logo

XXVII September AD

Történetek könyvei - III. könyv (II. rész)

32. Eközben a cremonai köznép összetűzött a fegyveresekkel, s kis híján vérontására került volna a dolog, ha a vezérek beavatkozása le nem csillapítja a katonaságot. És Antonius gyűlésbe hívja őket össze, beszédet tart, magasztalólag a győzőkről, kegyelmesen a legyőzőitekről, még Cremonáról sehogy sem nyilatkozott. A hadsereg, természetében gyökerező zsákmányvágyán kívül, régi gyűlöletnél fogva is hajlott Cremona feldúlására. Azt hitték róla, hogy Otho háborújában is Vitellius pártját támogatta s azután a tizenharmadik legio katonáit, kik a színház helyreállítása végett hagytak ott, a városi aljnép rossznyelvű szokása szerint, gúnyos szavakkal sértegették.
Fokozta ellenszenvüket az is, hogy Caecina ott viadorjátékokat rendezett s ismételten volt a város főhadiszállásnak székhelye, s hogy a csata alatt is eledelt szolgáltattak Vitellius hadi népének, s még asszonyok is ölettek meg, a kik a párt iránt tanúsított buzgalmukban az ütközetbe merészkedtek elegyedni; azonkívül pedig a különben is gazdag várost a vásáros alkalom még nagyobb kincsekkel látszott megtölteni. A többi vezér neve homályban maradt, s csak Antoniust állítja a szerencse és hírnév mindenkinek szeme elé. Ő a vért lemosandó magáról, azonnal fürdőbe ment, s midőn a vizet nem találta elég melegnek, hallották azt a mondását, hogy majd forró lett az mindjárt. Ez a rabszolgájától származó fecsegés az egész bűnt ő rá hárítja, mintha ő adott volna jelt Cremona felgyújtására, mely pedig már akkor lángba állott.

33. Harmincezer fegyveres rontott be, ennél is nagyobb száma a had söpredékének s a martalócoknak, féktelenség s állatiasság dolgában még romlottabb népség. Se rang, se kor nem nyújtott védelmet, hogy becstelenség és gyilkolás egymásra ne halmozódjék. Magas korú Öregeket, élemedett asszonyokat, a kik zsákmányul mit sem értek, elhurcoltak, gúnyt űzni belőlük. A hol egy felnőtt hajadonra, vagy szép külsejű egyénre bukkantak, erőszakos kézzel rángatták ide-oda, s végül a rablók maguk közt is halálosan összevesztek. Míg a pénzt vagy a templomok tömör aranyból készült kincseit egyik magával akarja hurcolni, más nagyobb erejüek levágják karját.
Mások nem akarván a többiekkel találkozni, a gazdák ütlegelésével s kínzásával kutatnak eldugott dolgok után, s az elásott kincseket napvilágra hozzák. Fáklyát hordoznak kezükben, melyet aztán mikor zsákmányukat elhordták, tréfálva dobálták az üres házak és kifosztott templomok tetejére. És a sokféle nyelvű s erkölcsű sereg, melyben polgárok, szövetségesek s idegenek voltak, különféle vágyakkal telt meg, s mindegyik más törvényre hallgatott, de semmi sem volt nekik tilalmas. Négy napig állotta Cremona ezt a dúlást. Mikor minden szent és világi épület hamuvá lett, egyedül Mefitis temploma állott még fönn a falak előtt, fekvésénél fogva vagy az istenség oltalma alatt.

34. így bukott el Cremona kétszáznyolcvanhat évvel keletkezése után. Ti. Sempronius és P. Cornelius consulok alatt ülték meg, mikor Hannibal benyomult Italiába, előbástya gyanánt a Pón túl lakó gallok meg más vihar ellen, mely az Alpokon keresztül betörni készülne. így gyarmatosai számánál, folyóvizek melletti kedvező fekvésénél, termékeny határánál, a körülte lakó népekkel fennállott egybeköttetésénél s összeházasodásánál fogva megnövekedett s fölvirágzott; külháborúk alatt sértetlen marad, polgárháborúban érte a balszerencse. Antonius a gálád tett fölött való szégyenében, mikor az elszörnyedés általánossá lett, rendeletet adott ki, hogy cremonait senki foglyul ne tarthasson; de értéktelenné is tette a katonákra nézve zsákmányukat Italiának az az egyetértő elhatározása, hogy onnan származó rabszolgát senki nem akart vásárolni. Tehát kezdték azokat legyilkolni, a mi mikor köztudomásra jött, hozzátartozóik s rokonaik megváltották őket. Majd visszatért Cremonába a megmaradt lakosság is; a nyilvános terek s templomok egyes polgárok adományából helyreállíttatának, a mire Vespasianustól is buzdítást kaptak.

35. De nem soká engedte őket a rothadás miatt egészségtelenné vált talaj az eltemetett város romjai közt marádniuk; elköltözködtek háromezer lépés távolságra, s összeszedik az elzüllött s remegő Vitelliusi katonákat is, mindegyiket a maga zászlója alá; a legyőzött légiókat pedig, hogy a háború további tartalma alatt ne adjanak gyanúra okot, Illyriában helyezik el kisebb csapatokban. Azután Britanniába s Hispániába hírnököket menesztenek üzenettel; Galliába Julius Calenus tribünt, Germaniába Alpinius Montanus cohors vezetőt küldik célzatosan, mivel ez az utóbbi trevir, Calenus pedig aedui s mind a kettő Vitellius-párti volt. Egyszersmind az Alpok átjáróit őrcsapatokkal szállták meg, gyanakodván Germaniára, mintha Vitelliusnak készülne segedelmet hozni.

36. Vitellius pedig, midőn Caecina elutazása után néhány nap múlva Fabius Valenst megbízta a hadviseléssel, megint testi gyönyörökbe temette gondjait; nem intézkedett a fegyverkezésről, nem erősítette beszéddel és gyakorlatokkal katonáit, nem forgolódott a nép szeme előtt, hanem kertje árnyékának rejtekében, mint az oktalan állatok, melyek ha enniük adsz, heverve tespednek, múltat jelent és jövőt egyaránt feledésnek bocsátott. Mikor Aricia ligetében henyélt és lustálkodott, mégis meg döbbent a Lucilius Bassus árulása s a ravennai hajóraj elpártolásának hírére. Nem sokkal azután érkezik az az örömmel vegyes szomorú tudósítás, hogy Caecina elpártolt, de saját seregétől bilincsbe veretett. Eltompult lelkére erősebb hatást gyakorolt az öröm, mint a gond. Nagy ujjongással visszatérve a fővárosba, népes gyülekezetben dicsérettel halmozza el a katonaság ragaszkodását; Publilius Sabinus testőr-parancsnokot Caecinával való barátsága miatt börtönbe viteti s helyére Alfenus Varust nevezi ki.

37. Majd mikor a tanácshoz fennhéjázó hangú beszédet intéz, a tanácsurak keresett hízelgésekkel magasztalják. L. Vitellius tette meg a kezdeményezést a Caecina ellen hozandó kárhoztató ítéletre; aztán a többiek, betanult méltatlankodással, mintha Vitellius helyett panaszkodnának, nyilvánítják fölháborodásukat a fölött, hogy consullétére az államot, mint fővezér a császárját és az annyi javakkal meg méltóságokkal elhalmozott ember, barátját árulta el. De egyiknek beszédében sem nyilvánult semmiféle megrovás a Flavius-párt vezérei ellen, s csak a hadseregek tévedését s oktalanságát hibáztatva, Vespasianus nevének említését figyelmesen és óvatosan kerülték. Sőt találkozott olyan is, a ki egy napra (mert csak annyira kellett még Caecinát helyettesíteni) kibókolta magának a consulságot, a miért úgy az adományozó, mint az elfogadó nevetség tárgyává tette magát. November kalendája előtti napon lépett abba Rosius Regulus, s ugyanazon napon le is tette a consuli hivatalt. Megjegyezték a hozzáértők, hogy soha azelőtt a tisztségtől való megfosztás és megfelelő törvény hozatala nélkül nem történt ily helyettesítés; mert régebben is volt csak egy napig consul Caminius Rebilus a dictator C. Caesar alatt, midőn a polgárháború érdekében sietősen osztogatták a jutalmakat.

38. E napokban történt s jutott tudomásra és hírességre Junius Blaesus halála, a melyről a következőket hallottuk. A Servilius-féle kertben súlyos betegen fekvő Vitellius észreveszi, hogy a szomszédságban egy kastély éjjel erősen ki van világítva. Tudakolván ennek okát, elmondják, hogy Caecina Tuscusnál lakoma van, s hogy főleg Junius Blaesust ünnepük; mondtak egyebet is nagyítva a pompáról és a garázdaságba menő mulatságról. Nem hiányoztak olyanok sem, a kik Tuscust kárhoztatták meg másokat, de legnagyobb
méltatlankodással Blaesust, a miért vigadni tud a császár betegsége alatt. Mikor aztán azok, a kik a fejedelem bosszankodását éles szemmel kisérték, eléggé megbizonyosodnak, hogy Vitellius neki vadult s Blaesust meg lehet buktatni: L. Vitelliusra bízzák a besúgó szerepét. Ez kaján féltékenységből ellenséges indulattal viselkedik Blaesus iránt, mint a ki őt, a mindenféle gazsággal megbélyegzett embert, kitűnő hírével a közvéleményben megelőzte, fölnyitja a császár szobájának ajtaját, fiát ölébe fogja és térdre omlik előtte. Mikor az e különös magaviselet okát kérdezte tőle, feleié, „hogy nem a saját félelme s nem a magáért való aggodalom miatt, hanem testvérének s testvére gyermekeinek érdekében fordul hozzá kéréssel és könnyekkel. Hiábavaló volna Vespasianustól rettegni, a kit annyi germán legio, annyi tartomány vitézsége s hűsége, végül pedig oly sok szárazföld és tenger mérhetetlen távolsága tart vissza.
A fővárosban és közvetlen közelben kell óvakodni egy ellenségtől, ki Junius és Antonius-ősökkel dicsekszik, s egy imperatori sarj megnyerő és méltóságos képében mutogatja magát a katonák előtt. Mindenkinek tekintete rajta függ, míg Vitellius a maga barátait s ellenségeit elhanyagolva, dédelgeti ezt a vetélytársat, a ki a fejedelem kínlódását étterme ablakából nézi. Idétlen mulatozását szomorú és gyászos éjszakával kellene viszonozni, a miből lássa és érezze, hogy Vitellius még él, parancsol, s ha a végzet másként rendelkeznék, akkor is van fia.

39. Míg Vitellius a bűn és félelem gondolata közt hányódék, nehogy Blaesus megöletésének elhalasztása hamar veszedelmet, nyílt elrendelése pedig ádáz gyűlöletet szüljön: jónak látja méreghez folyamodni. Gaztettét elárulta örömével is, melyet Blaesusnál tett látogatásakor mutatott; sőt hallották is tőle azt az embertelen mondást, mellyel kérkedett — mert saját szavait idézem, — hogy szemeit legeltető ellensége halálának látásán. Blaesus magas származásán s erkölcsi finom műveltségén kívűl állhatatos volt hűségében is. Még a szerencse változott állapotában is, mikor már Caecina és a párt főemberei elfordultak Vitelliustól, ő rendületlen visszautasítja csábításaikat. Tiszta lelkű, fondorkodástól idegen, semmi múlandó kitüntetést nem kereső, s a császárságra annyira nem vágyó ember volt, hogy csak bajjal kerülgette, nehogy arra méltónak ítéljék.

40. Eközben Fabius Valens, a ki ágyasok s heréitek nagy és ledér csapatával oly lassan haladt, mintha nem is hadra menne,, gyors futároktól meghallá, hogy Lucilius Bassus elárulta a ravennai hajóhadat. Ha most sietve folytatja megkezdett útját, elibe vághat volt a még tétovázó Caecinának, vagy a döntő ütközet előtt utolérhette volna a légiókat. Voltak is, a kik figyelmeztették, hogy a legmegbízhatóbb legénységgel titkos ösvényeken, Ravennát elkerülve siessen Hostiliába s Cremonába. De másoknak jobban tetszett az a gondolat, hogy a fővárosból előhívja a testőrségi cohorsokat, erőhatalommal törjenek keresztül; ám ő haszon nélkül kétkedve, tanakodással vesztegette el a cselekvésre alkalmas időt; majd mind a két tanácsot visszautasítja: a mi veszélyes helyzetben a legrosszabb, a középutat választja, és se merész tettre nem vállalkozott, se előrelátást nem tudott tanúsítani.

41. Segélykérő levelet ír Vitelliushoz. Jött is három cohors, egy Brit lovascsapattal együtt; nem alkalmas mennyiség sem átlopózni, sem áthatolni vele. De Valens még ily válságos helyzetben sem tudta kikerülni a rossz hírt, mely azt beszélte róla, hogy tiltott gyönyöröket hajhász, s házasságtörő paráznasággal szennyezi be az ót vendégül látó házat is. Késztette rá hatalma, pénze, s összeomló szerencséjének végsőt lobbanó lángja. Végre most a gyalog és lovascsapat megérkezése után nyilvánvalóvá lett hadi tervének semmitérő volta, mivel oly csekély haddal, még ha az teljesen megbízható lesz volt is, nem törhetett át az ellenségen: de azok nem is hoztak magukkal kifogástalan hűséget.
Mindamellett is tartózkodóvá tette még őket a szeméremérzet és a jelenlevő vezér iránti tisztelet, egyik sem tartós kötelék azoknál, a kik rettegnek a veszélytől és nem törődnek a gyalázattal. Ettől való félelmében a cohorsokat előre küldi Ariminumba, a lovascsapatot pedig hátvédül rendeli; maga kevesek kíséretében, a kiket a balsors nem változtatott meg, Umbria felé fordult, onnan pedig Etruriába, hol megtudja a cremonai csata kimenetelét, azt a nem gyáva és — ha sikerül volt — nagyszerű tervet akarta megvalósítani, hogy magához ragadván a hajókat, a narbói tartomány valamelyik pontján kiköt, s Galliát hadseregeivel, meg Germania népeit új háborúra zúdítja föl.

42. A Valens elutazása miatt megdöbbent ariminumi helyőrséget Cornelius Fuscus oda rendelt hadcsapattal és a közelebbi partokra küldött naszádokkal a szárazföld s tenger felől körül vette; megszállják Umbria síkjait, meg a hol az Adria Picenum határát mossa. így egész Italia Vespasianus meg Vitellius közt az Apenninek hegylánca által volt ketté osztva. Fabius Valens a pisai öbölből a szélcsend vagy ellenkező szél következtében Monoecus Hercules kikötőjébe hajtat. Nem messze onnan állomásozott Marius Maturus, a tengeri Alpok tiszttartója, híven állva Vitellius mellett, kinek nevére tett esküjét most sem szegte meg, mikor körülte mindenki ellenséges magatartást követett. Szívesen fogadta Valenst s tanácsolólag lebeszélte, nehogy vaktában a narbói Galliába bevonuljon, s ijesztésével megrendíti egyúttal a többiek bizodalmát is.

43. Mert a környékbeli törzseket Valerius Paulinus tiszttartó, egy derék katona s Vespasianusnak még fölemelkedése előtti időkből barátja, annak a hűségére eskette föl. Összegyűjti mindazokat, kik Vitellius miatt esik el hivataluktól, szívesen vállalkoztak a háborúra; Forumjulii gyarmatvárost, a tenger kulcsát, őrséggel rakja meg, s mindezt annál nagyobb nyomatékkal teheti Paulinus, mivel Forum Julii volt a szülőhelye, s tiszteletben állt a testőrcsapatoknál is, a kiknek egykor tribunjok volt; s a vidékiek is honfitársi rokonszenvből s jövendőbeli befolyásának reményében igyekeztek a párt ügyét elősegíteni.
Mikor mindez, mintha már szilárdan előkészítve lenne s a szóbeszéd által még nagyítva is jött Vitellius már meg-rendült lelkű híveinek fülébe: Fabius Valens négy futárjával, három barátjával s ugyanannyi centurióval együtt visszatért hajóira; míg Maturus és a többiek önként visszamaradnak s Vespasianusnak hűségeskűt tettek. Különben pedig, habár Valensnek nagyobb bátorságot nyújtott a tenger, mint a part és szárazföld: mégis kétes színben állt előtte a jövő, s jobban tudta, hogy mit kerüljön, mint hogy kiben bízzék. Ellenszéltől a Massil iához tartozó Stoechad-szigetekre hajtat, hol a Paulinustól kiküldött gályák letartóztatták.

44. Valens elfogatása után minden a győztes párt felé fordult, mire a kezdeményt Hispániában a Segítő nevű első legio tette meg, mely Otho iránti kegyeletes emlékezete miatt haragudott Vitelliusra, s a tizediket meg a hatodikat is magával vonta. A gall tartományok sem tétováztak; míg viszont Britanniát az a Vespasianus felé hajló jóindulat, melyet ott, mint a második légiónak Claudiustól kinevezett parancsnoka és jeles hadvezér szerzett, csatolta pártjához, nem minden ellenzése nélkül a többi légióknak, melyeknek Vitelliustól előléptetett centuriói és katonái sokan nem szívesen cserélték föl már ismert urukat egy másikkal.

45. E visszavonás következtében és a polgárháborúról érkező gyakori hírek hatása alatt fölemelték fejőket a britannok Venutius izgatására, a ki természetes szilajságán s a római név iránt táplált gyűlöletén kívül, Cartimandua királynő ellen is föl volt ingerülve. Cartimandua ugyanis a brigantok fölött uralkodott, származása folytán nagy tekintéllyel, de növelte hatalmát az a vélemény is, hogy — ő ejti csellel foglyul Caratacus királyt — tulajdonképi tényezője lett Claudius diadalának. így nagy hatalomra jutván és szerencséjében elbizakodva, miután férjét, Venutiust eltaszítja magától, ennek fegyvernökét vette férjül és kormánytársul. Ez a bűntett azonnal aláásta házát; a férj mellett volt a lakosság, a házasságtörő mellett pedig csak a kéj vágyó s kegyetlen királynő.
Venutius tehát segítő csapatokat hív elő s egyszersmind a brigantok is pártjára áll, végső szorultságra juttatja Cartimanduát, ki most a rómaiaktól kért segélyt. A mi cohorsaink és lovasságunk változó szerencsével vívott ütközetekben kimenték ugyan a királynőt a veszedelemből, de a királyság Venutiusé marad, mi ránk pedig a háború.

46. Ugyanezen napokban Germania is forrongani kezdett, s a vezérek gondatlansága, a légiók lázongása, külső erőszak s a szövetségesek hitszegése majd hogy meg nem dönti a római uralmat. Ezt a háborút okaival és következményeivel együtt — mert hosszasabban folyt — később fogom elbeszélni. Fölkavarodott a dákok nemzete is, mely sohasem volt megbízható; most pedig, mivel Moesiából kivonatott a hadsereg, nem tartott semmitől. Az események elejét azonban még nyugodt várakozással szemlélték; de mikor már Italia háború tüzében lángolt, s hallották, hogy mindenütt ellenség áll szemközt egymással: megostromolván a szövetséges gyalog és lovas csapatok téli szállásait, a Duna mindkét partját hatalmukba kerítették. És már a légiók táborát készültek feldúlni, ha Mucianus a hatodik légiót nem állítja velők szembe, mert már értesült a cremonai győzelemről, nehogy, ha a dák és germán különböző oldalon betör, kétfelől támadjon ránk idegen földről a vihar.
Segítette, mint gyakran máskor, a római nép jó sorsa, mely Mucianust és a keleti haderőket épen akkor oda hozta, meg hogy azonközben Cremonában végeztünk. Fonteius Agrippa Ázsiából, mely tartományt egy évig proconsuli hatóságban kormányozza, Moesia élére állítják, mellé csapatok a vitelliusi hadseregből adatván, mely hogy a tartományokban szétszórassék s a külső háború által legyen lekötve: az okosságnak és a békére való törekvésnek egyik eszköze volt.

47. De a többi nemzetek sem maradtak nyugton. Pontusban egy barbár rabszolga, egykor a királyi hajóhad parancsnoka, hirtelen fegyverre kelt. Anicetus volt ez, Polemo szabadosa, előbb nagy befolyású ember, ki mikor az ország római tartománnyá alakíttatják, nem tudott megnyugodni a változásban. Tehát Vitellius nevében megnyervén magának a Pontusban lakó népeket s a legszegényebbeket zsákmány reményével csábítja el: egy nem jelentéktelen haderő élén váratlanul betör az ősi híres Trapezuntba, mely várost a pontusi vidék szélén görögök alapították volt. Levágták azt a cohorsot, mely előbb a királynak segítségére helyeztetett oda; majd a római polgárjoggal megajándékozott lakosok a mi hadi jelvényeinket s fegyverzetünket viselték, de megőrizték egyszersmind a görögös henyeséget s rakoncátlanságot is.
Felgyújtja a hajóhadat, a tenger elhagyatottsága folytán kínálkozó alkalom fölhasználásával, mert Mucianus a gályák javát és az összes tengerész legénységet Byzanc alá rendelte; sőt most már a barbárok kihívólag csatangoltak sebtében készített hajóikkal szerte a tengeren. Kamaráknak hívták e hajóikat, melyeken a szűk oldalak közé zárt széles has réz vagy vas-kapcsok nélkül van összeróva, s a zajgó tengeren, mikor a hullám magasan jár, a hajó tetején deszkákat raknak egymásra, míg azokból födél módjára, zárt helyiség alakúi. így ringatóznak a habok közt, mindkét felől egyenlő lévén a hajó orra s változtatható a kormány, mivel nekik mindegy és nem okoz bajt, hogy egyik vagy másik oldallal érjenek partot.

48. Vespasianus figyelmét arra indították ez események, hogy a légiók tartalékosait kirendelje s vezérökűl egy jeles katonai férfiút, Virdius Geminust választotta ki. Ö a rendezetlen és zsákmányt hajhászva portyázó ellenséget megtámadja s hajóira menekülni kényszerítette, s hamarosan gályákat teremtvén elő, a Chobus folyó torkolatába űzi Anicetust, hol az biztonságot lelt a sedochézek királyának oltalmában, a kit pénzzel s ajándékokkal szövetségesül nyert meg. És a király eleinte fenyegetőzéssel s fegyverrel akarta a könyörgő embert megvédelmezni; de mikor árulásának jutalma, vagy a háború közt kellett választania, mint a barbároknál lenni szokott, megingott becsület érzése, s alkut kötött Anicetus veszte és a szökevények kiadása iránt, s ezzel vége szakadt a rabszolga háborújának. Épen e győzelmén való öröme közt éri utol Vespasianust a cremonai ütközet hírének vivője; hiszen minden annyira kívánságán felül sikerült neki. Annál sietősebben megy most Alexandriába, hogy Vitellius seregének megtörése után a külföldi bevitelre szoruló fővárost és Italiát kiéheztetéssel szorongassa. Mert az ugyanazon oldalon fekvő Afrikát is készült szárazon s tengeren megtámadni, hogy a gabonabevitel elzárásával Ínséget okozzon és viszályt keltsen az ellenség közt.

49. Míg így az egész világ hullámzása közt a főhatalom sorsa más kézbe ment át, Primus Antonius Cremona után nem tanúsítja többé az előbbi tiszteletre méltó tevékenységet; vagy azért, mivel befejezettnek gondolta hadi föladatát és a továbbit könnyűnek tartja, vagy mivel a szerencse föltárta gyönge jellemének kapzsiságát, dölyfét és egyéb rejtett nyavalyáit. Mint hódított tartományon száguldott keresztül Italián; úgy dédelgeti a légiókat, mintha övéi volnának; minden szavával és tettével a hatalomra készített magának utat. És hogy a katonákat követelődzésre csábítsa, az elesett centuriók helyébe újak választását a légióknak engedte át. Ily szavazás alapján az izgága elemek választatának meg, és nem a katonák követték a vezérek akaratát, hanem a vezérek vonszoltalak a katonai önkény kötelén. Ezt a konkolyhintő és fegyelemromboló viselkedését aztán pénzvágyának kielégítésére használta föl, mit sem tartja a már útban levő Mucianustól, a kit pedig veszedelmesebb volt kicsibe venni, mint magát Vespasianust.

50. Különben pedig, mivel a tél közeledett és a Pó síkjai posvánnyá váltak: a hadmenet poggyász nélkül haladt előre. A győztes légiók jelvényei és sasai, meg a sérült és kortól elgyengült katonák, de sokan az ép erőben levők közűi is Veronában hagytak hátra, s elégnek látszék most, mikor már a háború sorsa el volt döntve, a segédhadbeli gyalogságot s lovasokat, meg a sorhad válogatott katonáit vinni magával. Csatlakozott a tizennegyedik legio is, mely korábbi tétovázása után megbánta, hogy a sikeres küzdelmekben nem vett részt. Kísérte a dalmatákból is háromezer ember, kik csak nem rég soroztattak be.
Pompeius Silvanus volt-consul állott e sereg élén; de a rendelkező hatalom Annius Bassus alvezér kezébe volt letéve. Ö kormányozta alárendeltség leple alatt a hadvezetésre alkalmatlan és munkaidejét szószátyárkodással vesztegető Silvanust, s nyugodt tevékenységgel látott mindenhez, a mit cselekedni kellett. E csapatokhoz adattak a ravennai hajóraj legényei közűi is a legjóravalóbbak, a kik sorhadi szolgálatra vágyakoztak, s dalmatákból egészítették ki a tengerészetet.
A sereg s vezetői Fortuna kápolnája mellett félbe szakítják útjokat, bizonytalanságban lévén a dolgok miben-állása felől, s mivel azt hallák, hogy testőrcsapatok indultak ki a fővárosból, és hitték, hogy az Appenini hegység őrségekkel van megszállva. De meg a háború által eltiport vidék szegénysége és a saruszegpénz nevezetű ajándékot követelő katonáknak bujtogató lármája is ijeszti őket. Se pénzzel, se élelmi szerekkel nem voltak ellátva, a mit épen a sietség és mohóság akadályozott, midőn elpusztították, a mi különben kapható lett volna.

51. A legmegbízhatóbb források után mondhatom, hogy a győzők oly nagy tiszteletlenséget tanúsítottak minden joggal és jogtalansággal szemben, hogy egy lovas közlegény a legutóbbi csatában saját vallomása szerint általa megölt testvére fejéért jutalmat kért a vezérektől, amit mint gyilkosságot az emberi törvény megjutalmazni, a hadi állapot pedig megbosszulni nem engedett. Azzal rázták le nyakukról, hogy nagyobb érdemet szerzett, mint sem azt rögtön megfizetni lehetne. További adat nem szól az ügyről.
Különben pedig régibb polgárháborúkban is fordult elő hasonló eset; abban a harcban ugyanis, mely a Janiculus-hegyen Cinna ellen vívaték, Pompeius egy katonája saját testvérét, s azután mikor bűnös tettének tudatára jött, magát is megölte, mint Sisenna említi. Mert sokkal élénkebb volt az ősöknél úgy az erény becsülete, mint a rossz tett megbánása. Ezt és a régi emlékek tárából előhozott más efféle adatokat nem ok nélkül említjük meg, valahányszor a tárgy és alkalom szükségessé teszi a jóra példát s a rosszra vigaszt keresni.

52. Antonius és a párt vezérei elhatározták, hogy lovasokat küldenek előre Umbria összes területének kikutatása végett, hogy az Appeninek hegyláncán hol volna voltmely könnyebb átjárat található; egyszersmind elhozatják Veronából a sasokat s jelvényeket, meg az összes ott maradt katonaságot; a Pót és a tengert élelemszállító hajókkal lepik el. Voltak a vezérek közt olyanok, a kik húzták-halasztották a dolgot, mivel Antonius már nagyon nyakukra nőtt és Mucianustól biztosabb jutalmat vártak. Mert Mucianus, megdöbbenve a gyors győzelem fölött, s úgy vélte, hogy ha személyesen nem lesz ott a főváros elfoglalásánál, akkor a háború dicsőségétől meg van fosztva: Primussal és Varus-szal kétértelmű levelezést folytatott; majd tettre bátorítá őket, majd meg a várakozás hasznait hangoztatja, s általában úgy intézte tanácsait, hogy az események folyásából a kudarcot elháríthassa magáról, a sikert pedig magának biztosítsa.
A Vespanianustól csak nem rég senatori rendbe fölvett s legió parancsnokká kinevezett Plotius Griphust és többi híveit nyíltan figyelmezteti, és ezek mindnyájan Primus s Varus hamarkodásáról elítélő s Mucianusnak kedve szerint való jelentéseket írtak. E leveleknek Vespasianushoz küldésével elérte, hogy Antoniusnak szándékai és tettei nem részesültek abban a méltánylásban, mint ő maga remélte.

53. Nehéz szívvel tűrte ezt Antonius, s a hibát Mucianusra hárítja, mint a kinek vádaskodásai az ő önfeláldozó tevékenységét megbénítják. Éles nyelvű s alárendeltséghez nem szokott ember létére, nem mérsékelte magát nyilatkozataiban. Levelet írt Vespasianushoz kevélyebb hangon, mint egy fejedelemmel szemben megengedhető s nem is titkolt kifakadással Mucianus ellen „hogy ő bírta fegyverfogásra a pannon légiókat, az ő ösztökélésére léptek a tett mezejére a moesiai vezérek, az ő állhatatos kitartása tört keresztül az Alpokon, foglalta el Italiát s zárta el a germánok és rheatiak segítő csapatai elől az utat. Hogy Vitelliusnak meghasonlott és szétszórt légióit egy lovas csatában, majd a gyalogság erejével egy nap és egy éjszaka alatt megtörte; mindez a legszebb siker s egészen az ő munkájának eredménye. Cremona balsorsa a háború számlájára Írandó; nagyobb kárvallásba s több város pusztulásába kerültek a régieknél a polgári villongások.
Ő nem hírvivők és levelekkel, hanem karjával és fegyverrel tesz szolgálatot a császárnak. Hogy ő nem kicsinyli azoknak dicsőségét, a kik azalatt Daciát nyugalomra térítik; azoknak köszönhető Moesia békéje, de neki Italia jóléte s biztonsága. Az ő buzdítására csatlakoztak Vespasianushoz Gallia és Hispania, a birodalom leghatalmasabb részei. Ám hiábavaló lesz minden küzdelem, ha az önfeláldozás jutalmát csak azok kapják, kik a veszélytől távol maradtak. “Tudomására jutott mindez Mucianusnak és súlyos harag támadt közöttük, melyet Antonius nyíltabb, Mucianus pedig hideg és engesztelhetlen módon táplált magában.

54. Vitellius, mikor hatalma Cremonában összetört, a csapás hírét eltitkolja, dőre színmutatással inkább a baj segítő szereinek előteremtését, mint a bajoknak bekövetkezését odázta el magától. Mert ha bevallja a bajt és gondoskodik az orvoslásról, biztató kilátás s elégséges erő állt volna még rendelkezésére; míg ellenkezőleg, hogy mindent szép színben látott, hamis képzelődésével csak súlyosbította helyzetét. Saját házában mélyen hallgattak a háborúról, a városban tilalmas volt arról beszélni; de annál többen találkoztak, a kik, ha szabadon lehet, az igazságot mondták volna, most mivel az tiltva volt, annál riasztóbb mendemondákat terjesztettek.
Az ellenség vezérei sem mulasztottak el semmit a hír tódításában, midőn Vitelliusnak foglyul esett kémjeit előbb körülhordozták a táborokban, hogy a győztes hadsereg hatalmát megismerjék, s úgy bocsátották vissza; Vitellius pedig, miután titokban kihallgatja, levágatta őket. Julius Agrestis centurio hosszas beszélgetés után, melyben Vitelliust hiába buzdítja férfias elhatározásra, mégis följegyzésre méltó állhatatosságával kivitte, hogy kiküldessék az ellenség segédeszközeinek és a Cremonánál végbement eseményeknek megvizsgálására. Meg sem kísérelte titkos kémléssel elkerülni Antonius figyelmét, hanem megvallván neki császárának meghagyását és saját szándékát: kéri, hogy szabad legyen mindent megtekintenie.
Emberek adattak mellé, a kik a csata színhelyét, Cremona maradványait s az elfogott légiókat megmutatták neki. Agrestis visszautazott Vitelliushoz, s mikor az kétségbe vonta elbeszélésének igazságát, sőt megvesztegetéssel gyanúsítva, így szólt: „mivel erős bizonyítékra van itt szükség, s már se életemmel, se halálommal nem lehetek hasznodra: szolgáltatok oly bizonyítékot, melynek hitelt adhatsz." Eltávozván, önkéntes halállal erősíti meg szavait. Mások azt mondják, hogy Vitellius parancsára öletett meg; de hűségét s lelki állhatatosságát mindenki elismeri.

55. Vitellius most, mintha álomból ocsúdnék, parancsot ad Julius Priscusnak és Alfenus Varusnak, hogy tizennégy testőrségi cohors-szal és az összes lovas csapatokkal szállják meg az Appenin-hegységet; követé ezeket a tengerészekből alakított legio is. Annyi ezer fegyveres férfiak s lovasoknak a legjava, egy más fővezér alatt még hadviselésre is elég erős lett volna. Más cohorsok a főváros védelmére testvérének L. Vitelliusnak parancsa alá adattak. Ő maga szokott puha életmódján semmit nem változtatván, siralmas állapotában mégis foglalatoskodott azzal, hogy sietteti a választógyűlést, melyen hosszú időre kijelölte a consulokat, szabadságokat osztogatott a szövetségeseknek, latin jogot az idegeneknek;
elengedi némelyeknek az adót, másokat kiváltságokkal segített, szóval nem törődve a jövővel, elaprózta császári hatalmát. De az aljnép leste a koncot, a legostobábbak pénzen is vásárolták, s csak az okosak tartották hiábavalónak azt, a mit se adni se elfogadni nem lett volna szabad, hahogy az állam a maga életerejének teljes birtokában van. Végül a hadsereg követelésére, mely Mevaniát tart megszállva, nagy csapat tanácsúr kíséretében, kik közűi sokat a kegyhajhászat vitt vele, s még többet a félelem, a táborba ment, bizonytalan elhatározással s megbízhatlan tanácsadóktól környezve.

56. Midőn a katonaság gyülekezete előtt beszélt, csudalátványképen oly nagy csapata röpült el fölötte a baljós madaraknak, hogy mintegy sötét felhővel homályosítja el a napot. Más szörnyű előjel is járult ehhez: az oltártól megugrott egy bika, szétszórván az áldozati készüléket és csak messze tudták ledöfni, nem is úgy, mint az áldozó-barmot levágni szokás. De a legnagyobb álmélkodás tárgya maga Vitellius volt, a ki járatlan lévén a katonai ügyekben s tanácstalanul áll, másoktól kérdezi, hogy milyen a hadi rend, miféle intézkedés történik a hírszolgálat dolgában, mi módon lehetne a hadfolytatást siettetni vagy halasztani, s minden hír hallatára arcán és járásán meglátszott a rettegés, majd megint mámorba temetkezett.
Végül beleunván a tábori életbe, mikor a misenumi hajóraj elpártolását is meghallá, visszatér Rómába, kétségbe esve minden újabb csapáson, de gondatlan várta a végső válságot. Mert midőn még hadseregének csorbítatlan hatalmával az Appenint áthágni s a tél és szükség miatt elgyöngült ellenséget megtámadni könnyű volt: a helyett erőit elforgácsolva, a legbátrabb és a végsőig elszánt katonaságot vágóhídra és fogságra juttatja; holott a legtapasztaltabb centuriók más véleményt tápláltak, s ha tanácsukat kéri, megmondták volna az igazat. De távol tárták őket Vitelliusnak benső barátai, úgy készíti elő a császár fülét, hogy a hasznos szót kedvetlenül hallja és semmi egyebet ne fogadjon be, csak a mi most kellemes, de majd ártani fog.

57. A miseniumi hajóhadat (mert polgári villongások közt oly sokat tehet még egy-egy embernek a vakmerősége is) a Galbától becstelen magaviseleté miatt elbocsátott Claudius Faventinus bírta elpártolásra. Vespasianus nevére koholt levélben biztatván őket az árulásukért nyerendő jutalommal. Claudius Apollinaris volt a hajóhad parancsnoka, se hűség dolgában nem állhatatos, se a hitszegés útján nem tetterős ember. Tehát Apinius Tiro, volt-praetor, ki épen Minturnaeban tartózkodott, ajánlja föl magát vezérül a pártütőknek. Ezek a tartományi és gyarmatvárosokat igyekeztek megnyerni ügyüknek; főleg Puteoli lakosai tanúsítottak hajlandóságot Vespasianus iránt, ellenben Capua hű maradt Vitelliushoz, s így a községek versengése polgárháborúvá fajult. Vitellius Claudius Julianust, ki azelőtt erélytelen kézzel kormányozta volt a misenumi hajóhadat, szemeli ki arra a föladatra, hogy a katonák lelkét jóra hangolja; segítségére adott egy városi cohorsot és a viadorokat, kik Julius parancsnoksága alatt álltak. Mikor a táborban mindezek találkoztak: Julius nem sok habozás után átpártolt Vespasianushoz; elfoglalták Terracinát, mely inkább falai és fekvése által volt védelmezhető állapotban, mint az ő katonai minőségüknél fogva.

58. Midőn ezekről Vitellius értesült, hadcsapatainak egy részét a testőrségi parancsnokokkal együtt Narniában hagyja, saját testvérét L. Vitelliust küldi hat cohors-szal és ötszáz lovassal a Campanián keresztül nyomuló ellenség elé. Ő maga katonáinak ragaszkodásából és a fegyvert követelő nép lármájából merített csüggedésében bátorodást, midőn a gyáva csőcseléket, melynek merészsége nem terjedt túl a szájaskodáson, hazug címmel hadseregnek és légióknak nevezi. Szabadosainak tanácsára — mert barátai közül épen a legkiválóbbak voltak hozzá a legkevésbé hívek — összehívatja a tribunokat, s á jelentkezőkkel letéteti az esküt. Fölös számban lévén a sokaság: a kiválasztás gondját a consulok közt osztja meg; a tanácsurakat bizonyos számú rabszolga kiállítására s bizonyos mennyiségű ezüst szolgáltatására kötelezi. A római lovagok szolgálatukat ajánlották föl, meg pénzt; a szabadosoknak is saját kívánságukra ugyanaz volt kötelességük.
A félelemből eredő színlelt szolgálatkészség buzgalomra változott, mert sokan szánakoztak nem annyira Vitelliusnak, mint a főhatalomnak balsorsán és helyzetén. Maga sem mulasztja el arcával, szavával, könnyeivel kicsalni a szánalmat, bőkezű lévén ígéretek dolgában, s a félénk természetek szokása szerint mértéket tartani nem tudó. Sőt Caesarnak is szerette magát hívatni, a mit azelőtt elutasított; de most a név babonás varázsa hatott rá, meg az az ok, hogy veszélyes helyzetben az előrelátók tanácsa s a köznép mende-mondája egyenlő meghallgatásra szokott találni. Egyébiránt, mint a megfontolatlan ösztönnek minden vállalkozása kezdetben erőteljesen indul s idő folytán lankad el: lassankint kezdtek a tanácsurak és lovagok eltávolodnak mellőle, először tétovázva s mikor ő maga nem volt ott, majd megvetőleg s fesztelenül, míg Vitellius áldatlan küzdelmének szégyenében fölhagyott azzal, a mi úgy sem ment.

59. Valamint Italiát Mevania megszállása és az ismét mintegy újjá született háború megdöbbenté: úgy Vitelliusnak gyáva visszavonulása kétségtelen lendületet adott a Flavius-párt gyarapodásának. Samniták, pelignusok, marsok, féltékenykedve, hogy Campania megelőzte őket, mint újonnan hódoltak hévvel láttak hozzá a háború segédeszközeinek előteremtéséhez. De az Appeninen való átmenetei közben sok viszontagsággal sujtá a hadsereget a zord téli idő, s midőn zavartalan fölvonulás mellett is alig tudtak a havas tájakon átvergődni, kitűnt, hogy mily válságos helyzetbe jutottak volna, ha Vitelliust meg nem hátráltatja az a vak szerencse, mely a Flaviuspárti vezéreknek nem kisebb segítségökre volt, mint okos megfontolásuk. Szemben találták ott Petilius Cerialist, a ki paraszti öltözetben s helyismereténél fogva kikerülte Vitellius őrcsapatait. Közel rokonságban állt Cerialis Vespasianushoz, s mivel maga is eléggé híres katonai férfi volt, a vezérek közé fogadtaték föl. Flavius Sabinus és Domitianus előtt is — sokan úgy mondják — nyitva állott volna a menekvés útja, és az Antoniustól hozzájok küldött hírnökök is mindenféle csel fölhasználásával belopózkodtak s alkalmat meg segítséget ajánlottak föl. De Sabinus a fáradságos vállalkozásra alkalmatlan egészségével mentegette magát; míg Domitianusnak lett volna hozzá kedve, de félt, hogy a Vitelliustól melléje rendelt őrök életére törnének, habár azok ígérték, hogy ha menekülni akar, hozzá csatlakoznak. Vitellius különben a rokonai érdekére való tekintetből nem is tett Domitianus ellen semmi fenyegető intézkedést.

60. Mikor a párt vezérei Carsulaeba érkeztek, néhány pihenőnapot rendelnek, míg a legio sasai és jelvényei utolérik őket. Tetszett nekik a messze kilátást nyújtó s élelmi szerek odagyűjtésével biztosított táborhely is, mögötte virágzó vidéki városok. Azt is remélték, hogy a tíz mérföldnyi távolságban álló Vitellius-pártiakkal szóba bocsátkozhatnak s árulásra bírhatják őket. De a katonaság kedvetlen tűrte ezt s jobban vágyott győzelemre, mint békére, sőt még a hozzájok tartozó légiókat sem akarták bevárni, mivel azok inkább a zsákmányban, mint a veszélyben osztozkodnának velük. Gyűlésbe hívta Antonius s felvilágosítja őket, hogy „Vitelliusnak van még hadi népe, mely ingadozó, ha tanakodik, de erős, ha végveszedelmét látja. A polgárháború kezdetét a szerencsére lehet bízni, de a véggyőzelmet tanáccsal és ésszel kell kivívni. Már a misenumi hajóhad és Campaniának legszebb vidéke hozzájok pártolt, s az egész földkerekségéből nincs többje Vitelliusnak, csak a mi Tarracina és Narnia közt fekszik. Elég dicsőséget szereztek a cremoniai csatával és sok gyűlöletet Cremona feldúlásával; ne kívánják Rómát inkább bevenni, mint megmenteni. Nagyobb lesz jutalmuk és sokkal több becsületük, ha a római tanácsnak és népnek vér nélkül szereznek szabadulást. Ezen és hasonló szavaival megnyugtatja a lelkeket.