logo

XX September AD

I. könyv - Kr. u. 69. (II. rész)

34. Galba nem is tétovázott tovább, hanem csatlakozott azokhoz, a kik a férfiasabb eljárást tanácsolták. De előre küldé Pisót a táborba, mint még fiatal s nagy nevű férfit, kinek népszerűsége még új keletű volt és rossz viszonyban állt Titus Vinius-szal; már akár csakugyan ügy volt a dolog, akár mivel a bőszültek úgy óhajtották, mert a gyűlölködést könnyebben szokták elhinni. Alig távozott még el Piso, mikor egy először bizonytalan és kósza hír jött arról, hogy a táborban meggyilkolták Othót; majd, mint nagy hazugságoknál lenni szokott, találkoztak némelyek, azt mondók, hogy ők ott is Voltak s látták. A mende-monda könnyen talál hitelre azoknál, a kik örömmel hallják s nem gondolkoznak rajta. De sokan hitték azt is, hogy Otho hívei, kik már a tömeg közé vegyültek, koholták és tódíták azért, hogy a hamisan terjesztett kedvező hírrel kicsalják Galbát palotájából.

35. Most aztán nem csak a nép, meg a műveletlen csőcselék tört ki tapsban és szertelen részvétnyilatkozatokban, hanem sok lovag és tanácsúr is menten minden félelemtől s óvatosság nélkül feltörvén a palota kapuit, berohantak, Galba elé álltak s panaszkodtak, a miért visszatartják őket a bosszúállástól. És épen a leggyávábbak, s a kik a veszélyben — mint az események bizonyították — semmire sem mertek vállalkozni, épen azok voltak most a szóhősök és hencegők. Senki sem tudott semmit s mégis bizonykodott; míg Galba a való tényállás homálya és az egyetértő téves vélemények hatása alatt felölti páncélját, s mivel se kora, sem testi ereje miatt nem lett volna képes a tolongó sokaságban haladni: hordszékben viteti magát. Még a palotában jő szemközt vele Julius Atticus, s véres kardját mutatva, kiabálja, hogy ő megölte Othót, mire Galba azt mondja: „ki parancsolta, bajtárs?“ Ennyire tudta a katonai rakoncátlanságot fékezni, rettenthetetlen a fenyegetőkkel, megvesztegethetetlen a hízelgőkkel szemben.

36. A táborban már semmi kétség nem volt az általánosan uralkodó hangúlat felől, s oly nagy a lelkesedés, hogy nem elégedvén meg csapatosan és tömegben állni az emelvényre, melyen csak kevéssel előbb Galba arany szobra állott: a hadi jelvények közé vitték Othót is és zászlókkal vették körűi. Tribunokat meg centuriókat nem is bocsátottak közelébe, sőt a közkatonaság kiadta a jelszót, hogy a feljebbvalókra vigyázni kell. Mindenütt zúgott a lárma, zajongás, kölcsönös buzdítás, nem mint a nép és csőcselék közt, különféle hangú tunya megadással, hanem a hogy az oda özönlő katonák közűi egyet-egyet megpillantának, kezénél fogják, fegyverrel veszik körűi, maguk mellé állítják, szájába mondják az esküt, s majd a császárt a katonáknak, majd a katonákat a császárnak ajánlják jóakaratába.
Otho sem maradt tétlen; karjait előre nyújtva tisztelgett a köznépnek, csókokat hányt felé s minden szolgai alázkodást elkövetett az uralomért. Miután a tengerészek egész légiójának esküjét fogadta, most már bízván erejében, s gondolván, hogy a kiket eddig csak egyenkint buzdított, együttesen kellene lelkesíteni: a tábor sáncáról ily beszédet tartott.

37. „Hogy mely minőségben állottam elétek, bajtársak, nem tudom megmondani, mivel sem polgárembernek nevezni magamat nem merem, mikor ti császárnak neveztetek, sem császárnak, mikor még más ül a trónon. A ti nevetek is bizonytalan marad mindaddig, míg kétség forog fönn az iránt, hogy a római népnek császára vagy ellensége van-e táborotokban. Halljátok-e, hogy az én megbüntetésemet s a ti halálítéleteket együtt követelik? Világos tehát ebből, hogy vesznünk vagy szabadulnunk csak együtt lehet. Hogy pedig Galbának milyen a szelídsége, talán megmutatta már, midőn minden szükség nélkül annyi ezer ártatlan katonát lemészárolt. Borzadás fut végig lelkemen, mikor erre a temetési bevonulásra visszagondolok s Galbának ez egyetlen diadalára, midőn a főváros szemei előtt megtizedeltette azokat, a kik magukat megadták és a kiknek kérésökre elfogadta hódolatukat.
Ily jósjelek alatt lépvén be a városba, miféle dicsőséget hozott magával a fejedelemségre, ha csak nem Obultronius Sabinus és Cornelius Marcellusnak Hispániában, Betuus Chilónak Galliában, Fonteius Capitónak Germaniában, Clodius Macernek Afrikában, Cingoniusnak útközben, Turpillianusnak a városban, Nymphidiusnak a táborban történt meggyilkoltatását? Hol van még egy tartomány, hol egy tábor, mely vérrel borítva és beszennyezve, vagy a hogy ő mondja, megjavítva és rendbe hozva ne tenne? Mert a mit mások bűntettnek mondanak, azt ő orvosszernek nevezi, mint a hogy hamis szóval szigornak hívja a kegyetlenséget, takarékosságnak a fukarságot, s hadi fegyelemnek a ti halálra kínoztatásotokat s meggyaláztatástokat. Hét hónap múlt el Nero halála óta, s már többet rabolt Icelus, mint a mennyit a Polyclitusok, Vatiniusok meg Tigellinusok elherdáltak. Kisebb kapzsisággal és szabadossággal akkor sem garázdálkodhatott volna T. Vinius, ha maga lett volna uralkodó; most pedig alája vagyunk vetve, mintha az ő jószága volnánk, és semmibe se néz, mintha jöttmentek lennénk. Csupán az ő házából kitelnék a katonai jutalom, melyet nektek soha meg nem adnak s napról napra ócsárolva emlegetnek."

38. „És nehogy legalább a Galba utódába lehessen valami reményt vetni: előhívta a száműzetésből azt, a kit ridegség és fukarság dolgában magához leghasonlóbbnak ítélt. Láttátok, bajtársak, hogy még az istenek is miként fordultak el jeladó zivatarban ettől a boldogtalan örökbefogadástól. Ugyanez a véleménye a tanácsnak, ugyanaz a római népnek. Csak a ti vitéz karotokra várnak, a tietekre, a kiknél a tisztességes szándék teljes biztosítéka van, és a kik nélkül a legjobb tervek is foganatlanok maradnak. Nem háborúra, nem veszedelemre szólítalak titeket, az összes katonai erő velünk van. Az az egyetlen tógás cohors sem védi most Galbát, hanem fogva tartja. Ha megpillant titeket, ha az én ismertető jelemet meglátja: csak a fölött fog köztük versengés támadni, hogy melyik tegye ki magát legjobban érettem. Nincs késlekedésnek helye az olyan vállalkozással szemben, melyet csak akkor lehet dicsérni, ha már végrehajtatott."
Azután felnyittatja a fegyvertárat. Rögtön megragadták a fegyvereket, tekintet nélkül a szolgálat szokására és rendjére, mely jelvények szerint megkülönbözteti egymástól á testőr és a legióbeli katonákat. Összevissza vesznek föl sisakokat és pajzsokat, melyek a szövetséges hadak katonáinak voltak szánva, és mit sem használván a tribünök s centuriók intése, ki-ki maga volt magának vezére és ösztönzője. A legrosszabbakra nézve pedig épen az volt a legerősebb sarkantyú, hogy a jók búsultak a látvány fölött.

39. A növekvő lázadás zajától és egészen a város bensőjébe elhallatszó kiabálásoktól megrémült Piso utolérte Galbát, ki eközben kiment és már a forum közelében járt. Már Marius Celsus is rossz híreket hozott, mire némelyek azt tanácsolták, hogy térjen vissza a császári palotába; mások, hogy szálljon föl a capitoliumra, sokan pedig, hogy foglalja el a szószéket; de többen ellentmondtak a mások véleményének, s a hogy szerencsétlen intézkedéseknél szokott történni: az tetszett legjobban, a minek már elmúlt az ideje. Mondják, hogy Laco Galba tudta nélkül Titus Vinius megölésére gondolt, akár azért, hogy annak megbüntetésével a katonák hajlandóságát megnyerje, akár mivel Otho bűntársát sejtette benne, akár végre gyűlöletből. De az idő és hely tétovázóvá tette, mert ha egyszer az öldöklés kezdetét veszi, nehéz lesz neki határt szabni. Megzavarták a tervet a rémítő hírek is, s a közelállóknak szétszaladása, mert kezdett már mindazoknak buzgalma lohadni, a kik eleinte harsány hangon fitogtatták hűségüket s bátorságukat.

40. Galbát a tömeg hullámzásának különféle nyomása majd erre, majd amarra sodorta, mialatt a basilikák és templomok mindenütt tömve voltak, vészjósló látványul. A polgárság és a köznép sorából egy hang sem volt hallható; csak csüggedt arcok és várakozó hallgatózás mindenfelé; nem volt tolongás, se az a nyugalom, a milyet a nagy veszély és nagy harag kitörését megelőző csönd szokott jelenteni. Othónak azonban hírűi viszik, hogy a nép fegyverkezik, mire ő parancsot ad a lovasságnak, hogy vágtassanak lóhalálában s vegyék elejét a kitörésnek. A római katonák tehát, mintha Vologesest vagy Pacorust akarnák az Arsacidák ősi trónjáról elkergetni, nem pedig a maguk védtelen s öreg császárát fölkoncolni: szétszórván a köznépet, letaposván senatorokat, vérengző fegyverrel, nyargaló paripákon rohannak a köztérre. És se a Capitolium látása, se a közel fekvő templomok szentsége, se a volt és jövendő uralkodókra való tekintet nem riasztotta őket vissza, hogy el ne kövessék azt a gonosztettet, melyet meg fog bosszulni, akárki lesz, a trónutód.

41. Mikor a fegyveresek csapatát közelben megpillantották, a Galbát kisérő cohors zászlótartója (azt mondják: Atilius Vergilio volt ez), leszakítá s földre sújtotta a Galba képét. E jeladásra nyilvánvaló lett az összes katonaság pártfoglalása Otho mellett; a futó tömeg pusztán hagyta a köztért; a kik még tétováztak, azokat kivont kard fenyegette. A Curtius-tó mellett Galbának megrémült emberei leejtették a hordszéket és a császár földre bukott. Utolsó szavát különbözőleg jegyezték föl azok, a kiket iránta gyűlölet vezetett, vagy csudálat vonzott. Némelyek azt beszélik, hogy könyörgő hangon kérdezte: mi rosszat követett el, s csak néhány napi várakozást kért, hogy a katonáknak kifizethesse az ajándékpénzt. Többen mondják, hogy a gyilkosok elé odatartja csupasz nyakát, hogy ám lássanak hozzá, vágják le, ha a közjó érdeke úgy kívánja. A gyilkosok azonban nem törődtek azzal, a mit mondott. Hogy ki ölte meg, nem lehet biztosan tudni. Némelyek Terentius önkéntest, mások Laecaniust nevezik meg; de egy elterjedtebb monda Camurius, tizenötödik legióbeli katonát jelöli annak, a ki karddal átdöfte volna a császár torkát. A többiek lábszárait és karjait is (mert keblét páncél födte) iszonyú módon összemarcangolták, sőt állatias kegyetlenséggel még több sebet is ejtettek a már megcsonkított testen.

42. Azután Titns Viniust rohanták meg, a kiről szintén nem állapítható meg kétségtelenül, hogy a félelem torkába fojtotta-e hangját, vagy fölkiáltott, hogy Otho nem adott rendeletet az ő kivégzésére. Akár rémületében gondolta ezt ki, akár az összeesküvésben való részességét vallotta be ezzel: mégis élete és a közvéleménynek róla alkotott ítélete valószínűvé teszi, hogy tudója volt annak a gaztettnek, a melyre ő is okot szolgáltatott. A dicsőült Julius kápolnája előtt rogyott le a horgasinán először kapott szúrás miatt; majd Julius Carus sorhadi katona verte keresztül lándzsájával mind a két oldalát.

43. De egy jeles férfiút is mutatott be ez a nap a mi korunknak, Sempmnius személyében, a ki mint testőrségi centurio Galbától Piso őrizetére rendeltetvén, kivont karddal szállt szembe a fegyveresekkel s míg gazságukat szemökre hányta, s majd karjával, majd szavával magára irányozta a veszedelmet: utat nyitott a már megsebesült Pisónak a menekülésre. Piso a Vesta templomába futott, hol egy állami rabszolga irgalmas szíve fogván pártját s a maga kamrájába bújtatva el, nem a vallás védelme és a szentség, hanem ez a rejtekhely halasztá még el fejéről a fenyegető veszedelmet addig, míg Othotól küldve meg nem érkeztek az egyenest az ő vérére szomjazó Sulpicius Florus, a britanniai csapatokból való, meg Statius Murcus futár. Ezek kivonszolták és a templom ajtaja előtt felkoncolták.

44. Beszélik, hogy Otho egy vértettet sem fogadott oly nagy ujjongással és egy főt sem nézegetett oly telhetetlen gyönyörűséggel, mint ezt; akár mert csak most szabadulván meg minden aggódástól, átadhatta lelkét már az örömnek;, akár mert a Galba fönséges alakjára és a Titus Vinius-szal fennállt barátságára való visszagondolás mégis csak szomorú árnyékkal zavarta egyébként oly kegyetlen lelkét; de Pisónak, az ő ellenfelének s vetélytársának halálán vigadni, jogosnak és megengedettnek hitte. Dárdákra tűzve, hordozták a fejeket a cohorsok hadi jelei közt, a legio sasa mellett, miközben dicsekedve mutogatták véres kezüket azok, a kik a gyilkosságokat elkövették, a kik jelen voltak, és a kik igazán vagy színből, mint valamely dicső és emlékezetes tettel, hetvenkedtek vele.
Vitellius később több mint százhúsz kérvényt talált olyanoktól, a kik e napon véghez vitt valamely nevezetes szolgálatuk fejében jutalomra tartottak igényt, s valamennyijüket összefogdostatta s kivégezteti, nem Galba iránt tanúsított tiszteletből, hanem a fejedelmek azon hagyományos szokását követve, hogy a mi jelenben biztosítékul, jövőre elrettentő például szolgáljon.

45. Azt hinné az ember most, hogy egy más senatus s egy más nép van szeme előtt. Rohantak mindnyájan a táborba, megelőzve a legközelebb menőket, igyekezve utolérni azokat, a kik előre futottak; szidalmazták Galbát, dicsőítik a katonák ítéletét, csókolgatták Otho kezét, s minél hazugabb volt viselkedésük, annál jobban tűntettek vele. Nem is utasított vissza Otho senkit; csak a katonák pénzsóvár és fenyegetőző indulatát fékezte szavával s tekintetével. Marius Celsus consul-jelöltet, a ki Galbának végső sorsáig barátja és híve volt, halálra követelték, dühödtek lévén rá komoly és becsületes jelleme miatt, mintha az rossz tulajdonság volna. Világos volt, hogy ezzel a vérengzést, zsákmányolást és a legderekabbak megbuktatását szándékoznak elkezdeni; de Othónak még nem volt elég hatalma megtiltani a bűntevést; már arra volt, hogy elrendelje. így haragot színlelve, börtönbe vetteti Mariust, s azzal a biztosítással, hogy az ősök szokása szerint fogja meglakoltatni, elvonta a pillanatnyi veszedelem torkából.

46. Tovább minden a katonák kívánsága szerint történt: maguk választották maguknak a testőrségi főtiszteket: Plotius Firmiust, az egykori közkatonát, a ki most a városi őrcsapatok főnöke volt s még Galba életében Otho pártjára állt. Melléje választják Licinius Proculust, a ki Othohoz való bizalmas viszonyánál fogva már előbb gyanú alá esett, hogy annak terveit támogatja. A főváros élére Flavius Sabinust állítják, Nero választása után indulván, aki alatt már ugyanazt a hivatalt viselte volt, s mert sokan testvérére, Vespasianusra voltak tekintettel ő benne. Követelték, hogy a centurióktól vétessék el az a szokáson alapuló jog, mely szerint a szolgálat alól szabadságolást adhattak, a mit a közkatona mintegy évi adóval váltott meg. így a manipulusnak negyedrésze kint szabadságon volt szétszóródva, vagy pedig a táborban lézengett dologtalanúl, csak a díjat megfizesse a centuriónak, és egyik sem törődött se a teher nagyságával, se a jövedelem minőségével; latorkodással s rablással vagy alacsony szolgálattételekkel váltották meg a katonák a pihenő napokat.
A vagyonosabb katonákat pedig munkával s kíméletlen bánással eddig gyötörték, míg szabadságoltatásukat meg nem váltották. Midőn aztán a költekezéstől kimerültén, azonfelül a tespedésben is elbágyadtan gazdagok helyett szegényekül, bátor férfiak helyett tehetetlenekűl tértek vissza a csapatba: egyik a másik után, ugyanazon ínségtől és rakoncátlanságtól megrontva, nyakra-főre rohantak a lázongás, viszálykodás s Végül a polgárháború örvényébe. Otho azonban, nehogy a közlegénység megajándékozása által a centuriók ragaszkodását veszítse el, ígéretet tett, hogy pénztára fogja kifizetni a szolgálattól való szabadságolások évi váltságát, mely intézkedés kétségtelenül célszerű volt, s azután a jó császároktól is állandó szabályképen megerősíttetett. Laco testőr-parancsnokot, midőn valamely szigetre akarták száműzni, keresztül döfte egy önkéntes katona, a kit Otho előre küldött, hogy a gyilkosságot hajtsa végre. Marcianus Icelus, mint szabados, nyilvánosan végeztetett ki.

47. A bűnbe fulladt napra az utolsó nyomor koronáját tette föl az általános öröm. A városi praetor összehívja a tanácsot; a többi állami tisztviselők is vetekednek a meghunyászkodásban; a tanácsurak sietve mentek oda. Otho számára megszavazzák a tribuni hatalmat, az Augustus nevet és a császárok minden méltóságát,, mindnyájan szorgoskodván eltörölni az ellene előbb válogatás nélkül hangoztatott szidalmak és gyalázkodások emlékezetét. Senki sem tudta, hogy megragadtak-e azok az ő lelkében; uralkodásának rövid tartama pedig eldöntetlen hagyta, hogy a sértéseket megbocsátotta-e, vagy csak elhalasztotta a megtorlást. A még véres piacon, az elesettek hullái közt vitetik a capitoliumra, majd a császári palotába, s megengedte a holttestek temetését s elhamvasztását. A felesége és testvére Scribonianus, Titus Viniust leánya Crispina takarították el, felkutatják és megvásárolván fejeiket, melyeket a gyilkosok eladásra tartogattak.

48. Piso életének harmincegyedik évét töltötte be. Jobb volt a híre, mint a sorsa. Testvérei közűi Magnust Claudius, Crassust Nero kergette halálba. Maga sokáig volt száműzetésben, s négy napig lévén trónörökös, sietősen végrehajtott örökbefogadásával csak azt az előnyt nyerte el bátyja fölött, hogy előbb öletett meg. Titus Vinius ötvenhét évet élt, jellemének különféle változatai közt Atyja praetori családból származott, anyai nagy atyja a száműzöttek közé tartozott.
Katonai szolgálatának kezdetén rossz hírbe került; ugyanis Calvisius alvezér alatt szolgált, kinek felesége kárhoztatandó kíváncsiságtól vezetve, megakarta nézni a tábor berendezését, s evégett éjjel katonai ruhába öltözve ment ki, s meggondolatlan pajkossággal bejárta az őrállomásokat, megszemlélt egyéb katonai intézkedéseket, sőt a tábor főterén bujálkodni is merészelt. És Titus Viniust vádolták e kihágásban való bűnrészességgel, a miért Caius császár parancsából láncra veretett, de majd a viszonyok változásával szabadon bocsáttatván, hivatalos pályáján akadálytalanul haladt előre, s mikor praetorsága után egy légiónak állítják élére, becsülettel felelt meg kötelességének. Ismét foltot ejtett azonban rajta egy aljas gyanú, mely szerint Claudius asztalánál ellopott volna egy arany kelyhet, és Claudius másnap azt a parancsot adta, hogy a vendégek közűi egyedül Viniust kell porcellán edénnyel szolgálni ki. De a narbói Galliát, mint proconsul erős kézzel és gáncstalanul kormányozta. Majd mikor a Galba iránti barátsága örvénybe sodorta: merész, ravasz, tettre kész embernek bizonyult, s maga elhatározása szerint egyenlő eréllyel tudott hitvány vagy állhatatos lenni. Titus Viniusnak végrendelete vagyonának nagysága miatt érvénytelenné lett, míg Piso utolsó akaratát szegénysége tartotta meg jogerejében.

49. Galbának sokáig temetetlen holttestét, mely az éjjeli kicsapongások alatt sokféle meggyaláztatásnak volt kitéve, egyik előkelő szolgája és sáfárja Argius szegényes módon hántolta el a voltcsászárnak magán kertjében. Feje, melyet a tábori csőcselék és szemétnép összeszurkált s marcangolt, végre a következő napon Patrobius sírja előtt (kit mint Nero szabadosát Galba halállal büntetett) találtatott föl, s már elhamvasztott teste mellé helyezték. Ilyen vége lett Servius Galbának, a ki hetvenhárom évre, nyúló életében öt császárt ért meg kedvező viszonyok közt, szerencsésebb mások uralkodása, mint a magáé alatt. Ősi nemességű családból származott, nagy vagyonnal bírt; közepes tehetség, tisztább a bűnös
indulatoktól, mint a mennyire erények dolgában kitűnt.
A jó hírnév iránt nem volt közönyös, de nem is hajhászta. Másnak pénzére nem vágyott, a magával takarékosan, az államéval fukarúl bánt. Barátai és szabadosai iránt, ha bennök esetleg jóravaló emberekre talált, megrovás nélkül való türelmet, ha rosszak voltak, hibával határos elnézést tanúsított. De fényes származása és a korszak borzalmai menthetővé teszik, hogy a mi benne lustaság volt, bölcsesség gyanánt hirdették. Míg erőteljes életkorban állt, katonai jelességével tűnt ki Germaniában; proconsuli hivatalában mérséklettel kormányozta Afrikát; már idősebb éveiben innenső Hispániát hasonló igazságszeretettel tartja rendben; mindenki nagyobbnak nézte őt egy közönséges alattvalónál, míg alattvaló volt, és mindenkinek egyetértő véleménye szerint képes volt az uralkodásra, míg trónra nem jutott.

50. A remegő várost, mely az épen most lefolyt bűntett szörnyűsége és Othónak rég ismert jellemtulajdonai miatt meg volt döbbenve, azonfelül egy Vitellius felől érkező újabb hír riasztotta föl, melyet Galba megöletése előtt elhallgattak, hogy az a színe legyen a dolognak, mintha csupán a felső-germaniai hadsereg volna lázadásban. Most már nem csak a tanácsurak és a lovagok, a kik még valami részt vettek az állam kormányzásában, hanem a köznép fiai is nyíltan és mély fájdalommal emlegették, hogy „két férfiút, minden halandók közt szemérmetlenség, gyávaság és feslettség dolgában a leghitványabbakat, választott ki a balvégzet a birodalom megrontására. És már nem csak a véres békeállapot legújabb példáit, hanem a polgárháborúk eseményeit is visszaidézve emlékezetükbe, beszéltek a fővárosnak saját hadai által annyiszor történt elfoglalásáról, Italia pusztításáról, a tartományok kirablásáról, Pharsaliáról, Philippiről, meg Perusiáról és Mutináról; mind ismert emlékkövei az államra szakadt romlásoknak.
Majdnem sarkából fordult ki a világ akkor is, midőn kiváló férfiak versengettek az elsőség fölött; ám Caius Juliusnak, ám Caesar Augustusnak győzelme után is megmaradt a birodalom, valamint megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt is a köztársaság. De most Othóért vagy Vitelliusért menjünk-e majd a templomokba? Az imádkozás egyikért, mint a másikért isten ellen való vétek, s utálatos a fogadalom oly két ember akármelyikéért, a kiknek háborújáról csak annyit lehet előre tudni, hogy az lesz közülük a galádabb, a melyik győzni fog.“ Voltak olyanok is, a kik már jós szemmel néztek Vespasianusra és a keleti hadakra, és bármennyire előbbre való a mostani kettőnél Vespasianus: mégis irtózattal gondoltak egy újabb háborúra és újabb csapásokra. Különben is Vespasianusról kétféle vélemény uralkodott, és ő volt az előtte uralkodó összes fejedelmi személyek közt az egyedüli, a ki hírénél jobbra változott.

51. Most Vitellius fölkelésének kezdetét és okait fogom előadni. Mikor Julius Vindex összes csapataival együtt levágják, a zsákmány és dicsőség örömétől elkapott hadsereg, melynek fáradság és veszély nélkül hüllőtt az ölébe egy dúsan jutalmazó háborúnak diadala, jobban vágyott hadjáratra, csatára s jutalomra, mint a zsoldos életre. Sokáig nyögtek a vidék és égalj természete meg a fegyelem szigora miatt terméketlen és kemény katonai szolgálat alatt, mely legyen békeidőben bármily irgalmatlan, meglazul a polgári villongások idején, midőn két oldalról kínálkozik a megvesztegetés, s a hitszegés büntetlen marad. Ember, fegyver, ló, használatra és pompázásra bőven volt, de a háború előtt mindenki csak a maga századát és szakaszát ismerte; a hadseregek el voltak egymástól a tartományok határai által választva.
Most Vindex ellen összevonatván a légiók, midőn magukat és Galliát kipróbálták, megint háborúra és újabb viszályokra vágytak, s nem szövetségesnek, mint egykor, hanem ellenségnek és legyőzöttnek nevezték a népet. A galloknak Rajna mellett lakó része sem maradt hátra, hanem ugyanazon pártra áll, most a leghevesebb izgatást fejti ki a Galbianusok ellen, mert Vindex kicsinylésével ezt a nevet adták a pártnak. Ily ellenséges indulatot táplálván a sequanok, aeduok és gazdagságuk szerint a többi néptörzsek ellen is: már előre élvezték gondolatban a városok megostromlását, a szántóföldek pusztítását, a házak kirablását, ingerelvén őket a pénzvágyon és az elbizakodottságon, az erősebbek e legfőbb vétkén kívül a gallok dacossága is, a kik a sereg kisebbítésére dicsekedtek azzal, hogy Galba elengedte nekik az adó negyed részét, s megajándékozta közönségeiket. Ehhez járult az a ravaszul terjesztett s vaktában hitelre talált hír is, hogy a légiók meg fognak tizedeltetni, és a legderekabb centuriókat elbocsátják. Mindenünnen szörnyű tudósítások, baljóslatú hír a fővárosból; Lugdunum gyarmatváros ellenséges szándékot mutat, s Nerohoz való makacs hűsége bő forrását nyitja a különféle mendemondáknak. De magukban a táborokban volt a képzelődésnek s hivésnek legszaporább anyaga, melyet gyűlöletük s félelmük, ha pedig saját hatalmukra tekintenek, a biztonság érzete táplált.

52. Az előző év decemberének épen első napján érkezik Aulus Vitellius alsó Germaniába, figyelmesen megvizsgálta a légiók téli szállásait. Sokaknak visszaadta rendjüket, elengedte lefokozásukat, enyhítette becstelenítő büntetésüket, s tette ezt gyakran hírhajhászatból, de néha helyes okból is, midőn tiszteletreméltó ellenpéldát állított Fonteius Capitóval szemben, a ki piszkos haszonvágyból pénzért adta s vette el a katonai rangokat. És mindezt nem a consuli alvezér rendszabályának tekintették, hanem valami nagyobbat sejtettek alatta. És ha Vitelliust a szigorúan ítélők alacsony lelkűnek tartották, másrészről párthívei meg nyájasságnak s jóságnak nevezték azt, hogy mérték és meggondolás nélkül ajándékozta a maga s pazarolta a mások vagyonát, s egyszersmind császárságosztogató mohóságukban bűneit is erényekül magyarázták. Mind a két hadseregben voltak valamint szerény és nyugodt, úgy rossz, de tetterős emberek is.
Ám hiú nagyra vágy ás és szertelen vakmerőség dolgában legeiül jártak a légiók alvezérei: Alienus Caecina és Fabius Valens. Kettőjük közűi Valens, neheztelvén Galbára amiatt, mert az hálátlansággal viszonozta azokat az ő szolgálatait, hogy Verginius ingadozó magaviseletéről lerántotta a leplet, Capito terveit pedig meghiúsította: most biztatni kezdte Vitelliust s útalt a katonaság lelkesedésére. „Hogy az ő neve mindenütt ünnepelt, Flaccus Hordeonius nem támaszt akadályt; Britannia mellette lesz, követni fogják a germán segédhadak.
A tartományok megbízhatatlanok; gyönge lábon áll s rövid idő alatt el fog múlni az öreg ember uralkodása. Csak tárja ki karját s fusson a szerencsének közelgő istenasszonya felé. Méltán tétovázott Verginius, a lovagi családból s ismeretlen atyától származott ember, hogy ha elnyerné a trónt, nem lesz képes azt betölteni; ha pedig visszautasítja: biztonságban van. Vitelliust ellenben atyjának háromszori consulsága, censori tiszte, a császárral együtt viselt hivatala, már rég kijelölte az uralkodói méltóságra, s megfosztotta attól a biztonságtól, melyet a magánélet nyújt/ E szavak hatással voltak Vitellius tunya lelkére, annyira legalább, hogy vágya támadt inkább, mintsem igazán remélte volna is annak sikerét.

53. Felső-Germaniában pedig Caecina díszes ifjúságával, hatalmas termetével, nagyralátó leikével, ügyes beszédével, délceg járásával megnyerte magának a katonák vonzalmát. Galba ezt a fiatal embert, Baetica quaestorát, a ki hamarosan pártjára állott, egy légió parancsnokává tette; majd, mikor kitudódott, hogy közpénzek sikkasztásában lett bűnőssé, államvagyon eltulajdonításáért perbe fogatja. Nehezen tűrte ezt Caecina, s föltette magában, hogy magán sérvét az összeség romlásával fogja betakarni. Különben is el voltak hintve a hadseregben a lázongás magvai, mivel a Vindex elleni háborúban is váltig részt vett s csak Nero megöletése után állott Galba oldalára, és az eskütételben is meghagyta előztetni magát Alsó-Germania zászlóaljai által. Azonfelül is a trevirek és lingonok s más néptörzsek, melyeket Galba szigorú rendeletekkel vagy területük megcsonkításával sújtott, a téli szálláson tanyázó légiókkal közelebbi érintkezésbe lépnek, a miből lázongó megbeszélések erednek, s a katonaság még jobban elromlik a falusiak között. Verginius népszerűsége pedig kész bárkinek másnak hasznára.

54. A lingonok néptörzse ősi szokás szerint vendégbaráti viszonyuk jelvénye gyanánt kézszorítást küldött ajándékul a légióknak. Követeik szántszándékkal piszkosan öltözködve és szomorú ábrázattal a tábor főterén meg a sátrakban majd a saját sérelmeiknek, majd a szomszédos törzsek jutalmának hánytorgatásával, s mikor a katonák kész szívvel hallgatták beszédjüket, maga a hadsereg veszélyes helyzetének s gyalázatának felpanaszolásával izgatták a kedélyeket. És már csakugyan kitört a lázadás, mikor Hordeonius Flaccus parancsot adott a követeknek a távozásra, s hogy elmenetelük feltűnő ne legyen, éjjel hagyják el a tábort. E miatt szörnyű nyugtalanság keletkezett, sokan azt állítják, hogy megölték azokat az embereket, s ha nem segítenek magukon, a legderekabb katonák s azok, a kik a jelen állapotok miatt panaszkodnak, sötétben s a többiek tudta nélkül fognak láb alól eltétetni. Hallgatag szövetséggel kötik le magukat egymás közt a légiók, majd magukhoz csatolják a segédhadak legénységét is, melyre eleinte gyanús szemmel néztek, mintha gyalog cohorsaival s lovas csapataival körül keríteni s megrohanni készülne a légiókat. Pedig az is csakhamar s még hevesebben ugyanazokat a kívánságokat hangoztatja; mert a rosszérzelműek könnyebben férnek meg egymással, ha háborúról van szó, mint ahogy békés időben megegyezni tudnak.

55. Az alsó germaniai légiók mégis január első napján ünnepélyes eskütételre voltak bírhatok Galba részére, sok tétova után és csak itt-ott lévén egy-egy kiáltás hallható az első sorokból, míg a többiek szótlanul várták a hozzájok legközelebb állónak bátor megnyilatkozását, mert hát a halandónak természetébe van oltva az a szokás, hogy sietősen követi azt, a mit megkezdeni nem mer. De az egyes légiók hangulata is különböző volt. Az első és ötös annyira ingerült, hogy némelyek követ dobtak Galba szobrára; míg a tizenötödik és tizenhatodik legio nem mert túlmenni a zúgolódáson s fenyegetőzésén, és várakoztak a kitörés kezdetére.
A felső hadseregben azonban a negyedik és tizennyolcadik legio, együtt lévén téli táborban, épen január első napján összetörik Galba képeit, hamarább a negyedik legio, habozva némileg a tizennyolcadik, de azután vállvetve. Nehogy pedig úgy tűnjék föl a dolog, mintha a főhatalom iránti engedelmességet már teljesen levetkőzték volna: a római tanácsnak s népnek már feledésbe ment neveire hivatkoznak az eskütétel alkalmával, mialatt az alvezérek és tribünök közűi egy sem tett semmit Galba érdekében, sőt némelyek, a mennyire a zűrzavarban lehetett, fölismerhetőleg szították is a tüzet. De senki sem tartott beszédet népgyűlés módjára vagy valami emelvényről; mert még nem is volt kiszemelve az, a kinek érdekében szólni lehetett volna.

56. A bűntett nézője gyanánt ott állott Hordeonius Flaccus, a consuli rangú alvezér, de nem merte csitítani a dühöngőket, visszatartani a még tétovázókat, sem buzdítni a jóérzelműeket; s ily lomha s gyáva viselkedése csak pipogyaságában találhatott mentséget. A tizennyolcadik legio négy centuriója: Nonius Receptus, Donatius Valens, Romilius Marcellus és Calpurnius Repentinus védelmükbe vették Galba képeit, de a rájuk rohanó katonák leteperték s megkötözték őket. Most már senki sem gondolt többé az engedelmességre vagy az előbbi esküre, hanem ahogy lázadáskor történni szokott, mindnyájan a többséghez csatlakoztak.
A január elsőre következő éjjel a negyedik legio zászlótartója Agrippina Coloniába hírűi viszi az épen lakománál ülő Vitelliusnak, hogy a negyedik és tizennyolcadik legio, Galba szobrainak ledöntése után, a római tanács és nép nevére tette le az esküt. Ez az eskütétel nyilván érvénytelen volt, s ő azonnal föltette magában, hogy meg kell ragadni a kínálkozó szerencsét és császárúl ajánlani magát. Követeket küld a légiókhoz azzal az üzenettel, hogy a felső hadsereg elpártolt Galbától, minélfogva vagy hadra kell készülni a pártütők ellen, vagy ha az egyetértés és béke kedvesebb, császárt kell választani, s kevesebb bajjal jár uralkodóul elfogadni valakit, mint keresni olyat.

57. Legközelebb volt oda az első legio téli tábora s az alvezérek közt a legvállalkozóbb Fabius Valens. Ez másnap Agrippina Coloniába legióbeli és segédlovassággal bevonulván, Vitelliust császárul üdvözölte. Heves vetélkedéssel követték a tartománybeli légiók, valamint a felső hadsereg is cserben hagyván a római tanács és nép hangzatos neveit, január harmadikán Vitelliushoz csatlakozott, a miből könnyű következtetni, hogy két nappal azelőtt sem állott a köztársaság ügye mellett. A hadseregekkel egyenlő lelkesedést mutattak Agrippina-gyarmat lakói, a trevirek és lingonok, felajánlván segítségül lovaikat, fegyvereiket, pénzeket, ahhoz képest, amint ki-ki testi erejével, vagyonával vagy tehetségével tudott közreműködni. És nem csak a gyarmatvárosok s táborok főnökei, kik már most is bőven rendelkeztek eszközökkel és a győzelem megszerzéséből nagy jutalmakra volt kilátásuk, hanem a csapatok és közkatonák is megtakarított készpénzeket, kardkötőjüket, melldíszüket s ezüsttel kivert díszfegyvereiket adták oda pénz helyett, jószántukból, lelkesedésből s önző számításból is.

58. Vitellius tehát, a katonák buzgalmának dicsérete mellett, az uralkodó személye körüli szolgálatokra, melyeket szabadosok szoktak végezni, római lovagokat rendel; a szabadságolásokat a centurióknak a császári pénztárból fizeti meg; a katonák vérengző vágyát, mellyel sokaknak kivégzését követelték, gyakran jóváhagyja, ritkán bebörtönzés színe alatt meghiúsítja. Pompeius Propinquus, Belgica tartomány tiszttartója, azonnal megöletik; Julius Burdót, a germániái hajóraj parancsnokát, csellel eltávolítja szem elől. Ez ellen amiatt volt felbőszülve a hadsereg, mert azt hitték róla, hogy ő vádolta és majd fondorul meg is buktatta Fonteius Capitót.
Kedves volt ugyanis előttük Capito emlékezete, és a vérszomjas tömeg kívánsága szerint, nyíltan csak ölni lehetett, kegyelmet gyakorolni pedig csak csalás útján volt szabad. így börtönben tartatott Burdo, s Végül a győzelem után, mikor már a katonák gyűlölete lecsilapult, szabadon bocsátották. Az alatt is engesztelő áldozatul vettetik eléjük Crispinus centurio, a ki Capito vérével szennyezte be magát s ennélfogva a halálát követelők is jobban megokolhatták kívánságukat és a bíró szemében is keveset érő áldozat számába ment. 

59. Azután Julius Civilis menekült meg a ráváró veszedelemből, nehogy a batávok büszke népét, mely közt nagy tekintélynek örvendett, az ő kivégeztetése elidegenítse. Különben is a lingonok területén a batávoknak nyolc cohorsa állomásozott, a tizennegyedik légiónak segélyhadaképpen, és most a zavaros viszonyok közt el lévén válva a légiótól, fontos mozzanat gyanánt esett a mérlegbe, hogy barátságos vagy ellenséges magatartást mutatnak-e. Nonius, Donatius, Romilius és Calpurnius centuriók, kikről fentebb emlékeztem, megöletik, hűségük bűne miatt ítéltetvén el, a mi a legsúlyosabb vétség a pártütők szemében. Pártjára állt Valerius Asiaticus is, Belgica tartomány legatus helytartója, a kit azután Vitellius a maga vejévé fogadott; valamint Junius Blaesus, a lugdunumi Gallia helytartója, egy itáliai légióval és egy taurinumi lovascsapattal együtt, melyek Lugdunumban feküdtek. Rhaetiában sem késlekedtek a csapatok, hogy rögtön ne csatlakozzanak, s Britannia iránt sem forgott fönn kétség.

60. Itt Trebellius Maximus volt a helytartó, kapzsisága és aljas magaviseleté miatt megvetett és gyűlölt ember a hadsereg előtt. Az ellene táplált haragot tüzelte Roscius Caelius, a huszadik legio alvezére, a ki már régen viszálykodott vele, de most a polgárháború alkalmából hevesebben tört reá. Trebellius őt lázadással és a szolgálati fegyelem megrontásával, Caelius pedig azzal vádolta Trebelliust, hogy a légiókat kifosztotta s Ínségre juttatta; míg ezalatt az alvezérek ocsmány civódása következtében fölbomlott a had-seregben minden rend, s oly fokra hágott a viszálykodás, hogy még a segédhadak katonái is szidalmazták Trebelliust, a ki, miután a cohorsok és lovascsapatok is Caelius köré csoportosultak, magára hagyatva Vitelliushoz menekült. A tartomány azonban a consuli vezér eltávozása ellenére nyugodt maradt; a légiók alvezérei vezették a kormányt, egyenlő joggal, noha Caelius merészségénél fogva hatalmasabb volt.

61. A britanniai hadsereg csatlakozásával erő és segédeszközök dolgában roppant módon gyarapodva Vitellius, két vezért és két utat szemelt ki a háborúra: Fabius Valensnek meghagyván, hogy nyerje meg, vagy ha vonakodnék, dúlja föl Galliát és á cotti alpokon át tőrjön be Italiába; Caecina pedig a közelebb fekvő átjárón, a poenini gerincen szálljon alá. Valensnak adatott az alsó hadsereg válogatott legénysége az ötödik legio sasával s a cohorsok és lovas csapatokkal együtt mintegy negyvenezer fegyveres. Caecina FelsőGermaniából vezetett harmincezer embert, melynek magvát a huszonegyedik legio alkotta. Mindkettejük mellé adattak german segédhadak is, kikből Vitellius a saját csapatait is kiegészítette, követni akarván amazokat egész haderejével.

62. De a hadsereg és a főparancsnok csudás ellentétet mutatott föl. A katonák türelmetlenkedtek s kívánták a harcot, míg Gallia még remeg, míg Hispania tétovázik; a tél nem akadály, se a mihaszna béke ne okozzon késedelmet; be kell törni Italiába, elfoglalni a fővárost; polgári villongások idején mi sem nyújt nagyobb biztonságot, mint a sietés, midőn inkább tettre, mint megfontolásra van szükség. Ellenben Vitellius lustálkodott s uralkodó állását tétlen dőzsölésben s pazar lakmározással előre kiélvezte; már déltájban mámoros és a jóllakottságtól elnehezült, mialatt a katonák buzgalma és erélye mégis csakúgy teljesíti a vezér kötelességeit, mintha maga a főparancsnok áll mellettük, s a serényeket jutalommal, a gyávákat íjesztéssel serkentené. Rendben és figyelmesen várják az indulásra való jeladást, s Germanicus névvel ruházzák föl azonnal Vitelliust. Hogy Caesarnak nevezzék, megtiltotta mikor már győztes volt is. Bíztató jóslat gyanánt Fabius Valens s az általa vezetett sereg előtt épen az indulás napján mutatkozott egy sas, mely lassú szárnyalással azon irányban, merre a hadoszlop haladt, mintegy az utat mutatva, előttük röpült, és nagy távolságon keresztül folyvást hangzott az örvendező katonák lármája; oly nyugodt volt a nem félénk madár röpülése, hogy minden kétség nélkül nagy és szerencsés esemény előjeléül lehetett tekinteni.

63. A trevirek, mint szövetségesek, országába ugyan bizton vonultak be; de Divodurumban (a mediomatricusok városában), ámbár minden szívességgel lőnek fogadva, mégis valami hirtelen rémület lepte meg őket, s rögtönösen fegyvert ragadtak az ártatlan polgárság gyilkolására, nemhogy zsákmányolni vagy rabolni vágytak volna, hanem dühből s őrültségből s megmagyarázhatatlan ok miatt, a mi csak annál nehezebben volt orvosolható. Végül aztán a vezér kértére lecsilapodván, abba hagyták a polgárság irtását, de mégis mintegy négyezer ember mészároltatott le.
Most oly félelem szállta meg Gallia összes vidékeit, hogy a közeledő seregnek egész városok tisztviselőikkel könyörögve mentek eléje, az utak pedig térdre borúit asszonyokkal s gyermekekkel voltak lepve, s egyéb ily engeszteléssel igyekeztek elhárítani az ellenség haragját; mert habár nem volt háború, mégis kénytelenek voltak békeért esedezni.