logo

XX September AD

Történetek könyve- III. könyv (I. rész)

1. Flavius pártvezérei jobb eredménnyel és nagyobb megbízhatósággal intézték a hadvezetés ügyeit. Poetovióban a tizenharmadik legio téli táborhelyén jöttek össze, a hol tárgyalás alá vették, hogy nem volna-e célirányosabb megszállni a pannon Alpokat, míg hátuk mögött az összes haderők összegyülekeznek, vagy bátrabb elhatározással szemébe nézni az ellenfélnek és Italiáért vívni meg a harcot. Azok, a kik úgy vélekedtek, hogy be kell várni a segítő hadakat és halogatni a háborút: a germaniai légiók hatalmát és hírét tolták előtérbe, meg hogy Viteliussal nemsokára megérkezik a britanniai hadsereg színe-java; hogy ők még csak a minap szétvert légiók létszámát sem érik el, és bármily fennhéjázó szavakat hallani is ezek szájából, bizony, mint legyőzötteknek, nem valami nagy lehet a bátorságuk. Mialatt az Alpokat megszállva tartják, meg fog érkezni keletről csapataival Mucianus; túlsúlyt kölcsönöznek Vespasianusnak a tenger, a hajóhadak, a hozzá ragaszkodó tartományok, melyekkel akár egy második háborúnak terhét is elvállalhatná. így az üdvös késedelem új erőket hoz számukra, míg a jelenleg meglevőkből pedig semmi sem fog elveszni.

2. E nyilatkozatokkal szemben Antonius Primus, a háborúnak ez a legharsányabb szószólója, kifejté, hogy épen a sietés lesz nekik hasznos s Vitelliusra vészhozó. „Azok a győzők csak a tespedésben lettek erősebbekké, nem az önérzetben? mert nem hadi lábon és táborokban tartották őket, hanem Italia összes vidéki városaiban lomha tétlenségben, csupán szállásadóiknak gyötrelmére, s minél szilajabb vitézséget mutattak előbb, annál mohóbban szítták most a szokatlan élveket. Circusban, színházban, a főváros mulatságai közt elpuhultak vagy nyavalyákban merültek ki. De ha időt engedünk nekik, a háborúra való készülődés közt megint meg fog jőni erejük. Germania sincs messze, a honnan segítséget vonhatnak magukhoz; Britanniát csak egy tengerszoros választja el tőlük, mellettük van Gallia és Hispania, mindakettő bőven oszt harcost, lovat, adót, meg aztán ott vannak maga Italia és Róma segélyforrásai. Ha pedig a háborút maguk akarják megkezdeni: két hajóraj áll rendelkezésökre, meg a védtelen illyr tenger. Mit fognak érni nekünk akkor a hegyszorosok? mire lesz hasznos a háborúnak másik nyárra halasztása? Honnan vesszük addig a pénzt és élelmi szereket? Sőt inkább föl kell használni azt az alkalmat, hogy az inkább félrevezetett, mint legyőzött pannoniai légiók ismét talpra állva bosszúra sietnek és a moesiai hadsereg csorbítatlan erőt hoz magával. Ha inkább a katonák, mint a légiók számát vesszük szemügyre: úgy nagyobb az erő a mi részünkön és nincs feslettség.
Maga a szégyenvallás is előmozdította a fegyelmet; a lovasság meg nem is győzetett le, hanem a kedvezőtlen helyzet dacára is szétrobbantja Vitelliusnak hadsorait. Két pannon és moesiai lovasdandár tört akkor keresztül az ellenségen; most tizenhat dandár egyesített zászlói alatt fogja lökésével, kürtharsogásával, mint egy fölleg elborítani a harctól elszokott lovasokat és lovakat. Ha csak voltki vissza nem tart, nem csak segítője, hanem végrehajtója is leszek e tervnek. Ti, kik biztos helyzetben vagytok, tartsátok meg légióitokat; én beérem a segédhatak könnyű cohorsaival. Nemsokára hallani fogjátok, hogy Italia kapuja föl van tárva s Vitellius ügye megrendült. Akkor majd örömmel követtek engem s léptek a győző nyomdokába."

3. Ilyen és más efféle gondolatokat lángoló szemmel, harsogó hangon, hogy minél messzebbről meghallják (mert centuriók és katonák is néhányan oda vegyültek a tanácskozók közé), oly szóáradatban adott elő, hogy az óvatos és megfontolt embereket is megingatja, a köznép pedig és a többiek dicséretekkel halmozták el, mint az egyetlen igaz hőst és hadvezért, míg másoknak gyávaságát megvetőleg emlegették. Megerősítette a felőle való jó véleményt mindjárt azon a gyűlésen, melyen Vespasianus levelének fölolvasása után nem oly bizonytalan nyilatkozatokat tett, mint a többiek, hogy a szükség szerint majd így, majd úgy lehessen magyarázni, hanem látszott, hogy nyíltan pártul fogta az ügyet, s annál nagyobb hatást gyakorolt a katonákra, minél inkább osztozott hibáikban és dicsőségükben.

4. Hozzá legközelebb állott tekintély dolgában Cornelius Fuscus tiszttartó. Ő is kíméletlenül szokván kikelni Vitellius ellen, a dolgok rossz fordulata esetére semmi reményt nem hagyott fönn magának. A természeténél és koránál fogva tétovázó Tampius Flavianus ellenben melegen tartja a katonák gyanúját, mintha nem tudná feledni a Vitellius-szal való sógorsági viszonyát, s azt hitték róla, hogy mivel a légiók mozgolódásának kezdetén megszökött, és magától újra visszatért: alkalmat keres az árulásra. Mert Flavianust, mikor Pannóniát odahagyva Italiába lépett és a veszély ellen biztosnak érezte magát, a dolgok új rendjére való vágyódása rábírta, hogy ismét fölvegye az alvezéri címet és részt kérjen magának a polgárháborúból, a mit Cornelius Fuscus is tanácsolt neki, nem mintha Flavianusnak támogatására szorult volna, hanem hogy consuli neve a jó részben csak most keletkező párt külső megjelenésének díszt kölcsönözzön.

5. Hogy azonban a háborút Italiába áthelyezni baj nélkül és sikerrel lehessen: levél ment Aponius Saturninushoz, hogy a moesiai hadsereggel siessen elő. S nehogy e tartományok a barbár népek becsapásainak védtelenül legyenek tárva, a sarmát jazygok főnökei, a kik a törzset kormányozták, hadi szolgálatra fogadtatnak föl. Közlegényeket és — a miben egyedül válnak ki — lovas haderőt is ajánlottak; de ez ajánlatuk visszautasíttatott, nehogy a belső viszályok közt saját érdeküket hajhászhassák, vagy ha a másik fél részéről nagyobb jutalom kináltatik, minden jogot és kötelességet levetkőzzenek. Megnyerik a pártnak Sidót és Italicust, a svévek királyait, kiket régi vonzalom kötött a rómaiakhoz, s népük jobban tűrte a bizalmas bánást, mint a parancsot. A segédhadakat oldalvédűl állítják föl Raetia ellenséges hangulata miatt, melynek Porcius Septiminus volt tiszttartója, törhetetlen hűséggel Vitellius iránt. Tehát Sextilius Felix küldetett az auriani lovascsapattal, nyolc cohorsszal és a nóri legénységgel megszállni a Raetia és Noricum közt folyó Aenus partját. Egyik fél sem bocsátkozott ütközetbe; a pártok sorsa másutt volt dűlőre jutandó.

6. Míg Antonius a cohorsokból a tartalékos öreg katonákat és a lovasság egy részét gyors menetben vitte magával Italia megtámadására, kísérője volt Arrius Varus, egy derék katona, a ki Corbulo parancsnoksága alatt és Armeniában kivívott sikereivel szerezte hírnevét. Beszélték róla, hogy titkos árulkodásaival Nero előtt gyanúba hozta volt Corbulo jellemét, s az ily becstelen úton kijárt kegy megszerezte neki az elsőrendű centuriói állást; de a pillanatnyi gonosz eredetű vívmány majdan veszedelmére volt fordulandó. Primus és Varus tehát elfoglalván Aquileját, ennek környékén s Opitergium és Altinumban lelkes fogadtatásra találtak.
Altinumban őrséget hagyván hátra, a ravennai hajóraj ellen fordultak, melynek átpártolásáról még nem kaptak tudósítást. Majd Pataviumot és Altestét bírták csatlakozásra. Itt tudták meg, hogy három Vitellius-párti cohors és a Sebosiana nevet viselő lovascsapat, Forum Alieni mellett hidat vervén, megszállotta a helyet. Elhatározták megtámadni a csapatokat, mert azt is mondta a hír, hogy nem vigyáznak magukra. Hajnalban meglepték a többnyire fegyvertelen legénységet; de meg volt parancsolva, hogy csak keveset vágjanak le bennük s a többieket félelemmel kényszerítsék esküjök megváltoztatására. Voltak is, a kik rögtön megadták magukat, a többiek azonban letörvén a hidat, elvágták az utat a sarkukban levő ellenség előtt.

7. Mikor a győzelem híre, mely a háborút a Flavius-párt javára sikerrel vezette be, elterjedt: a Galbáról nevezett hetedik meg a Gemina nevű tizenharmadik legio Vedius Aquila alvezérrel harcias hangulatban jőnek Patavium alá. Ott néhány napig pihenőt tartottak, s Minutius Justus, a hetedik legio tábori főnöke, mivel keményebben gyakorolta parancsnoki tisztét, mint polgárháborúban lehet, a katonák bosszúja elől el vonatván, Vespasianushoz küldetik. Most egy sokáig várva várt dolog a magyarázat és tódítás révén a kellőnél nagyobbra fúvatik föl. Antonius ugyanis parancsot adott, hogy Galbának az idők viszontagságai által ledöntött szobrai minden vidéki városban állíttassanak újra föl; mert célszerűnek gondolta a pártügy érdekében, ha Galba uralkodása elismerést nyer, és pártja mintegy föléledni látszik.

8. Tanakodtak azután, hogy mely várost válasszák főhadi szállásúl. Verona látszék a körötte elterülő tágas mezők előnyénél fogva legalkalmasabbnak a lovas csatára, a miben ők erősebbek voltak. Egyszersmind úgy valóságban, mint a közvéleményre való hatásában fontosnak látszott e hatalmas segédeszközökkel rendelkező gyarmatvárost elvenni Vitelliustól. Vicetiát csupán átvonulásukkal birtokukba vették, a mely magában véve csekély eredmény (mert e város nem igen tehetős) nagy jelentőséget nyert abból a szempontból, hogy Caecina onnan származott, és így az ellenség vezére szülővárosától fosztatott meg. Veronát érdemes volt megnyerni, mert példájával s pénzével segítette a pártot, és ott a Raetia s a Juli Alpok közt elhelyezkedő hadsereg elzárta az utat a Germaniából jövő seregek előtt.
Minderről nem volt Vespasianus értesülve, vagy nem. is akarta; mert azt a parancsot küldte, hogy Aquileiánál a hadművelettel meg kell állapodni s bevárni Mucianust, s parancsa mellé azt a tanácsot is csatolta, hogy ha Egyiptomot, az elzárt gabonatárat és a legdúsabb tartományok adójövedelmeit birtokukban tartják: lehető lesz Vitellius seregét a zsold és élelem hiánya miatt megadásra bírni. Ugyanerre inti őket gyakori leveleiben Mucianus, szemök elé tartván a vértelen és gyász nélkül való győzelem képét s egyéb ilyesmit, de valójában azért, mert becsvágyólag az egész hadviselés dicsőségét magának akarta lefoglalni. Egyébiránt a messze földről adott tanácsok a bevégzett tények után érkeztek meg.

9. Antonius tehát hirtelent rohammal benyomult az ellenség állásai közé, s egy könnyű ütközetben kölcsönösen összemérvén erejüket, egyenlő eredménnyel vált szét a két ellenfél. Majd Caecina Hostilia, veronai falu, és a Tartarus folyó mocsarai közt megerősített táborba szállt, biztos helyzetben érezvén magát, midőn hátát a folyó, oldalát a mellett elterülő mocsár födözte. Ha becsület lett volna benne, a Vitelliushoz tartozó egész haderővel azt a két légiót, mikor még a moesiai sereg nem csatlakozott hozzá, vagy összemorzsolja, vagy visszakergeti, Italia elhagyásával csúfos futásra kényszerítheti volt. De Caecina a háború elején kínálkozó kedvező alkalmat mindenféle. halogatással feláldozza az ellenségnek, s a kiket fegyverrel könnyen elűzhetett volna, levelekben szidalmazza őket, míg közbenjárók által hitszegő alkuját megköti velők. Eközben Aponius Saturninus a Claudius-féle hetedik légióval megérkezik.
A legio parancsnoka Vipstanus Messalla tribün volt, híres ősök sarja, maga derék ember, ki egyedül hozott magával a háborúra nemes jellem-tulajdonságokat. E csapatokhoz, melyek még egyáltalában nem mérkőzhettek Vitellius haderejével (mivel csak három légióból álltak), levelet küldött Caecina, kárhoztatván vakmerőségüket, a miért egy már legyőzött ügy mellett fognak fegyvert. Egyszersmind magasztalá a germaniai hadsereg vitézségét, míg Vitelliusról csak alig és közönséges szólamban tett említést, Vespasianus ellen pedig semmi sértő szót nem mondott, általában semmit, a mivel ellenfelét akár megvesztegetni, akár ijeszteni akarná.
A Flaviuspárt vezérei, mellőzvén az elmúlt események mentegetését, Vespasianusért lelkesülten, saját ügyük iránt jó reménységet táplálva, a végkimenetel felől teljes biztonságban, Vitellius ellenségének nyilvánítják magukat, kilátást nyújtván a tribunoknak és centurióknak, hogy majd megtarthatják, a mit Vitellius kegye ígért nekik; Caecinát pedig nyíltan buzdították az átpártolásra. A tábori gyűlés előtt fölolvasott levelek erősítették a közbizodalmát, mivel Caecina oly alázatos hangon nyilatkozott, mintha félne, nehogy Vespasianust megbántsa; az ő vezéreik pedig lenézőleg és Vitelliusról mintegy gúnyolódva írtak.

10. További két legio beérkeztével, melyek közül a harmadikat Dillius Aponianus, a nyolcadikat Numisius Lupus vezette, jónak látták mutatni erejűket, s hadi sánccal venni körül Veronát. Épen a Galba-féle légiónak jutott a sánc homlokvonalán a munka, mikor a távolban feltűnt segédhadbeli lovasság, mintha ellenség volna, hiábavaló ijedelmet okozott. Árulástól félve, fegyvert ragadnak. Tampius Flavianus ellen irányúi a katonák haragja, nem valami bizonyíték alapján, hanem mint már rég gyűlöletes embernek viharos hévvel követelték halálát, kiabálván, hogy Vitelliusnak rokona, Othónak árulója és a katonák számára rendelt díjnak elsikkasztója. Igazolásra nem engedtek neki alkalmat, ámbár könyörögve nyujtá
ki karjait, s többnyire földön feküdve, tépett ruhában, keblét és arcát zokogva verte. De épen ez még jobban ingerelte haragosait, mintha túlságos remegése rossz lelkiismerete mellett tanúskodnék.
Aponiust, mikor szólni kezdett, megakadályozta a katonák kiabálása; a többieket is zajongással és lármával riasztják vissza. Csak Antonius szavára nyitották meg fülöket, mert az ékes beszéd hatalmával is rendelkezett, s bírta azt a művészetet s tekintélyt is, mellyel a közember szívét meg lehet nyerni. Mikor a lázadás erősbödni kezdett, és már a szitkok és gyalázkodás után fegyverre és tettlegességre mentek át: Flavianust láncra veretni parancsolta. Észrevette a katonaság a cselt, és szétlökdösi azokat, a kik az emelvényt körül állták, már a végső erőszakra készülnek. Antonius kivont karddal eléjük tartja mellét, esküdözvén, hogy vagy a katonák vagy a saját keze által fog meghalni, s a mint egy-egy ismerős vagy hadi díszjelt viselő katonát látott meg, nevén szólítva kért tőle segítséget. Majd a hadijelvények és a háború istenei felé fordulva, kérte őket, hogy inkább az ellenség seregein öntsék ki dühöket és a visszavonás mérgét, míg végül a lázadás kifáradt és napnyugtával már mind szétszéledtek sátoraikba. Még azon az éjszakán távozott Flavianus, s Vespasianusnak útközben kapott levele aztán megszabadná a további veszélytől.

11. A légiók azonban, mintha ragály szállná meg őket, most Aponiusra, a moesiai hadsereg alvezérére támadnak, annál áldázabbúl, mert nem, mint előbb, erőfeszítő munkában kifáradva, hanem a nap derekán gyulladtak dühre, mikor híre terjedt annak a levélnek, melyről azt hitték, hogy Saturninus írta Vitelliushoz. Mint hajdan vitézség és fegyelem, úgy most a szemtelenség és vásottság dolgában folyt a vetélkedés, hogy ne kisebb erőszakoskodással követeljék Aponiusnak halálát, mint előbb a Flavianusét. Mert a moesiai légiók arra való hivatkozással, hogy ők a pannonok bosszúállását elősegítették, a pannonok pedig, mintha mások lázadása igazolná őket, örömmel ismételték meg a bűntettet. Nosza, mennek a kertbe, melyben Saturninus szállásolt. És nem Primus, Aponianus és Messalla mentették meg — habár minden módon igyekeztek rajta — Saturninust, hanem inkább az a sötét búvóhely, egy épen üresen álló fürdő kemencéje, melyben elrejtőzve lappangott. Később lictorai nélkül Pataviumba ment. A consuli vezérek eltávoztával mind a két hadsereg fölött Antonius kezére szállt az erő s hatalom, miután tiszttársai háttérbe szorultak és a katonák hajlandósága ő felé fordult. S voltak is, a kik hitték, hogy mind a két lázadást Antonius fondorlata szította, hogy egyedül tartsa kezében a háború vezetését.

12. De Vitellius táborában sem volt nyugodt a hangúlat; még vészesebb viszály: nem a köznép gyanakodása, hanem a vezérek hűtlensége zavarta meg az elméket. Lucilius Bassus; a ravennai hajóraj parancsnoka a katonák ingadozó lelkét, kik nagyrészt Dalmatia és Pannóniából, e Vespasianushoz szító tartományokból valók voltak, ennek pártja mellé csoportosítja. Az éjszakai időt választották az árulásra, hogy a többiek tudta nélkül csak a pártütők gyűljenek össze a fő hadiszálláson. Bassus szégyenből vagy attól való féltében, hogy milyen lesz a dolog kimenetele, otthon várakozott.
A hajókapitányok nagy lármával megtámadják Vitellius szobrait, és míg az ellenálló néhány embert lekaszabolják, a többi legénység fölforgató vágyában Vespasianushoz csatlakozott. Most Lucilius előjön s nyíltan a pártütés szerzőjének vallja magát. De a hajóraj Cornelius Tuscust választja magának parancsnokul, a ki sietve meg is érkezik. A tisztes őrizet alá helyezett Bassust liburni gályán Atriába viszik, hol a helyőrségen állomásozó lovasszázad parancsnoka Vivennius Rufinus bilincsbe vereti, de csakhamar kiszabadul Hormus Caesar szabados közbevetése folytán, mert az is e vezető emberek közé számíttatott.

13. Caecina pedig, mikor a hajóraj pártütésének híre elterjedt, elsőrendű centuriókat és néhány közkatonát — míg a többiek szolgálati munkák végzésére szét voltak szóródva — összehív a főhadiszállásra, mintha valami tábori titkot akarna velők megbeszélni. Ott magasztaló szavakkal említi előttük Vespasianus kiválóságát s pártjának erejét, hogy a hajóraj már átpártolt hozzá, hogy élelmi szereik fogytán vannak; Gallia és Hispania nyugtalankodik, a főváros hűsége is megingott, és Vitelliusnak ügye minden irányban rosszra fordult. Majd azok kezdésére, a kik már be voltak avatva, a váratlan fejlemény hatása alatt megrendült többséget is fölesketi Vespasianus hűségére. Egyszersmind letépik Vitellius képeit és hírvivőket küldenek Antoniushoz. De mikor az árulás híre az egész táborban elterjedt, s a főhadiszállásra özönlő katonaság Vespasianus nevét fölírva s Vitellius képeit leszakgatva látja: először baljóslatú csönd áll be, majd mindnyájan egyszerre kitörnek.
„Hát ide süllyedt már a germaniai hadsereg dicsősége, hogy csata nélkül, vérhullatás nélkül, kötött kézzel, letett fegyverrel adják meg magukat? Hát miféle légiók állnak a túlsó félen? nem legyőzöttek-e? sőt az Otho féle hadsereg egyetlen magva, az első és tizennegyedik legio sincs ott, a kiket pedig ők épen e mezőn szórtak szét és vertek le. Hát ennyi ezer fegyveres vitéz, mint valami vásárra vitt rabszolga-nyáj adassék ajándékul a sehonnai Antoniusnak? Még is csak sok, hogy egy hajórajnak nyolc legio legyen a ráadása! így akarja Bassus, így Caecina, a kik miután a császártól palotákat, kerteket, kincseket raboltak, most elveszik a katonáit is. Vereség és vér nélkül, még a Flavius-pártiak szemében is gúny tárgyai, mit fognak felelni azoknak, a kik számon kérik tőlük akár a szerencsében, akár a balsorsban tanúsított viselkedésüket?“

14, Ezt kiabálták egyenkint, ezt mindannyian, a mint kit-kit az elkeseredés szóra indított. Az ötödik legio tette meg az első lépést azzal, hogy Vitellius képeit visszahelyezik s Caecinát vasra verik, míg Fabius Fabullust, az ötödik legio alparancsnokát és Cassius Longus tábori főnököt választják vezérekül. Három gályának legénységét, kik véletlenül szemük elé kerültek, bár az semmiről sem tudott és semmit sem követett el, levágják; azután elhagyja a tábort és felszaggatja a hidat, ismét visszatérnek Hostiliába, onnan tovább mennek Cremonába, hogy az első Itáliai és huszonegyedik Rohanónak nevezett légiókhoz csatlakozzanak, melyeket Caecina Cremona védelmére a lovasság egy részével együtt előreküldött volt.

15. A mint Antonius mindezekről tudomást vett, elhatározta az ellenségnek meghasonlott lelkű és megoszlott erejü seregét megtámadni, mielőtt a vezérek tekintélye, a katonaság fegyelme és az egyesült légiók bizodalma helyre állna. Mert sejtette, hogy Fabius Valens, a ki elutazott a fővárosból, Caecina árulásának hírére sietősen közeledik; Fabius pedig Vitellius mellett híven megáll és nem járatlan a hadviselésben. Egyúttal féltek egy hatalmas germán haderő betörésétől is Raetián keresztül; Britanniából meg Gallia és Hispániából pedig segédhadakat hívott elő Vitellius, mely mérhetetlen lökést ad volt a háborúnak, ha Antonius ettől való félelmében gyorsított csatával nem előlegezi a győzedelmet.
Veronából egész seregével két napi menetben Bedriacum alá jön. Másnap légióit sáncmunkákra visszatartja, a segédhadi cohorsokat a cremoniai síkra küldi, hogy élelemszerzés színe alatt a föld népétől zsákmányt harácsoljon a katonaság számára. Maga négyezer lovassal nyolc mérföldre nyomult elé Bedriacumhoz, hogy annál féktelenebb módon folyjon a pusztítás. A portyázók még messzebb száguldoztak előre.

16. Öt óra múlt körülbelül, midőn egy vágtató lovas hírt hozott, hogy közeledik az ellenség, elől csak kevesen jőnek, de távolról mozgás zaja hallatszik. Míg Antonius tanakodik, hogy mitevő legyen, Arrius Varus tettvágyó mohósággal a legbátrabb lovasok élén előtör és megszalasztja Vitellius embereit, nem nagy vérontással, mert többek odaérkezte után megfordult a szerencse és a legtüzesebb üldözők a legfürgébb futókká váltak. Nem is Antonius akarata szerint esett ez az elhamarkodott vállalat s előre látta, hogy úgy fog lenni, a hogy csakugyan történt. Most tehát buzdította embereit, hogy bátran vegyék föl a harcot s oldalra állítja a lovas csapatait, középen üresen hagyta az utat, hogy Varust és lovasait fölvegye. Parancsolta, hogy a légiók fegyverkezzenek; jelt fúvatott a síkságon, hogy mindenki, abba hagyja a zsákmányolást, legrövidebb úton siessen az ütközetbe. Ezalatt Varus ijedten a többiek tömege közé menekül s azok közt is rémületet terjeszt. A sebesültekkel együtt a sértetlenek is visszaveri, saját félelmükkel és a szoros út akadályaival küzködtek.

17. E rémítő helyzetben nem mulasztja el Antonius az erős lelkű és vitéz katonának kötelességét teljesíteni. Szembe szállt az ijedezőkkel, visszatarja a hátrálókat; a hol legtöbb volt a tennivaló, a hol valami remény mutatkozott, ott volt eszével, karjával, szavával; az ellenségnek is szemébe tűnt, míg saját embereinek példaképet adott. Végül úgy elragadta a harci hév, hogy egy futó zászlótartót dárdájával átütött s a megragadott zászlóval az ellenség felé fordult. E fölött való szégyenükben száz lovasnál nem többen megállották; segített nekik a terep is, mert szűk volt ott az út és letört egy híd az ott közben elfolyó patak fölött, mely bizonytalan medrével s meredek partjaival akadályozta a futást.
Ez a kényszerállapot vagy jó szerencse a már ingadozó ügyet talpra állította. Neki bátorodva, tömött sorokban fogadják a vakmerőn és szétszórtan előnyomuló Vitellius-pártiakat, akik zavarba jőnek. Antonius nyomon követi a megriadtakat, leteríti a szembe-szállókat, s a többiek is, mind a maga hajlama szerint, fosztogattak, foglyot ejtettek, fegyvert és lovat zsákmányoltak. Azok is, a kik csak az imént a mezőkön futkosva csatangoltak, most a kedvező fordulatot jelző zaj hallatára visszajöttek, részt venni a diadalban.

18. Cremonától négy mérföldre csillogtak már a Rohanó és az Itáliai legio sasai, lovasságuknak szerencsés kezdetű harca alatt egész odáig halad elő. De mikor a dolog rosszra fordult, nem nyitották meg soraikat, hogy a megzavart csapatoknak védelmet nyújtsanak, s nem szálltak szembe az oly nagy távolságból való futás és harcolás miatt kifáradt ellenséggel, hogy ők támadjanak. Csak a véletlen vezetésére bízva, a szerencsében nem érezték annyira a vezér hiányát, mint ahogy most a kedvezőtlen körülmények közt tudatára jöttek.
A tétovázó hadoszlopnak neki vág a győztes lovasság, s Vipstanus Messalla tribün is követi a moesiai segédhad élén, melyekkel, noha gyors ügetésben mentek, lépést tudott tartani sok a legióbeliek közűi. Így összevegyülve gyalog és lovas, áttörték a légiók oszlopát, melyek minél több kilátásuk nyílt a menekvésre Cremona falainak közelségéből, annál kevesebb bátorságot mutattak az ellenállásra. De Antonius is fölhagyott üldözésükkel, meggondolván a fáradságot és a vérveszteséget, mellyel az ütközetnek bár szerencsés végű, de oly sokáig kétes sorsa lovast és lovat egyaránt kimerített.

19. Késő este a Flaviusi hadsereg egész derékhada megérkezett, és a mint testhalmok fölött a vérontás friss nyomaiba léptek, mintha már vége volna a harcnak, követelik a tovább menetelt Cremonába, hogy a legyőzöttek hódolatát fogadják, vagy ostrommal kényszerítsék őket megadásra. Úgy egymás közt szép volt ezt mondogatni, mert ki-ki arra gondolt, hogy a síkon fekvő gyarmatvárost könnyű lesz rohammal bevenniük; az éjszaka homályában való betöréshez ugyanakkora bátorság kell, de nagyobb szabadságuk lesz a rablásra.
Ha pedig a nappalt bevárnák, majd békekötésre, kérésre kerül a dolog, s ők fáradalmuk és vérhullatásuk díjában csak kegyelemosztást, dicséretet s egyéb ily semmiséget fognak jutalmul kapni, míg a cremonaiak kincse a parancsnokok és alvezérek zsebébe folyik. A megvívott városnak zsákmánya a katonákat, a meghódolté a vezéreket szokta illetni. Nem ügyelnek tehát a centuriókra s tribunokra és hogy senkinek a szava ne legyen hallható: fegyvereiket zörgetik, fenyegetődzve az engedelmesség fölmondásával, ha nem vezetik őket előre.

20. Ekkor Antonius a csapatok közé lépvén, mikor tekintetével s komoly magatartásával csöndet csinált, kijelenti, hogy „ő a maga oly érdemes katonáitól nem akarja elragadni a tisztességet és a jutalmat; ám más a sereg és más a vezérek föladata; katonákhoz jól illik a harcvágy, de a vezetők többet használnak az előrelátással, megfontolással, sőt a késedelemmel is, mint a vaktában való cselekvéssel. Valamint a maga tehetségéhez képest ő is fegyverrel és karjával elősegítette a győzelmet: most is ésszel és tanáccsal, a vezérnek a legszükségesebb tulajdonaival, hasznára fog lenni az ügynek. Mert nem lehetnek kétségben a felől, hogy mivel állnak szemközt: az éjszakával és egy ismeretlen város helyiségével, bent ellenség és minden alkalmas a cselvetésre. Még ha nyitva állnának is a kapuk: akkor is csak előleges kikémlés után és nappal kellene bevonulni. Vagy elkezdhetnék-e az ostromot minden vizsgálat nélkül, hogy hol az alkalmas hely, milyen magasak a falak, hadi géppel vagy nyilazással, vajon sáncművekkel vagy ostromfödéllel kell-e megtámadni a várost? Majd egy-egy emberhez fordulva, kérdezgeti, hoztak-e magukkal szekercét, bárdot és egyebet, a mi város ostromlásához szükséges? — s mikor tagadólag válaszoltak, mondja: hát emberi kezek bírják-e karddal vagy dárdával áttörni s aláásni a kőfalakat? ha szükséges volna mellvéddel és sánckosarakkal fedezni magunkat, úgy fogunk-e ott állni szájtátva, mint valami oktalan csorda, s bámuljuk a bástyák magasságát és az idegen erődítményeket? Nem jobb-e egy éjszakai halasztással, mialatt a számszeríjakat és lövő gépeket ide szállítjuk, biztosítani magunknak a döntő erőt és a győzedelmet?“ Egyúttal a tábori poggyász és fuvar legénységét a legújabban érkezett lovasság kíséretében Bedriacumba küldi készletek s más szükséges eszközök szállítása végett.

21. A katonaság azonban kedvetlenül tűrte ezt, s majdnem kitörésre kerül a dolog, midőn az egészen a falak aljáig portyázó lovasok néhány künt csatangoló cremoniai embert foglyul ejtenek, s ezeknek vallomásából megtudják, hogy hat Vitellius-párti legio és az az egész sereg, mely Hostiliába állomásozott, mikor övéik vereségéről értesültek, még azon a napon harmincezer lépésnyi utat meghaladván, ütközetre készül és már itt is van. Ez az ijesztő hír megnyitotta az eldugult elméket a vezér tanácsoló szavai előtt.
Parancsot ad, hogy a tizenharmadik legio a Postumia felé vezető út töltésén álljon föl, mellyel kapcsolatban balról a Galba-féle hetedik foglalt helyet a mezőn; azután pedig a Claudius-féle hetedik légió, védve — ilyen volt a terep alakulása — egy mezei árok által; jobbról a nyolcadik a nyílt mellékúton, majd a harmadik légió; sűrű bozóttal eltakarva. Ez volt a sasok és hadi jelvények rendje; de a legénység a sötétség miatt úgy kavarodik össze, ahogy a véletlen hozta magával; a testőrkatonák egyik zászlóalja a harmadik légió mellett, a segédhadi cohorsok a szárnyakon, az oldalés hátsort lovasság vette körül, a svév Sido és Italicus népük válogatott embereivel az első csatarendben forgolódtak.

22. De a Vitellius hadserege, melynek módjában állt Cremonában megpihenni s étel és alvás által fölfrissült erővel a hideg és éhség miatt meggyöngült ellenséget a következő napon megverni s eltiporni: mintegy az éj harmadik órájában, vezér és tanács nélkül, a már fölkészült és rendezett Flaviusi csapatokra bukkan. A harci düh és a sötétség miatt szétzilált hadmenet rendjét nem merem meghatározni, ámbár mások úgy adták elő, hogy a macedón harmadik légió a jobb szárnyon állt; az ötödik, s tizenötödik, a britanniai kilencedik, második és huszadik légióknak egyes zászlóaljával a középső csatarendet, míg a tizenhatodik és tizennyolcasok meg az első legio katonái a balszárnyat alkották.
A Ragadó és Italica legióbeliek az összes hadcsapatok közt voltak elvegyülve; a lovasok és a segédhadak maguk választák hely őket. A harc egész éjjel folyt változó s eldöntetlen eredménnyel, véresen, majd az egyik, majd a másik félnek romlásával. Bátorság vagy vitézi kar nem segített, még a szemek sem láthattak előre semmit. Mind a két hadsereg fegyveré ugyanaz, a gyakori kérdezésből megtudták egymásnak jelszavát; az ellenségtől elvett hadi jelvényeket, a mint egy-egy csapat elragadta, össze-vissza hurcolták ide vagy oda. Főleg a Galbától nemrég sorozott hatodik legio jutott nagy válságba; hat elsőrendű centuriója öletett meg; néhány hadi jelvényét elragadták; magát a sast Atilius Verus fő-centurio, miután sok ellenség levágásával maga is elesett, megmenté.

23. A már hanyatló csatát helyreállította Antonius az előhívott testőrkatonasággal, a kik a küzdelmet fölvevén, előbb visszavetik az ellenséget, de majd ők veretnek vissza. Mert a Vitellius-pártiak az út töltésére vontatták föl a hajítógépeket, hogy szabad és nyílt helyről röpüljenek a lövegek, melyek azonban eleinte szétszóródva, az ellenség kára nélkül hulltak le az erdőbe. De egy kiváló nagyságú hajítógép roppant kődarabokkal lezúzta az ellenséges csatasorokat és tágabb körben éreztette volna romboló hatását, ha két katona arra a merész tettre nem szánja el magát, hogy az elesettek kezéből fölragadott pajzzsal felismerhetetlenné tevén magukat, a lővőgép feszítő köteleit elvágják.
Rögtön leszúrták őket s így nevük nem maradt fönn; de a tett felől nincs kétség. Egyik felé sem hajlott a szerencse, míg késő éjjel a fölkelő hold láthatóvá tette a csatasorokat, de egyúttal zavarta is. A Flaviusiaknak mégis jobban kedvezett hátulról, mert onnan nagyobb árnyat vetett a lovakról meg az emberekről, és az ellenség lövedékei elhibázott célzással a testeket nem érve hullottak le; a Vitelliusiak pedig a szemközti fény világításában a mintegy rejtekből harcolók dobálásának védtelenül voltak kitéve.

24. Antonius tehát, midőn embereit fölismerhette és azok előtt is fölismerhető lett, némelyeket megszégyenítéssel és dorgáló szóval, sokakat dicsérettel és buzdítással, mindnyájukat reménnyújtással s ígéretekkel feltüzeli, kérdezi a pannon légióktól, hogy miért ragadtak újra fegyvert? itt nyílik mező, a melyen előbbi gyalázatuk mocskát letörülhetik, a hol megint visszaszerezhetik dicsőségüket. Majd a moesiaiak felé fordul, mint a háború kezdeményezőit s szerzőit szólítja meg őket, hogy hiába ingerelték föl Vitellius katonáit fenyegetéseikkel és szavukkal, ha karjukat és szemük tekintetét nem bírják kiállni.
Ugyanígy szól a többiekhez, a kiket azután előtalált; hosszasabban a hármasokhoz, emlékeztetvén őket régi és újabb tetteikre, hogy M. Antonius alatt a parthusokat, Corbulo alatt az örményeket, minap a sarmatákat verték meg. Haragosabban mondá a testőrségi csapatoknak: „bundások, ha nem győztök, mely másik császár, mely más tábor ad nektek helyet? itt vannak hadi jelvényeitek, itt fegyvereitek; ha legyőznek, itt haltok meg; mert a gyalázatból már elég osztályrészt vettetek." Mindenfelől zaj támadt, s a fölbukkanó napot (ahogy Syriában szokták) rivalgással üdvözölték a hármasok.

25. Most az a kósza vagy a vezértől szándékosan sugalmazott hír terjedt el, hogy Mucianus megérkezett és a seregek már kölcsönösen köszöntötték egymást. Újból előre nyomultak, mintha új segítő csapatokkal erősödtek volna; míg a Vitellius-pártiak hadsora már ritkulni kezdett, mint a kiket vezető nélkül saját ösztönük vagy ijedelmük hozott össze vagy választott szét. Mikor Antonius észrevette, hogy meg vannak ingatva, tömött hadoszloppal zavarja meg őket. A megtágult sorok fölbomlanak, s nem lehetett rendbe hozni az akadályul szolgáló szekerek és hadi gépek miatt sem. A töltés melletti úton az üldözés hevében szétszóródnak a győztesek. Oly borzasztóvá fajult a vérengzés, hogy egy fiú tulajdon apját ölte meg. Az esetet s neveket Vipstanus Messalla följegyzése alapján mondom el. Julius Mansvetus Hispániából, a ki a Ragadó légióban szolgált, egy serdületlen fiút hagyott otthon, a ki felnőtt korában Galba által a hetesek közé soroztatott be.
Atyjával véletlen találkozva a csatába, mikor azt megsebesítve leteríti és a félholtállapotban levőt közelebbről veszi szemügyre: kölcsönösen felismerik egymást. Megöleli a haldoklót és siralmas hangon kéri atyjának boldogult szellemét, ne átkozza őt el atyagyilkos gyanánt, mivel tettét közszolgálatban követte el, s mily csekély része egy katona a polgárháborúban álló hadseregeknek! Egyszersmind fölemeli a holttestet, gödröt ás s teljesíti atyja iránt a végtisztesség kötelességét. Megtudják ezt a közelállók, azután a többiek is, s az egész sereg megdöbbenést érez, panaszkodnak s átkozzák az iszonyú háborút; de azért nem lanyhábban öldöklik s fosztogatják a hozzájok közelállókat, rokonaikat, testvéreiket. Beszélnek a szörnyű tettről s maguk is csinálják.

26. Midőn Cremona alá érkeztek, új és roppant nagy védmű ötlik szemükbe. Otho háborúja alatt ugyanis a germaniai katonaság Cremona alatt ütötte föl táborát, a tábort sánccal vette körűi és e műveket újból szaporította is. Ezek láttára meghökkentek a győzők, s vezetőik sem tudták, mit parancsoljanak. Megkezdeni az ostromot egész éjen és napon át elfáradt sereggel, nehéz, és közelben semmi segélyre nem számíthat, veszélyes lett volna. Ha pedig Bedriacumba visszatérnek, a hosszú út fáradalmát nem bírnák kiállna, s győzelmük semmire válnék. Erősített tábort ütni: szintén félelmes az ellenfél közelsége miatt, mely az elszóródott és munkában foglalatoskodó legénységet hirtelen kitörésével megzavarhatná. De leginkább félhettek a vezérek saját katonaságuktól, mely szívesebben tűrte a veszélyt, mint a halogatást, mert a biztos utat nem szereti, a vakmerő föllépésből vár reményt, s az öldöklés, seb, vér kevesebbet nyom, mint a zsákmányra való kilátás.

27. E nézetre hajlott Antonius, s parancsolja, hogy a sáncot fogják körűi. Elsőben hajító dárdákkal és kövekkel távoli harcot vívták, melyben a Flavius-pártiaknak volt nagyobb veszteségük, mint a kikre a lövedékeket felülről célozták. Majd felosztja a sáncot és a kapukat a légiók közt, hogy a szétválasztott munka bátrakat és gyávákat megkülönböztessen egymástól, s a dicsőségért való versengés feltüzelje őket. A bedriaciumi úthoz legközelebb fekvő részeket a hármasok és hetesek választották maguknak; a sánc jobb oldalát a nyolcadik és a Claudiusi hetedik légió; a tizenharmadikát a brixi kapuhoz ragadta harci vágya.
Most egy kis szünet állt be, míg a közeli földekről kapát, fejszét, mások sarlót s létrákat hordanak össze. Ekkor fejők fölé emelvén pajzsaikat, szoros védőfedél alatt indulnak fölfelé. De mind a két oldalon római hadi eszközökkel dolgoznak; mert a Vitelliusiak meg súlyos köveket hengerítnek alá, s a megzilált és összezavart védőfedelet lándzsával és rudakkal bontogatják, míg a pajzsok eresztéke megtágul és az alatta levő embereket nagy vérontással megöli vagy megcsonkítva, halomra terítik. És már megakad a roham, ha a vezérek a sikereden buzdításra nem hallgató fáradt katonaságnak Cremona kirablását nem tartják szeme elé.

28. Hogy Hormusnak jött-e ez az ötlete, a mint Messalla mondja, vagy megbízhatóbb forrásul szolgál-e C. Plinius, a ki Antoniust vádolja ezért: nem könnyű eldönteni, mert hiszen se Antonius se Hormus nem hazudtolták meg gálád tetteikkel életük folyásának rossz hírét. Most már se seb, se vér nem tartotta vissza őket, hogy lerontsák a sáncot, betörjék a kapukat, s egymás vállára kapaszkodva s fönt egy második védőfedélre hágva, megmarkolják az ellenség dárdáit és karját. Sértetlenek sebesültekkel, félholtak haldoklókkal együtt zuhannak alá, különféle alakjában az elmúlásnak s a halál sokféle képében.

29. A harmadik és hetedik legio viaskodott legtüzesebben, s Antonius válogatott segédcsapatokkal e pontra fordítja erejét. Midőn a Vitelliusiak a makacs versengésben előre törőket nem bírták föltartóztatni, és a rádobott lövedékek lesiklottak a védőfedélről, végül magát a lövőgépet zúdították alá a fölfelé rohanókra, mely ha pillanatra szétszórta és maga alá temette is, a kikre hullott, de ledőltében magával sodorta a bástya párkányát s tetejét is. Egyszersmind a vele összeköttetésben álló torony is megrendül a kő-dobásoktól, s míg a hetedik legio katonái feszítő vasakkal mennek neki, a hármasok már szekercével és karddal betörték a kaput. Az összes kútfők megegyeznek abban, hogy C. Volusius, harmadik legióbeli katona rontott be először. Ő föllépvén a sáncra, miután az ellenállókat elkergető, kezét és hangját magasra emelve, kiáltotta, hogy a vártábor el van foglalva. A többiek is, mikor most már a Vitelliusiak kétségbe esve leugráltak a sáncról, átrohantak, s a tábor és a falak közt fekvő szabad tér öldökléssel telt meg.

30. De megint új tárgya tűnik föl a küzdelemnek: a város magas falai, sziklatornyok, vaspántos kapuk, Cremonának nagyszámú és a vitelliusi párttal szoros viszonyban álló lakossága, Italiának az azon napokban ott tartott vásárra gyülekezett nagy tömegű népe, mely sokaságával a védőknek nyújtott segítséget, az ostromlók zsákmányvágyának pedig ingerül szolgált. Antonius parancsolja, hogy kanócot fogjanak s gyújtsák föl a városon kívül fekvő díszes nyári lakokat, ha talán vagyonuk károsodása hűségük megszegésére indítja a Cremonaiakat. A falakhoz legközelebb álló s a bástyáknál magasabbra emelkedő épületeket a legvitézebb katonasággal rakja meg, a kik rudakkal, tégladarabokkal és tűzcsóvával elzavarják a bástyák védőit.

31. Már a légiók védőfedél alá csoportosultak, mások lövedékeket s követ dobáltak, midőn Vitelliuséknak lassankint kezdett ernyedni bátorságuk. Épen a magasabb rendekbe tartozók adták meg magukat a sorsnak, nehogy Cremona feldúlásával minden kilátásuk megszűnjék a bocsánatra, s a győzőnek összes bosszúja a tehetetlen köznép helyett a tribünök és centuriók ellen forduljon, kiknek legyilkolása jutalmazó lesz. A közkatona nem törődve a jövővel s ismeretlenségében biztosnak érezvén magát, nem változott; az utcákon futkosva, vagy a házakban elrejtőzve, még akkor sem kértek békét, mikor már a harccal fölhagytak. A tábori főtisztek Vitellius nevét és képeit eltávolítják, Caecina láncait (mert mind ekkorig börtönben volt) föloldják, s őt magát kérik, hogy ügyüknek szószólója legyen, s mikor ezt megtagadja és gőgösen viselkedett: könnyezve esdekelnek hozzá. Végítélet látványa, mikor annyi vitéz férfi könyörög egy áruló segedelméért! Majd olajágakat s fej-szalagot mutatnak a falakról.
Midőn pedig Antonius fegyverszünetet rendelt, előhozták a jelvényeket és sasokat, melyek után földre sütött szemmel haladt a fegyvertelen katonák szomorú csapata. Körülfogták s kezdetben szidalmazták őket a győzők, s ütéssel fenyegették; de mikor a legyőzöttek a meggyalázó kéz alá tárták arcokat, s minden dac félretételével bármit békén tűrtek: eszükbe jutott, hogy ezek azok, a kik a minap Bedriacum mellett kivívott győzedelmök alkalmával mértéket tudtak tartani. Mikor azonban Caecina dísztógában s poroszlóktól környezve a szétvált tömeg közt consuli fényben jelent meg: dühbe jöttek a győzők; dölyfét, kegyetlenségét s — oly gyűlöletes szokott lenni a gazság! — pártütését is szemére hányták. Antonius eléjük állt, s őrcsapatot rendelvén melléje, Vespasianushoz küldte.