy egyszerre láthatnád ugyanazt az egy várost az őrjöngés és a tobzódás állapotában. Előbb is ütköztek már fegyveres hadak a fővárosban, két ízben Lucius Sulla s egyszer L. Cinna győzelmekor, s akkor sem volt a vérontás kisebb; de most embertelen fásultság uralkodott, s egy pillanatra sem hagytak föl a mulatságokkal, s mintha új élv járult volna az ünnepnapokhoz, tomboltak, dőzsöltek, nem törődve egyik párt érdekével sem, s örültek a közromlásnak.

84. Legnagyobb nehézséggel járt a tábor megostromlása, melybe a legbátrabbak végső reményüket vetették. Annál nagyobb erőfeszítést fejtének ki a győztesek, s kivált a veterán cohorsok igyekeztek, s elővesznek minden eszközt, a mit a legerősebb városok elpusztítására találtak ki, védfedelet, ostromgépet, földhányást, gyújtó kanócot, kiabálván, hogy „a mi fáradalmat s veszélyt annyi csatában kiállottak, most ezzel az egy munkával teljesülésre hozzák. A város vissza van adva a tanács és római nép részére, a templomok az isteneknek; de a katonaságnak saját becsülete a táborban fekszik, az az ő hazája, az ő tűzhelye; ha rögtön el nem foglalhatják, fegyverben töltik az éjszakát.“ Ellenben Vitellius hívei, habár számuknál s helyzetüknél fogva hátrányban voltak, a legyőzőitek végső vigasza gyanánt ragadták meg azt a gondolatot, hogy legalább nehézzé teszik a győzelmet, késleltetik a békét, s az istenek házait s oltárait vérrel szennyezik be.
Sokan félholtan fönt a tornyokon s védbástyákon lehelték ki lelküket, a többi a kapu betörése után összetömörűlve szállt szembe a győzőkkel, s mindannyian elől kapott sebekkel, az ellenség felé fordulva hulltak el. Ez az elszántság dicsőség fényével övezte halálukat. Vitelliust a város bevétele után palotája hátsó részén át felesége házába vitték hordszéken, hogy ha nappal rejtve marad búvóhelyén, éjjel Terracinába meneküljön hadcsapataihoz s testvéréhez. De ingatag elméjénél fogva s mint olyan félénk természet, a kinek bár mindentől retteg, a pillanatnyi helyzet tetszik legkevésbé: megint visszatér palotájába, mely puszta és elhagyott volt, mert még a legalsóbb cselédség is szétszaladt, vagy kerülte a vele való találkozást.
Rémíti a magány és a néma helyiségek; fölkeresi az elzárt termeket, borzad ürességüktől, s elfáradva a szánalmas bolyongásban, egy szégyenletes zugban búvik el, honnan Julius Phadus tribün húzza ki. Hátra kötött kézzel, tépett ruhában, visszataszító látványul hurcolják, sokak szidalma közt, de senki sem volt, a ki megsiratná, mert dísztelen végsorsa eltörült iránta minden szánakozást. Egy szembe jövő germaniai katona karddal sújtott Vitellius felé, nem tudni: bosszúból-e, vagy hogy minél hamarabb megszabadítsa a bántalmaztatástól, vagy hogy a tribünt akarta megtámadni. Ennek a fülét csak ugyan levágta, s rögtön őt is keresztül szúrták.

85. Míg kivont karddal fenyegetve kényszerítik Vitelliust, hogy tartsa pofonra arcát, majdhogy leomló szobrait s főleg a szószéket s Galba megöletésének színhelyét nézze: végül a gemoni lépcsőhöz hurcolják, a hol Flavius Sabinus holtteste feküdt. Csak egyetlen szó, nem vásott lélek megnyilatkozása, hallatszott ajkáról, midőn a bántalmazó tribunnak mondá, hogy ő mégis császárja volt neki. Azután a rámért csapások alatt lerogyott; az aljnép pedig ugyanazzal az elvetemült szívvel gyalázta meg a halottat, mint a mellyel éltében hódolt neki.

86. Szülőföldje Luceria volt, ötvenhét évre nyúlt élete; consulságot, főpapi hivatalt, nevet s helyet az elsők sorában nem a maga erejéből, hanem mindent atyjának jelessége folytán nyert. A császári méltóságot olyanok ajánlották föl neki, a kik őt nem ismerték, a hadseregnek kiváló tulajdonságok ára fejében járó ragaszkodása ritkán jutott valakinek oly mértékben osztályrészül, mint neki erkölcsi gyöngesége mellett. De volt benne az egyszerű és szabadelvű jellemnek valami vonása, mely ha kellő mértéktartásnak nincs alávetve, veszedelmessé válik. A barátságot, midőn nagy ajándékokkal, nem pedig erkölcsi szilárdsággal vélte megtarthatónak, inkább csak vásárolta, mint birtokolta.
A közjónak minden esetre érdekében állt, hogy Vitellius elbukjék, de hitszegésüket nem számíthatják maguknak dicsőségűi azok, a kik Vitelliust elárulták Vespasianusnak, miután előbb Galbát hagyták cserben. Napnyugta volt már, s a tisztviselők és tanácsurak rettegése miatt, kik a városból kiszöktek, vagy védenceik házaiban lappangtak, nem lehetett tanácsülést összehívni. Domitianus, mikor már semmi ellenséges támadástól nem kellett félnie, megjelent pártjának vezérei előtt, s a nagy számban összegyűlt katonaság Caesarúl üdvözölte, s azon módon, ahogy volt, fegyveresen kiséri az atyai házba.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903