logo

VI December AD

II. könyv - A Kr. u. 69. év második negyed eseményei (III. rész)

69. Másnap Vitellius meghallgatja a tanács követségét, melyet oda rendelt, átment a táborba, hol saját kezdeményezéséből megdicsérte a katonák ragaszkodását, míg a segédhadak zúgolódtak, a miért a legióbeliek annyi elnézésben részesülnek, s elbizottságuk oly nagy támogatást nyer. A batáv cohorsok, nehogy valami véres merényre vetemüljenek, visszaküldik Germaniába, míg a végzet a belső s egyszersmind külső háborúnak szálait szövögeti.
A gall közönségeknek visszaadatának segédcsapataik, roppant számú tömeg, mely mindjárt a zendülés elején vonatott be a haderő lényegtelen pótlékja gyanánt. Hogy pedig a hatalomnak a pénzosztogatások következtében most már meggyöngült vagyoni ereje elegendő legyen, elrendeli Vitellius a légiók és segédhadak számának csökkentését, eltiltja kiegészítésüket, s azonkívül korlátlan számban engedélyeztek elbocsátást, a mi vészhozó volt az államra s nem kedves a katonaságnak, melyre most kisebb szám mellett ugyanazok a szolgálati terhek, de annál gyakoribb veszélyek és fáradság hárultak. A puha élet is megrontja erőiket, szemben az ősök régi fegyelmezettségével és erkölcseivel, a kiknek inkább az erényük, mint a pénzük volt Róma nagyságának alapja.

70. Innen Vitellius Cremona felé tért el, hol a Caecina által rendezett játékok meglátogatása után megállt a bedriacumi síkon, óhajtja az imént vívott diadal nyomait megtekinteni. Ocsmány és borzalmas látvány. Negyven nap múlva a csata után szétmarcangolt testek, csonka tagok, emberek és lovak rothadó hullái, aludtvértől ázott talaj, letiport fák és vetések iszonyú pusztulása. De nem kevésbé volt visszataszító az útnak az a darabja, melyet a cremonaiak babérral és rózsával hintettek, melyen oltárokat állítottak és áldozati barmokat vágtak, mint valami zsarnok úrnak tiszteletére ; most tetszős dolog, de majdan önveszedelmükre fordul. Oldalán állottak Valens és Caecina, s mutogatták az ütközet egyes helyeit, hogy itt tört be a légiók hadoszlopa, innen támadtak a lovasok, amonnan kerültek körűi a segédhadak. Majd meg a tribunusok és tisztek, mindegyik a maga tettét emelvén ki, hamisat, igazat vagy nagyított igazságot kavartak össze beszédükben. Sőt a közlegénység is lármával és újjongással letért azt útról; fölkeresték a viadalok színhelyeit, s csodálkozva nézegették a fegyver-halmokat és a holttestrakásokat, s voltak olyanok, a kik a dolgok változandóságán könnyekre és szánakozó szavakra fakadtak. De Vitellius nem fordítja félre tekintetét és annyi ezer temetetlen polgár látásától nem irtózott, sőt örvendezve és saját oly közeli sorsát nem is sejtve, a hely isteneinek áldozatot rendelt.

71. Ezután Fabius Valens ad Bononiában viadori játékot, melyhez a szerelvények a fővárosból hozatnak elő. És minél közelebb jött a császár, annál romlottabbá vált kísérete a színészek és heréitek mindenféle falkájának és a nerói udvar egyéb fajta szemetének odatódulásával. Mert magát Nérót is csodálattal szokta volt Vitellius ünnepelni, s rendszerint körülte volt, mikor az énekelt, nem kényszerűségből mint a tisztességesebbek, hanem léhaságból, s mint a ki az abrakon megvenni engedte és eladta magát.
Hogy Valens és Caecina hivataloskodására bizonyos hónapokat üresen tartson, megrövidíti másoknak consulságát, s nem vette tekintetbe a Marcus Macerét, mint a ki Otho pártjának volt vezére. Valerius Marinusnak, a Galbától kijelölt consulnak, hivataloskodását is elhalasztja, nem mintha neheztelt volna rá, hanem mivel tudta, hogy az a szelíd lelkű ember békén fogja tűrni a méltatlanságot. Mellőztetik Pedanius Costa, kit a császár rossz szemmel nézett, mivel Nero ellen föl mert lépni és Verginiust bíztatta; csakhogy más okokat hozott föl ellene. És mindezek hegyibe még köszönetét is szavaztak Vitelliusnak. a szolgalelkűség szokása szerint.

72. Egy csaló kísérlet, ámbár veszélyes tünetek közt kezdődve, nem tartott néhány napnál tovább. Előállt ugyanis egy magát Scribonianus Camerinusnak mondó ember, a ki a Nero alatti rémuralom idejében Histriában lappangott, mivel a régi Crassusok hűbérségei és földjei ott feküdtek és nevük jóhíre fennmaradt. Tehát költött meséjének bizonyítására néhány rossz embert vesz maga mellé, a hiszékeny köznép és néhány katona — akár mert félre voltak vezetve, akár mert a zavarosban vágytak halászni, — vetekedve gyülekeztek köréje, míg aztán Vitelliushoz hurcolták s kiléte felől megkérdezték. Miután vallomása nem nyert hitelt és gazdája is, mint Geta nevet viselő rabszolgára ismert rá, rabszolgai módon végeztetett ki.

73. Alig lehetne hinni, mennyire ment Vitellius az elbizakodottság és gondatlanságban, mikor a kémek Syria és Judeeából azt a hírt hozták, hogy kelet hűséget esküdött neki. Mert habár még csak kósza és bizonytalan tudósítások szerint, de szájára vette már a hír Vespasianust s neve hallatára legjobban fölriadt Vitellius. Most azonban még, mikor nem volt vetélytársa, úgy maga, mint hadserege sietve haladt a kegyetlenségben, kicsapongásokban, rablásban a barbár erkölcsök örvénye felé. ·

74. Vespasianus pedig vizsgálódva hordozta körűi tekintetét a háborún és fegyvereken, a távol és közelben fekvő haderőkön. A katonaság annyira engedelmes volt iránta, hogy mikor a hűségesküt előttük elmondja és Vitelliusra áldást könyörgött: csöndben hallgatták őt meg. Mucianus jóindulata nem idegenkedett Vespasianustól, de jobban hajlott Titus felé. Egyiptom helytartója, Tiberius Alexander, egyetértésben állott vele. A harmadik légiót, mivel Syriából ment át Moesiába, a magáénak számította, s reményleni lehetett, hogy a többi illyriai légiók is követni fogják azt; mert az egész hadsereget felbosszantotta a Vitellius köréből érkező katonák hencegése, a kik zord külsejükkel és visszataszító beszédükkel lenézték a többieket, mintha azok nem volnának velők egyenlők. De egy oly nagy háborúra való gondolásnál mégis természetes a habozás; és Vespasianus, ha olykor reményt táplált, máskor ismét fontolóra vette a balesélyt is: „hogy milyen lenne az a nap, melyen ő életkorának hatvan évét és két ifjú fiát bízza a harc kockájára? Magánvállalkozásoknál van előlépés, van meghátrálás, s tetszés szerint lehet a szerencse adományából többet vagy kevesebbet venni igénybe; de a kik uralkodásra vágynak, azok előtt nincs középút a magasság és a mélység között.“

75. Szeme előtt forgott a germániai hadsereg ereje, melyet katonai férfiú létére jól ismert. Az ő légióinak nincs tapasztalatuk a polgárháború terén; a Vitelliuséi győztesek; a legyőzőitek részén pedig több a panasz, mint a képesség. A katonák hűsége viszálykodásaik miatt megbízhatatlan, egyenkint pedig veszélyesek. Mert mit érnek a gyalog és lovas csapatok, ha egyik vagy másik rögtönzött gonoszsággal az ellenfél által nyújtott jutalom után kapkod? így vesztette életét Claudius alatt Scribonianus, s gyilkosa Volaginius közlegényből a legmagasabb katonai rangra jutott. Könnyebb az egészet mozgásba hozni, mint az egyesek részéről fenyegető veszélyt kikerülni.

76. Míg ily aggodalmak közt ingadozik volt, alvezérei s barátai bátorították; Mucianus pedig gyakori magánbeszélgetés után már nyilvánosan is ezeket mondja: „Mindenkinek, aki nagy dolgok végbevitelére vállalkozik, mérlegelnie kell, ha vajon a mit kezd, hasznos-e a közérdek szempontjából, dicsőséget hozó-e magára és hogy könnyű, vagy legalább nem nehéz-e a megvalósítása? Egyszersmind meg kell vizsgálni azt is, a ki tanácsol, ha vajon hozzá köti-e a saját veszedelmét is tanácsához; ha pedig a szerencse kedvez a vállalatnak: ki kapja meg annak a legfőbb jutalmát. Én téged, Vespasianus, a trónra szólítalak föl, mivel az a mily üdvös az államra, olyan dicsőséges magadra nézve, s a siker is az istenek mellett a te kezedbe van helyezve.
Ne félj a hízelgés csalárdságától sem; Vitellius után választatni meg, majdnem inkább sértés, mint dicsőség számba megy. Nem a dicsőült Augustusnak éles elméjével, nem is Tiberius okos vénségével szemben, még nem is Caiusnak meg Claudiusnak vagy Nerónak az uralom hosszú sorozata által szilárd alapra fektetett háza ellenében emelünk téged trónra. Hiszen Galba ősökben gazdag személye elől is visszaléptél; de tovább tespedni és a hazát a gyalázat meg a romlás fertőjében hagyni: részedről álomkórságnak és gyávaságnak tűnnék föl, még akkor is, ha a szolgaság rád nézve olyan biztonságot nyújtana, mint a milyen becstelen. Oda van s eltűnt már az az idő, a mikor azt lehetett volna hinni, hogy vágyói a főhatalomra: menekülnöd kell most a trónra. Avagy elfeledted Corbulo meggyilkoltatását? Igaz, hogy híresebb származású ember volt, mint mi vagyunk; de Nero is magasabb volt születésére nézve Vitelliusnál.
Akitől valaki fél, eléggé nagy az a félő szemében. Hogy pedig a hadsereg választhat császárt, épen maga Vitellius nyújtotta a példát, a kit hadi szolgálat és katonai hírnév nélkül a Galba ellen táplált gyűlölet tolt előtérbe. Még Othót is, a kit nem amannak hadvezért tudománya vagy seregének hatalma, hanem a saját elhamarkodott kétségbeesése győzött le, még Othót is siratott és nagy uralkodóvá tudta tenni; azalatt pedig a légiókat szétszórja, a cohorsokat lefegyverzi s naponkint új magvait hinti el a háborúnak. A mi lelkesedés meg harcvágy volt még a katonaságban, megőrli azt a kocsmázás, a dorbézolás és a császár példaadása. Neked Judaeából, Syriából s Egyiptomból kilenc érintetlen légió áll rendelkezésedre, melyek csatában nem fogyatkoztak, viszálykodástól nem romlottak meg; szolgálatban edzett katonaság, győztes egy külháborúban; azután hajórajok, lovas és gyalog segédcsapatok erős tömegei, hűséges királyok s a te mindenek fölött álló tapasztalatod." 

77. „A magam számára semmi többet nem kívánok, csak hogy ne álljak a sorban Valens és Caecina után. De ne vonakodjál Mucianust társadúl tekinteni azért, mivel látod, hogy vetélytársad nem vagyok. Magamat elibe teszem Vitelliusnak, de téged magamnál feljebb teszlek. Családodnak diadalmas neve van; két fiad közűi már az egyik alkalmas az uralkodásra, mint a ki katonai szolgálatának első éveiben a germaniai seregeknél szerzett hírnevet. Balgaság volna félre nem állanom annak a trónra vezető útjából, kinek a hát fogadnám örökbe, ha magam volnék a császár. Egyébiránt is mi köztünk se a szerencse, se a balsors nem fog egyenlő helyzetet teremteni; mert ha győzünk, az lesz az én megtiszteltetésem, a mit adsz; míg a kudarcot és veszélyt egyenlő részben fogjuk viselni. Sőt, ahogy jobb is lesz, te magad intézd a hadak legfőbb vezetését s bízd reám a háború és a csaták bizonytalan sorsát. Ma a legyőzőitek szigorúbb fegyelem alatt élnek, mint a győzők; amazokat a harag, gyűlölet, bosszúvágy vitézségre tüzeli, emezek a dölyf és dac miatt elernyednek. A győztes pártnak hegedt és erjedő sebeit kinyitja és fölfakasztja maga a háború, s nekem nincs nagyobb bizalmam a te éberséged, józanságod és bölcsességed, mint Vitelliusnak buta, tudatlan és vérengző egyénisége iránt. De a mi ügyünk többet remélhet a háborútól, mint a békétől; mert a ki fontolgat, az már pártot ütött. “

78. Mucianus beszéde után a többiek merészebben ostromolják Vespasianust, buzdítják, beszélnek a jóslatokról és csillagok állásáról. Es ez a babonás hit nem is maradt hatás nélkül reá, a ki majd, mikor a világ urává lett, egy Seleucus nevű csillagjóst tartott nyíltan maga mellett tanácsadó és jövendőmondó gyanánt. Régi jósjelek jutottak újból eszébe: mikor egy feltűnően magas ciprusfa az ő földjén hirtelen ledőlt, s másnap ugyanazon a helyen felemelkedvén, karcsúbb és terebélyesebb alakban virult tovább. Nagy és szerencsés jelnek mondák ezt a jósok egyetértőleg, és a legmagasabb hírességet ígérték a még nagyon fiatal Vespasianusnak. De úgy látszék, hogy csak a diadaljelvények, a consuli tisztség és a Judaeában aratott győzelem fénye hozták meg először a jóslat teljesülését. Mikor mindezt megnyeri, hitte már, hogy trónt tartogat számára a jövő.
Judaea és Syria közt van a Karmelhegy és annak az istene; de nincs az istennek képe vagy temploma, hanem — a hogy a régiek írva hagyták — csak oltára és tisztelete van. Mikor itt Vespasianus áldozott és titkos vágyait lelkében forgatja, Basilides pap ismételten megtekintvén a johokat, mondá: „bármi legyen, Vespasianus, amit tervezel, akár házat akarsz építeni, akár birtokaidat kiterjeszteni, akár rabszolgáid hadát szaporítani: nagy lakóhely, roppant határ és sok ember adatik neked. “ A szóbeszéd mindjárt fölfogta és még akkor megfejtette e talány szerű igék értelmét, és a nép száján senkinek neve nem forgott sűrűbben, s annyival gyakrabban emlékeztek felőle, minél beszédesebbé szokta a remény tenni az embereket. Többé meg nem ingatható elhatározással váltak el egymástól, s ment Mucianus Antiochiába, Vespasianus pedig Caesareába, melyek közűi amaz Syriának, emez Judaeának a fővárosa.

79. A főhatalomnak Vespasianusra való átruházása Alexandriában kezdődött meg, hol Tiberius Alexander julius 1-én sietősen eskette föl hűségére a légiókat. És később ezt ünnepelték császárságának első napja gyanánt, habár a judaeai hadsereg július 3-án tette le ő maga előtt az esküt, oly lelkesedéssel, hogy nem várták be még fiát Titust sem, a ki Syriából volt visszatérőben, mint közvetítője a Mucianus és atyja közt folyó tanácskozásoknak. Mindent rohamosan intézett el a katonaság; nem gyűlésen készültek rá, nem a légiók együttes elhatározásával.

80. Mielőtt még tisztába jöttek volna az idő és hely felől, mielőtt még az első szó — a mi ilyenkor a legnehezebb — kiejtetett volna; mikor még szemük előtt forog a remény, a félelem, a megfontolás meg a véletlen: az a néhány katona, a ki szokott rend szerint ott állott a vezér üdvözlésére, a szobájából kilépő Vespasianust császárúl kiáltotta ki. Most oda futottak a többiek is, Caesar és Augustus névvel, meg a legfőbb méltóság mindenféle címével halmozták el. Lelkét aggodalom helyett azonnal nagy küldetésének tudata ragadta meg; nem érzett magában semmi felfuvalkodást, se elbizakodást, sem valami szokatlant e szokatlan viszonyok között. Mihelyt a nagy méltóságnak szemére borúit szédülete megszűnt, katonásan szólalt meg, s mindent, mit tudomására hoztak, vidám arccal fogadott.
Mucianus, éppen erre várván, a lelkesült katonaságot föleskette Vespasianus hűségére. Majd az antiochiai színházba lépvén, a hol a lakosság tanácskozásra szokott összegyűlni, beszédet intéz az oda csődült és hízelgő szavakba ömlengő sokasághoz, ékesen tudván kifejezni magát görög nyelven is, s mindenben, a mit mondott és cselekedett, bizonyos művészi hatást tudott érvényesíteni. De semmi sem izgatta föl a tartományt és a hadsereget annyira, mint mikor Mucianustól meghalld Vitelliusnak azt az elhatározását, hogy a germaniai légiókat Syriába fogja áthelyezni gazdagság és nyugalom közt töltendő szolgálatra, ellenben a syriai
légiók mostani állomáshelyét Germániának éghajlatánál és a terhes munkáknál fogva zord téli tanyáival fogja fölcserélni. Mert a tartományi lakosság is örömét találta a katonákkal megszokott együttélésben, sokan voltak velők baráti és rokoni összeköttetésben, másfelöl a katonák is régi szolgálatuk révén saját tűzhelyök gyanánt kedvelték ismerős és családiassá vált táborukat.

81. Julius közepe előtt már egész Syria egy ugyanazon katonai eskü alatt állt. Hozzájárult Sohaemus, nem megvetendő haderővel, valamint az ősi kincseivel hatalmas és a hódolt királyok között leggazdagabb Antiochus is. Majd Agrippa, embereinek titkos híradása folytán, szintén visszahívták a fővárosból, mikor még Vitellius semmiről sem tudott, s gyors vitorlákkal sietett hazafelé. Nem kisebb buzgalommal segíti a pártot Berenice is, virágzó ifjú szépségében, ki az öreg Vespasianus kegyét is megnyerte nagy-szerű ajándékaival. A tengermelléki összes tartományok Ázsia és Achaia vidékein s mindazok, melyek Pontusig és Armeniáig terjednek, letették az esküt. De ott polgári kormányzók működtek, mivel Cappadociába még nem voltak légiók rendelve. Az összes hadvezetés fölött Berytusban tartották meg a tanácskozást. Oda ment Mucianus alvezéreivel, tribunjaival, meg a centuriók és katonák legderekabbjainak, valamint a judaeai hadsereg válogatott embereinek kíséretében. Együtt, oly sok gyalog és lovas erő, meg az egymással vetélkedő királyok pompája fejedelmi udvartartásnak képét nyújtotta.

82. A hadviselésnek első teendője volt újoncokat szedni és zászló alá hívni a kiszolgált katonákat. A nagy városok fegyvergyártó helyekül jelöltetnek ki; Antiochiában arany és ezüstpénz veretik, és minden a maga helyén, alkalmas tisztviselők felügyelete alatt, sietősen vétetik foganatba. Maga Vespasianus jelen volt, buzdított, a jókat dicsérettel, a resteket gyakrabban saját példájával, mint korholással ösztönözte; barátainak inkább hibái, mint jó tulajdonai fölött hunyván szemet. Sokakat kormányzói és tiszttartói hivatallal s még többeket senatori ranggal tűntetett ki, jeles férfiakat, kik azután a legmagasabb állásokba jutottak; bár voltak köztük olyanok is, kiknél a szerencse helyettesíti a valódi érdemet. Jutalmat a katonaság részére Mucianus is az első gyűlés alkalmával csak szerény mértékben helyezett kilátásba; sőt maga Vespasianus sem ajánlott föl többet most a polgárháború küszöbén, mint mások békés időben, szilárdan kitartván azon elve mellett, hogy a katonaságot nem szabad ajándékkal elkényeztetni, s épen azért volt jobb az ő hadserege. Parthiába és Armeniába követek küldenek, s gondoskodás történt, hogy míg a légiók a polgárháborúval lesznek elfoglalva, hátuk födetlen ne maradjon. Határozatba ment, hogy Titus folytassa a háborút Judaeában, Vespasianus Egyiptom kapuit tartsa megszállva, míg Vitellius-szal szemben elegendőnek látszék a haderő egy része, Mucianus vezetése meg Vespasianus neve és az a hit, hogy a végzet hatalma előtt nincs akadály. Minden sereghez és alvezérhez írott levél ment azzal a meghagyással, hogy a Vitellius-szal ellenséges lábon álló testőr csapatokat katonai jutalom ígéretével nyerjék meg.

83. Az inkább uralkodótárs, mint segédi szerepet vivő Mucianus könnyen mozgó seregével nem lassú menetben haladt, kerülni akarván a tétovázás színét; de nem is sietett, engedvén, hogy hírét a távolság is emelje, mert tudta, hogy nem nagyon jelentékeny haderővel rendelkezik és az emberek nagyobbat hisznek arról, a mi még messze van. De a hatodik legio és a zászló alá behívott veteránok tizenhárom ezere hatalmas hadoszlopban követé.
A hajóhadat a Fekete-tengerből Byzantium alá vezetteti fel, nem tudván még elhatározni, hogy vajon Moesiát oldalt hagyva, ne zárja-e el Dyrrachiumot gyalog és lovas csapatokkal, meg hosszú hajókkal az Italiára néző tengert, mi által háta mögött biztonságban lesz Achaia és Ázsia, melyek pedig különben védtelenül lennének kitéve Vitellius támadásának, ha őrcsapatokkal meg nem rakják. Maga Vitellius is bizonytalanságban lesz, hogy Italiának melyik részét védje, ha Brundisium s Tarentum, meg Calabria és Lucania partjai megtámadtatnak az ellenséges hajóraj által.

84. A tartományok tehát visszhangoztak a hajók, emberek és fegyverek előállítására szükséges készületek zajától; de semmi sem okozott annyi fáradságot, mint a pénzeszközök előteremtése. „Pénz a polgárháborúnak mozgató idege", mondja Mucianus, és ítéleteiben nem a törvényre és igazságra tekintett, hanem egyedül a vagyon nagyságára. Mindenfelé működött az árulkodás és a leggazdagabb emberek kifosztásra hurcoltatának el; súlyos és tűrhetetlen harácsolás, mely a háború kényszerhelyzetében menthető volt ugyan, de majd a békés időkben is folyvást olyannak maradt, mert Vespasianus uralkodása kezdetén nem ragaszkodott oly átalkodottan az igazságtalan bírói döntésekhez, mint ahogy később a sors kedvezése folytán s rossz tanító mesterektől megtanulta és tenni merte.
Saját pénzével is segíti Mucianus a hadviselést, pazarul bán a magáéval, hogy azután annál nagyobb kamattal vegye vissza a közvagyonból. A többiek is követték a pénz összeadásának ezt a példáját, de csak nagyon kevésnek volt aztán meg a visszaszerzésre nézve ugyanaz a korlátlan szabadsága, mint neki.

85. Eközben gyors haladásnak indult Vespasianus vállalata az illyriai hadsereg pártfoglalása által, mely hozzá csatlakozott. A harmadik legio példát adott a moesiai többi légiónak, a nyolcadiknak és a claudiusi hetediknek, melyek bár a harcban nem vettek részt, Othónak voltak hívei. Ezek Aquilejáig haladtak előre, s ott elkergeti azokat, a kik Otho bukásáról hírt hoztak és összetépi a Vitellius nevét hordozó zászlókat, végül kirabolták a pénztárat, megosztoztak annak tartalmán és ellenség gyanánt viselkedtek. Emiatt félni kezdettek és a félelem azt a tanácsot adta nekik, hogy Vespasianusnál elnézésre találhatnak azért, a miről Vitellius-szal szemben számot kellene adniuk. Így a három moesiai legio levél útján csatlakozásra szólítja fel a pannoniai hadsereget, s mikor ez vonakodik, erőszakos eljárásra készült ellene. E mozgalmak közepeit Aponius Saturninus, Moesia kormányzója, arra a becstelen gondolatra vetemedik, hogy egy kiküldött centurio által megöleti Tettius Julianust, a hetedik legio alvezérét, személyes bosszúból, melyet pártérdek burkába takart. Julianus értesül a fenyegető veszedelemről, a vidéket ismerő emberek kalauzolása mellett Moesia pusztáin át a Haemus hegyen túlra menekült, és azután nem is vett részt a polgárháborúban, különféle ürügyek alatt halogatja Vespasianushoz tervezett elutazását, úgy hogy a kapott hírekhez képest most késedelmezett, majd meg gyorsabban ment előre.

86. Ellenben Pannóniában a tizenharmadik és a Galba-féle hetedik legio, a bedriacumi csata miatt nem bírván elfojtani fájdalmát és dühét, habozás nélkül Vespasianushoz csatlakozott, főleg Primus Antonius erőszakolására. Ez a törvényekkel ellentétbe helyezkedő, Nero idejében csalásért elitéit ember, visszakapta a senatori rendet, a mi a háború csapásainak egyike volt. Galbától a hetedik legio parancsnokává tétetett és mégis — úgy hitték — levelet írt Othónak, melyben a párt vezetésére ajánlja föl magát, s mikor ajánlata visszautasíttatott, az Otho-féle háborúban nem vett semmi részt. Most hogy Vitellius ügye inogni kezdett, Vespasianus követésével nagy jelentőségre emelkedett, mint tettre kész, ügyes beszédű, mások eláztatásában mester, a viszálykodások és zavargásokban erős, rabló hajlamú, a pénzzel könnyen bánó, békében gonosz, de a háborúban nem megvetendő ember. Az így egyesült moesiai és pannoniai seregek magukkal vonták a dalmatiai katonaságot is, ámbár a consuli alvezérek nem szították a mozgalmat.
Pannóniát Tampius Flavianus, Dalmatiát Pompeius Silvanus kormányozta, mind a kettő gazdag öreg ember; de az erőteljes korban álló s fényes származású Cornelius Fuscus volt tiszttartó, a ki fiatal férfikorában vagyoni érdektől vezetve kilépett a senatori rendből, majd Galba mellett élére állott a maga gyarmatának, s e segítség fejében nyerte meg a tiszttartóságot. Most Vespasianus pártjához csatlakozva, legeiül lobogtatta a háború tüzes fáklyáját, s nem annyira a veszélyek jutalmára vágyva, mint magában a veszélyben keresvén gyönyörűségét: a biztos és rég megszerzett birtok helyett az új, kétes és kockázott javakra vágyott inkább. így mozgásba hoznak, fölráznak, megtámadnak mindent, a mi valahol roskatag állapotban volt. Britanniába a tizennegyedik, Hispániába az első légióhoz levelet küldenek, mivel mind a kettő Otho mellett és Vitellius ellen foglalt volt állást. Tele szórják levelekkel egész Galliát és egy szempillantás alatt lángra lobbant a hatalmas háború, mikor az illyr seregek nyíltan elszakadtak, a többiek pedig készen voltak követni a szerencse fordulását.

87. Mialatt a tartományokban Vespasianus és pártjának vezérei ezeket művelik, Vitellius napról-napra megvetésre méltóbb és rusnyább állapotban, minden élvvel kínálkozó vidéki városban és kéjlakban állomást tartva, közeledők terhes kíséretével a fővároshoz. Hatvan ezer fegyveres követte, garázda csőcselék; még nagyobb volt a poggyászhordárok száma, s még a rabszolgák közt is a markotányosok voltak a legorcátlanabb népség. Az annyi alvezérből és barátokból álló környezet képtelen volt rendet tartani, még ha okos mérséklettel kormányozták volna is.
Még nyomasztóbbá tették a sokaságot a fővárosból tisztelgésre kivonult tanácsurak és lovagok, jön némelyek félelemből, sokan alázkodó szándékkal, a többiek pedig s lassankint mindnyájan, hogy otthon ne maradjanak, mikor mások útra kelnek. A hitvány aljnépből is tömegesen gyülekeztek azok, kiket Vitellius szolgálatkészségükről ismert: bohócok, színészek, kocsisok, a kiknek becstelen barátságában nagy kedve telt. Az élelmi szerek harácsolása következtében nem csak a gyarmat és szabadvárosok, hanem a földművesek és a már érett terméssel díszlő mezők is ellenséges vidék gyanánt pusztíttatának.

88. Sok és szörnyű vérengzés fordult elő a katonaság között is, mert a Ticinum mellett kezdődött zendülés után a légiók és a segédhadak közt folyvást tartott a veszekedés, s csak akkor értettek egyet, mikor a föld népét sarcolták. De a legnagyobb öldöklés a fővárostól számítva a hetedik mérföldkő mellett folyt le. Ott Vitellius a katonáknak kész ételt osztatott, mint ahogy a gladiátorokat szokták abrakoltatni és az összesereglett aljnép elárasztja az egész tábort. A vigyázatlan katonákat némelyek falusias pajkosságból megfosztják fegyvereiktől, lopva levágván kardszíjukat s kérdezték, hogy hát nincs fegyverük?
Nem tűrte e játékot a sértő bánásmódhoz nem szokott katonai lélek s a védtelen népet karddal rohanták meg. Többek közt levágták egy katonának atyját is, a ki fia mellett ment; mikor azután fölismerték és a gyilkosságnak híre elterjedt, tartózkodtak az ártatlanok bántalmazásától. De a fővárosban az össze-vissza bolyongó katonák nagy rémületet okoztak; főleg a köztérre tártának, kiváncsiak megnézni a helyet, a hol Galba eleste után feküdt. Nem kevésbé ijesztő látványt nyújtottak ők maguk is, állatbőrbe öltözötten, roppant nagyságú fegyvereikkel s rémes kinézésükkel, midőn tapasztalatlanságuk miatt a nép tolongása elől nem tértek ki, és a síkos úton, vagy valakivel összeütődve elbuktak, miért aztán civakodásra, ütlegelésre vagy fegyverre került a dolog. Sőt még tribunusok és elöljárók is rémítve és fegyveres csapatokkal száguldoztak össze-vissza.

89. Maga Vitellius a Mulvius-hídtól kezdve pompásparipán, vezéri köpenyben és fegyverrel övezve, a senatust meg a népet maga előtt bocsátván, közeledett; de azután barátainak tanácsára letett arról, hogy mint egy hódított városba lépjen be; tehát polgári tógába öltözött s rendes hadmenetben történt bevonulása. Négy légiói sas vitetik előtte, ugyanannyi hadijel más légióktól, majd tizenkét lovassági zászló, a gyalogok sorai után lovasok, azután harmincnégy cohors, megkülönböztetve a szövetséges néptörzsek nevei és a fegyvernemek szerint. A sasok előtt a tábor elöljárók, tribunusok és az elsőrendű centuriók, fehér ruhában, a többiek, ki-ki a maga százada mellett, csillogó fegyverekkel és érdemjeleikkel; ragyogtak a katonák vértjei s nyakláncai is. Díszes látvány, és nem egy Vitellius-féle császárhoz méltó hadsereg. így ment föl a capitoliumra, hol anyját megölelte és Augusta névvel tűnteti ki.

90. Másnap, mintha voltmely idegen város tanácstestűlete s népe előtt szólna, kevély beszédet mondott önmagáról, saját tevékenységét és mértéktartását dicsérőleg magasztalván, holott a kik jelen voltak meg az egész Italia, melyen mámor és szégyenletes dőzsölés közt vonult át, tudói voltak bűneinek. De a köznép, gondtalan mivoltában s a hazugság és igazság megkülönböztetése nélkül, a szokott hízelgésekre betanítva, lármával és zajosan zúgta helyeslését. Mikor az Augustus-nevet nem akarta elfogadni, kierőszakolták, hogy vegye föl, de épen oly hiába, mintha visszautasította volna.

91. A mindent magyarázattal kisérő polgárság baljóslat gyanánt tekinti, hogy a főpapságot elnyert Vitellius július 18-án bocsátotta ki az istentisztelet tárgyában kelt rendeletét, oly napon, mely régóta gyászos volt a cremerai és alliai vereségekről. Ilyen nagy járatlanságot tanúsított minden emberi és isteni jogban, s ugyanoly butaságot mutattak szabadosai s barátai is, mintha csak részegek társaságában élne. De a consulok választását a jelöltek közűi kellő módon tartja meg, és az alsó néposztály jó hangulatát mint néző a színházban, mint műpártoló a versenytéren legyezte, a mi mind kedves és megnyerő is lenne, ha erényeiből fakadt volna, de az előbbi életére való gondolás minden viselkedését dísztelen és aljas színben tükrözte vissza. El-eljárt a tanácsülésekre, ha kisszerű ügyek fölött folyt is a tárgyalás.
Egyszer ily alkalommal Priscus Helvidius praetor jelölt az ő véleménye ellen szavazott. Megütközött ezen Vitellius, de beérte azzal, hogy a néptribunokat a maga sértett hatósági jogának védelmére hívta föl. Mikor pedig barátai, kik haragjának erősebb kitörésétől tartottak, engesztelni kezdték, azzal válaszolt, hogy „semmi különösebb dolog nem adta elő magát, mint az, hogy két senator nem ért egyet voltmely közügyben; ő maga is szokott volt Thraseának ellentmondani." Sokan megmosolyogták a kérkedésnek ezt a szemérmetlen módját, míg másoknak épen az tetszett, hogy nem a nagyhatalmúak közűi valakit, hanem Thraseát választotta ki az igaz nagyság példaképe gyanánt.

92. A testőrcsapatok élére állítá Publilius Sabinust egy cohors parancsnoki állásából, meg Julius Priscust, ki addig centurio volt, mivel Priscus Valensnek, Sabinus pedig Caecinának kegyével dicsekedett. Viszálykodásban éltek ezek, s Vitelliusnak semmi tekintélye nem volt előttük. A birodalom kormányügyeit Caecina és Valens látta el, kik régi gyűlölettel fenekedtek egymásra, a mit a háború alatt és a táborban valahogy még csak lepleztek, de most barátaiknak rosszasága által s a torzsalkodások fölszítására termékeny fővárosi társadalomban csak még erősebbre fokozódott, midőn népszerűség hajhászásával, kíséretükkel, az udvarlásukra megjelenők roppant tömegével versenyre kelnek egymás ellen s keresik az összehasonlítást.
Vitellius váltakozva majd egyikük, majd másikuk felé hajol, s különben is sohasem szokott biztos lenni az a hatalom, a mely túlnagyra nőtt. Viszont ők a hirtelen harag és idétlen nyájaskodás közt folyvást változó Vitelliust lenézték, ám féltek is tőle. De csak annál serényebben vetették magukat a házakra, kertekre és a birodalom kincseire, míg azoknak a nemeseknek szánalomra méltó ínséges csapata, kiket gyermekeikkel együtt Galba adott vissza a hazának, semmi segélyt nem kapott a fejedelem irgalmából. Pedig még a köznép is helyeselte az állam ez előkelői részére adott azt a kedvezményt, mely a száműzetésből visszatérteknek szabadosaikra való jogigényét elismerte, habár ezt a szolgalelkek minden módon meg akarták hiúsítani, titkos vagy kegyhajhászó őrizetbe helyezvén el pénzöket, sőt némelyik a császári háztartásba lépett át, hol hajdani urainál is nagyobb befolyásra tett szert.

93. A katonaság azonban, mivel a táborok tele és zsúfolva voltak sokaságával, az oszlopcsarnokok s kápolnákban, meg az egész városban szanaszét lézengett, nem ismert gyülekező helyeket, nem állt őrségen s nem edzette magát munkában, hanem a város mulató-helyein s oly lebujokban, melyeket illemből megnevezni sem lehet, rontotta testét tétlenségben, lelkét kicsapongásokban, s még életével sem törődve, nagy részük a rosszhírű Vatikán-hegyen 24) tanyázott, a mi miatt a legénység közt sűrű halandóság állott be. Germán és gall katonáknak a kórok iránt fogékony testére a mellettük elfolyó Tiberis vizének mohó használata és a tűrhetetlen hőség sorvasztó hatást gyakorolt. Különben is az elfajultság és érdek-hajhászat következtében rendetlenség harapózott el a katonai szolgálatban. Tizenhat testőrségi és négy városi cohors szerveztetett, mindegyik ezer főnyi létszámmal.
A kiválasztásnál Valens nagyobb szerepet igényelt magának, mintha Caecinát is ő mentette volna ki szőrűit helyzetéből. Igaz is, hogy az ő megérkeztével kapott erőre a párt, s ő fordította meg szerencsés ütközettel a lassú fölvonulás miatt már balsejtelemre hajló közvéleményt. Az egész alsó Germania hadereje is Valens után indult, s úgy hiszik: ez volt első oka Caecina hűsége megingásának. 

94. Egyébiránt bármily elnéző volt is Vitellius vezérei iránt, a katonaság még több szabadságot engedett meg magának. Mindenki maga választá a szolgálat nemét; bármily méltatlan lett légyen rá, a városi katonaság közé íratta be magát; viszont a jobbaknak is, ha úgy akarták, meg volt engedve maradniuk a legióbeliek vagy a segédhadi lovasok közt. Voltak olyanok is, a kik betegségtől elgyengülve, vagy az egészségtelen éghajlat miatt panaszkodva, határozták el arra magukat. De a légiók és lovas csapatoknak legjava ment így veszendőbe, a tábor dísze tönkre jutott azzal, hogy az egész hadseregből húszezer embert inkább találomra gyúrtak össze, mint válogatva vették volna ki.
Vitellius épen szószéken állott, mikor Asiaticus, Flavus és Rufinus gall vezéreknek kivégeztetését követelték tőle, mivel azok Vindex oldalán harcoltak. Vitellius nem is utasította vissza ezt a fölhívást; lomha leikébe oltott természetes gyámoltalansága mellett tudván azt is, hogy az ajándék kiosztása sürgős volna, pénze pedig nincs: minden egyebet megadott a katonaságnak. A császári szabadosok rabszolgáik számának arányában köteleztettek mintegy adóval járulni a szükségletekhez; ő maga nem gondolva pazarlásnál egyébre, a versenylovak és kocsisok számára istállókat építtetett, a circust viadorok és állathajszák színjátékaival tölti meg, mintha csak a legnagyobb pénzbőségben úsznék.

95. Sőt Caecina és Valens is az egész városban utcánként rendezett viadorjátékokkal ünnepelték meg Vitellius születésnapját, roppant és azon napig nem ismert pompával. A leghitványabbak kedvüket lelték benne, de a jobbaknak botránkozást okozott, hogy a Mars-mezőn emelt oltárokon halotti tort rendezett Nero emlékére. Közköltségen vágtak le s égetik el áldozati barmokat; a tüzet Augustalisok élesztették, a mely papi rendet, mint Romulus Tatius királynak, úgy Tiberius császár a Julius-nemzetségnek szentelte. Még nem múlt el négy hónap a győzelem óta, és már Vitellius szabadosa Asiaticus egyenlővé lett a Polyclitusok s Patrobiusokkal, e régi idő óta gyűlölt nevekkel.
Senki abban az udvarban nem versenyzett a becsület és komoly tevékenység pálmájáért; a hatalomra való jutásnak egyetlen útja volt pazar lakomákkal, költekezéssel meg dorbézolással tartani jól Vitelliusnak telhetetlen mohóságát. Ő maga bőven elégnek gondolván, ha a jelen pillanatot kiélvezi s távolabbi jövővel nem törődik: e csak néhány hónap alatt — úgy mondják — kilencszáz-millió sesterciust költött a hasára. És a szánalomra méltó város, mely ugyanazon esztendőben egy Othó és egy Vitellius alatt nyögött, a Viniusok, Fabiusok, Icelusok, Asiaticusok karmai közt sokféle és szégyenletes viszontagságon ment át, míg utánuk Mucianus és Marcellus következett: más emberek ugyan, de nem igen más erkölcsök.

96. A harmadik legio pártütését adja tudtul először Vitelliusnak egy levél, melyet Aponius Saturninus küldött, mielőtt maga is Vespasianushoz csatlakozott volna. De a váratlan esemény fölötti meglepetésében Aponius sem írt meg mindent; másrészről a császár talpnyaló barátai is enyhébben ítélték meg a dolgot, hogy a lázadás csak egy légióban ütött ki, míg a többi hadsereg hűsége szilárdan áll. Ily értelemben beszélt Vitellius is a katonák előtt, a minap elbocsátott testőröket korholván azért, hogy azok szórták ki a hamis mende-mondát; biztosítja őket a felől is, hogy polgárháborútól mit sem kell tartani, miközben nem említi Vespasianus nevét, s katonákat küldött szét a városban, a kik a. népet eltiltsák a hír megbeszélésétől. De épen ez adta annak a legnagyobb tápot.

97. Mindamellett is Germania, Britannia és Hispania tartományokból segédhadakat hívott elő, lanyhán és úgy színlelve, mintha arra nem volna sürgős szükség. Éppoly késedelmesen jártak el az alvezérek és a tartományok: Hordeonius Flaccus a miatt, mert a batávok gyanús hangulatot mutattak, s aggódott, hogy neki magának is lesz háborúja; Vettius Bolanus pedig azért, mert Britannia soha sem is volt teljesen nyugodt, aztán meg mind a ketten ingadoztak is. Nem siettek Hispániából sem, a hol akkor nem volt consulviselt ember a kormányon; három alvezére volt a három légiónak, egyenlő jogkörrel, a kik, ha Vitelliusnak jól folynak dolgai, vetekedtek volna a hódolat nyilvánításában, balsorsában pedig egyaránt hátat fordítanak neki. Az Afrikában Clodius Macertól újoncozott legio és cohorsok, kiket majd Galba elbocsátott, Vitellius parancsára ismét szolgálatba léptek; a többi fiatalság is készséggel jelentkezett. Ott ugyanis Vitelliusnak proconsuli hivataloskodása gáncstalan és kedvező emlékezetben állott, míg Vespasianusé rosszhírű és gyűlölt volt; miért a szövetségesek mindakettőnek császárságától is hasonlót vártak, a mit pedig a tapasztalat megcáfolt.

98. Eleinte Valerius Festus alvezér hűségesen támogatja a tartományi lakosság ebbeli hajlandóságát; de később ingadozott, levelei és rendeletéi által nyíltan Vitelliusnak, titkos üzeneteiben pedig Vespasianusnak ügyét pártolván, s majd ezt, majd amazt vette
védelmébe, a szerint, a hogy egyik vagy másik került felül. Vespasianusnak levelekkel és parancsokkal Raetiába és Galliába küldött néhány katonája s centuriója elfogatván, Vitelliushoz küldetének s halállal lakoltak, de sokan ki is kerülték a tőrt, olyanok, kiket barátaik hűsége és saját ravaszságuk el bírt rejteni. Ezek aztán hírűi vitték Vitellius készülődéseit, míg Vespasianus tervei többnyire titokban maradtak, részint Vitellius gondatlansága folytán, részint mivel a pannon Alpok szorosait megszálló őrcsapatok a hírvivőket nem bocsátották keresztül. Az időszakos nyugati szelek fúvása miatt a tenger is azoknak kedvezett, a kik keletre hajóztak, az onnan jövőket pedig akadályozta.

99. Végül, mikor az ellenség betöréséről mindenfelől jöttek a vészhírek, Vitellius megriadva ad parancsot Caecinának és Valensnek, hogy induljanak a harctérre. Caecina vonult ki előbb, míg a súlyos testi betegségből csak most üdülő Valenst még gyöngesége tartóztatá. Egészen más látványt nyújtott most a fővárosból útra kelő germaniai hadsereg; mozdulataikból hiányzott az élénkség, lelkükben a hév, lassú és hézagos volt a hadmenet, kopottak a fegyverek, elnyűttek a lovak, a nap heve, a por és időváltozások iránt érzékeny katonaság minél tehetetlenebb a fáradalmak elviselésére, annál készebb volt a zavargásra. Ehhez járult Caecinának régi önzése s újabb időben beállott lelki tompultsága, mely a szerencse túlságos kedvezése folytán érzéki kicsapongásokra fajult, vagy szándékosan ezt a magatartását is azon eszközök egyikéül használta, melyekkel a már hitszegésre gondoló ember saját hadseregének erkölcsi erejét akarta megtörni. Sokak véleménye az volt, hogy Caecina gondolkozását Flavius Sabinusnak Rubrius Gallus rábeszélésével közvetített tanácsa ingatta meg, és hogy Vespasianus helyben hagyta az átpártolás föltételeit. Figyelmeztették egyúttal Fabius Valens ellen táplált győlöletére s haragjára is, hogy ha Vitelliusnál méltatlan bánásban részesült, keressen kegyet és hatalmat az új fejedelemnél.

100. Mikor Caecina Vitellius karjaiból sok kitüntetéssel eltávozzék, lovasságának egy részét előre küldi Cremonát elfoglalni. Majd az első, negyedik, tizenötödik, tizenhatodik légiók, azután az ötödik és tizennyolcadik következtek; a hadoszlop utolján haladt a Rapax nevet viselő és az első Italica legio, a három britanniai légiónak veteránjai meg válogatott segédhadak. Caecina elvonulása után Fabius Valens írt annak a seregnek, mely az ő vezetése alatt állt, hogy útközben várja be őt, mert így állapodott meg Caecinával. Ez azonban, mint a ki helyben volt és azért nagyobb hatalommal bírt, úgy tett, mintha az a rendelkezés utólag meg lett volna változtatva, hogy a kitörni készülő háborúnak egész erővel lehessen szemébe nézni.
Parancsolta tehát, hogy a légiók siessenek Cremonába, egy részük pedig Hostiliába, míg ő maga Ravennába tért ki azon ürügy alatt, hogy ott a hajóhadhoz egy üdvözlő szót intézzen; majd Pataviumba ment titkos találkára, árulásának előkészítése végett. Lucilius Bassus ugyanis lovas parancsnoksága után VitelHústól a Ravenna és Misenum mellett állomásozó hajórajoknak együttesen élőkre állíttatván, mivelhogy nem nyerte el mindjárt a testőrparancsnoki állást: jogtalan haragját bűnös hitszegés bosszújával elégíti ki. És nem lehet tudni, vajon magával rántotta-e Caecinát, vagy a mi a rossz s egymáshoz hasonló emberek közt történni szokott: mind a kettőt ugyanaz a romlottság hajtotta.

101. Azok a történetírók, a kik a Flavius-család uralkodása alatt adták elő a háború eseményeit, annak hízelgés céljából hamisított okai gyanánt a békére való törekvést és a honszerelmet hozzák föl. Nekem úgy tetszik, hogy a jellemükben gyökerező léhaságon kívül, majd mikor Galba elárultatása után adott szavuk értéke is semmivé lett, épen azzal a versengő s irigykedő igyekezetükkel, hogy Vitellius kegyében más meg ne előzze őket, buktatták meg Vitelliust. Mikor Caecina utolérte légióit, a centurióknak és katonáknak Vitelliushoz való makacs ragaszkodását különféle fondorlatokkal igyekezett aláásni. Az ugyanerre törekvő Bassusnak kevesebb nehézséggel kellett megküzdenie, mert a hajóhad az Otho mellett teljesített katonai szolgálatára még élénken emlékezvén, könnyen hajlott hűség megszegésére.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903