logo

XXVII September AD

II. könyv - A Kr. u. 69. év második negyed eseményei (I. rész)

1. Már a földnek egy messze fekvő részében lerakta a végzet annak az uralomnak alapjait s elemeit, mely a közjóra nézve váltakozó sorban majd áldásos, majd átkos, s magukra a fejedelmekre is üdv vagy vész forrásává lett. Titus Vespasianus, a kit atyja még Galba életében küldött Judaeából, hazautazásának okául a császár előtti tisztelgést hozta föl és hogy magát államtisztségek viselésére már megérett fiatalságában bemutassa; de a meseköltéssel mohón foglalkozó köznép azt a hírt térj észté, hogy fiúvá fogadás céljából hívatnék elő. Anyagot nyújtott az ily mendemondákra a császár öreg kora s gyermektelensége, meg a fővárosnak abban való telhetetlensége, hogy sokat jelöljön, míg közülük egyet kiválasztanak. Megerősítette a hírt magának Titusnak egyénisége, mely bármily nagy rendeltetés betöltésére alkalmas volt; aztán szép kűlseje, párosulva bizonyos fenséggel, Vespasianusnak kedvező helyzete s jövendőmondások; mert a hol az emberek lelke hívásre hajlandó, ott a véletlenséget is jósjel gyanánt magyarázzák.
Mikor Corinthusban, Achaia városában, biztos tudósítást kapott Galba haláláról, s találkoztak olyanok is, a kik Vitellius fegyver-fogásának s hadi műveleteinek hírét megerősítették: kétely szállott lelkére, s néhány bizalmasával értekezvén, minden körülményt minden oldalról fontolóra vesz. Ha folytatja útját a fővárosba, semmi hálát nem arat a hódolatnyilvánításért, melyet másnak javára vállalt el, s Vitelliusnak vagy Othónak kezébe jut túsz gyanánt. Ha pedig visszafordul, kétségtelen, hogy a győző azért majd haragudni fog; de most még a győzelem bizonytalan, és a melyik részre atyja állni fog, ott kész bocsánata lesz a fiának. Ha pedig Vespasianus akarná elnyerni a főhatalmat: akkor nem kell törődni semmiféle nehezteléssel annak, a ki hadra készül.

2. Míg ezen vagy más efféle gondolatokkal remény és félelem közt hánykódva tépelődött, fölülkerekedett mégis a remény. Némelyek azt is hitték, hogy Berenice királyné iránt érzett szerelmi vágyódása téríti vissza útjából. Igaz is, hogy fiatal szíve nem idegenkedett Berenicétől, de az nem gátolta őt hivatásában. Vidám élvek közt töltötte ifjúságát, s a saját uralkodása éveiben lett mértéktartóbbá, mint a milyen atyjának uralkodása alatt volt. Elhajózva tehát Achaia s Kis-Ázsia partvidékei és a bal felől fekvő tenger mellett, Rhodus és Cyprus szigetére s onnan gyors menetben Syriába érkezett. Vágyat érzett fölkeresni s meglátogatni a paphosi Venus templomát, melynek bennszülöttek és idegenek előtt nagy hire volt. Nem lesz untató ez istentisztelet eredetéről, a templomi szertartásról meg az istennő alakjáról — mert másutt nem olyan, mint itt — röviden egyet-mást elmondani.

3. A régi rege Aérias királyt említi a templom alapítójául; mások magának az istennőnek tulajdonítják ezt a nevet. Egy újabb elbeszélés úgy adja elő, hogy a templomot Cinyras szentelte, és a tengerszülte istennő itt szállt partra; de a jóslás tudománya és művészete idegenből jött és a ciliciai Tamiras hozta azt be, s úgy egyeztek meg, hogy mind a két családnak ivadékai bírják az istentisztelet vezetésének jogát. Később, hogy az idegen törzs a hazai családot voltmely kitüntetés dolgában meg ne előzze: a jövevények lemondtak az általuk behozott tudomány gyakorlásáról, és csak a Cinyras családjából származott pap ad jóslatokat. Áldozati barmokat kiki a maga fogadalma szerint ajánl föl, de csak hímeket választanak; legbiztosabb jeleket néznek ki a gödölye juhából. Vért az oltárra ontani tilos; könyörgés közt tiszta tüzet gyújtanak az oltárokon, melyeket, bár szabad ég alatt, az eső sem olt el. Az istennő képe nem emberi alak, hanem egy folytonos kerekdedségből áll, szélesebb alapon vékony csúcsban végződve, mint egy határjelző kúp; de ez ábrázolás okát nem tudjuk.

4. Titus a királyok ajándékaival, meg a miket a régiségekben gyönyörködő görög faj a mesés ősemlékekre szokott pazarolni, sok egyébbel gazdagon kiállított templomot megtekintvén, elsőben a maga tengeri útja felől tesz kérdést. Miután meghallá, hogy útja szabad és a tenger kedvező: több áldozati barmot levágván, saját személyéről tesz föl burkolt alakban kérdéseket. Sostratus — így hítták a papot — amint az állati belrészeket biztatóknak s megfelelőknek és az istennőt a nagy vállalat iránt hajlandónak látja: egyelőre megadván a rövid és szokott választ, félre vonja Titust s négy szem közt föltárja előtte a jövendőt. Most már magasztosult lélekkel utazik egyenesen atyjához, s a feszült várakozásban levő tartományok és hadak szívét roppant bizodalommal töltötte el.
Vespasianus már befejezte a zsidó háborút, s csak Jerusálem ostroma maradt még hátra, kemény és nehéz munka, inkább a hegy alakulása és a makacs vakhit miatt, mintsem hogy az ostromoltaknak elégséges erejük lett volna szorongattatásukat sokáig elviselni. Mint föntebb említém: három harcedzett légiója volt Vespasianusnak; négy állott Mucianus parancsa alatt békeállapotban; de a versenyzés s a szomszédos hadseregnek dicsősége fölrázta őket a tunyaság álmából, s a mint amazoknak erejét gyarapította a veszély és a küzdelem, annyira emelte ezeknek önérzetét a teljes nyugalom és a még meg nem kísérlett háborúra való vágyakozás. Mind a kettőnek voltak gyalog és lovas segédhadaik, hajórajaik, királyaik, s nevük, nem egyenlő hírű ugyan, de ismeretes.

5. A kemény harcos Vespasianus maga járt serege élén, maga választotta ki a táborhelyet; éjjel és nappal katonai tudásával, vagy ha szükség volt rá, karjával állt az ellenség elé; azt ette, a mi akadt, ruházata s külseje alig különbözött a közkatonákétól; általában, ha a zsugoriság távol marad tőle, méltó párja lett volna a régi kor hadvezéreinek. Mucianust ellenben pompaszeretete, gazdagsága s a magánember mértékét túlhaladó minden viszonya emelte mások fölé; ügyes beszélő volt és jártas a polgári ügyek intézésében s ellátásában is. Egy államfőnek kitűnő mintaképe állna előttünk, ha kettejük hibáinak félretételével, csak erényeiket lehetett volna egybeolvasztani. Különben pedig ez Syriának, amaz Judaeának élén áll, mint szomszédos tartományok kormányzói nem tudtak összeférni, míg végül Nero halála után lemondván kölcsönös ellenszenvükről, megegyezésre kezdtek jutni, először barátaik közvetítéssével, majd meg Titus lett köztük az egyetértés legerősebb kapcsa, mint a ki káros civódásukat közös érdekükben megszűnteié, s természetében meg műveltségében gyökerező tulajdonainál fogva alkalmas volt Mucianus szívét is lebilincselni. A tribunokat s centuriókat, meg a közlegénységet utánjárással, kedvezéssel, jó vagy rossz tulajdonságaik fölhasználásával — kinek-kinek a hogy jelleme hozta magával — nyerték meg.

6. Mielőtt Titus megérkezett, mind a két hadsereg letette az esküt Otho hűségére, mivel, mint lenni szokott, a hír gyors szárnyakon jött meg, a polgárháború pedig, melyre a hosszú békében nyugvó kelet csak most készült először, lassú mozgással kezdett megindulni. Mert régebben a leghatalmasabb polgárháborúk Italiában és Galliában, a nyugat fegyveres erejével kezdődtek, s Pompeius, Cassius, Brutus meg Antonius, kiket mindannyiukat a tengerentúlra kísért a polgárháború, nem értek szerencsés véget, s Syria és Judaea gyakrabban csak hallott a Caesarokról, mint szemtől-szemben látta volna őket. Lázadás nem tört ki a légiók közt; csak a parthusokra fenekedtek, váltakozó sikerrel.
A legközelebbi polgárháború alatt is rendületlen maradt ott a béke, s végül Galba mellé állottak. Majd mikor elterjedt a hír, hogy Otho és Vitellius bűnös fegyverrel szét akarják szaggatni a római birodalmat: nehogy a többiek a főhatalom előnyeiben osztozkodjanak, nekik pedig csak a szolgaság kényszere jusson, zúgolódott a katonaság s kezdte a maga erejét mérlegelni. Mindjárt ott hét legio áll s roppant segédhadaival Syria és Judaea; azután közvetlenül ott van Egyiptom két légióval, oldalt Cappadocia és Pontus, meg az Armeniában fekvő táborok. Ázsia és a többi tartományok fegyverfogható férfiakban sem szegények, pénz dolgában pedig gazdagok. A mennyi szigetet övez a tenger, mind kedvező talajt nyújt a háború előkészítésére, maga a tenger pedig biztos.

7. Nem kerülte el a vezérek figyelmét a katonaság harcvágya, de jónak látszott várakozni, míg mások harcolnak. Polgárháborúban győzők és legyőzőitek közt sohasem áll szilárd alapon a kibékülés, s egyre megy akár Vitelliust, akár Othót teszi nyertessé a sors. A szerencse jeles vezéreket is felfuvalkodottakká tesz; egyenetlenkedés, gyávaság, kicsapongás jellemzi őket, s mindenik a maga bűnei miatt, egyik a háború, másik a győzelem által fog elveszni. Tehát Vespasianus és Mucianus csak újabb megállapodásuk alapján, mások már régebben történt megegyezésük szerint, elhalasztották a fegyveres beavatkozást, kedvező alkalom nyiltáig; tették pedig ezt a legderekabbak hazaszeretetből, míg sokakat a zsákmány vágya ösztönzött, másokat pedig otthoni helyzetük kétes állása irányított elhatározásukban, s így a jók és rosszak, különböző okokból, de mindnyájan egyenlő hévvel kívánták a háborút.

8. Ez időtájban Achaiát és Ázsiát fölzavarta egy hamis hír, mintha Nero útban volna hozzájok, mert halála felől sokféle mendemonda jött forgalomba, és sokan képzelték vagy hitték is, hogy él. A többieknek sorsát és kísérletét e mű folyamában fogom elmondani; de most egy pontusi rabszolga, vagy mint mások emlékezetben hagyták, egy itáliai szabados, ki ügyesen tudott citerázni és énekelni, a mivel arcának hasonlóságán kívül könnyebb volt csaló szerepének hitelt kölcsönöznie, szökevényeket gyűjt maga köré, kereset nélkül lézengő embereket, kiket nagy ígéretekkel vesztegetett meg s tengerre szállt velők. Heves vihar által Cynthus szigetére hajtatván, néhány katonát, kik keletről hazautazóban voltak, magához vett, vagy megöleti azokat, kik hozzá csatlakozni vonakodtak, s kalmárokat megfosztván pénzüktől, a legmarkosabb rabszolgákat fegyverbe öltözteti.
Sisenna centuriót is, a ki a syriai hadsereg nevében a jó barátság jeléül kézszorítást vitt a testőrcsapatoknak, különféle furfanggal igyekezett behálózni, míg Sisenna titkon elhagyván a szigetet, ijedve és erőszakosságtól félve, menekült. Azután messze elterjedt a rémület; a híres név sokak figyelmét magára vonta, a kik újításra vágytak, vagy gyűlölték a jelen állapotokat. A napról napra növekvő lármát egy véletlen eset nyomta el.

9. Ugyanis Galatia és Pamphylia tartományok kormányzását Calpurnius Asprenasra bízta volt Galba. Kíséretül a misenumi hajórajból két hadihajó adatott mellé, melyekkel Cynthus szigetnél kikötött. Azonnal előállottak emberek, a kik a hajókapitányokat Nero nevében jelentkezésre hívták föl. A csaló szomorú képet vágott, s mint az ő egykori katonáinak hűségökre hivatkozván, kéri őket, vigyék át Syria vagy Egyiptom partjaira. A kapitányok, hajlandóságból vagy színből, biztosították, hogy beszélni fognak katonáikkal és ha mindannyioknak jóakaratát megnyerték, vissza fognak jőni. De Asprenasnak mindent híven elmondottak, s annak rendelete szerint ostrommal foglalták el a hajót, s megölték az ismeretlen kalandort. Fejét, melyen feltűnők voltak a szemek, a haj és a mogorva arc, Ázsiába s onnan Rómába vitték. 

10. A nyugtalan s az államfők gyakori váltakozása miatt a szabadság és féktelenség közt ingadozó fővárosban a csekély jelentőségű dolgok is nagy mozgalmat idéztek elő. Vibius Crispus, ki pénzével, befolyásával, szellemével inkább a híres, mint a jó emberek közé tartozott, tanácsi vizsgálat alá szólítja a lovagi rendből való Annius Faustust, a ki Nero idejében árulkodással foglalkozott; mert most, Galba uralkodásának elején, kimondották a tanácsurak, hogy a vádaskodást vizsgálat tárgyává kell tenni. Ez a tanács-határozat különféle változatokon ment keresztül, s ahhoz képest, hogy hatalmas vagy tehetetlen ember volt-e a vádlott, nyert alkalmaztatást vagy vált erőtlenné; de mégis megmaradt ijesztésül Crispus azonban saját erejével ráfeküdt a dologra, hogy testvérének árulóját tönkre tegye, és a tanács nagy részét arra bírta, hogy védelem és kihallgatás nélkül követelték kivégeztetését. Ellenben a többiek szemében semmi sem vált nagyobb hasznára a vádlottnak, mint vádlójának túlságos nagy befolyása, minélfogva azt indítványozták, hogy időt kell adni a terheltnek, ki kell fejteni a vádpontokat, s bármily ellenszenves és bűnös legyen is az illető, mégis meg kell hallgatni. Kezdetben célt is értek, s a tárgyalás néhány napra elhalasztatott; de azután mégis elítélték Faustust, épen nem a polgárságnak oly egyező helyeslése mellett, a melyet rossz jellemével érdemelt volna; mert hiszen emlékezetben volt még, hogy Crispus is épen úgy űzte jutalom fejében az árulkodás mesterségét, s nem a gazság megfenyítése, hanem a bosszuló személye volt ellenszenves a közvélemény előtt.

11. Ezalatt Othóra nézve kedvezően alakult a hadviselés kezdete, megindulván parancsára a hadseregek Dalmatiából és Pannóniából. Négy légiót alkottak ezek, melyekből két-kétezer ember küldetik előre; maguk pedig kis térközökben követték amazokat: a hetedik, a melyet Galba újonan soroztatott, s a régiek, úgymint a tizenegyedik és a tizenharmadik, meg a britanniai lázadás elnyomásáért első sorban kiváló hírű tizennégyesek. Hírüket azzal emelte Nero, hogy legderekabbakul választá ki őket, minélfogva mindvégig hívek is maradtak Nero iránt, s ettől eredt Otho ügyéhez való vonzódásuk is. De minél több volt bennük az erő és hatalom, annál inkább az az eredménye lett önérzetüknek, hogy nem siettek. A légiók fölvonulását megelőzték a segédhadak sok lovas és gyalog csapatai. A fővárosból is nem jelentéktelen haderő jött: öt testőrségi cohors és lovas osztagok az első légióval együtt, s azon felül egy kétezer viadorból álló dicstelen segítség, de a melyet polgári háborúk alkalmával még a szigorú elvű hadvezérek is föl szoktak használni. E csapatok Annius Gallust kapták parancsnokáig a ki Vestricius Spurinnával előre küldtek a Padus partjainak elfoglalására, mivelhogy az erre irányzott első kísérletek balul ütöttek ki, átlépett már az Alpokon Caecina, a kit Gallia határai közé reméltek szorítani. Magát Othót futárharcosok, csupa válogatott vitézek, a többi testőrcsapatokkal kisérték, meg testőrségi veteránok és roppant számú hajóhadi katona. És útját nem rontotta meg puha fényűzéssel, hanem vaspáncélba öltözve gyalog haladt a hadjelvények előtt, porosán, dísz nélkül, egész más látványt nyújt, mint a milyen híre volt.

12. A sors pártját fogta vállalatának; a tenger és hajóhadak által birtokában tartotta Italia nagyobb részét, egészen a Tengeri Alpok elejéig, melyeken az átmeneteit kierőszakolását és a narbói Gallia megtámadását Suedius Clemens, Antonius Novellus és Aemilius Pacensis vezérekre bízta. De Pacensist féktelenkedő katonái bilincsbe verték, Antonius Novellusnak nem volt semmi tekintélye; míg Suedius Clemens népszerűséget hajhászott parancsnoki állásában, s a mennyire romlott volt a fegyelem gyakorlása terén, annyira vágyott másrészről hadi tettekre. Nem gondoltak arra, hogy Italia földjén, a haza vidékein és lakóhelyein állanak, hanem mintha idegen partokról s ellenség városairól volna szó, mindent égettek, pusztítottak, raboltak, annál ádázabb módon, mivel sehol sem tett a lakosság óvintézkedést a veszedelem ellen. A földek tele voltak terméssel, a házak nyitva, melyeknek gazdái, hitvestársuk és gyermekeik együtt, a béke biztonságának érzetében a háború veszélyének tőrébe estek.
A Tengeri Alpok tartományát akkor Marius Maturus tiszttartó kormányozta, a ki talpra állítja a lakosságot — mert nem volt hiány fegyverbíró fiatalságban — igyekszik a tartomány határaitól távol tartani az Otho-pártiakat; de mindjárt az első összecsapásnál levágatának s szétszórnak a hegylakók, mint a kik vaktában összegyűjtve, se tábort, se vezért nem ismerve, se a győzelemben nem kerestek dicsőséget, se a futásban nem láttak gyalázatot.

13. Otho katonasága ez ütközet miatti ingerültségében Albintimilium tartományi városon töltötte bosszúját. Ugyanis a harcon nem ejtettek zsákmányt; szegény parasztok és silány fegyverek álltak velők szemben; foglyot sem ejthettek, mert fürge s a vidéket ismerő emberekkel harcoltak; hanem ártatlanok megkárosításával elégítik ki pénzszomjukat. Fokozta rossz indulatukat egy ligur nő a maga nemes példájával, a ki fiát elrejti, mivel azt hitték a katonák, hogy pénzt is duggat, s azért kínzással vallatták, hová bújtatta fiát, hasára mutatva, feleié, hogy ott van elrejtve, és semmi ijesztésre vagy halálfenyegetésre nem változtatta meg dicsőséges nyilatkozatát.

14. Hogy Otho hajóhada a Vitellius hűségére esküdt narbói Galliát fenyegeti: rémült hírvivők tudatták Fabius Valenssel; jelentkeztek a gyarmatok követei is, segítségért esdekelve. A tungurok két cohorsát, négy lovas osztagot és a trevirek egész lovas csapatát küldi oda Julius Classicus táborfőnök alatt, mely haderőből egy rész Forum Julii gyarmatvárosban visszatartatják, nehogy az összes haderő a szárazföldi útra használják fel, a védtelenül hagyott tenger felől a hajóhad meglepetést készítsen. Tizenkét lovas osztag ás válogatott legénység a cohorsokból ment az ellenség elé, a kikhez csatoltatott a ligur cohors, azon vidéknek régi helyőrsége, meg még zászló alatt nem állt ötszáz pannon harcos. Csakhamar meg is kezdődött az ütközet, úgy állítják fel a csatarend, hogy a hajóhadi katonaság egy része, vegyesen a vidékbeli legénységgel, a tengerhez közel fekvő halmokra vonuljon föl, míg a halmok és a Part közt elterülő síkot a testőrségi katonaság töltötte meg, magán a tengeren pedig a hajóhad, kiegészítő rész gyanánt, csatára kész állásban és támadó arcvonalban terűit el.
Vitellius emberei, kiknek csekélyebb volt gyalogságuk s lovasságban állott erejük, az Alpokhoz közel fekvő hegyhátakon sűrű sorokban helyezik el a lovasság háta mögé a cohorsokat. A trevirek lovas osztagai vigyázatlanul csaptak az ellenségre, hol régi katonaság fogadta őket szemben, s egyúttal oldalvást is szorongatja őket a kődobálásban jártas vidéki harcosok csapata, a kik szétszórtan a katonaság közt, vitézek és gyávák, egyenlően járultak hozzá a győzedelemhez. Tetőzte rökönyödésüket az a veszély is, hogy a harcolók háta mögött fölvonult a hajóhad. így mindenfelől el volt zárva előttük az út, s az egész csapat megsemmisült volna, ha a diadalmas sereget a leszállt sötét, a futók védelme, föl nem tartóztatja.

15. De Vitellius emberei vereségük dacára sem maradtak tétlenül, hanem segédcsapatokat hív elő, a biztonságban ringatózó és a siker miatt gondatlanul viselkedő ellenséget megtámadják. Az őröket levágják, betörtek a táborba, rémüldözött a hajóhad, míg lassanként csilapulván ijedelmük, egy közeli dombot elfoglalván, védelmi állásba helyezkednek s támadásba mennek át. Véres öldöklés folyt ott, és a tungur cohorsok parancsnokait, miután sokáig fenntartják a csatát, elborította a lövegek zápora. De Otho seregének diadala is sok vérbe került, mert a kik vigyázatlanul folytatták az üldözést, a visszafordult lovasok kezébe estek. És mintha fegyverszünetet kötöttek volna, hogy ez oldalon a hajóhad, amazon a lovasság ne okozzon rögtöni riadalmat: a Vitellius csapatai hátra Antipolisba, a narbói Gallia vidéki városába, Otho hívei pedig Albigaunumba, Liguria belsejébe vonultak vissza.

16. Corsicát és Sardiniát, meg a közeli tenger többi szigeteit a hajóhad győzelmének híre Otho pártjához csatolta. Corsicát majdnem veszedelembe dönti Decumus Pacarius tiszttartónak egy ily nagy háború arányaihoz képest teljesen hiábavaló s csak önmagának romlását okozó vakmerősége. Ez ugyanis Otho iránt érzett gyűlöletből elhatározta a cohorsok erejével segíteni Vitelliust, semmit érő segély még akkor is, ha sikerűi neki. Összehívja a sziget előkelőit, föltárja előttük tervét, s a kik ellene mertek nyilatkozni, mint Claudius Pyrrhicus, a liburni hajók kapitánya és Quintius Certus római lovag, azokat megöleti.
Ezek halálán megrémül a jelenlevők, valamint a tapasztalatlanoknak tudatlan és mások félelmében osztozkodó tömege, valamennyien fölesküdtek Vitellius hűségére. De mikor Pacarius újoncozáshoz kezdett és a durva embereket a katonai szolgálat kötelességére akarta szorítani: a szokatlan munkát megunván, fontolgatták tehetetlenségüket, hogy csak egy sziget az, a melyet ők laknak, Germania pedig és a légiók segítsége messze van tőlük; hiszen még azokat is kirabolta és elpusztította a hajóhad, a kik cohorsok és lovas csapatok védelme alatt álltak. Rögtön meg-változott hangulatuk, de még nem léptek a nyílt erőszak útjára, hanem alkalmas időt vártak tervük kivitelére. Midőn Pacarius környezete eltávozott, megölik a meztelen és segély nélkül maradt embert fürdőjében; lekoncolták kísérőit is. Fejőket, mint ellenségekét, maguk a gyilkosok vitték el Othóhoz, de se Otho meg nem jutalmazta, se Vitellius nem büntette meg őket; az általános fölfordulásban eltűntek a nagyobb bűntevők között.

17. Italia már megnyílt a háború előtt, melyet, mint föntebb említem, a Silius-féle lovas-csapat vezetett be, nem mintha akárki is Othoért lelkesült volna, s nem mintha jobban szerették volna Vitelliust, hanem mivel a hosszú béke minden iga hordozására megtörte, nyakukat, könnyű szívvel dőltek az első ajánlkozók karjaiba, nem erőlködvén valami jobb után kutatniuk. Italia legvirágzóbb vidéke, a mennyi mező és város a Padus és az Alpok közt van, már Vitellius fegyveres hatalmának hódolt, mert a Csecinától előre küldött cohorsok is megérkeztek. Cremona mellett elfogtak egy pannon cohorsot; száz lovas és ezer tengerészkatona Placentia és a Ticinus közt tőrbe került. E siker folytán Vitellius katonasága már nem hagyta magát a folyam és a partok által korlátozni. Sőt a Padus épen ingerelte a batávokat és a Rajnán túliakat, úgy hogy Placentia átellenében hirtelen átkel azon, miután néhány kémet magukkal hurcoltak, a többieket annyira megijesztik, hogy a rémült emberek azt a hamis hírt kezdték terjeszteni, mintha Caecina már egész haderejével ott állna.

18. Spurinna (mert ő parancsolt Placentiában) biztos volt a felől, hogy Caecina még nem érkezett meg és hogy ha közeledik, neki az erődítmények közt kell katonaságát visszatartani, s három testőrségi cohorsot, meg ezer vexillariust és kevés számú lovast nem dobhat szembe az ellenségnek harcedzett seregével. De a fegyelmeden s hadviselésben járatlan katonaság megragadván a hadi jelvényeket és zászlókat, kirohant s a visszatartó vezért fegyverrel fenyegető, s nem hallgatja a centuriók és tribunusokra sem, kiabáltak, hogy Othót elárulták s Caecinát előhívták. Spurinna aztán a mások balgatag kezdeményéhez csatlakozik, előbb kényszerűséghői, majd úgy színlelve, mintha maga is akarná, csak azért, hogy intézkedéseinek nagyobb hatása legyen, ha a lázongás alább száll.

19. Midőn szemükbe tűnt a Padus és már alkonyodott: jónak látszott sánctábort ütni. Ez a városi katonaságnak szokatlan munka elkedvetleníti őket. Most a legöregebb katonák korholták a Saját hiszékenységüket, rá mutattak a félelmes és válságos helyzetre, ha Caecina nyílt mezőségen a maga hadseregével oly kisszámú cohorsaikat körűlszárnyalja. Most már az egész táborban megfontolt szavak hangzottak, s a közéjük érkező centuriók és tribünök előtt dicsérték a vezér előrelátását, a miért egy erős és segédeszközök tekintetében gazdag gyarmatvárost választott a hadviselés alapja és fő táborhelye gyanánt. Végül Spurinna nem annyira hibájuk szemrehányásával, mint az észszerűség föltűntetésével, kémek hátra hagyása után, a többieket visszavezette Placentiába, miután most már kevésbé mutattak zavargó hajlandóságot és engedelmeskedtek a parancsnak. Megerősítik a falakat, védbástyákat raktak, szaporítják a tornyokat, s gondoskodtak nem csak fegyverek beszerzéséről, hanem a fegyelem és engedelmesség megszokásáról is, a mi egyedül hiányzott a párton, mert hisz vitézségükről panaszkodni nem lehetett.

20. Caecina pedig, mintha szilaj és féktelen szokásait az Alpokon túl hagyta volna, kifogástalan rendben haladt Italián keresztül. Díszes megjelenését a vidéki és gyarmatvárosok gőgösségre magyarázták, mivel tarka színű hadi köpenyben és nadrágot (barbár ruhadarabot) öltve, szólt a polgári rendű emberekhez. Nejére Saloninára, bár senkinek sem okozott vele bántalmat, mivel büszke tartásban, bíbor csótárral borított lovon járt, mintegy sértődve nehezteltek; mert be van oltva a halandók szívébe, hogy másoknak újkeletű szerencséjét kaján szemmel nézik, és a jósorsban való mértéktartást senkitől sem követelik meg inkább, mint a kiket magukkal egyenlő rangban állóknak ismertek.
Caecina átlépve a Paduson, Otho embereinek hűségét beszéddel és ígéretekkel igyekezett megingatni, ugyanily kísérletnek lévén tárgya ő maga is azok részéről, a kik a béke és egyetértés eszméjét tetszős, de hiábavaló kifejezésekkel hánytorgatták; végül minden intézkedését s gondját szörnyű erővel Placentia ostromára fordítja, tudván, hogy a háború első sikere szerint fog a továbbiakra megalakulni a közvélemény.

21. De az első nap inkább csak rohammal telt el, mintsem oly műveletekkel, a milyeneket egy gyakorlott hadsereg szokott végezni. Födetlen állásban s vigyázatlanul, étellel s itallal telve, közeledtek a falakhoz. E küzdelem alatt a falakon kívül fekvő amphitheatrum szép épülete elhamvadt, nem tudni, hogy az ostromlók gyújtották-e föl, midőn az ostromoltakra égő fáklyát, tüzes golyókat és repülő tüzet dobáltak, vagy az ostromoltak, midőn a lövegeket viszonozták. A gyanúra hajló városi köznép abban a hitben volt, hogy a tűz tápanyagát a szomszéd gyarmatvárosokból való emberek vitték be orvul, irigység és vetélkedésből, mivel egész Italiában nem volt oly hatalmas építmény található. Már akármely véletlenből esett, a meddig rosszabbtól is kellett félni, kicsibe vették a dolgot; mikor pedig biztonságuk helyre állt, úgy gyászolták, mintha súlyosabb kárt nem is szenvedhettek volna. Egyébiránt pedig Caecina sok katonájának elvesztésével visszaűzetett, s az éjszakát az ostromművek kijavítására fordították.
Vitellius csapatai mellvédeket, sánckosarakat s védfödeleket csináltak a falak aláásása és az ostromlók eltakarása végett, míg Otho emberei karókkal, nagy kövekkel s roppant súlyú ólom és érctömbökkel látták el magukat, hogy az ostromműveket velők összezúzzák és az ellenséget eltemessék. Mind a kétfelől a szégyen érzete, mind a kétfelől a dicsőségvágy és különféle buzdító szavak; emitt a légióknak és a germaniai hadseregnek nagy erejével, amott pedig a fővárosi katonaság és a testőrcsapatok kitűnőségével hozakodván elő; amazok ezeket rest, hivalkodó, circusi és színházi mulatságok által megrontott katonaságnak, ezek viszont amazokat hazátlan és külföldi csőcseléknek csúfolták. Egyúttal Othót és Vitelliust magasztalva s gyalázva, a dicséretnél szaporább szidalmakkal ingerelték egymást.

22. Alig virradt még, mikor a bástyák védőkkel voltak megrakva, a mezők pedig fegyverektől és bajnokoktól csillogtak; tömötten állt a légiók hadoszlopa, szétszóródva a segédcsapatok, a magasakat nyíllal vagy kövekkel támadván, míg az elhanyagolt vagy az idő rontása következtében megközelíthető helyek ellen rohamot intéztek. Otho népe felülről nagyobb lendítéssel és biztosabb irányzással dobálja dárdáit a vakon fölfelé rohanó germánok cohorsaira, a kik üvöltő énekkel s honi szokásuk szerint födetlen testtel válluk fölött rázzák paizsaikat.
A sorhadbeli katonaság mellvédek és sánckosarak oltalma alatt aláássa a falakat, töltést emel, neki ront a kapuknak, viszont a testőrök az arra a célra készen tartott malomköveket roppant súlylyal és döngéssel zúdítják reájuk. Sokan a fölfelé nyomulók közűi agyonnyomatának, mások összezúzva holtan Vagy tépett tagokkal hevertek ott, mi mellett fokozta a vereséget a rémület, mert csak annál hevesebben hullottak a falakról a sebosztó lövegek, és már ügyük sikere felől kétségbeesve fordultak vissza. Caecina pedig a meggondolatlanul kezdett ostrom szégyenében, nehogy nevetség tárgyául és haszon nélkül előbbi táborában maradjon, ismét visszamegy a Padus folyón, Cremona felé irányozza menetét. Elvonulásakor átpártolt hozzá Turullius Cerialis több tengerésszel, meg Julius Briganticus egynéhány lovassal; ez utóbbi egy lovasdandár vezetője, batav földön született, amaz pedig elsőrendű centurio volt, s mivel Germaniában szolgált tiszti minőségben, összeköttetésben állt Caecinával.

23. Mikor Spurinna megtudta az ellenség elvonulását, Annius Gallust levél útján értesíti Placentia sikeres védelméről, s hogy mi történt és mire készül Caecina. Gallus már útban volt, hogy az első légiót Placentia segítségére hozza, mivel nem bízott benne, hogy a csekély számú cohorsok a hosszas megszállással és a germaniai hadsereg erejével dacolni tudjanak. Amint most hallá, hogy Caecina kudarca után Cremonába törekszik, nehezen visszatartható s harcvágyában már szinte lázadásig menő légióját megállítja Bedriacumban, mely falu Verona és Cremona közt fekszik s már két római vereségről volt ismeretes és baljóslatú. — Ugyané napokban Marcius Macer nem messze Cremonától szerencsés csatát vívott. Marcius ugyanis, mint gyorsan határozó ember, hajókon átszállított viadoraival a Padus túlsó partját hirtelen elárasztja. Ott zavarba hozták Vitellius segédhadait, s míg a többiek Cremonába futottak, levágták a helyt állókat. De a győztesek előnyomulása félbe szakadt attól való féltőkben, hogy az új segítő csapatokkal erősített ellenség megfordíthatná a harc sikerét. Gyanús dolognak látszott ez Otho híveinek szemében, mint a kik a vezérek intézkedéseit szerettek balul magyarázni. A leggyávább és rossz nyelvű emberek különféle vádakkal támadták Annius Gallust és Suetonuis Paulinust, meg Marcius Celsust, a kikre Otho szintén parancsnokságot bízott. A lázongásnak és viszálynak legdühösebb szítói voltak Galba gyilkosai, a kik bűntudatuk és félelmük miatt eszüket vesztvén, mindent föl akartak forgatni, majd izgató beszédekkel nyíltan, majd titkosan Othóhoz küldött leveleikkel, a ki épen a legaljasabbaknak szeretett hinni, míg a jóktól félve rettegett, s a kedvező körülmények közt tétovázó volt, míg a balsorsban jobban megállta helyét. Ő tehát testvérét Ticianust hívja, rábízza a hadjárat vezetését.

24. Ezalatt Paulinus és Celsus vezetése alatt egészen jól folytak a dolgok. Caecinát aggasztá már minden vállalkozásának meghiúsulása és serege jó hírnevének elhalványulása. Elűzték Placentia alól, minap megverték segélyhadait, a portyázó csapatok összeütközései s az inkább gyakori, mint említésre méltó harcok alkalmával is mindig alul maradt. Most tehát, mikor Fabius Valens közeledik, nehogy a háború minden érdeme arra háruljon, sietett nagyobb hévvel, mint meggondoltsággal visszahódítani magának a dicsőséget. Tizenkét mérföldre Cremonától (egy Holtak mezeje nevét viselő területen) a segédhadak legvitézebb legényeit titkon fölállítja az út fölött emelkedő erdős helyeken; a lovasok pedig azt a parancsot kapták, hogy messzebb menjenek előre s tüzes csatározás után önként hátráljanak s csalják maguk után sietve üldöző ellenfeleiket, míg a lesben állók előtörnek. Árulás útján tudomásukra jutott ez a csel az Othopárti parancsnokoknak s a gyalogság vezetését Paulinus, a lovasságét Celsus vállalta magára. A tizenharmadik légiónak egy zászlóalja, a segédhadakból négy cohors és ötszáz lovas bal oldalon állíttatik föl; az út töltését három testőrcsapat mély hadsorokban foglalja el, jobbra elül az első legio haladt három segédhadi cohors-szal és ötszáz lovassal. Ezeken kívül a testőrségből és a segédhadakból ezer lovas vezettetik ki, tetőzni a győzelmet vagy segítségül, ha valahol szükség lenne rájuk.

25. Mivel a Vitellius-féle csapat a hadsorok összecsapása előtt hátat fordított, a cselfogást ismerő Celsus visszatartja a maga embereit; ellenben a Vitellius-pártiak most meggondolatlanul vérszemet kapván, míg Celsus lassan hátrált, tovább üldözték őket és önként rohannak a tőrbe. Mert oldalról a cohorsok, a légiók élűiről s egy hirtelen kanyarodással a lovasok körülkerítették őket. A harcra hívó jelt nem mindjárt adta meg a gyalogságnak Suetonius Paulinus, hanem mint tétovázó jellemű és oly ember, a kinek inkább volt tetszésére az okosan megfontolt óvatos intézkedés, mint a találomra fölhasznált szerencse, megparancsolta, hogy töltsék be az árkokat, tegyék hozzáférhetővé a nyílt térséget s terjesszék ki a hadsort. Mert úgy vélte, hogy elég, hamar hozzáláthatnak a győzelem kivívásához, ha gondoskodtak arról, hogy le ne győzessenek. E késedelem által időt nyertek a Vitellius-féle csapatok a szőlőültetvényekbe menekűlniük, hol homlított vesszők hálózata akadályt képezett az üldözők ellen. Egy kisebb erdő is határos volt a szőlőkkel, a honnan ismét elő merészkedvén jönni, a testőrlovasok legvitézebbjeit levágták. Megsebesül Epiphanes király is, midőn Otho mellett serényen tüzelte katonáit a harcra.

26. Most Otho gyalogsága előnyomult, letiporván az ellenség hadsorát s megfutamítván azokat is, kik segítségül jöttek. Mert Caecina nem együttesen szólítja elő a cohorsokat, hanem egyenkint, a mely körülmény harc közben még inkább fokozta a rémületet, midőn a szétszórt és sehol elegendő erővel föl nem lépő csapatokat a futók ijedelme magával ragadta. Sőt a táborban is zavargás tört ki, a miért nem vezették ki mindnyájukat; bilincsbe verték a tábor
főnököt Julius Gratust, mintha Otho oldalán katonáskodó testvérével áruló összeköttetést tartana fönn; pedig testvérét, Julius Frontót is ugyanazon vád miatt az Othó-pártiak vetették börtönre.
Általában mindenütt oly páni félelem fogta el a menekülőket, a szemben futókat, a csatatéren, a sáncon, hogy — mint mind a két részen beszélték — meg lehet volt semmisíteni egész seregével együtt Caecinát, ha Suetonius Paulinus a visszavonulásra jelt nem fúvatott volna. Maga Paulinus úgy nyilatkozott, hogy ő oly fáradalmas és nagy út megtétele után félt, nehogy Vitellius pihent katonái a táborból megtámadják az ő kifáradt népét, melynek, ha rajta ütnek, nem lett volna hátul semmi tartaléka. A vezérnek ez okoskodását némelyek helyeselték is, de a köznép szóbeszéde ellenkező véleményt fejezett ki.

27. Ez a kudarc nem rémíté meg annyira Vitelliusékat, mint inkább szerénységre tanította őket, még pedig nem csak Caecinára tette ezt a hatást, a ki különben a hibát az inkább lázongásra, mint harcra kész katonaságnak rótta föl, hanem Fabius Valens csapatai is — mert már Ticinumig érkeztek — felhagyván az ellenség lenézésével, s a dicsőség visszahódítására vágyván: nagyobb tisztelettel és méltányossággal fogadták vezérük szavát. Különben is egy súlyos zendülés lobbant volt náluk lángra, melyet messzebbről kezdve kell elmondanom, mert Caecina viselt dolgainak rendjét az imént nem lehetett félbeszakítanom. Ugyanis azok a batáv cohorsok, melyekről említők, hogy Nero háborúja idején, mikor Britanniába mentek, Vitellius mozgolódásának hallatára a lingonok városában csatlakoztak Fabius Valenshez, de oly fennhéjázó viselkedést tanúsítottak, hogy az összes légiók sátrait bejárván, hencegtek, mintha ők szedték volna ráncba a tizennegyedik legio katonáit, vették el Nérótól Itáliát, és a háború egész sorsa az ő kezükben feküdnék. Meggyalázónak vélték ezt a katonák magukra nézve, keserves volt a parancsnoknak; a fegyelem megromlott a szidalmak és torzsalkodás következtében, s végül Valens attól is tartott, hogy a kicsapongás árulássá fajul el.

28. Midőn tehát híre jött, hogy a trevirek lovas csapatát s a língonokat megverte Otho hajóhada, s már a narbói Galliát is körülszárnyalja: a szövetségesek oltalmáról gondoskodni kíván s abból a katonai számításból is, hogy a zavargó és együttesen túl hatalmas cohorsokat szétoszlassa, parancsot ad Valens, hogy a batávok egy része segítségül vonuljon oda. Amint ezt hallották és megtudták, elégedetlenkedtek a segédcsapatok, zúgolódtak a légiók: „hogy őket a legvitézebb férfiak támaszától fosztják meg, hogy azokat a régi s oly sok háborúban győztes csapatokat mintegy a csatatérről viszik el, mikor az ellenséggel szemközt állnak. Ha egy tartomány többet ér a fővárosnál és a birodalom jóléténél: ám menjenek akkor mindnyájan oda; ha pedig a győzelem tartós és biztos kivívása Italiában várható: nem szabad a testtől a legerősebb tagokat elszakítani."

29. Míg ezeket dacosan hánytorgatják s Valens a lázadást oda rendelt poroszlóival megfékezni készül, megtámadják őt magát is, kövekkel dobálják s futtában üldözik. Azzal a kiabálással, hogy Gallia rabolmányát és Vienna aranyát, a mi az ő küzdelmeiknek volna jutalma, eldugva tartja magánál, kifosztják málháit s vezéri sátorát, sőt még a talajt is összeturkálják dárdáik és lándzsáikkal; Valens pedig rabszolga-ruhában egy lovas altisztnél bujt el. Most Alfenus Varus táborfőnök, mikor a zavargás már lassanként hamvadóban volt, egy okos intézkedéssel sietteti a nyugalom helyreállítását, azzal ugyanis, hogy a centurióknak megtiltja őrállomásokra menniük, megszüntette a trombitálást, a mivel a katonaságot napi foglalkozására szólítani szokták. Ezen mindnyájan meghökkentek, remegve nézegettek egymásra, s épen amiatt lepte meg őket szorongató félelem, hogy senki sincs, a ki parancsoljon, s néma hallgatással, megalázkodással, végül könyörgéssel és könnyekkel kérték a vezér bocsánatát. Mikor aztán Valens dísztelen öltözetben, sírva és a mit nem reméltek, élve előkerült: öröm, szánalom, rokonszenv vette körűi, s mint a köznép mind a két irányban túlzásba szokott menni, most víg arcot öltve, dicsérik s hálálkodnak neki, és sasokkal, meg hadi jelvényekkel véve körűi, a hadvezéri emelvényre viszik. Ő hasznos mértéktartással senkire sem kívánt halálbüntetést kiszabni, s nehogy elnézésével gyanús színben tűnjék föl,5 csak nehány ember ellen panaszkodott, jól tudván, hogy polgárháborúban több szabad a katonáknak, mint a hadvezéreknek.

30. Táboruk megerősítésével foglalkoztak, mikor Caecina vesztett csatájáról megérkezett hozzájok a hír, és majdnem hogy újra kezdődött a lázadás azon az okon, mintha ők Valens rosszakarata és tétovázása miatt estek volna el a harcban való részvételtől. Nem akartak pihenőt tartani, nem várják be a vezért, megelőzik a hadi jelvényeket, sürgetik a zászlóvivőket, s rohammenetben csatlakoznak Caecinához. Valensnek rossz híre volt Caecina seregénél; panaszkodtak, hogy ők annyival csekélyebb számban egyedül voltak az ellenség teljes hatalmával szembe állítva, egyrészről a maguk mentségére és a segély ökre jövők erejének hízelgő feltűntetésére hoz elő mindezt, nehogy mint legyőzőitek és gyávák megvetés tárgyai legyenek. És ámbár Valensnek nagyobb hadereje, légióinak és segédhadainak száma majdnem kétszeres volt: a katonák rokonszenve mégis Caecina felé hajolt, egyrészről nemes szívüségéért, mert bőkezűnek ismerték, másrészt viruló férfikora, magas termete s valami természetes szeretetreméltósága révén. A két vezér közt tehát versengés folyt; Caecina gúnyolta az ocsmány bűnökkel fertőzött embert, emez pedig ő benne a fölfuvalkodottat és hiút. De elrejtve egymás ellen forralt gyűlöletüket, ugyanazt az érdeket ápolták mind a ketten, midőn sűrűn következő irataikban, elzárva maguk elől a bocsánat útját, szemére hányták Othónak rosszaságait; míg ellenben Otho pártvezérei, bármily bőven kínálkozott is Vitellius ellen a gyalázkodás anyaga, tartózkodtak attól.

31. Igaz, hogy mindkettőnek halála előtt, mellyel Otho szép, Vitellius pedig szégyenletes hírnevet szerzett magának, kevesebb aggodalommal néztek Vitelliusnak ledér múlatságaira, mint Othónak lángoló szenvedélyeire. Ez utóbbi iránt növelte a félelmet s gyűlöletet a Galbán elkövetett gyilkosság is, míg a másikat senki sem vádolta a háború megkezdésének bűnével. Vitellius falánk és torkos természetével csak magát alj ásította le; Otho tékozló, kegyetlen s vakmerő jellemét veszélyesebbnek tartották az állam érdekei szempontjából. Caecina és Valens hadcsapatainak egyesítése után a Vitellius-pártot semmi sem késleltette tovább, hogy teljes erővel hozzá fogjon a harc folytatásához. Otho ellenben fontolgatja, hogy a háborút elhúzni vagy a szerencse kockáját elperdíteni volna-e célirányosabb.

32. Suetonius Paulinus ekkor méltónak gondolja hírnevéhez, melynél fogva őt azon idők legkiválóbb katonai tehetségének tartották, véleményt adnia a háború egész folytatásáról: úgy nyilatkozott, hogy a sietés az ellenségnek, a halogatás pedig nekik maguknak fog hasznukra válni. „Vitelliusnak összes serege egybegyült; háta mögül sok segítséget nem igen várhat, mert Gallia forrongásban van, a Rajna partjait védtelen hagyni annyi ellenséges nemzet torkában nem tanácsos; a britanniai katonaságot az ellenség és tenger távol tartja; Hispania nem bővelkedik fegyveres erőben; a narbói tartományt a hajóraj kikötése és a balul kiütött csata remegésben tartja; a Pón túli Italiát elzárják az Alpok, tenger felől nem számíthat támogatásra, s a hadsereg átvonulása következtében is el van pusztulva, sehol élelmi szer a hadsereg számára, melyet pedig készletek nélkül nem lehet fenntartani. Maguk a germánok, az ellenfél katonaságának ez a legharciasabb eleme, ha nyárig elhúzódik a háború, nehézkes testalkatukkal nem fogják megbírni a szokatlan föld és égalj változását.
Sok hévvel kezdődő hatalmas háború hanyatlott el már a huzavonából eredő csüggedés miatt. Ellenben nekik bőven s biztosan vannak minden segédeszközeik; ott van Pannonia, Moesia, Dalmatia és Kelet érintetlen hadseregeikkel, Italia meg a világ fővárosa, a tanács és a nép, mind nem ismeretlen nevek, ha olykor fényük homályba borúi is; az ő pártjokon van a köz és magán vagyon, tömérdek pénz, mely polgári villongások idején erősebb a vasnál; katonáik teste vagy Italiához, vagy még forróbb égaljhoz van szokva; előttük a Padus folyam, bajnokokkal és kőfalakkal biztosított városok, melyek közűi hogy egy sem fog az ellenfél kezére jutni, be-bizonyította Placentia védelme. Ennélfogva húzni-halasztani kell a hadviselést. Néhány nap múlva itt lesz a híres tizennegyedik legio a moesiai csapatokkal; akkor ismét tanácskozni kell, és ha megütközni tartják jónak, szaporodott erővel fognak harcolni.

33. Hozzá járult Paulinus véleményéhez Marius Celsus. A néhány nappal azelőtt lova elbukása következtében megsebesült Annius Gallus is abban a nézetben volt, a mint hírűi hozták azok, a kik véleményét megkérdezni hozzá küldetnek. Otho ellenben a rögtöni megütközésre hajlott; testvére Titianus és a testőrcsapatok Parancsnoka Proculus, tapasztalatlan buzgólkodásból bizonykodtak, hogy a szerencse, az istenek és Otho jó szelleme segíteni fogják intézkedéseit s törekvéseit, és hogy senki se merjen véleményükkel szembe szállni, hízelgésre fogták a dolgot. Mikor a harc elhatározzon, arról vitáztak, hogy a császár részt vegyen-e a csatában, Vagy jobb lesz távol maradnia. Mivel Paulinus és Celsus most már nem ellenkeztek, nehogy úgy tűnjék föl, mintha a fejedelmet veszedelemnek akarnák kitenni, ugyanazok a rossz tanácsadók rábírták, hogy Brixellumba menjen, és az ütközet esélyeitől menten, tartsa meg magát az összeség és a birodalom számára.
Ez volt az első nap, mely Otho ügyét porba sújtotta; mert midőn vele a testőrségieknek, a futárok és lovasoknak erős csapata eltávozott, egyrészről megtört az ott maradók bátorsága, mivel vezéreikre gyanakodtak; másrészről Otho, a kiben egyedül bízott a katonaság, valamint ő maga is csak katonáiban hitt, a vezérek közt eldöntetlen hagyta a főparancsnokság kérdését.