logo

XXIII September AD

II. könyv - A Kr. u. 69. év második negyed eseményei (II. rész)

34. Mindezekből semmi sem maradt titokban a Vitellius emberei előtt, mivel — ahogy polgárháborúban lenni szokott — sűrűn jelentkeztek szökevények, s a kémek sem titkolták a maguk tudomását, abbeli buzgalmukban, hogy viszont ők a túloldalon híreket kapjanak. Caecina és Valens nyugodtan és figyelve, hogy mikor tör elő meggondolatlanul az ellenség, várták a másik félnek balgatag lépését, a mi részükről bölcsesség volt; megkezdték egy híd építését, mintha a Pón való átmeneteire készülnének a viadorok túlnan álló csapata ellen, s azért is, hogy katonáik ne töltsék hasztalan az időt. Egyenlő távolra helyezett hajókat, mindkét oldalról egymáshoz vaskos gerendákkal kapcsolva, fölfelé irányítottak a folyóban, felűlről horgonyokat dob le, hogy azok a hidat szilárdan összetartsák; de a horgonykötelek meg nem feszülve, lazán lebegtek, hogy a víz növekedtével is bontatlan emelkedhessék a hajók sora. Bezárta a hidat egy az utolsó hajón emelt és elhelyezett torony, honnan számszeríjakkal és lővő gépekkel lehetett az ellenséget zavarni. Otho csapatai a parton raktak egy tornyot, s kövekkel meg tűzcsóvákkal dobálóztak.

35. Volt a folyam közepén egy sziget, a melyre a viadorok hajókon átszállni készültek, míg a germánok úszva mentek oda. Mikor nagyobb számmal jöttek át, Macer telt csónakokon a legvitézebb viadorokkal megtámadja őket. De a viadorok nem bírnak azzal a kitartással harcolni, mint a katonák, másrészről meg a hajók ingása miatt nem tudták úgy irányozni vágásaikat, mint szilárd állásban a partról. Midőn pedig az egymásra következő himbálódzások miatt megijedt evező-legénység meg a harcosok összekeveredve zavarba jöttek: a germánok vakmerőén beugráltak a vízbe, megmarkolták a csónakok farát, fölmásztak öblébe vagy épen elsüllyesztették. Mindaz a két hadsereg szemeláttára folyt le, s mennél nagyobb örömet okozott Vitellius oldalán, annál élesebben kárhoz atták az Otho-pártiak a szerencsétlenség okozóját és szerzőjét.

36. Az ütközet ugyan megfutamodással félbe szakadt, miután a még megmaradt csónakokat sietve visszahozták; de Macert halálra keresték, és már a lándzsával megsebzett emberre kivont kardokkal rohantak, míg az oda futó tribünök és centuriók védelmükbe veszik. Nem sokkal azután Vestricius Spurinna, Placentiát nem igen nagy őrséggel elhagyván, megérkezik cohorsaival. Majd Flavius Sabinus kijelölt consult rendelte Otho azon csapatok parancsnokává, melyek Macer alatt álltak, s örült a katonaság a vezérek változásának, n⅛ a vezérek megutálták a gyakori lázongások miatt oly ellenszenves katonai szolgálatot.

37. Úgy találom följegyezve némely íróknál, hogy a hadseregek a háborútól való félelmükben, vagy mivel megvetették mind a két császárt, mint a kiknek bűneikről s hitványságukról napról-napra nyíltabban beszélt a közvélemény, tétováztak, ha vajon nem volna-e jobb a harc megszüntetésével egyetértőleg intézkedniük, vagy a tanácsra bízni a császár megválasztását, és hogy Otho vezérei azért javasolták volna az időnyerést és halasztást, mely esetben Paulinusnak első sorban lett volna kilátása a trónra, mint a ki a legidősebb consul viselt férfi volt, s katonai szolgálatával kitűnve, dicsőséget és nevet szerzett magának britanniai hadjárataiban. Én, habár megengedem, hogy néhányan szívok mélyén inkább kívántak nyugalmat a viszállkodás helyett s egy jó és kifogástalan császárt a rosszak és elvetemültek helyébe: még sem hiszem, hogy egy oly okos ember, mint Paulinus, ez annyira romlott korszakban oly nagy mérsékletet tudott volna föltenni az összeségről, hogy a kik a békét a háború kedvéért megzavarták, most lemondjanak a háborúról a békesség iránt táplált vonzalomból. Az sem hihető, hogy a nyelv és erkölcsök tekintetében annyira szétváló hadak egységes határozatra tudtak volna összeforradni; sem hogy a jó részben Pazarlás, szükség és bűnök öntudatával terhelt fő és alvezérek tudni tudtak volna maguk fölött egy más fejedelmet, ha nem olyat, a ki vétkek fertőjébe süllyedt és szolgálataiért le volt irántuk kötelezve.

38. Az ősi s már a halandók szívébe rég beoltott hatalomvágy a birodalom nagyságával együtt nőtt és tört ki. Mert míg a közállapotok szerény keretbe voltak szorítva, az egyenlőség könnyen ervényesülhetett. De midőn a világ leigázása s a vetélkedő városok ás királyok eltiprása után tér nyílt a hatalomvágy biztos kielégítésére: elsőben a nemesség és a nép közt gyulladt ki a viszályok tüze; majd zavargó néptribunok, majd erőszakoskodó consulok állták elő, s a városban és a fórumon megkezdődtek a belső villongások kísérletei. Azután a legalsó néposztályból származó C. Marius és a nemesség vérszomjas sarja, L. Sulla, a fegyverrel legyőzött szabadságot egyeduralomra változtatták. Utánuk következett Cn. Pompeius, leplezettebb, de nem jobb szándékkal, s többé nem képezte a kérdés tárgyát az egyeduralomnál egyéb.
Pharsalusnál és Philippinél sem tették le a kardot a polgárok légiói, s annál kevésbé fognak Otho és Vitellius seregei önként lemondani a háborúról, mint a kiket az isteneknek ugyanaz a haragja, ugyanaz az emberi őrjöngés, a bűntetteknek ugyanazon okai hajtottak a viszály örvényébe. Hogy a háború jóformán egy-egy csapással végződött be, az államfők hitványságának tulajdonítható. De engem most a régi és új irányok szemlélete messzebbre ragadott; visszatérek tehát az események rendjére.

39. Miután Otho Brixellumba távozik, a főparancsnoki tiszt testvérére Titianusra szállott, de az erő és hatalom Proculus testőrségi parancsnok kezében volt. Celsus és Paulinus, kiknek belátását senki sem akarta fölhasználni, vezéri üres cím alatt mások hibáinak viselésére voltak kárhoztatva. Tribünök és centuriók bizalmatlankodtak, mivel a legderekabbak félretolásával a legsilányabbak voltak hatalmasok; a katonaság harcra kész, de jobban szerette a vezérek parancsait bírálgatni, mint végrehajtani. Elhatározták a táborral Bedriacumhoz négy mérföldre előhaladni, a mi oly ügyetlenül történt, hogy a tavaszi idő dacára és a vidéknek annyi folyója mellett, vízhiányban szenvedtek. Ott a csata előkészítéséről tanakodtak, mivel Otho levélben sürgette a sietést, míg a katonák kívánták, hogy a császár legyen jelen a csatában; sokan pedig a Pón túl álló hadcsapatok előhívását követelték. Nem is lehet eldönteni, hogy mit lehetett jobbá tenni; de bizonyos, hogy a legrosszabb az volt, a mi történt.

40. Nem annyira ütközetre, mint háborúra indulván ki, a Pó és Adua összefolyása felé tartottak, mely onnan tizenhat mérföldnyi távolságra esett. Midőn Celsus és Paulinus helytelenítette, hogy az útban kifáradt s poggyásszal megrakott katonaságot az ellenség elé dobják, mely maga kevéssé megterhelten s alig négyezer lépésnyi utat hagyván háta mögött, nem fogja elmulasztani őket vagy a fölvonulás alatt, mikor még rendezetlenek voltak, vagy a sáncmunkálatok közben megtámadni: Titianus és Proculus, mikor az okok harcában vesztesek lettek, főparancsnoki jogukra hivatkoznak. Igaz, hogy egy numida lovas gyors futár érkezett oda szigorú sürgönnyel, melyben Otho, bosszúsan a késedelem miatt és türelmetlenül, korholta a vezérek tétlenségét, s parancsolta, hogy döntésre vigyék a dolgot.

41. Ugyan-e napon Caecinához, mikor egy híd építésében volt foglalatos, a testőrcsapatok két tribunja jött, beszélni kívánván vele. Meghallgatni készült föltételeiket és válaszolni nekik, midőn vágtató kéméi hírül hozzák az ellenség közeledését. A tribünök beszéde félbe szakadt, s ezért nem tudni, hogy merényletet vagy árulást forraltak-e, vagy voltmely tisztes szándékból jöttek. Miután a tribunokat elbocsátja és a táborba visszatért, a harcra szólító jelt már Fabius Valenstől megadva és a katonaságot fegyverben találta. Míg a légiók a menet rendje felől sorsot vetettek, előtörtek a lovasok, és csudálatos: csak az itáliai legio vitézsége akadályozta meg őket, hogy a kisebb számú Otho pártiak által a sánc közé vissza nem vettetnek; az a legio ugyanis kivont karddal kényszeríti a megszaladtakat visszafordulniuk és a harcot újból felvenniük. A Vitelliusféle légiók csatasora izgatott sietés nélkül rendezkedett; mert az ellenség közelléte dacára a fegyverkezést eltakarta szemök elől a sűrű erdőség. Otho oldalán ellenben csak kapkodtak az intézők, a katonaság haragudott vezéreire, szekerek és poggyászkísérők össze-vissza, s az út a két oldalon futó mély árok miatt még egy nyugodtan menetelő hadseregnek is szűk. Némelyek a saját hadjelvényeik körül álltak, mások keresték a magukét; mindenfelé a futkosok és hívogatok bizonytalan lármája, s ki-ki bátorságához vagy félénkségéhez képest az első vagy utolsó csatasorba rohant, vagy hátra húzódtak.

42. A hirteleni ijedségtől megdöbbent szíveket egy hamis örömhír még jobban elernyesztő. Találkoztak ugyanis olyanok, a kik azt a hazugságot terjesztik, hogy Vitelliustól elpártolt serege. Hogy ezt a hírt Vitellius kémei hintették-e el, vagy hogy Otho részén keletkezett-e rosszhiszemből vagy véletlenül: nem lehet megállapítani. Otho katonái erre, felhagyván harci hevükkel, megkezdték az üdvözlést;6 de mikor az ellenség csak tompa zúgással fogadta, és sokan saját embereik közül sem tudták, hogy mi oka van az üdvkiáltásoknak: árulás gyanúja kezdett támadni. Most az ellenség csatasora előnyomult, tökéletes rendben, erőre és számra nézve nagyobb; míg Otho hadai, bár szétszórva, kevesebben és fáradtan, mégis tüzesen kezdték meg a harcot. A fák s szőlővesszők miatt akadályokkal tele helyeken nem egyenlően alkuit a csata képe; közelről, távolról, csoportosan és ékalakban rohantak egymásra; az út töltésén ember emberrel szemben ököllel és pajzsukkal ütötték egymást, s dárdadobás nélkül karddal és bárddal igyekeztek bezúzni a sisakot és páncélt; egymást fölismerve és a többiek láttára harcoltak az egész háború kimenetéért.

43. A Pó és a sík mezőn haladó út közt történetesen két legio találkozott szembe, Vitellius részéről a huszonegyes, mely Ragadó melléknévvel régi dicsőségénél fogva híres volt, és Otho részéről az első Segítő nevű, mely addig még nem vett részt a csatában, de vitéz s új kitüntetésre vágyó. Az első legióbeliek legázolván a huszonegyesek elejét, elvették azoknak sasát. E veszteség miatt haragra gyulladt a legio s viszont megszalasztja az egyeseket, s mialatt Orfidius Benignus alvezér elesett, több hadijelt és zászlót ragadtak el az ellenségtől. Másfelől az ötösök rohammal visszavetették a tizenharmadik légiót, a tizennégyesek pedig a túlnyomó számban előrohanó ellenséges csapatoktól körül kerítenek. És míg Othó vezérei már rég menekültek, Caecina és Valens új tartalékokkal erősíté hadait, s friss segítségül megjött Varus Alfenus is a batávokkal; mire szétszóratott a viadorok csapata is, melyet hajókon átkeltükben az eléje küldött cohorsok a folyam közepén mészároltak le. így a győzők oldalba fogták az ellenséget.

44. Mikor a középső csatarend így át volt törve, szerte-széllyel futásnak eredtek Otho hadai, Bedriacum felé tartva. Nagy távolság az odáig, melyen az út holttestek tömegével volt borítva, s annál nagyobb volt az öldöklés, mert polgárháborúban a foglyok nem szolgálnak zsákmányul. Suetonius Paulinus és Licinius Proculus félreeső utakon elkerülték a tábort. Vedius Aquilát, a tizenharmadik legio alvezérét, oktalan ijedelme katonái bosszújának torkába ragadta, s még jó magasan állt a nap, mikor a sáncok közé visszamenvén, a lázongó és megfutott emberektől lármával körűlvették. Gyalázó szavakkal és ütleggel illetik, szökevénynek s árulónak szidalmazzák, noha tulajdonképen semmi váddal nem volt illethető, de már szokása az aljnépnek a maga bűneit másokra hárítani.
Titianust és Celsust az éjszaka fogta védelmébe, mert már föl voltak állítva az őrszemek, s lecsilapult a katonaság, melyet Annius Gallus okos szóval, kéréssel s személyiségének súlyával rábírt, hogy „a szerencsétlen kimenetelű harc csapását ne szaporítsák még önmaguk közti vérontással is. Akár véget ér a háború, akár újra fegyvert akarnak fogni: a legyőzőitek egyetlen segélyt az összetartásban találnak.
A többieknek bátorsága ugyan megtört, de a testőrségi katonaság fogcsikorgatva mondja, hogy őt nem vitézséggel, hanem árulással győzték le. Ám Vitelliusék diadala sem volt vértelen, mert hiszen lovasságuk megveretett, s egy légiói sast elragadtak tőlük. Othóval megvan az a haderő, mely a Pón túl állott, jőnek a moesiai légiók, a sereg nagy része Bedriacumban maradt; ezek bizony még nincsenek legyőzve, de ha a sors úgy hozná magával, becsülettel fognak elveszni a harcon.“ Ezek elgondolása a dacos vagy végső kétségbeeséstől remegő embereket mégis inkább bosszúra, mint félelemre hangolja.

45. Vitellius serege pedig öt mérföldre Bedriacumtól megállapodott, mivel a vezérek nem mertek egy ugyanazon napon a tábor megvívásába kezdeni, de meg az önkéntes megadásban is reménykedtek. A poggyász nélkül csupán harcra kiszállt katonaságnak azonban fegyverében és győzelmében volt bizodalma. Másnap Otho hadseregének akarata nem volt többé kétes, s mivel a dacosabbak is megbánásra hajlottak: követség küldése határozták el. Vitellius vezérei sem haboztak beleegyezni a békekötésbe. Midőn a követeket némi ideig visszatartóztatják, ez a körülmény megütődést okozott azoknál, a kik még nem tudták az eredményt. Majd mikor a követség visszaérkezett, megnyílt a táborsánc, s most legyőzőitek, és győztesek sírva fakadtak, szánakozó örömmel átkozván a polgárháborút s ugyanazon sátorokban egyik a testvérének, másik a rokonának sebeit ápolja.
Remény és jutalom bizonytalan távolban lebegett, de szemük előtt volt a temetés meg a gyász, és senki sem maradt annyira ment a veszteségtől, hogy valakinek halálán ne bánkódott volna. Orfidius alvezér holttestét felkutatván, a szokott katonai pompával égetik el; néhánynak testét saját hozzátartozóik takarították el; míg a többi közrendű nép a föld színén temetetlen maradt.

46. Otho a csata hírét elszánt lélekkel s épen nem remegve várta. Elsőben egy balhír, majd az ütközetből menekülők adják tudtára, hogy ügye veszve van. A katonák császáruk iránti ragaszkodásukban nem várakoztak szavára, hanem jó reményre bíztatták, hogy még bőven vannak új haderők s ők maguk is készek a legvégsőt elszenvedni és merni. És nem is volt ez hízelgő beszéd: mintegy ihlettől s ösztöntől kaptak lángot, hogy harcba menjenek s földerítsék újra pártjok szerencsecsillagát. A távolabb állók karjaikat nyújták feléje, a közelebb levők térdeit ölelték körűi, legnagyobb hévvel Plotius Firmius, ki mint a testőrség parancsnoka, váltig kéri, „ne hagyja cserben hű hadseregét s katonáit, kik bátran harcoltak érdeke mellett; könnyebb szívvel fogják elviselni a balsorsot is, mint azt, hogy elhagyja őket; a vitéz s derék emberek a végzettel dacolva is kitartanak a remény mellett, míg a félénkek és gyávák csüggedten sietnek a kétségbeesés örvénye felé.“
Amint e szavak hatása alatt Otho arcvonásai lágyultak vagy elkomorodtak, ahhoz képest hangzott körötte a lárma és zokogás. És nem csak a testőrségiek, Otho saját katonái, hanem a Moesiából előre küldöttek is a közeledő hadseregnek ugyanazt az elszántságát és a légióknak már Aquileiába történt megérkeztét hozták hírűl, ügy hogy senki sem kételkedik, hogy egy vérengző, gyászos, győzők és legyőzőitekre nézve bizonytalan háborút lehet újra kezdeni.

47. Ö maga azonban lemondván a háború folytatásának gondolatától, mondja: „a ti bátorságotokat, a ti vitézségeteket továbbra is veszélynek tenni ki, túlságos nagy árnak tartom az én életemért. Minél több reményt tártok föl szemem előtt, ha az életre határoznám el magamat: annál szebb lesz halálom. Megismertük egymást kölcsönösen: én és a szerencse. Ne is szabjátok ki nekem az időt, mert nehezebb mérséklettel élvezni azt a boldogságot, melyről tudjuk, hogy nem használhatjuk soká.
A polgárháború Vitelliustól indult ki, és hogy a főhatalomért fegyveres versenyre keljünk, ő kezdte meg; de hogy egynél többször ne versenyezzünk: arra én fogom a példát adni; ezért Othót becsülje majd az utóvilág. Csak hadd örvendjen Vitellius testvérének, hitvesének, gyermekeinek; nekem se bosszúállásra, se vigasztalásra nincs szükségem. Tartották légyen mások hosszabb ideig kezükben a főhatalmat: senki sem hagyta el nálam bátrabb elszántsággal. Avagy tűrjem-e, hogy Róma ifjúságának annyi ezere, annyi pompás hadsereg kaszaboltassék ismét le és raboltassék el a hazától? Hadd menjek el azzal a tudattal, hogy meg akar-tatok értem halni; de maradjatok életben. És ne késleltessük soká, én a ti bántatlan léteteket, ti az én elhatározásomat. Az élet végső dolgairól sokat beszélni: a férfiatlanságnak egy neme. Elszántságom legfőbb bizonyítékának tekintsétek, hogy senkire nem panaszkodom; mert isteneket vagy embereket vádolni csak annak való, a ki élni akar."

48. Ezeket mondván, nyájasan szólítja meg a körülte állókat, amint kinek-kinek kora vagy méltósága kívánta, s nyugodt arccal, nem reszkető hangon, övéinek idétlen sírását korholván, a fiatalokat tekintélye szavával, a véneket kéréssel igyekezett rábírni a sietős távozásra, nehogy késlekedésükkel a győző haragját élesítsék. Az elutazók számára hajókat és szekereket rendel. Azokat a beadványokat és leveleket, melyek az ő iránta kifejezett hódolat vagy a Vitellius ellen használt gyalázó szavak által szembetűnők voltak, megsemmisíti; pénzt osztogat, de csak takarékosan, nem úgy, mint egy haldokló. Majd Salvius Cocceianust, testvérének fiát, egy serdülő ifjút, ki oldala mellett remegve és búslakodva állt, vigasztalta, kegyeletét dicsérve s félelmét korholva.
„Avagy oly zord lelkű lenne-e Vitellius, hogy egész családja bántatlan maradásáért még csak annyi hálára kötelezettnek sem érezné· magát? Hiszen ő hamaros halálával érdemet szerzett a győző nagylelkűségére; mert nem a végső kétségbeesés állapotában, hanem akkor kímélte meg az államot az utolsó csapástól, mikor hadserege harcot kíván. Megelégszik a névvel, melyet magának, megelégszik a dicsőséggel, melyet utódainak szerzett. A Juliusok, Claudiusok, Serviusok után ő volt az első, ki egy új családba vitte be a császári méltóságot. Minélfogva fölmagasztosult érzéssel fogjon neki az életnek, és soha se feledje, hogy neki nagybátyja volt Otho, de túlságos sokszor se gondoljon rá.“

49. Ezután elküldi magától mindenkit, kissé megpihent. Mikor már az elmúlás gondolatait forgatja elméjében, hírtelen zűrzavar vonta magára figyelmét, mert azt jelenték neki, hogy a katonaság elveteműlten rakoncátlankodik. Ugyanis a távozni akarókat halállal fenyegették, legádázabb dühhel fordul Verginius ellen, a kit egy elzárt házban ostrom alá fogtak. Otho a zavargás kolomposait keményen megdorgálja, miután visszatért, még a búcsúzokkal beszélgetett, míg mindannyian bántatlan eltávozának. Alkonyaikor hidegvíz itallal csillapítja szomját; majd két tőrt vevén elő, miután mind a kettőt megvizsgálta, egyiket fejvánkosa alá dugta. Mikor aztán megbizonyosodott barátainak elutazása felől, nyugodtan, s mint némelyek állítják, nem alvás nélkül töltötte el az éjszakát.
Virradatkor mellével a tőrbe dűlt. Haldokló nyögéseire belépnek szobájába szabadosai, szolgái és a testőrségi parancsnok, Plotius Firmus; csak egyetlen sebet találtak rajta. Temetését sietősen végezték; előre esdeklőleg kérte, hogy fejét meggyalázás céljából le ne vágják. Testőrségi csapatok vitték elhamvasztásra a testet, dicséretek és sírás közt csókolgatván sebét és kezeit. Némelyek a katonák közűi a máglya tövében ölték meg magukat, nem bűntudatból vagy félelemből, hanem mert versenyezni akartak a dicsőségért és a császár iránt érzett szereteteket kívánták kimutatni. Azután is Bedriacumban, Placentiában és más táborokban sűrűn fordult elő ilyen haláleset. Síremléket egyszerűt, de maradandót állítottak neki. Ily véget ért Otho harminezhét éves korában.

50. Ferentinum vidéki városból származott; atyja consul, nagyatyja praetor volt; anyjának családja nem volt amazokkal egyenrangú, de nem alacsony. Gyermek és ifjú kora olyan volt, a milyennek leírtam. Két tettével, melyek közűi az egyik gyalázatos, a másik dicséretes volt, az utóvilág szemében ugyanannyi becsületre, mint a mennyi gáncsra szerzett magának érdemet. Habár a magamra vállalt munka komolyságától távol állónak tartom mesés adatokat gyűjteni össze és költött történetekkel mulattatni olvasóim lelkét: még sem merem egy közszájon forgott és följegyzett mondának hitelességét letagadni. Azon a napon ugyanis, mikor Bedriacumnál folyt a harc, a Regium Lapidum mellett fekvő látogatott ligetben — mint az ottani lakosok állítják — egy szokatlan alakú madár szállt le, mely sem az odasereglő emberektől, sem a körülötte repkedő szárnyasoktól nem ijedt meg, s nem távozott el addig, míg Otho meg nem gyilkolta magát. Csak akkor tűnt el szem elől, és az idő egybevetése alapján megállapítható volt, hogy a csudatünemény kezdete és vége összeesett Otho kimúlásával.

51. Temetésekor a katonák gyásza és bánata újabb lázadás kitörésére szolgált alkalmul és nem volt a ki meggátolja. Verginiushoz fordulván, fenyegetőleg kérték előbb arra, hogy vegye kezébe a főhatalmat, majd, hogy követségbe menjen Caecinához és Valenshez. Verginius úgy kerülte el a rátörőket, hogy a ház hátsó ajtaján osont ki. A Brixellumban állomásozó cohorsok kérelmét Rubrius Gallus közvetíti Vitelliushoz és a bűnbocsánat azonnal megadatott; míg azokat a hadcsapatokat, melyek Flavius Sabinus parancsnoksága alatt állottak, ő maga bocsátja a győzőnek rendelkezésére.

52. Most, mikor a háború mindenütt véget ért, a legválságosabb helyzetbe jutott a római tanácsnak egy nagy része, mely Othóval együtt hagyta volt el a fővárost, s azután Mutinában marasztaltatott. Ott érte őket a szerencsétlen csata híre, de a katonák arról, mint hazug mende-mondáról mit sem akarván tudni, mivel a tanácsot Otho iránt ellenséges érzelműnek gondolták, leskelődtek azoknak beszédjeire, arckifejezésüket s maguktartását rosszra magyarázták, végül szidalmak és gyalázó szavak kíséretében okot és alkalmat kerestek az öldöklésre. Míg másfelől az a félelem is szorongatja a tanácsurakat, nehogy a már túlhatalmassá lett Vitellius-párt arra a meggyőződésre jőjön, mintha győzelmét ők tétovázva fogadnák. így remegés és kétfelé való aggódás közt egybegyűlnek, s habár senki sem tudott egymagának okos tanácsot adni, sokan együtt közös hibájuk érzetében mégis nagyobb biztonságban látták magukat. A mutinai község-tanács csak súlyosbítja szorongásuk gondjait azzal, hogy fegyvert meg pénzt ajánlott föl, s nagyon időszerűtlenül tisztelte meg őket az összehívott tanácsurak címével.

53. Feltűnő volt az a civódás, mellyel Licinius Caecina támadta Marcellus Epriust, mintha ez kétértelmű nyilatkozatot tett volna. A többiek sem tárták ugyan föl nyíltan a maguk véleményét, de Marcellusnak az árulkodásaira való emlékezés miatt ellenszenves és gyűlöletet keltő neve ingerelte Caecinát, hogy mint új és a tanácsba csak a minap fölvett ember ily nagyszabású szembeállással szerezzen magának hírességet. A jobbak aztán mérséklő szóval lecsillapították őket. Most mindnyájan Bononiába mentek vissza, ott újból tanácskozandók, s mert azt is várták, hogy időközben bővebb tudósítás érkezik. Midőn Bononiában az utcákon lézengve, minden újonnan érkezőt kikérdeztek, Othónak egy szabadosa azt adta okául a maga távozásának, hogy ő ura végső parancsait hozza magával s hogy még életben hagyta el, de csupán a másvilágon való gondolatok közt s elszakadva az élet minden gyönyörétől. Csodálattal hallák ezt, de átalottak többet kérdezni, s mindnyájan Vitellius felé fordultak.

54. Részt vett a tanácskozásban annak testvére L. Vitellius is, s már-már kész volt fogadni a hízelgők udvarlását, midőn Nero szabadosa Coenus egy szörnyű hazugsággal mindnyájukat megrendíti, azt állítva, hogy a tizennegyedik légió megérkezésével, melyhez a brixellumi haderő is csatlakozott, a győzők vereséget szenvedtek s megfordult a pártok szerencséje. E hamis hír költésének az volt a célja, hogy Otho oklevelei, melyekre már keveset adtak, az örvendetes hír által megint erőre kapjanak. Coenus ugyan rögtön a fővárosba útazott, hol néhány nap múlva Vitellius parancsára megkapta büntetését; de a tanácsurakat fenyegető veszély csak szaporodott, mert Otho katonái igaznak hitték az elmondottakat. Fokozta aggodalmukat az a körülmény is, hogy a közérdek színe alatt távoztak el Mutinából és cserben hagyták a pártot, így nem is jöttek többé össze együttes tanácskozásra, hanem ki-ki saját elhatározását követte, míg aztán a Vitelliustól érkezett levél eloszlatja félelmüket. Otho halála pedig minél méltóbb volt a dicséretre, annál hamarább lett ismeretessé.

55. De Rómában nem volt semmi megdöbbenés észlelhető; a Ceres-ünnep játékait szokott módon végig nézték. Midőn megbízható tudósítások hirűl hozták a színházba Otho bukását és azt, hogy Flavius Sabinus városi elöljáró voltmennyi a fővárosban levő katonaságot Vitellius hűségére föleskette: tapsoltak Vitelliusnak, a nép pedig Galba szobrait babérral és virággal díszítve, a templomok körűi meghordozá, és sírhalom módjára összehordja a koszorúkat a Curtius tava melletti helyre, melyet Galba vére áztatott halálában.
A tanács hamarosan megszavazott mindent, a miről; más uralkodók alatt hosszasan szoktak tanakodni; azonfelűl dicsérő elismerést és hálát mondottak a germaniai hadseregnek, s követség küldeték hozzá az általános öröm nyilvánítása végett. Fölolvastatott Fabius Valensnek a consulokhoz mérsékelt hangon intézett levele; de mégis jobban tetszett Caecinának az a szerénysége, hogy nem írt.

56. Italia azonban súlyosabb és szörnyűbb csapásokat szenvedett, mintha háború lett volna. Vitellius katonái a vidéki és szabadvárosokban elszóródva, fosztogattak, raboltak, erőszakoskodtak s fajtalanul mindent megfertőztek; mindent a mi szabad és tilalmas, mohón kívánva vagy megvásárolva, nem kíméltek se szent, se világi tulajdont. Találkoztak olyanok is, a kik katonai jellegük álarca alatt ölték le ellenfeleiket. S maguk a katonák, a vidékeket ismervén, a dúsan megáldott szántóföldeket, a gazdag birtokosokat előre kiszemelték zsákmányolásra, vagy ha ellenszegülnének: a meggyilkolásra, míg meghunyászkodott vezetőik nem mertek útjokba állani. Caecinában kevesebb volt a pénzszomj, nagyobb a dicsvágy; míg Valens nyerészkedő és kalmár szelleme miatt állt rossz hírben, s ezért mások hibája fölött is szemet hunyt. Italia jóléte már rég letiporva lévén, nehezen viselte annyi lovas és gyalog sereg terhét, meg az erőszakot, kárt és méltatlanságukat.

57. Azalatt Vitellius, mikor még nem értesült pártjának győzelméről, a germaniai többi haderőt hozta magával, mintha még a háború teljes voltában előtte állna. Az öreg katonák közűi nem sokan a téli szállásokon hagyatának, mialatt Galliában sietősen folyt az újoncozás, hogy a visszamaradó légiók keretei betöltessenek. A Rajnapartra való felügyeletet Hordeonius Flaccusra bízta, s ő maga a britanniai seregből kiválasztott nyolcezer embert csatolt hadseregéhez. Csak nehány napi járó földet haladt még előre, mikor a Bedriacum mellett vívott szerencsés harcról s arról értesült, hogy Otho halálával a háború bevégződött. Gyűlésbe hívja a katonaságot, dicsérettel halmozza el vitézségüket. Most azt kívánta a hadsereg, hogy szabadosát, Asiaticust ajándékozza meg a lovagi méltósággal; de ő ezt a tisztességtelen hízelgést elutasította most magától, majd azután, ingatag jellemévéi fogva, a mit nyilván megtagadott, bizalmas vendégkörben adja. meg, s Asiaticust, ezt az ocsmány szolgát, a ki kaján fondorlatokban keresett dics vágyának kielégítést, a gyűrűvel tüntette ki.

58. Ugyanezen napokban híre jött, hogy Albinus tiszttartó megöletése után mind a két Mauretania csatlakozott Vitellius pártjához. Lucceius Albinus, kit Nero állított a császári Mauretania élére, Galba pedig még Tingitana tartomány kormányzását is adta hozzá, nem megvetendő haderő fölött rendelkezett, mert tizenkilenc cohors, öt lovas század és a maurok roppant tömege, háborúban alkalmas haramia és rablócsapat, volt keze alatt. Galba meggyilkoltatása után Otho felé hajolva s Afrikával be nem érve, a szűk tengerszoros által elválasztott Hispániára vetette tekintetét. Cluvius Rufus megijedt ettől, s parancsot adott a tizedik légiónak, hogy vonuljon a tengerpart közelébe, mintha át akarna menni; egyszersmind centuriók küldenek előre, a maurok jó indulatát Vitellius részére megnyerni. Ez a germaniai hadseregnek minden tartományban elterjedt nagyhírűsége folytán nem is volt nehéz, s azonfelül azt a mende-mondát is kiszórták a nép közé, hogy Albinus, kicsidéivé tiszttartói címét, királyi jelvényt vett föl és a Juba nevet bitorolja.

59. Ily módon, megváltozván a közhangúlat, Asinius Pollio lovasparancsnokot, Albinus egyik leghűbb emberét, meg Festus és Scipio cohors-parancsnokokat levágják, magát Albinust pedig, midőn Tingitana tartományból a császári Mauretaniába érkezik, partra szállásakor fölkoncolják. Feleségét is, mikor az orgyilkosokkal szembe szállt, megölik. De Vitellius mit sem törődött mindazzal, a mi végbe ment; még a legnagyobb dolgok hírét is csak egy pillanatnyi meghallgatásra méltatja, képtelen lévén komoly gondokkal foglalkozni. Hadseregét szárazföldi úton küldi tovább; ő maga az Arar folyón hajózik lefelé, minden fejedelmi pompa kerülésével, megszokott szegényes környezetével tűntetve, míg Junius Blaesus, a lugdunumi Gallia kormányzója, főnemes eredetű, pazar hajlamú és gazdag ember, a császárt udvari kísérettel el nem látta és nagylelkű kísérőül mellé nem csatlakozott; de épen azzal ellenszenvessé vált Vitellius előtt, habár még akkor ripők nyájaskodásokkal takarta ellene érzett gyűlöletét. Lugdunumban tisztelegtek előtte a győztes és a legyőzött pártok vezérei. Valenst és Caecinát nyilvános beszédben megdicséri, fejedelmi széke mellé ülteti; majd az összes hadsereget kirendeli kisded fiának fogadására, kit előhozatván, katonai köpenybe burkolt, s ölében tartva, Germanicusnak nevezett és a császári rang minden díszjeleivel vett körűi. E túlzott fény a szerencsés viszonyok közt majdan vigaszul volt szolgálandó a balsorsban.

60. Most kivégezteti Othónak legderekabb centurióit, s ez volt a Vitelliustól való elidegenülésnek legfőbb oka az illyriai hadaknál. Egyúttal a többi légiók is az irigyelt germaniai katonákkal való érintkezésük folytán, háborús érzelmet tápláltak. Suetonius Paulinust és Licinius Proculust szívtelen huzavonával lerongyolt állapotban fogva tartja, míg aztán hallgatásra előbocsáttatván, inkább kényszerhelyzetükből folyó, mint tiszteletre méltó védekezésükkel menték magukat; önként magukra vállalták az árulást; a csata előtti hosszan tartó menetelést, Otho hadainak kimerültségét, a hadoszlop összegabalyodását a poggyászvivő szekerekkel s más ily véletlen eseteket — mind az ő csalárd szándékuk bizonyítéka gyanánt adták elő. És Vitellius elhitte hűtlenségüket, s föloldotta őket kötelességszegésük büntetése alól.
Salvius Titianusnak, Otho testvérének, nem lett semmi bántódása; testvéri vonzalma és gyámoltalan volta szolgált mentségére. Marius Celsus megtartotta consuli hivatalát, de hittek abban a hírben, melyet majd a tanácsülésen Caecilius Simplexnek szemére is hánynak, hogy a consuli hivatalt pénzen akarta volna — mégpedig nem Celsus romlása nélkül — megvásárolni; ám Vitellius most ellenszegült e kívánságnak s később adta a már nem bűn és pénz árán szerzett consulságot Simplexnek. Trachalust a vádaskodók ellen Vitellius neje Galéria védelmezte meg. 

61. Nagy férfiaknak ily válságai közt — szinte szégyen elmondani — egy Mariccus nevű közönséges boj ember merészkedett bele kapni a sors kerekébe és isteni küldetés színe alatt szembe szállni Róma hatalmával. És mármint Gallia szabadítója és istene — mert azt a nevet vette föl, nyolcezer ember összecsődítésével, az aeduok közeli falvait akarta magához hódítani, midőn e törzsnek legjelentékenyebb városa válogatott legénységével, melyhez Vitellius is küldött segítő csapatokat, szétszórta a vakmerő tömeget. Foglyul esett ez ütközetben Mariccus is, s mindjárt vadállatok elé dobat, mivel azok nem szaggatták szét, az ostoba köznép sérthetetlennek hitte, míg Vitellius szeme előtt le nem vágták.

62. Ezentúl nem folyt tovább az üldözés a pártütőknek se személyei, se javai ellen; azoknak végrendeleteik, kik Otho táborában estek el, érvényben maradtak, vagy végrendelet hiánya esetén a törvény volt határozó. Általában, ha Vitellius elpuhult életét meg tudja volt javítani, pénzvágyától félni nem lett volna ok. De lakmározásban utálatos és kielégíthetetlen módon dőzsölt; a fővárosból és Itáliából hordták össze torkának ingerlő szereit, s melyek terhe alatt az egyik tengertől a másikig nyúló utakon csikorogtak a szekerek; a vendégeskedés költségeiben kimerültek a néptörzsek főemberei, pusztultak maguk a törzsek; a katonaság pedig, az élvezetek megszokása következtében és a vezér ellen táplált megvetés miatt elveszté munkakedvét s férfias erélyét.
A fővárosba előre küldött egy rendeletet, melynél fogva az Augustus cím fölvételét elhalasztja, a Caesar-nevet pedig nem fogadta el, de a hatalomból nem engedett semmit. Kiűzettek Itáliából a csillagjósok, és szigorú intézkedés tétetett az iránt, hogy a római lovagok ne alacsonyítsák le magukat a színpadra vagy a circus porondjára. Az előbbi császárok pénzbüntetéssel s gyakrabban erőhatalommal vitték ezt keresztül, mert sok vidéki és gyarmatváros versenyezve, fizetéssel csábítja erre a legromlottabbakat az ifjúságból.

63. Vitellius azonban, miután testvére megérkezett és az önkényuralom tanítómesterei belopóztak környezetébe, gőgösebb s erőszakosabb modort vett föl, megöleti Dolabellát, a kit — mint előadtuk — Otho az aquinumi tartományba belebezett volt. Ugyanis Otho halála hírére Dollabella visszatért a fővárosba, a mi miatt ellene Plancius Varus, voltpraetor s egyike Dolabella bizalmas barátainak, vádat emelt Flavius Sabinus városi elöljáró előtt, mintha letartóztatás! helyéről megszökve, a legyőzött párt vezére gyanánt akarna szerepelni, s megtoldja a vádat azzal is, hogy az Ostiában állomásozó cohorsot el akarta volna csábítani. Mikor ily súlyos vádak igazolására fölhozni semmit sem tudott, bűnbánattal igyekezett a rossztette után megkésett bocsánatot kieszközölni. De a nagy fontosságú ügy fölött való határozat meghozatalában tétovázó Flavius Sabinust L. Vitelliusnak felesége, Triaria, ez az asszonyiságából kivetkőzött erőszakos nő, megfenyegette, hogy a császár életének kockáztatásával ne pályázzon a nagylelkűség hírnevére. Sabinus, a ki természeténél fogva szelíd, de ha félelem fogta el, könnyen változó és másnak válságos helyzetében magáért remegő ember volt, nehogy az a színe legyen, mintha segíteni akarná, elbuktatta a különben is bukófélben levő Dolabellát.

64. Vitellius tehát féltében s a miatti gyűlöletének hatása alatt, hogy Dolabella az ő volt feleségét, Petroniát bírta nőül, levéllel meghívá őt, hogy a fiamini népes út kikerülésével mellékösvényen Interamniumba jöjjön, s parancsot adott ki, hogy ott megöljék. De a megbízott gyilkos hosszadalmasnak vélte ezt az eljárást, tehát útközben egy korcsmában földre terítve vágta le, nagy gyalázatára az új uralomnak, mely ezzel a maga mivoltának első bizonyságát adta. Triariának rakoncátlanságát is csak még sötétebb árnyékba helyezte az erkölcsi tisztaságnak egy közelben világító példája: a császár felesége Galéria, a ki távoltartá magát e szomorú eseményektől. Hasonló jámborsággal ékeskedett a Vitelliusok anyja Sextilia is, az ősi jóerkölcsöknek híve, a ki — úgy beszélték — fiának első levelére azt mondja, hogy ő nem Germanicust, hanem Vitelliust szülte. Később is se magas állásának kínálkozó csábjaival, se a népszerűség hajhászásával nem keresvén magának örömet, csupán családja balsorsát hordozta szívén.

65. Mikor Vitellius Lugdunumból elutazott, utoléri őt Cluvius Rufus, ki odahagyta Hispániát, arckifejezésében örömet és üdvkívánatot mutatván, míg lelke aggodalommal telt el, annak tudatában, hogy el van áztatva. A császár szabadosa Hilarius árulta őt be, mintha Vitellius és Otho trónfoglalásának hírére megkísértette volna magának szerezni meg a hatalmat és Hispania birtokát, s azért az okiratok élére nem is tette soha a császár nevét. Némely nyilatkozik is Vitellius rágalmazására s önszemélyének népszerűsítésére magyarázta el. De Cluvius a maga egyéni súlyával annyira felülkerekedett, hogy Vitellius épen a szabadost fenyíttette meg, míg Cluvius a császár kíséretébe osztatott be, nem vétetvén el tőle Hispania sem, melyet távolból kormányzott L. Arruntius példája szerint. Ezt az utóbbit ugyanis Tiberius császár féltékenységből tartóztatta a tartományba meneteltől, míg ellenben Vitelliusnál ily aggodalom Cluvius iránt nem fordult elő. Nem érte ugyanez a tisztelet Trebellius Maximust, a ki katonáinak lázadása miatt menekült Britanniából, s helyébe a készen állók közűi Vettius Bolanus küldeték.

66. Aggasztá Vitelliust a legyőzött légióknak még egyátalában meg nem tört önérzete, mint a kik Italiában szanaszét és a győzők között elvegyülve, ellenséges indulatú szavakat hangoztattak. Főleg a tizennégyesek tűntek ki dacosságukkal, tagadva, hogy legyőzöttek lennének, „mert a bedriacumi csatában csak a zászló alá újra behívott öreg katonák verettek szét, míg a legio magva nem is volt ott."
Az lett határozat, hogy vissza kell küldeni Britanniába, honnan Nero hívta őket el; a közben is pedig jónak látszék egy táborban tartani velők a batáv cohorsokat, a kik a tizennégyesek ellen régi ellenséges indulattal viselkedtek. Nem is soká tartott a békesség az egymást annyira gyűlölő fegyveres nép között. Augusta Taurinorum városban, midőn egy batáv katona voltmely kézművest csalásért megszidott, egy legióbeli katona viszont azt, mint gazdáját védelmébe veszi, s midőn mindegyik mellé odatódultak a bajtársak, szidalmazásból öldöklésre mentek át. És vérengző harc támadt volna köztük, ha két testőrségi cohors pártjokra kelvén a tizennégyeseknek, ezeket föl nem bátorítja, a batávokat pedig félelemmel nem tölti el.
Vitellius aztán ez utóbbiakat megbízhatóságukért saját seregéhez csatolja, míg a légiót az Alpokon átvezettetvén, kerülő útra tereli, hogy Viennát oldalvást hagyják maguk mellett, mert Vienna lakosai is gyanúsak voltak. Azon éjjel, mikor a legio elutazott, a szerte-szét hagyott tüzektől Taurinorum gyarmatvárosa is részben leégett, a mely kár, mint a háborúnak oly sok csapása, más városok nagyobb romlása mellett feledésbe merült. Miután a tizennégyesek leszálltak az alpokról, a legrakoncátlanabbak közülük Viennába vonultak, de a jobb érzésű elemek egyetértése visszaszorítja őket és a legio átment Britanniába. 

67. Vitellius gyanúja most legközelebb a testőrségi cohorsok ellen irányult. Előbb elkülönítve tárták őket, majd tisztes elbocsátás kedvezményének föltétele alatt letették fegyvereiket tribunjaik előtt, míg a Vespasianus fegyverfogásának híre el nem terjedt. Ekkor újra fegyvert öltvén, a Flavius-pártnak magvát alkották. A hajóhadi legénységből alakított első legio Hispániába küldik, hogy a békében és nyugalomban megszelídüljön; a tizennegyedik és a hetedik visszaküldik a maga téli táborába; a tizenhármasokat amphitheatrumok építésére rendelték, mert Caecina Cremonában, Valens Bononiában gladiatori játékok rendezésére készültek, Vitellius sohasem adván magát át annyira a komoly gondoknak, hogy a mulatságokról meg tudjon feledkezni.

68. A legyőzött pártot ugyan mérséklettel meg bírta engesztelni; de most a győzők részén tört ki egy játékkal kezdődő oly zavargás, melyben a megöltek számának nagysága csak növelte a Vitellius elleni gyűlöletet. Vitellius ugyanis Ticinumban lakománál ült, Verginius lévén nála vendégül. Az alvezérek és tribünök a főparancsnokok egyéniségéhez alkalmazkodva, majd azok szigorát utánozták, majd meg viradatig tartó dőzsölésben lelték örömüket, s e szerint élt a katonaság is fegyelem korlátái közt vagy rakoncátlanságban.
Vitellius környezetében csupa rendetlenség, iszákosság uralkodott, éjszakázásokban és tivornyában töltötték életüket, a tábori fegyelem érdekének romlására. így történt, hogy két katona, egyik az ötödik légióból, másik a gall segédhadakból való, pajkosságból bírókra kelvén, miután a legióbeli földre terűit, a gall pedig diadalmaskodott: a nézésökre összegyűlt katonák is bele keveredtek a vitába, s a legióbeliek előrohantak a segédhadak vesztére, a melyek közűi két cohors lekaszaboltatott. A zavargásnak egy második zavargás lett az orvossága. Ugyanis távolról porfelleg és fegyverek voltak láthatók; hirtelen kiáltás hallszott, hogy a tizennegyedik legio, útjából visszatérve, harcra jön. De csak a sereghajtók csapata volt, a mit mikor fölismertek, megszűnt a további izgalom. Eközben történetesen Verginiusnak egy rabszolgája került szemük elé, a kire rá fogták, hogy Vitelliust akarta meggyilkolni, és most már a lakoma helye felé tódult a katonaság, Verginius halálát követelvén. Még a minden gyanúra félénk hajlandósággal bíró Vitellius sem kételkedett Verginius ártatlanságában, s mégis csak üggyel-bajjal voltak visszatartóztathatók azok, kik a volt consulnak és egykori vezérüknek halálát kívánták. Általában senkit sem fenyegetett gyakrabban mindenféle lázadás, mint Verginiust; fennmaradt azonban a derék férfiúnak tisztelete s hírneve, bár gyűlölték azok, a kiket ő megvetett.