logo

XX September AD

I. könyv - Kr. u. 69. (III. rész)

64. Galba meggyilkoltatásáról s Otho trónra léptéről a leucok városában kapta Fabius Valens a hírt. De ez a katonák lelkét se örömre, se félelemre nem indította; csak háborúra gondoltak. A gallok habozása azonban megszűnt: Otho és Vitellius ellen egyforma gyűlöletet éreztek; Vitelliustól féltek is. A lingónok városa volt az első, a mely pártjára állt. Szívesen fogadtatva, versenyeztek az alázatosságban, de rövid ideig tartott örömük azon cohorsok rakoncátlansága miatt, melyeket, mint föntebb említők, a tizennegyedik légiótól való elválásuk után Fabius Valens csatolt a maga seregéhez. E batávok és a legióbeliek közt először szóváltás, majd dulakodás keletkezett, s míg a katonák egyik vagy másik félnek fogják pártját, majdnem csatává fajult volna már bőszültségük, ha Valens néhánynak kivégeztetésével a parancsnoki hatalomról már-már megfeledkező batávokat észre nem téríti.
Az aeduok ellen hiába kerestek okot az ellenséges elbánásra; mert azok a parancsra beszolgáltatták pénzüket s fegyvereiket s azonfelül még ingyen adtak élelmi szereket is. A mit az aeduok félelemből tettek, Lugdunum lakói örömest tették; de az itáliai legio és a taurinumi lovascsapat elvezényeltetett onnan, míg a tizennyolcadik cohorsot jónak látszott szokott téli szállásán Lugdunumban hagyni. Azért történt ez az intézkedés, minthogy az itáliai legio alvezére, Manlius Valens, nem állott kegyében Vitelliusnak, mert Fabius titkos rágalmakkal háta mögött az ő jó hírére tört, míg nyíltan, hogy óvatlanságában megcsalja, dicsérettel halmozta el.

65. A Lugdunum és Vienna közt fönállott régi viszálkodást a legutóbbi háború gyújtotta lángra. Kölcsönösen sok csapást mértek egymásra, sűrűbb sorozatban s bőszültebben, mintsem, hogy csak Nero és Galba érdekében folytatták volna harcukat. Galba haragjában a császári kincstár részére foglaltatta le Lugdunum jövedelmeit; viszont Vienna lakosait sok kitüntetéssel halmozta el, a miből vetélkedés s irigység támadt, s az egy folyam által elválasztott két város közt a gyűlölet vert hidat.
A lugdunumiak tehát most a katonák közűi némelyeket föllovaltak és a viennaiak kiirtására bíztatták, azzal a váddal, hogy azok az ő gyarmatukat ostrom alá fogták, elősegítették Vindex törekvéseit s csak nemrég légiókat állítottak ki Galba védelmére. És midőn gyűlöletük okait ilyenképpen kifejtették, utaltak a zsákmány nagyságára is, s már nem titkos bíztatással, hanem azzal a nyilvános kéréssel állottak elő, hogy menjenek mint bosszúluk megsemmísíteni a galliai háború fészkét, a hol minden idegen és ellenséges érzelemmel van eltelve. Ők ellenben Rómának gyarmatát, a hadseregnek egy részét képezik, s szövetségesek maradnak kedvező s kedvezőtlen körülmények közt. Ha pedig a kocka vakra esik, ne hagyják őket szomszédjaik haragjának kitéve.

66. Ezekkel s efféle más szavakkal oda vitték a dolgot, hogy még az alvezérek és a pártok főnökei sem vélték féken tarthatónak a hadsereg bősz indulatát; míg a viennaiak, jól ismervén az őket fenyegető veszélyt, midőn a hadsereg feléjük ment, olajágat tartván maguk előtt és fejdíszt viselve, átkarolták a katonák fegyvereit, térdét, lábát, s könyörűletre indíták szívókét. Valens is háromszáz sesterciust adott fejenként a katonáknak. Most felülkerekedett a gyarmatváros régisége és méltósága és Fabius szavai, melyeket a viennaiak élete és bántatlansága mellett mondott, készséges meg-hallgatásra találtak. Összeségükben azonban fegyvereik elvesztésére ítéltettek, s magán javaikból mindenféle készletekkel segítették a katonaságot. De állhatatosan tartotta magát az a hír, hogy Valens nagy pénzösszeggel vásároltatta meg magát; mert sokáig élt igen szegényes állapotban, s mikor egyszerre gazdaggá lett, sorsa változását nem tudta jól takargatni, mert a hosszú szűkölködés után lángra lobbantak vágyai, s a szegény fiatalból tékozló öreg ember lett.
Ezután lassú menetben az allobrogok s vocontiak határán keresztül vonult a had, miközben a vezér még a napi út hosszúságát s az állomások változását is nyerészkedés tárgyává tette, aljas alkura kényszerítve a földbirtokosokat és a városok előjáróságait, oly fenyegető módon, hogy Lucust a vocontiak egy mező-városát, felgyújtotta volna, ha pénzzel meg nem engesztelik. Ha valahol pénzmag nem volt található, bujasággal s kurvasággal hagyta magát megkérlelni. így érkeztek az Alpok alá.

67. Caecina még több zsákmányt és vért nyelt. Fölingerelték forrongó lelkét a helvétek, ez a hajdan fegyveréről s bátor férfiairól ismeretes, most nevének emléke által híres gall törzs, mely Galba erőszakos haláláról még nem bírt tudomással s Vitellius uralmi igényét visszautasítja. Az ellenségeskedésre a huszonegyedik legio hírvágya s türelmetlensége szolgált okul; elraboltak úgyanis egy olyan pénzösszeget, mely zsoldul volt küldve egy erődbe, melyben azelőtt a helvétek saját katonáikkal és költségükön tartottak őrséget.
Nehéz szívvel tűrvén ezt a helvétek, elfogtak egy levelet, mely a germaniai hadseregtől a pannoniaihoz küldték, s a centuriót s néhány katonáját letartóztatták. Caecina a maga harcvágyában a kapóra jött legelső hibáért mindjárt bosszút akart állni, mielőtt még a megbánás bekövetkezett volna. Rögtön megindult, feldúlta a szántóföldeket; kiraboltak egy falut, mely a hosszan tartó békeidő alatt már vidéki város módjára volt kiépülve s gyógyító vizeiért kellemes és látogatott hely volt. A rhaetiai segédhadakhoz is követeket küldött, hogy a légiókkal szembe szálló helvéteket hátulról támadják meg.

68. Ezek a válságos pillanat előtt elbízott, de a veszélyben félénk emberek, ámbár első fölbuzdulásukban Claudius Severust választották vezérül, nem értettek a fegyverforgatáshoz, nem tudtak katonai rendet tartani s egybevágólag működni. A veteránokkal vesztes csatát vívtak, a régiség miatt szétmállott falaik mögött nem tudták magukat védeni az ostrom ellen. Itt Caecina erős seregével, amott a rhaeti lovas és gyalog csapatok, s maga a rhaetiai legénység gyakorlott a fegyverforgatásban s katonai módon képzett. Pusztítás és öldöklés mindenütt; közre szorítva, szétszóródva, fegyvereiket elhajígálva, nagy részük sebesülten s ide-oda kóborolva, a Vocetius hegységbe menekültek. Onnan is mindjárt egy rájuk bocsátott trák cohors által lekergetve, s üldöztetve az erdőkön keresztül germánoktól s rhaetiektől, búvóhelyeiken koncoltattak föl. Sok ezer ember öletett meg, sokan rabszolgákul adattak el. Midőn aztán a teljes bukás után egyenesen a nemzet fővárosa Aventicum ellen indultak: onnan követek jöttek a polgárság meghódolását jelenteni, s hódolatuk el is fogadtatott. A főnökök közűi Julius Alpinust, mint a ki a háborút szította, Caecina kivégezteti; a többieket Vitelliusnak kegyelmére vagy bosszújára hagyta.

69. Nehéz eldönteni, hogy a helvétek követei a fővezérnél, vagy a katonaságnál találtak-e kevesebb irgalomra. A katonák a város kiirtását követelik, fegyverrel és kézzel hadonásznak a követek szeme előtt. Még Vitellius sem tartózkodott a fenyegető szavaktól, míg Claudius Cossus, a követek egyike, ékes szavú ember, de most szónoki művészetét félelem leple alá rejtve s épen az által nagyobb hatást érve el: szelídebb indulatra hangolta a katonaság lelkét. És ahogy a tömeg a véletlen benyomások szerint változékony s ép oly hajlandó szokott lenni az irgalomra, mint a milyen mértéktelen volt a szívtelenségben: könnyekre fakadtak s a kedvezőbb döntés állhatatos kérésével büntetlenséget és szabadulást nyertek a város részére.

70. Caecina csak néhány napot késedelmezvén a helvétek közt, míg Vitellius szándékáról tudomást vett és az Alpokon való átkelésre készült: Itáliából azt az örvendetes hírt kapja, hogy a Silanusféle lovas dandár, mely a Padanus mellékén feküdt, Vitellius hűségére letette az esküt. Silanus csapatainak ugyanis Vitellius volt előbb proconsuli parancsnokuk; majd Nérótól azzal a rendeltetéssel, hogy Egyiptomba maga előtt küldje őket, mozgósítva s azután a Vindex fölkelése miatt ismét visszahívja, most Italiában állomásoztak s a decurióik ösztönzésére, a kik Othót nem ismerték, Vitellius iránt pedig lekötelezve érezték magukat, s a közeledő légiók erejét és a germaniai hadsereg hírét magasztalták, átmentek Vitellius pártjára. Egyszersmind ajándékul az új uralkodó részére, a póntúli vidék legerősebb városait, Mediolanumot, No variát, Eporediát és Vercellaet is megnyerték neki. Ezt Caecinával ők maguk tudatták. Mivel pedig egyetlen lovas dandár erejével Italiának oly terjedelmes része nem volt megvédhető: előre küldia gallok, lusitánok s britannok cohorsait s german zászlóaljakat a petriani lovasosztaggal, maga még egy ideig habozott, hogy vajon a rhaeti hegységeken át ne tegyen-e egy oldalmozdulatot Noricumba, Petronius Urbicus tiszttartó ellen, kiről azt hitték, hogy a segédhadakat talpra állítván és a folyókon keresztül vivő hidakat lerontatván, hű maradt Othóhoz. De attól való féltében, hogy a már előreküldött cohorsait és lovascsapatait eltalálná veszteni, s egyszersmind abban a gondolatban is, hogy nagyobb dicsőség lesz Italiát megszerezni, s akárhol folyik is a harc, Noricum készen fog a győzelem többi jutalmai közé hullani: derék hadait és a tehervonatot átvezette a még téli köntösbe takart Alpokon.

71. Otho azonközben, minden várakozás ellenére, nem adta át magát az élvek és tétlenség tespedő szokásának; hanem félretette mulatságait, fölhagyott kicsapongó életmódjával s minden törekvését uralkodó állásának megerősítésére fordítá; de színlelt erényei és majdan újra visszatérendő vétkei csak annál nagyobb félelemmel töltötték el környezetét. Marius Celsust, a jövő év consul jelőltjét, a kit a katonák vérszomja elől bebörtönözés színe alatt megmentett, a capitoliumba hívatja. E jeles és a pártoskodók által gyűlölt férfiút akarta cégérül használni saját nagylelkűségének fitogtatására. Celsus állhatatosan megőrizvén Galba iránti hűségét, ebbeli bűnét megvallotta és nyílt homlokkal nézett szembe a bosszúval.
Otho pedig nem mintha meg akarna neki bocsátni, hanem mutatva, hogy nem fél ellenségétől, engesztelő szavakat intézett hozzá s mindjárt bizalmas barátai közé sorozta s majd a háborúra vezérei egyikeűl választá. És Celsus hűsége, mintegy végzetszerűleg, Otho iránt is megmaradt érintetlenül s ugyanazzal a balsorsú eredménnyel. De az állam főemberei örömmel, a köznép ünnepléssel fogadta Celsus megszabadulását, sőt még a katonák kedve ellen sem volt ez a dolog, csudálván benne azt a kiválóságot, melyre előbb haraggal néztek.

72. Hasonló ujjongás, ellenkező okokból, kísérte Tigellinusnak végre közkívánatra bekövetkezett vesztét. Sophonius Tigellinus, alacsony sorsú szülőktől származva, ocsmány fiatalságban, szemérmetlen öregségben élve, a városi őrök, majd a testőrség parancsnokságát s az érdemet illető egyéb jutalmakat, bűneivel csak annál gyorsabban érte el, és majd kegyetlenségben, haszonvágyban s férfiúi förtelmekben gyakorolta magát, rábírván minden gonoszságra Nérót is, sokat pedig annak tudta nélkül is mervén elkövetni: végre is cserben hagyta s árulójává lett. Ezért volt, hogy senkinek meg-büntetését az övénél makacsabbul nem sürgette a közvélemény, más-más indítékból azok, a kik Nero iránt gyűlöletet éreztek, meg azok, a kik sajnálták.
Galbánál Titus Vinius befolyása még védelmezte őt, mivel azt hozta föl mellette, hogy megmentette az ő leányát. Igaz, hogy megmentette, de nem könyörületből, mikor annyi más embert megöletett, hanem hogy hidat építsen magának jövendőre, mint ahogy a leggonoszabbak a jelen állapotok változásától való féltőkben a közgyűlőlet ellen a személyes pártfogást szokták előre megszerezni; tehát nem azzal törődnek, hogy ártatlanok legyenek, hanem hogy büntetlen maradásukat váltsák meg. A nép Tigellinus ellen érzett régi gyűlöletéhez csatolván Vinius ellen táplált újabb haragját is, most annál bőszültebben csődült az egész városból a császári palotához és a köztérre, és a hol a csőcselék legvakmerőbb szokott lenni, a circust és a színházakat elárasztják, lázongó szavakkal zajongott, míg Tigellinus a sinuessai hévizeknél hall halálítéletének hírét, ágyasainak ölelése, csókjai s dísztelen marasztalása közt, beretvával torkát elvágván, gyalázatos életét késői és becstelen kimúlással szennyezte· be.

73. Ugyanez időben Calvia Crispinilla kivégeztetését is követelte a nép; de az különféle hitegetés és a közönyösséget színlelő császárnak ellenkező véleménye révén menekült a veszedelemből. Nero szerelmi kalandjainál kerítő szerepet játszott ez a nő; majd átszáll Afrikába, hogy Clodius Macert fegyverfogásra sarkalja, nem is titkolta azt a tervét, hogy a római népet kiéheztesse, és mégis azután annyira megnyerte az összes polgárság kegyét, hogy egy consuli férfiúval kötött házasságában is támaszt nyerve, Galba, Otho és Vitellius alatt sértetlen maradt, majd nagy befolyásra tett szert pénzével és gyermektelen-voltával, a mely két dolog jó és rossz időkben egyaránt sokat ér.

74. Ezalatt nőies csábításokkal is telített levelekben tett ajánlatokat Otho Vitelliusnak, ígér neki pénzt, barátságot s tetszése szerint választandó nyugalmi helyet, hol pazar életet folytathatna. Hasonló kilátásokat nyújtott Vitellius is, eleinte finom modorban, mind a két részről ostoba és dísztelen színleléssel; majd azután civódva, paráznaságot s minden bűnt hánytak kölcsönben egymásnak szemére, s egyik sem alaptalanul. Otho visszahíván a Galba által küldött követeket, maga indított ismét útra, színleg a tanács megbízásából, követséget mind a két germaniai hadsereghez, az itáliai légióhoz s azokhoz a csapatokhoz, melyek Lugdunumban állomásoztak.
A követek ott maradtak Vitelliusnál, nagyobb készséggel, hogy sem föl lehessen tenni, mintha erőszakkal tartóztatták volna őket. A testőrségi katonák, kiket Otho díszkiséret színe alatt rendelt a követek mellé, visszaküldik, mielőtt még a légiókkal érintkezésbe jöttek volna. Fabius Valens a germaniai hadsereg nevében a testőrségi és városi cohorsokhoz szóló leveleket adott át nekik, melyekben a párt erejét nagyszerűen színezte ki, s egyetértő eljárást ajánlott, azonfelül megdorgálta őket, a miért a főhatalomnak Vitelliusra lett átruházása előtt oly elhamarkodva Otho mellé csatlakoztak.

75. így ígéretekkel s egyúttal fenyegetéssel kísérletté meg rájuk hatni, mint a kik háborúval úgy sem tudnak sikert aratni, a békében pedig mit sem veszítenek. De a testőrcsapatok hűsége nem ingott meg. Küldött azonban orgyilkosokat Otho Germaniába s Vitellius a fővárosba. De mind a két fél szándéka meghiusúlt; mert a Vitelliustól küldöttek a kölcsönös ismeretlenség leple alatt eltűntek az emberek oly nagy sokasága közt; az Othótól küldötteket pedig arcuk újdonsága, melyről mindenki rájuk ismert, árulta el.
Vitellius levelet intézett Otho testvéréhez Titianushoz, halállal fenyegetvén őt magát meg fiát, ha Vitellius anyjának s gyermekeinek bántódásuk esnék. Mind a két család életben is maradt; hogy Otho félelemből gyakorolt-e kegyelmet: bizonytalan; Vitellius, mikor győztessé lett, a nagylelkűség dicsőségét szerezte meg magának.

76. Othónak növelte bizodalmát az első híradás, a mely szerint a dalmatiai, pannoniai és moesiai légiók neki esküdtek hűséget. Ugyanilyen hír érkezett Hispániából, a miért Cluvius Rufus nyilvános kibocsátványban kapott dicséretet. De csakhamar megtudták, hogy Hispania Vitelliushoz csapott át. Még Aquitania sem maradt sokáig hű, noha Julius Cordus Otho számára kötötte le e tartományt. Sehol sem mutatkozott hűség vagy szeretet; a félelem vagy a kényszer nyomása alatt ingadoztak erre amarra. Ugyancsak a rémület hajlítja Narbo tartományt Vitellius felé, mivel könnyűnek látszott az átpártolás ahhoz, a ki közelebb van és erősebb.
A távoli tartományok és a tenger által elválasztott hadtestek Otho mellett maradtak, nem a párt iránt érzett lelkesedésből, hanem mert nagy nyomatékkal bírt a főváros neve és a tanácsra való hivatkozás, meg hogy a szíveket előbb foglalta le magának az, a kiről előbb hallottak. A judaeai hadsereget Vespasianus, a syriai légiókat Mucianus eskette föl Otho hűségére; egyszersmind Egyiptom is, és mind a Keleten fekvő tartományok az ő nevében kormányoztattak. Neki engedelmeskedett Afrika is, Karthágó kezdésére. Vipstanius Apronianus proconsul jóváhagyásának bevárása nélkül, Crescens, Nero szabadosa — mert zavaros időkben ily emberek is játszhatnak nyilvános szerepet — az új császárság örömére lakomát ajánlott föl a köznép számára, s a községtanács is szertelenül sürgölődött efféle tüntetések föltalálásában. Karthágót követték a többi városok.

77. A hadak és tartományok ily megoszlása következtében Vitelliusnak kellett a fejedelmi trón elnyerése végett háborút viselnie; míg Otho, mintha mélységes béke volna, végezte a császári hatalom kötelességeit, olykor az állam méltóságának megfelelő módon, többször azonban a tisztesség ellenére is, a jelen szükségletéhez mért elhamarkodással. Ö maga volt consul, testvérével Titianus-szal, március első napjáig, míg a következő hónapokra Verginiust ruházza föl e méltósággal, a germaniai hadseregnek nyújtott némi elégtételül, s Verginius mellé adja Pompeius Vopiscust, régi barátságukra való tekintettel; sokan pedig Vienna iránti tiszteletnyilvánításra magyarázták ezt. A többi consulságok Nero vagy Galba intézkedése szerint maradtak: Caelius és Flavius Sabinus számára julius, Arrius Antoninus és Marius Celsus részére pedig szeptember hónapokra, kiknek hívataloskodása ellen a majdan győztes Vitellius sem tett kifogást.
A főpapi és auguri hivatalt Otho már egyéb kitüntetésekkel is elhalmozott öreg férfiakra ruházta, méltóságuk betetőzése gyanánt, vagy pedig a száműzetésből csak nemrég visszatért főrangú ifjakat is tisztelt meg elégtételül az őseik vagy atyáik által viselt papi hivatalokkal. Cadius Rufusnak, Blaesusnak és Salvinus Pomptinusnak, kik Claudius és Nero alatt zsarolás bűntette miatt buktak el, visszaadatott tanácsúri rángj ok. Jónak látták a kegyelemosztogatók, hogy a mi tulajdonképen pénzvágyból eredő vétség volt, ferdített címmel a felségtörvény következményének tekintsék, a mely ellen való gyűlöletük miatt most a jó törvényeknek is áldozatul kellett esni.

78. Hogy ugyanily szabadelvű módon egész városok s tartományok hajlandóságát is megnyerje: Hispalis és Emerita városoknak családjaik száma szaporítását engedte meg; az összes lingonoknak római polgárjogot, Bsetica tartománynak maur városokat adott ajándékul; új jogokat engedett Cappadociának, újakat Afrikának, inkább szemfényvesztésül, mint maradandókat. Mindezek közt, a mik a pillanatnyi kényszerhelyzet és a rá nehezedő gondok terhe alatt menthetők voltak, még egykori szerelme tárgyáról sem feledkezvén meg, tanácshatározat alapján visszaállíttatja helyükre Poppaea szobrait, s hitték, hogy Nero emlékének megünneplésére is gondolt, abban a reményben, hogy azzal a köznépet megnyeri. Voltak is olyanok, a kik Nero képeit előszedték, s némely napon Othót nép és katonaság, mintha azzal hírnevét és díszét akarnák emelni, Nero-Otho kiáltással üdvözölték. Ezzel szemben határozatlanul tartotta magát, vagy mert félt megtiltani, vagy mert szégyelte elfogadni.

79. Mialatt így minden gondolat a polgárháború felé fordult, figyelmen kívűl hagyattak a külügyek. Annál merészebben s nagy bizodalommal törtek Moesiára a rhoxolánok, egy szarmát törzs, mely az elmúlt télen két cohorsot fölkoncolt. Csak kilencezerre ment számuk, de vad természetük és sikerüknél fogva nagyobb kedvvel láttak a zsákmányoláshoz, mint a harchoz. Tehát a szerte csavargó és gondatlan csordákat a harmadik legio, a segédhadakkal együtt, hirtelen megtámadta. A rómaiaknál minden alkalmas volt az ütközetre, míg a szarmaták zsákmány után csatangolva, vagy súlyos poggyásszal megterhelve, s mivel a síkos talajon lovaik gyorsaságának sem vehették hasznát, mintegy megkötözötten kaszabolták le. Mert csudálatos, hogy a szarmatának minden vitézsége csak külső körülményektől függ. Gyalog viadalra nincs nála gyatrább; de ha lovas csapatokban vágtat elő, alig van oly sereg, mely megállni tudjon vele szemben.
Most azonban nedves időjárás és hóolvadás lévén, se dárdáiknak, se kardjaiknak, melyeket két kézre fognak, nem vehették hasznát, mivel lovaik elcsúsztak és pikkelyes páncéljok lehúzta őket. Ez a vaslemezekből és igen kemény bőrből készült páncél a főés előkelő emberek meze, mely a vágás ellen áthatatlan ugyan, de annál terhesebb akadályul szolgál, hogy fölkeljenek, ha az ellenség rohama földre buktatta őket, s egyszersmind a mély és puha hóba süppedtek le. Ellenben a páncélingében mozgékony római katona hajító dárdával vagy lándzsával támadt, vagy a szükséghez képest könnyű kardjával közelről vágta és szúrta a födetlen szarmatát, mert pajzzsal nem szokták magukat védeni; míg kevesen, a kik a harcból meg-menekültek, a mocsarak közt találtak búvóhelyet, hol a téli zord idő miatt vagy sebeikben pusztultak el. Miután erről Rómában értesültek, M. Aponius, Mcesia helytartója, diadalmi szoborral, Fulvus Aurelius, Julianus Tettius és Numisius Lupus, a légiók alvezérei, consuli díszjelvényekkel ajándékoztalak meg. Örvendett ezen Otho s magának tulajdonítja a dicsőséget, mintha ő személyesen viselt volna szerencsés háborút, s hadvezérei és seregei élén gyarapította volna az államot.

80. Eközben egy csekély és semmi veszélyt nem sejtető kezdetből támadt lázadás csaknem végpusztulást hozott a fővárosra. Otho parancsot adott, hogy a tizenhetedik cohors Ostia gyarmatból a fővárosba indíttassék, s fölfegyverzésének gondját Varius Crispinus testőrségi tribunra bízta. Ez a pihenő táborban minél kevesebb föltűnéssel akarván végrehajtani a parancsot, a cohors szekereit az éjszaka beálltával rakatja meg a fölnyitott szertárból. A választott időpont gyanút keltett, az ügy bűnös magyarázat tárgyává lett; a nyugalomra szánt idő megzavarása izgalmat keltett, és a mámoros tömeg a fegyverek láttára kedvet érzett kézbe venni a magáét.
Zajong a katonaság s a tribunokat s centuriókat árulással vádolja, mintha a senatörok cselédségét akarnák Otho vesztére fölfegyverezni. Némelyek tájékozatlanságból és bortól elázva tettek így; a leghitványabbak pedig, mert zsákmány szerzésére kedvezőnek látták az alkalmat; a csőcselék, szokása szerint, minden új mozgalomhoz mohón csatlakozik; a jóérzelműek segítségét pedig meghiúsítja az éjjeli idő. Egy tribünt, a ki a lázadással szembe szállt, meg néhányat a legszigorúbb centuriók közűi fölkoncolnak, fegyvert ragadnak, kardot rántanak s lóra ülve, a városba és a császári palota felé vágtatnak.

81. Otho házában épen főrangú nők és férfiak népes társasága ült lakománál, a kik remegve várták, hogy a katonáknak történetes dühkitörésével állnak-e szemben, vagy a császár ármányával, s nem tudván, hogy maradni s elfogatni, vagy futni s elillani volna-e veszélyesebb, majd nyugalmat színleltek, majd elárulták félelmüket, s egyszersmind Otho arcára nézegettek. És ahogy szokott lenni, mikor gyanúra hajlanak a lelkek: míg Otho maga is félt, a többiek ő tőle remegtek. De mivel ő sem kevésbé ijedt meg a magát meg a tanácsot fenyegető veszélytől: a katonák haragja lecsillapítására azonnal testőrségi tiszteket küldött, másrészről fölhívta minden vendégét rögtöni távozásra. Akkor aztán a magas tisztviselők, eldobván jelvényeiket s mellőzve a kísérők és szolgák sokaságát, összevissza öregek, hölgyek a sötétségben, a város messze eső utcáin bolyongtak, s csak kevesen jutottak el saját házukba, legtöbben pedig barátjok hajlékában vagy egy-egy alacsony sorsú védencük födele alatt kerestek bizonytalan búvóhelyet.

82. A katonák dühös rohanását még a császári palota kapuja sem állította meg, hanem betörtek a lakomaterembe, azzal a követeléssel, hogy látni akarják Othót; miközben Julius Martialis tribün és Vitellius Saturninus legio-parancsnok, kik a dühöngőket föl akarják tartóztatni, megsebesülnek. Mindenfelől fegyver mered s fenyegető szavak hangzanak, majd a centuriók és tribünök, majd a tanács ellen; eszüket vesztették a vak rémületben, és mivel egyedül egy embert nem jelölhettek ki haragjok célpontjául, az összeségre irányították garázdaságukat, míg végre Otho, császári méltóságának nem épen díszére, egy kereveten állva, kérő szavaival és könnyeivel nagy nehezen lecsillapította őket, s visszatértek táborukba kedvet-lenül, de nem kártétel nélkül.
Másnap, mintha ellenség szállta volna meg a várost, be voltak zárva a házak, alig mutatkozott az utcákon polgárság, szomorú volt a köznép; a katonák földre sütött szemmel jártak, s tekintetükben több volt a komorság, mint a megbánás. Csapatonkint beszédet intéztek hozzájok Licinius Proculus és Plotius Firmus parancsnokok, mindegyik a maga jelleméhez képest szelídebb vagy zordabb modorban. A beszédnek az lett a vége, hogy a katonáknak fejenként ötezer sesterciust fizettek ki, s csak akkor mert Otho táborukba lépni. Öt azután körül állják a tribünök és centuriók, s levetvén szolgálati jelvényeiket, nyugalmas és biztos életért könyörögnek. A katonaság érezte az eset szégyenletes voltát, s készen az engedelmességre, maga követelte a zavargás okozóinak megbüntetését.

83. Otho látta a helyzet zavarát és a katonák különféle hangulatát, midőn a jobbak az uralkodó rakoncátlanság orvoslását kívánták, míg a közlegénység és többség örömüket talál a rendetlenkedésben, meg a hatalom kényeztető magatartásában, kihágásokon és fosztogatásokon keresztül annál biztosabban sodortatának a polgári háború felé. És habár elgondolta, hogy a bűn árán szerzett trónt nem lehet rögtönzött becsületességgel és ősi komolysággal megtartani; mégis nyugtalanná a főváros válságos állapota és a senatus veszélyben forgása, s Végül így szólt hozzájuk:
„Bajtársak, nem azért jöttem, hogy szíveteket személyem iránti szeretőire gyújtsam föl, sem hogy telketeket az erény követésére buzdítsam (mert mind a kettővel bőven vagytok ellátva), hanem jöttem követelni tőletek bátorságtok mérséklését s irántam táplált jóindulattok korlátozását. A közelebb lefolyt zavargás kezdetét nem valamire való vágyódástok vagy valami elten érzett gyűlölettök, a mi sok hadsereg közé dobta már a viszály üszkét, s nem is a veszélyektől való húzódozás és irtózat szülte, hanem a ti nagyobb hévvel, mint megfontoltsággal nyilvánuló túlságos ragaszkodástok. Mert ha a tettek tisztességes indító okait nem kíséri érett megfontolás, gyakran siralmas vég követi. Háborúra készülünk. Vajon hogy minden hírnököt nyilvánosan hallgassunk meg, hogy minden tervet az összeség jelenlétében tárgyaljunk, megengedi-e az eszély és a gyorsan eltűnő alkalmas pillanat? Szükséges, hogy a katonák éppúgy ne tudjanak némely dolgokról, mint a hogy kell hogy némely másokról meg értesülve tegyenek. Úgy hozza magával a vezérek tekintélye, úgy kívánja a fegyelem szigora, hogy még a centuriók és tribünök is sok dologról csak parancs útján nyerjenek tudomást. Ha szabad volna az egyeseknek kérdezniük, hogy miért parancsoltak valamit, akkor az engedelmességgel együtt veszendőbe menne a rendelkező hatalom is. Hát azon a sötét éjszakán akarta valaki a fegyvereket elrabolni? és mégis egy-két elvetemült és részeg legény — mert nem hiszem, hogy többen lettek volna, a kik e hirtelen zűrzavarban elvesztették eszüket — egy centuriónak s tribunnak vérével mocskolta be kezét és császárjának hajlékára merészelt törni. “

84. „Hiszen tudom, hogy értem tettétek; de a lótás-futás közt, a sötétségben és a teljes fölzavarodásban ellenem irányzott merényletre is nyílhat alkalom. Ha Vitelliusnak és csatlósainak választaniok lehetne, hogy mily gondolatot, mily elhatározást kívánjanak nekünk: mi egyebet óhajthatnának, mint lázadást és viszályt? Hogy a katona ne fogadjon szót a centuriónak, a centurio a tribunnak, s aztán vaktában gyalogok s lovasok rohanjunk veszedelmünkbe. A katonai ügyek, bajtársaim, engedelmességgel inkább, mint azzal, hogy a vezérek parancsait firtatjuk, tartatnak rendben, és válságos körülmények közt az a hadsereg a legvitézebb, a melyik a döntés előtt legnyugodtabban viselkedik. A ti osztályrészetek legyen a fegyver és a bátorság; a megfontolást és vitézségetek irányítását hagyjátok reám. Kevesen voltak hibások, kettőt fog büntetés sújtani; ti többiek törüljétek el ez ocsmány éjszakának emlékezetét. És többé soha egy hadsereg se halljon olyan szavakat a senatus ellen. A birodalom első testületét és az összes tartományok legjelesebb férfiait halálra keresni, az istenekre mondom — bizony nem mernék még azok a germánok sem, a kiket most Vitellius ellenünk vezet. Hát Italia gyermekei és az igazi római fiatalság követelhetik annak a rendnek vére ontását, melynek fényével s dicsőségével fogjuk Vitellius pártjának szennyes és aljas csőcselékét csúffá tenni? Néhány néptörzset "lefoglalt magának Vitellius; a hadseregnek valami árnyékával rendelkezik; de a senatus velünk van, sebből következik, hogy itt van az állam, ott pedig az állam ellenségei állnak. Avagy hiszitek, hogy ez a gyönyörű főváros csak házakból, épületekből s kövek halmazából áll? Hiszen mindez néma és lelketlen tárgy, egyaránt arra való, hogy összeomoljon s ismét felállíttassék; de az örökkévalóság, a népek békéje s veletek együtt az én jólétem, mind a senatus bántatlanságának szilárd talaján nyugszik. Ezt a városunk atyjától és alapítójától az istenek áldása mellett szerzett intézményt, mely a királyokról a császárokra szakadatlan s el nem múló létben szállott, a hogy őseinktől kaptuk, úgy kell átadnunk az utódoknak. Mert mint közületek lesznek a senatorok, úgy lesznek a senatorok közűi a császárok.

85. Egyrészt ez a katonák szívének megnyerésére s elbájolására alkalmas beszéd, másrészt a szigorban követett mértéktartás is (mert két katonánál többet nem büntetett halállal) kedvező hatást tett, s egyelőre lecsöndesültek azok, a kik imént — úgy látszott — alig voltak megfékezhetők. De a városra nem szállt vissza a nyugalom. Fegyverzaj mindenütt és háború képe. A katonák, habár csoportosan nem zavarogtak, de szétszóródva a házakban, titkolózó magatartással rossz indulatot forraltak mindazok ellen, kik rangjuk, vagyonuk vagy valami kiválóságuknál fogva nyelvökre kerültek. Sokan hitték azt is, hogy Vitellius katonái közűi néhányan a fővárosba jöttek a pártviszonyokat megismerni. Tehát mindenütt a gyanú leskelődött, s a házaknak még elrejtett zugai is tele voltak borzalommal. De legnagyobb bizonytalanság uralkodott a nyilvános helyeken, mert minden mende-mondára, a mit a hír hozott, változtatták az emberek gondolatukat s arckifejezésüket, nehogy az aggodalmas tudósítással szemben bizalmatlanságot áruljanak el, a kedvezővel szemben pedig kevés örömet mutassanak.
A tanácsházba összegyűlt senatusnak pedig mindenek fölött legnehezebb föladata volt, eltalálnia a kellő mértéket, nehogy hallgatása dacra magyaráztassék, szabad nyilatkozása gyanút keltsen. S Otho, ki csak még az imént alattvaló volt s épen úgy szokott beszélni: jól ismerte a hízelgést. Tehát cserélgették, csűrték-csavarták vélemény őket, ellenségnek és hazaárulónak nevezvén Vitelliust, az előrelátóbbak közönséges szidalmazó szavakban, míg mások igazi cégéres bűneit emlegették. De a lárma és sokféle hangok, meg a szavak zűrzavarában túlharsogták s nem értették egymást.

86. Mindezeken felül különféle hírforrásból eredő csudatünemények ijesztették a lakosságot: hogy a capitolium előcsarnokában leesett annak a kettős fogatnak gyeplője, melyen a győzelem istennője állt; hogy Juno kápolnájából egy emberinél nagyobb alak dugta ki magát; dicsőült Julius szobra a Tiberis folyó szigetén derűit és szélcsöndes napon nyugatról keletre fordult; Etruriában egy ökör emberi hangon szólalt meg; hogy állati szörnyszülöttek jöttek napvilágra, s több efféle dolgok, a miket műveletlenebb korszakok békeidőben is figyelemre szoktak méltatni, most pedig csak az uralkodó félelem miatt hallgatták meg. De legnagyobb s a pillanatnyi romlás mellett jövendőre is kiható rettegést okozott a Tiberis váratlan kiáradása, mely roppantul földagadva, elsodorta a fahidat s az így képződött akadály miatt megtorlódva, nemcsak a város mélyebben fekvő és sík helyeit, hanem az eddig efféle csapástól ment részeit is víz alá borította. Sokakat az utcán ért utói a veszedelem, még többen vesztek el kunyhóikban és hálóvackukon. Az alsó néposztályban a kereset hiánya s az élelmi szerek drágasága miatt éhínség tört ki. A poshadó víz megrongálta a bérkaszárnyák alapjait, melyek aztán az áradat lefolyása után összedőltek. Mikor azután a veszély múltával először lélegzettek föl, azt is, hogy a Mars-mező és a fiamini országút, melyen a háborúra induló Otho átvonulni akart, történetes vagy természeti okok miatt el volt torlaszolva, csuda és a bekövetkező szerencsétlenségek jósjele gyanánt magyarázták.

87. Otho, engesztelő áldozatot hozván a városért s megfontolván a hadjárat tervét, miután a poenini és cotti alpok s a Galliába vezető többi szorulatok Vitellius hadai által zárva voltak, elhatározta, hogy a narbói Galliát támadja meg erős hajóhadával, mely híven állt oldala mellett, mert azokat, kik a Mulvius-hídnál történt mészárlásból megmaradtak s a Galba kegyetlen bánása következtében fogva tartatának, a légiók számába sorozta s a többieknek is reményt nyújtott, hogy jövőben kedvezőbb szolgálatra fognak jutni. A hajóhadhoz városi cohorsokat is osztott be, meg sokat a testőrcsapatok katonái közűi, hogy a seregnek magvát és erejét képezzék, s maguknak a vezetőknek is tanácsadókul s ellenőrzőkül szolgáljanak.
A tengeri vállalat vezetését Antonius Novellus és Suedius Clemens elsőrendű centuriókra s Aemilius Pacensisra bízta, visszaadván ennek a Galba által elvett tribuni hivatalát. A hajófelügyelői állást szabadosa, Moschus kapta, hogy a magasabb tisztek hűségét szemmel tartsa. A gyalog és lovas csapatok vezetésére Suetonius Paulinus, Marius Celsus és Annius Gallus rendelteiének; de legnagyobb bizalmát Licinius Proculus testőrségi parancsnokba vetette. Ez a rossz és furfangos ember, a ki a városi katonai szolgálatra nagyon használható, de a hadi élettel teljesen ismeretlen vala, Paulinus tekintélyének, Celsus tüzes természetének s Gallus érett megfontolásának, — ahogy épen rájuk került a sor — birálgatásával, a mi a legkönnyebb szokott lenni, eléjük került e tisztességes és szerény férfiaknak.

88. E napokban Cornelius Dolabellát fellebbezték Aquinum gyarmatvárosba, nem szoros és lealázó fogságra nem valami bűnös tette miatt, hanem mert régi neve és Galbával való rokonsága fölhívta rá a közfigyelmet. A főtisztviselők közűi sokat, a consulviselt férfiaknak pedig nagy részét, nemhogy a hadviselésben társai vagy segédei legyenek, hanem csak kísérőkül magával vitte Otho, köztük Lucius Vitelliust, kivel nem mint a császár testvérével, nem mint ellenséggel bánt, hanem a többiekkel egyenlő bánásmódban részesítette. Mindezek miatt gondok föllege borult a főváros fölé, egyik rend sem volt biztos a félelem és veszély ellen.
A tanácsnak kortól gyöngült vagy a hosszú béke alatt elsatnyult tagjai, a tunya és hadi erényeiről elfeledkezett nemesség, a katonai szolgálatban járatlan lovagok, minél inkább igyekeztek rettegésüket titkolni s elrejteni, annál világosabban látszott félelmük. De ezekkel ellentétben nem hiányoztak olyanok sem, kik botor fitogtatásból szembetűnő fegyverzetet, pompás lovakat, mások fényűző asztali szerelvényeket és a kéjelgésre izgató szereket vásároltak, a hadviselés eszközei gyanánt. A bölcsebbek búslakodtak a béke és a közjó sorsán, míg a könnyelműek és a jövővel nem törődők szívét hiú remény dagasztotta; sokan megtört hittel, míg a béke fönnállt, aggódtak, most mikor minden fölfordult, bátrak lettek s az ingó talajon legbiztosabban érezték magukat.

89. De a csőcselék és a túlságos nagy számánál fogva a közös gondokban részt nem vevő nép is megérezte lassankint a háború csapásait, mert hadi célra fordíttatván minden pénz, az élelmi szerek ára fölszökkent, a mely bajok a Vindex zendülésekor nem érintik annyira a népet, mivel a főváros akkor biztonságban volt, s a tartományokban a légiók és Gallia közt vívott háborút mintegy külföldinek lehetett tekinteni. Mert mióta a boldogult Augustus a császárság ügyét rendbe hozta, a római nép csak a földeken s egyedül az uralkodónak gondjára vagy díszére viselt háborút. Tiberius és Caius alatt csak a béke nyavalyái érdekelték a közönséget; Scribonianus kezdeményének Claudius ellen ment híre, már el is nyomatott; Nérót küldöncökkel s kósza hírekkel inkább, mint fegyverrel űzték el. Most ellenben légiók és hajóhadak, s a mi máskor ritkán történt, testőrségi és városi katonaság vezettetének a harc terére; kelet és nyugat s mind a két felől az összes erők álltak a háttérben, hosszas háborúra szolgáltatva anyagot, ha más vezérek alatt folyt volna a harc. Voltak, a kik az útra kelő Othónak várakozást javasoltak s azt a vallásos tényt ajánlották figyelmébe, hogy a szent pajzsokat még nem tették vissza helyökre; de ő elutasított minden halogatást, a mely Nerónak is csak vesztére szolgált; sarkalta az is, hogy Caecina már átszállóit az Alpokon.

90. Március idusa előtti napon a tanácsurak gondjába ajánlván az állam ügyét, Nero hagyatékának még a kincstárba be nem vont maradványait a száműzetésből visszahívottak számára engedte át, a mi nagyon igazságos és látszat szerint nagyszerű adomány leendett, de a már rég sietősen végrehajtott eladások következtében eredménye meddő maradt. Majd népgyűlést hív össze, a főváros fönségét s a népnek és tanácsnak őt támogató egyetértését kiemeli, míg Vitellius pártjáról mérséklettel szólt, inkább a légióknak tudatlanságát, mint vakmerőséget korholván, a nélkül, hogy Vitelliust említené, már akár azért, mivel maga mérsékelni akarta magát, akár mivel a beszéd írója magát féltve, tartózkodott Vitellius bántalmazásától, miután mindenki tudta, hogy Otho, mint a katonai ügyekben Suetonius Paulinus s Marius Celsusnak, úgy a városi dolgokban Galerius Trachalusnak eszét szokta kölcsönbe venni. Voltak, a kik ráismertek a beszéd stiljára is, mely a törvényszéki sorompók előtt gyakran volt hallható, s széles és hangzatos mondataival behízelegte magát a nép fülébe. A tömeg, a maga csúszó-mászó szokása szerint, lármával és tetszészajjal válaszolt, a mi a mennyire túlságos, olyan hazug is volt. Mintha csak a dictator Caesart vagy Augustus császárt kísérnék, úgy versenyeztek buzgósággal és fogadkozással, a mire nem is félelem vagy szeretet bírta őket, hanem a szolgalelkűség megszokása, mint a hogy a cselédszobában kit-kit a maga érdeke ösztönöz, s a köztisztességnek nincs már becse. Elutazása előtt Otho a főváros nyugalmát és az uralkodás gondjait testvérére Salvius Titianusra bízta.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903