logo

XXVII September AD

I. könyv - Kr. u. 69. (I. rész)

1. Servius Galba másodszori és Titus Vinius consulsága idejére esik művem kezdete. Mert az előbbi korszaknak a város alapítása óta nyolcszáz és húsz esztendeje alatt lefolyt történeteit sok író hagyta emlékezetben, mikor még a római nép viselt dolgairól egyenlő ékesszólással és szabadsággal lehetett beszélni. De az actiumi csata után, midőn a béke érdekében minden hatalmat egy kézbe kellett összpontosítani: eltűntek azok a nagy elmék, s egyszersmind meggyöngült az igazmondás is sokféle okból, először is a politikai életnek, mint most már idegenné vált dolognak, hiányos ismerete folytán, majd meg a hatalom uraival szemben nyilvánuló hízelgő-vágy avagy viszont az ellenséges érzület következtében. így a gyűlölet vagy meghunyászkodás közt egyik fél sem törődött az utóvilággal. Ám a történetíró önös hízelgésétől könnyen elfordul az ember; de a gáncsolás és irigykedés mindig figyelő fülekre talál. Mert a hízelgésre rá van ütve a szolgalelkűség vádbélyege, míg a rosszakarat a szabadelvűség hamis leple alatt jelenik meg.
Velem Galba, Otho és Vitellius se jót, se rosszat nem tett. Hogy társadalmi állásomat Vespasianus alapította, Titus gyarapította, Domitianus feljebb emelte: nincs miért tagadjam. De a ki a romlatlan igazság hívének vallja magát, senkiről sem fog se előszeretettel, se gyűlölettel szólni. Hogyha életemnek kedvez a sors, a boldogult Nervának kormányzását és Traianus uralkodását, ezt a bő és békés anyagot, öreg napjaim foglalkozása számára tartogatom, mint oly ritka szerencsés korszakot, a melyben az ember gondolhatja azt, a mit akar, és a mit gondol, szabad kimondania is.

2. Most megkezdem művemet: egy viszontagságokban gazdagé harcokban szörnyű, ellenséges viszályoktól dúlt, még a békében is véres korszak történetét. Négy császár pusztáit el fegyvertől; három polgárháború folyt le, még több a külföldön, sokszor együttesen is; kedvezőek keleten, szerencsétlenek nyugaton. Illyria lázadásban, Gallia tétovázó helyzetben, Britannia alig, hogy alávetve, már mindjárt magára hagyatott. Ránk támadtak a sarmaták és svévek népei; a dák kölcsönbe adott és vett csapásokkal tette híressé nevét; majd hogy a parthusok is fegyvert nem fogtak egy ál Nero bolond tréfája következtében. Végül pedig Italiát új, vagy századok hosszú sorozata után újból ismétlődő csapások sújtották le. Campania legtermékenyebb vidéke elpusztult vagy eltemetődött; a fővárost tűzvészek dúlták, megemésztvén a legrégibb templomokat; magát a capitoliumot polgárok kezei gyújtották föl. Megfertőzték a szent dolgokat is; nagyszabású paráznaságok.
A tenger tele száműzöttekkel, a sziklaszigetek vérrel föstve. Még kegyetlenebb dühöngés folyik a fővárosban; előkelő származás, gazdagság, visszautasított vagy viselt hivatal üldözésre szolgált okúi, és az érdemek legbiztosabb bére a végromlás. Az árulkodóknak gazságuknál nem kevésbé utálatos jutalma, midőn némelyik papi hivatalt és consulságot kapott hadi zsákmány gyanánt, mások pedig tiszttartói vagy befolyásos udvari állásokat nyertek, mindent a gyűlölet és rettegés örvényébe sodort magával. Gazdáik ellen a rabszolgák, véduraikkal szemben a szabadosok agyarkodtak, s a kinek nem volt ellensége, barátai buktatták meg.

3. De a korszak még sem volt annyira erényekben meddő, hogy szép példákat is ne hozott volna létre. Anyák követték bujdosó fiaikat, hitvesek követték férjeiket a száműzetésbe; elszánt rokonok, kitartó vő, még a kínoztatással szemben is makacsul állhatatos szolgák hűsége, s híres férfiak életének erőszakos vége, magának a végszükségnek bátor eltűrése s hasonló elmúlás a régiekéhez, kiknek halálát dicsőíti a történetírás. Az emberi dolgok sokféle esetein kívül égen és földön csudatünemények, figyelmeztető villámcsapások, jövendők jósjelei, vidámak szomorúak, rejtelmesek és nyilvánvalók. Mert soha borzasztóbb csapások s igazságosabb jeladások nem bizonyították a római népen, hogy az istenek nem törődnek a mi jólétünkkel, hanem csak a rajtunk való bosszúállásra gondolnak.

4. Mielőtt azonban szándékolt előadásomba fognék, jónak látok egy visszapillantást tenni, hogy milyen volt ekkor a főváros állapota, milyen a hadseregek hangulata, milyen a tartományok helyzete, mi volt az egész földkerekségen életerős, mi beteg; hogy így ne csupán az események folyását és kimenetelét, a mely többnyire véletlen, hanem alapját és okait is megismerjük. Nero halála, habár az öröm első rohamában szerencsének tűnt föl, úgy másfelől különféle érzelmeket keltett nemcsak a fővárosban a tanácsurak vagy a nép meg a városi katonaság körében, hanem az összes légiók és hadvezetők között is, mivel föltárult az egyeduralomnak az a titka, hogy Rómán kívül másutt is lehet államfő valaki.
A tanácsurak azonban örültek, hogy mindjárt korlátlanabbul élvezhetik a szabadságot az új és még távollevő császárral szemben; a lovagok előkelői osztoztak a tanácsurak örömében; a népnek épen maradt és a nagy családokkal kapcsolatban álló része, az elítéltek és javaiktól megfosztottak védencei és szabadosai ismét reményt tápláltak; míg ellenben a circushoz és színházhoz szokott piszkos csőcselék, vele együtt a leghitványabb rabszolgák, vagy a kik saját vagyonuk elherdálása után a Nero gyalázatának konyháján élősködtek, szomorkodnak és mohón lestek minden mende-mondára.

5. A fővárosi katonaság esküjénél fogva hosszú idő óta a Caesarokhoz volt kötve, s Nero föláldozására inkább mesterséges eszközök hatása alatt, mint saját jószántából volt rábírható. Miután pedig látta, hogy a Galba nevében ígért ajándékot nem adják meg neki, és hogy békében nagy szolgálatokra s jutalmakra nem nyílik annyi alkalom, mint a háborúban, meg hogy a légióktól csinált császár kegye már le van foglalva: hajlandóvá lesz a fölforgatásra, s azonfölűl is izgalomban tartaték Nymphidius Sabinus parancsnok bűnös fondorkodása által, ki magának akarta a főhatalmat megszerezni. Nymphidius ugyan rajta vesztett kísérletén, de bár vele a pártütés feje eltűnt, megmaradt mégis sok katonánál a
meggyőződés, s hallatszott elég szidalmazó szó Galba vénségéről és fukarságáról. Régebben dicsért és a katonák száján elhíresült szigorúsága aggasztá azokat, kik az ősi fegyelmet útálták, és Nérótól tizennégy évig úgy voltak szoktatva, hogy nem kevésbé szerették az uralkodók vétkeit, mint hajdan tisztelték erényeiket. Hozzájárult mindehhez Galbának a közjót tekintve, becsületes, de önmagára nézve kétes értékű az a mondása: „hogy ő a katonaságát szedi, nem veszi", mert egyéb körülmények nem álltak ezzel összhangzásban.

6. A tehetetlen vén ember tekintélyét aláásta Titus Vinius és Cornelius Laco, kik közűi amaz a leghitványabb, emez a leggyávább embereknek egyike volt, s a gazságaik által fölidézett gyűlölet Galbát terhelte, a kit erélytelensége miatt ők semmibe se vettek. Galba útja lassú és véres volt, megöleti Cingonius Varro kijelölt és Petronius Turpilianus volt consult; amaz, mint Nymphidius cinkostársa, ez mint Nero vezére, mind a ketten meghallgatás és védelem nélkül, úgyszólván ártatlanúl vesztek el.
A fővárosba való bevonulása, annyi ezer fegyvertelen katona lemészárlásának baljóslatú jegyében, még azokra is borzalmas hatást gyakorolt, a kik a gyilkolást végrehajtották. Miután a hispán legio is bevonult, a tengerészekből Nero által alakított legio pedig bent maradt: a város szokatlanul tömve volt katonasággal. Azonkívül is sok csapat volt még Germaniából, Britanniából és Illyriából, melyeket Nero soroztatott be s előre küldött a Kaspi kapukhoz az albánok ellen tervezett hadjárat céljára, majd pedig visszahívta volt őket Vindex lázadásának elnyomása· végett. Mindez a tömeg szertelen nagy anyagúi kínálkozott valamely fölforgató vállalkozás számára, és ha most még nem is hajlott rokonszenvével egy bizonyos személy felé: kész eszköze lesz annak, a ki mer.

7. Történetesen egy időpontban érkezett hír Clodius Macernek és Fontejus Capitonak megöletéséről. Macert, a ki kétségtelenül zavargást csinált Afrikában, Galba parancsára Trebonius Garutianus tiszttartó, Capitót pedig, ki hasonló terven törte a fejét Germaniában, még mielőtt parancs jött volna, a légiók alvezérei Cornelius Aquinus és Fabius Valens ölték meg. Némelyek úgy hitték, hogy habár Capito kapzsisága és kicsapongó élete miatt utálatos és megbélyegzett ember volt, mégis távol állt minden fölforgató gondolattól; de alvezérei, kik őt a háború eszméjének meg akarták nyerni, nem érvén nála célt, maguk koholták ki ellene a vádat és cselt; Galba pedig, akár lelki nemességéből, akár azért, hogy ne kelljen mélyebben kutatni azt, a min már változtatni úgy sem lehet, helybenhagyta eljárásukat.
Azonban mind a két gyilkosságot nagyon rosszul fogadta a közönség, s a mint a császár egyszer gyűlöletessé tette magát, azután akár jó, akár rossz tettei egyenlő ellenszenves fogadtatásra találtak. Mindent meg lehetett vásárolni; szabadosai túlkapók, szolgáinak körmei minden kínálkozó alkalmat megragadtak, s mivel urok öreg volt, annál jobban siettek, s így az új császári udvar megint csak a régi és csak oly súlyos bajokban sínlett, de nem talált hasonló mentségre. Galbának öregsége is gúny és utálat tárgya volt azok szemében, a kik Nero fiatalságához voltak szokva és a kik, a köznép ízlése szerint, testi szépségökre s alakjukra nézve állítják egymás mellé a két uralkodót.

8. Ilyen volt Rómában, az oly nagy népsokadalomban, a lelkek hangulata. A tartományok közűi Hispania élén Cluvius Rufus állt, egy szónoki tehetségű s a béke munkáiban otthonos, de a hadviselésben járatlan ember. Gallia le volt kötelezve a Vindex ellen tanúsított magatartásának jó emlékén fölül a római polgárjog újonnan nyert ajándékával és jövőre adókönnyítés ígéretével is. De a german hadseregekhez legközelebb fekvő gall városok, melyek nem részesültek ugyanazon kitüntetésben, sőt közülük némelyek még földjeiktől is meg lettek fosztva, egyenlő fájdalommal méregették a többieknek jutott előnyöket és a maguk károsodását.
A germaniai hadak — oly nagy erő birtokában veszedelmes tünet — aggódtak és haragudtak, egyrészről újonan aratott győzedelmökön büszkélkedve, más részről a miatti félelmükben, hogy előbb egy másik párt mellett buzogtak. Mert Nérótól csak habozva álltak el, s Verginius nem mindjárt szegődött Galba mellé, nem bizonyos, vájjon azért-e, mivel maga is vágyott volna a trónra, melyet, tudvalevőleg fölajánlott neki a hadi népe. Fonteius Capito meggyilkoltatásán még azok is, a kik nem panaszkodhattak miatta, méltatlankodtak. Miután Verginiust barátság színe alatt eltávolították tőlük, nem volt vezérük, s maguknak tettek szemrehányást a miatt, hogy nem bocsátják vissza, vagy talán még felelősségre is vonják.

9. A felső hadsereg nem becsülte alvezérét Hordeonius Flaccust, mint a ki vénség és lábának elgyengülése miatt tehetetlenné vált, s minden határozottság s tekintély hiányában még akkor sem tudott volna parancsolni, ha a katonaság nyugodt állapotban lesz; most pedig, mikor fékezni akarja őket, gyengesége csak annál nagyobb dühre gyúlasztja őket. Alsó Germania légiói hosszasabb ideig voltak consuli vezér nélkül, míg Galbától küldve oda nem ment A. Vitellius, Vitellius censornak és háromszoros consulnak fia, s ez elégnek látszott.
A britanniai hadseregben nem történt semmi zavargás, s valóban az összes polgárháborúk mozgalmai alatt sehol nem viselték a légiók kifogástalanabbul magukat; vagy azért, mert távol és az óceán által elválasztva voltak, vagy mert a gyakori hadjáratokban megtanulták gyűlöletüket inkább az ellenség ellen fordítani. Illyriában is nyúgalom honolt, ámbár a Nérótól fölhívott/ légiók, míg Italiában bizonytalan volt a helyzet, Verginiushoz fordultak követségek útján, de az egymástól messze térközökkel elválasztott két sereg, a mi csakugyan legüdvösebb szere a katonai hűség megőrzésének, se a bűntevésre, se erejük kifejtésére nem egyesült egymással.

10. Napkelet még nem mozdult. Syria és négy legio fölött Licinius Mucianus parancsolt, jó és rossz oldaláról egyaránt ismert ember. Fiatal korában neki adta magát a rangos barátságok hajhászásának; majd vagyona eltékozlása után ingatag talajon állva s mivel Claudius haragjától is kellett tartania: Ázsiának egy félreeső zugába vonultán oly közel állott egy száműzött sorsához, mint később a császári trónhoz. Érzékiség, férfias erély, nyájas modor és gőg, jó és rossz tulajdonságok vegyítve voltak benne. Túlságos kéjenc, ha alkalma nyílt rá; mikor pedig felocsúdott, nagyok voltak erényei; nyilvános életét dicsérték, de a mit zárt ajtók mögött tett, arról csak rosszat lehetett hallani.
Alárendeltjeire, a hozzá közelállókra, tiszttársaira különféle csábjaival tudott hatni, s olyannak tűnt föl, mint a kinek könnyebben menne császárságot osztogatnia, mint magának szerezni meg. A zsidó háborút Flavius Vespasianus, kit Nero tett vezérré, három légióval folytatja. És Vespasianus semmi vágyat vagy szándékot nem táplált Galba ellen, sőt fiát Titust küldi hozzá tiszteletének s hódolatának kijelentésére, ahogy a maga helyén el fogjuk mondani. A végzet titkos intézkedésére s hogy csudajelek és jóslatok által volt az uralkodás Vespasianusnak s fiainak szánva: csak fölemelkedése után gondoltunk.

11. Egyiptom és azon haderő fölött, mellyel féken tartatják, már a boldogult Augustus óta királyok helyett római lovagok gyakorolják a hatalmat. így látszott megoldhatónak az a föladat, hogy egy nehezen hozzáférhető, gazdag gabonatermő, babonás szokások és feslettség miatt egyenetlenkedő és ingadozó tartományt, mely nem ismer törvényt, nem akar tudni hatóságról, önkormányzattal lehessen rendben tartani. Most Tiberius Alexander kormányozta, egy bennszülött.
Afrika és a benne tanyázó legio Clodius Macer megöletése után akármilyen császárral beérte, a kisebbik urával tett tapasztalatok alapján. A két Mauritianát, Raetiát, Noricumot, Thraciát és azokat a tartományokat, melyekben tiszttartó parancsolt, a szerint, hogy melyik hadsereggel voltak szomszédosak, az erősebbel való érintkezés hajtotta barátságos vagy ellenséges táborokba. A fegyvertelen tartományok s első sorban maga Italia, mint minden elnyomásnak kész tárgya, majdan a háború árába voltak menendők. Ilyen volt a római állam helyzete, mikor Servius Galba másodszor és Titus Vinius consulok megkezdték az évet, mely rájuk nézve az utolsó s a birodalomra nézve is majdnem a végső lett.

12. Január elseje után néhány nappal a belgiumi tiszttartótól Pompeius Propinquustól levél érkezik, hogy a felső germaniai légiók esküjük megszegésével más császárt követelnek, de hogy lázadásuk enyhébb megítélés alá essék, a választás jogát a római tanácsra és népre bízzák. Ez a hír megérlelte Galba elhatározását az örökbefogadás iránt, melyről már rég tanakodott magában, meg a hozzá közelállókkal. E hónapokban bizonyára semmiről sem esett több szó a polgárság közt, mint erről a tárgyról, először azért, mivel szabad volt és vágytak róla beszélni, azután, mert Galba már fáradt öreg korra jutott.
Kevesen vezetnek érett megfontolás vagy hazaszeretet által; sokan dőre reménykedésből ezt vagy amazt, ahhoz képest, a mint baráti vagy védenci viszonyban álltak hozzá, jelölték ki önző híreszteléssel, (…) is bosszantására, a ki minél inkább gyarapodott napról napra befolyásban, ugyanazon arányban lett gyűlöletesebbé. Ugyanis barátainak dús gazdagság után lihegő vágyait csak fokozta Galba gyöngesége, mert egy erőtlen és hiszékeny ember mellett kevesebb veszéllyel s nagyobb jutalommal bíztat a vétkezés.

13. Az egyedurra való befolyáson Titus Vinius consul és Cornelius (…) osztozkodtak; de nem kisebb kegyben állt Icelus. Galba szabadosa sem, a kit mióta gyűrűvel lett megajándékozva, lovagi nevén Marcianusnak, hivtak. Ezek hárman nem értettek egyet, s kisebb dolgokban mindegyiknek maga felé hajlott a keze, de a trónutód kiválasztása tárgyában két pártra szakadtak. Vinius M. Otho mellett volt; Laco és Icelus egyetértőleg nem annyira bizonyos jelöltet pártoltak, hanem valaki mást. Galbának is volt tudomása Otho és Titus Vinius baráti viszonyáról, és a semmiről hallgatni nem tudók pletyka beszéde ipának és vőnek szánta őket, mivel Viniusnak özvegylánya volt, Otho pedig nőtlen.
Azt hiszem, hogy az állam érdeke is eszébe juthatott, mert hiába ruházták Néróról ő reá a főhatalmat, ha azt Othóra hagyja. Otho ugyanis gyermekségét könnyelműségben, fiatal éveit csintalanságokban töltötte, s Nérónak is azért volt kedveltje, mert kicsapongásaiban utánozni tudta. Ezért Poppaea Sabinát is, a császári ringyót, ő nála, mint bujálkodásai cinkostársánál helyezte el addig, míg nejét Octaviát le nem rázhatta nyakáról. Majd épen Poppaea miatt gyanút fogván Otho ellen, hivatali megbízás színe alatt Lusitania tartományba távolítá el. Tartományát meglehetős jól kormányozván, elsőül és nem habozva állott Galba pártjára, s míg a háború tartott, ő volt a környezetben a legnagyobb gavallér, s az örökbefogadás felől agyában rögtön megfogamzott reményt napról-napra hevesebben táplálta, pártolván őt sokan a katonák közül, s Nero volt udvara is iránta, mint hasonló természetű egyén iránt, mutatott hajlandóságot.

14 Galba azonban a germaniai fölkelés hírének vétele után, habár Vitelliusról még semmi bizonyos nem volt hallható, a fölött való aggodalmában, hogy vajon melyik hadseregnél fog törésre kerülni a dolog, s mivel még a fővárosi katonaságban sem bízhatott: az egyetlen mentő eszköznek vélte, az utódlás iránt teendő intézkedést.
Viniuson és Lacón kívül Marius Celsus kijelölt consult és Ducenius Geminus fővárosi elöljárót hívta magához, s előbb néhány szót ejtve a maga öreg koráról, parancsolja, hogy hívják elő Piso Licinianust, már akár a saját választása volt ez, akár — mint némelyek hitték — Laco sürgetésére tette, mint a ki Rubellius Plautus házában baráti viszonyt folytatott Pisóval, de ravasz módon úgy ajánlotta, mintha ő nem is ismerné, s a Pisóról való kedvező közvélemény csak nagyobb hitelt adott tanácsának. Piso M. Crassusnak és Scriboniának fia, tehát mind a kétfelől előkelő származású, arcára s tartására nézve régi szabású ember, helyes ítélet szerint szigorúnak, a kedvezőtlenebbül magyarázók bírálata szerint ridegnek tartaték. És épen jellemének ez az oldala tetszett az örökbefogadó atyának, bármily bizalmatlansággal tekintettek is arra ellenségei.

15. Galba tehát most, megfogván Piso kezét, körülbelül — mint mondják —így beszélt: „Ha téged én magánemberként curiai határozat alapján, a főpapok előtt, mint szokás, fogadnálak örökbe: nekem is örvendetes volna Cnaeus Pompeius és M. Crassus ivadékát hoznom be családi hajlékomba; s neked is díszedre válnék a Sulpius és Lutatius család dicsőségét csatolni nemességedhez. De most engem, a kit istenek és emberek egyetértő akarata hívott az uralkodásra, a re kitűnő szellemi adományod és a hazaszeretet indított, hogy a legfőbb hatalmat, melyért őseink fegyverrel harcoltak, háborúban elnyeri, közreműködésed nélkül ruházzam reád, dicsőült Augustus példáján indulván, aki nővére fiát Marcellust, azután vejét Agrippát, majd unokáit s végül mostohafiát Tiberius Nérót állítja maga után a legmagasabb polcra. Csakhogy Augustus saját családjában kereste utódját, én pedig az egész polgárságban, nem mintha nem volnának rokonaim és harctársaim, de mert magam sem utánjárással kaptam a főhatalmat, és szabad választásomnak legyen bizonysága az, hogy nemcsak saját rokonságomat tettem hátrább nálad, hanem még a tiedet is. Hiszen van neked testvéred, hozzád hasonló derékségű s idősebb nálad, a ki méltó is volna e kitüntetésre, ha téged többre nem tartanálak. Oly életkorban vagy, mely már az ifjúság szenvedélyein túlhaladt; életpályád olyan, melynek múltjára nem kell mentséget keresni. Eddig csak a balsorsot tűrted; ám a szerencse keményebb próbára teszi a lelket, mert a nyomorúságot elviseljük, míg a kedvező helyzet megront bennünket. A hűséget, szabadelvűséget, a barátságot, az emberi lélek e legfőbb javait, te ugyan egyenlő állhatatossággal fogod megőrizni; de mások igyekezni fognak hódolat színe alatt megingatni azokat. Betör hozzád a hízelgés, a mézes szó, és az igaz érzelem legrosszabb maszlaga: a maga hasznát néző önzés. Még ha én és te ma a legőszintébb módon beszélünk is egymással: mások inkább állásunkra, mint személyünkre vannak tekintettel; mert a fejedelemnek oly tanácsot adni, a minőt kellene, nehéz föladat; de bármily fejedelemmel szemben a színeskedést érvényesítni: könnyű dolog. “

16. „Ha a birodalomnak roppant teste egyetlen intéző nélkül tudna fennállni és egyensúlyban maradni, méltó volnék rá, hogy velem újra kezdődjék a köztársaság. De most rég oda fejlődött már a kényszerhelyzet, hogy se az én vénségem nem adhat egyebet a római népnek egy jó utódnál, se a te erőteljes karod mást, mint egy jó fejedelmet. Tiberius, Caius és Claudius alatt, úgy szólván, egy családnak öröksége voltak; hogy mi velünk megkezdődik a választás: az mintegy pótolni fogja a szabadságot, s a Júliusok és Claudiusok házának végződésével a legderekabb férfiakat az örökbefogadás fogja kiszemelni. Mert hogy valaki fejedelmektől származott és született: a véletlenség dolga, s nem nagy értéke van; ellenben a fiúvá-fogadás a szabad elhatározás ténye, s ha választani akarsz, a közvélemény helyeslése ad útmutatást. Álljon szemünk előtt Nero, a kit Caesarok hosszú sorával kevélykedőt, nem Vindex az ő támadásra képtelen tartományával, vagy én egy légiómmal, hanem a saját galádsága és kicsapongása rázott le az ország nyakáról, s nem is volt még eddig példa, hogy egy fejedelem így elítéltetett volna.
Mi, a kiket a háború és az emberek ítélete hívott el a trónra, bármily érdemesek legyünk is, mindig irigységtől leszünk kisérve. De azért ne ijedj meg, ha e megrendült világ mozgalmában két legio még nem nyugodott meg. Én sem léptem biztos állapotok terére, de ha híre megy az örökbefogadásnak: nem látnak legalább többé vénnek, a mit egyedül hánynak most szememre. Nérót a legrosszabbak mindig vissza fogják kívánni; nekem és neked arra kell ügyelnünk, hogy a jók is vissza ne kívánják. További intelmeket adnom nincs is most idején, s minden tanácsom teljesül, ha téged jól választottalak meg. A jó és rossz dolgok közt való választásnak leghasznosabb s legrövidebb útja: elgondolni, hogy mit helyeselnél vagy kárhoztatnál egy más fejedelem alatt. Mert itt nincs úgy, mint a királyoknak alávetett népeknél: egy uralkodó-ház, a többi pedig csak rabszolga, hanem oly embereknek fogsz parancsolni, a kik se a teljes szolgaságot, se a teljes szabadságot nem tudják elviselni. Galba ilyen és több efféle szavakat intézett ahhoz, a kit fejedelemmé tett; a többiek mintegy a tényt hagyták maguk helyett szólni.

17. Mondják, hogy Piso, kire mindjárt kezdetben mindenkinek figyelme és szeme irányult, a zavarnak vagy ujjongó örömnek semmiféle indulatját nem árulta el. Beszéde atyjával és császárjával szemben tiszteletteljes, magáról szerényen szólt; tekintetében s magatartásában mi sem változott, mintha inkább tudna, mint akarna parancsolni. Tanácskoztak azután a fölött, hogy a szószéken vagy a tanácsban, avagy a táborban hírdettessék-e ki az örökbefogadás. Úgy határozták, hogy a táborba fognak menni; megtisztelő lesz az a katonákra nézve, a kiknek jó indulatját amint vesztegetéssel és utánjárással keresni helytelen volna, úgy tisztességes eszközökkel megnyerni nem hiábavaló. Ezalatt a császári palotát körül vette a várakozó nép, türelmetlenkedve a nagy titoktartás miatt, s akik a nem hiteles alakban kiszivárgott híreket megcáfolták, még jobban növelték a kíváncsiságot.

18. A. január 10. zivataros napot, dörgések és villámlások s más égi fenyegető jelek mértéken túl megzavarták. De mindez, a mi régi idők óta útmutatásnak tekintetett a választógyülekezetek elnapolására, nem riasztja vissza Galbát, hogy a táborba ne menjen, akár mivel az ily esetleges dolgokra semmit sem adott, akár mivel a végzet határozata, bármennyire lett is előre jelezve, ki nem kerülhető. A katonák népes gyülekezete előtt parancsnoki rövidséggel kihirdeti, hogy örökbe fogadta Pisót Augustus példájára és azon katonai szokás szerint, a hogy egyik férfi a maga bajtársát maga mellé választani szokta. S nehogy az eltitkolt lázadást nagyobbnak higyjék, önként kijelenti, hogy a negyedik és huszonkettedik legio néhány kolompos izgatása következtében, de nem a puszta szavak és kiabálások határán túl, megtévedt, s rövid időn vissza fognak térni az engedelmességre. Beszédet nem toldotta meg semmi csábítással vagy jutalommal. Mégis a tribünök, centuriók és a legközelebb álló katonák szívesen hallott választ adnak, míg a többieket levertség és hallgatás fogta el, a miért még a béke alatt is szükségképen szokásos pénzajándékot most a háborúban tagadják meg tőlük. Bizonyos, hogy a fukar vén ember meg-nyerhette volna szívókét bármily csekély adománnyal is, de ártott magának régies szabású ridegségével és túl szigorával, melyet ma már nem vagyunk képesek elviselni.

19. Majd a tanács előtt sem beszélt Galba tetszősebben, vagy hosszabban, mint a katonaság előtt. Piso fölszólalása megnyerő volt; jól is fogadták a tanácsurak, sokan meggyőződésből, sőt túlozva azok, a kik nem óhajtották; a többiek is s legtöbben, a kik önös céljaikat, a közérdekkel nem törődve, tárták szem előtt, előzékeny meghunyászkodással. És a következő négy nap alatt, mely az örökbefogadás és a gyilkosság közt lefolyt, Piso nem is szólt, se nem tett többé semmit a nyilvánosság előtt. Minthogy a germaniai pártütésről napról-napra sűrűbb hírek érkezének, és a polgárság minden újdonság befogadására és elhivésére könnyen hajlott: elhatározták a tanácsurak, hogy a germaniai hadsereghez követek küldessenek. Tanakodtak titkon, vajon ne utazzék velők Piso is, a ki ott nagyobb tekintéllyel fogja képviselni a tanács akaratát s magának meghozza onnan a császárjelölt méltóságát. Indítványozták, hogy Laco, a testőrség parancsnoka is menjen vele, de az elhárítja magáról a megbízatást. A küldöttség összeállítása is (mert a tanács Galbára bízta kiválasztásukat) visszataszító látványt nyújtott a sokféle ingadozás miatt; némely, választottak kimentették, mások helyettesítették magukat, egyik maradni, másik menni vágyott, ahhoz képest, amint kit-kit a félelem vagy a remény hajtott.

20. Nagyon sürgős gondot okozott a pénzhiány, s midőn mindenfelé segélyforrás után kutattak, legjogosabbnak tűnt föl oda nyúlni érte, a honnan a szükség származott. Nero kétezerkétszázmillió sesterciust tékozolt el ajándékozásokra. Galba elrendelte, hogy a megajándékozottak egyenkint fölhívassanak, úgy, hogy az adomány tizedrésze kinek-kinek meghagyatik. De azoknak birtokában alig volt már meg tizedrésze a kapott ajándéknak, mivel az idegen eredetű pénzt ugyanazzal a tékozló kedvvel pazarolták el, mint a tulajdonukat, s épen a legfalánkabb és romlottabbaknak közülök nem maradt földjük vagy tőkéjük, legfeljebb csak a bűnös életük folytatására szükséges eszközeik.
A végrehajtással harminc római lovagot bíztak meg, új fajta hivatal, mely a vele szemben kifejtett ellenállás, meg a sok munka miatt terhes volt; mindenfelé megjelenik a lándzsa meg az osztó, s az egész várost fölzavarja a törvényes eljárás. És még sem volt nagy az öröm a fölött, hogy a kiknek Nero ajándékot adott, épen oly szegényekké lettek, mint azok, a kiktől elvette a vagyont. E napokban négy tribün bocsáttatott el a hadi szolgálatból: a testőrségtől Antonius Taurus és Antonius Naso, a városi cohorsoktól Aemilius Pacensis, s az éjjeli őrségtől Julius Fronto. De ez nem volt orvosszer a többiekkel szemben, csak a megfélemlítés kezdete, mintha csellel s ijedségből dobnának ki egynéhányat, mikor valamennyi gyanús.

21. Othót az alatt, mivel a rendezett viszonyok közt semmi jóra nem nyílt kilátása, ellenben a zavarosban remélhette terveit megvalósíthatni, minden egyaránt előre sarkalta: fényűző életmódja, mely még egy fejedelemnek is terhes lett volna; pénztelensége, mely még egy egyszerű magánember által is alig lett volna elviselhető, Galba elleni haragja, Pisóra való irigysége. S mivel nagy volt a dicsvágy a, úgy mutatja, mintha rettegne is, „hogy ő rá már Nero is féltékeny volt, s nem szeretne bevárni egy új Lusitaniát s egy második száműzetés képében adandó hivatalt. Gyanús mindenkor és gyűlöletes az uralkodók szemében az, a kit a trónhoz legközelebb állónak tartanak.
Ártalmára volt az neki az öreg fejedelemnél is, még inkább fog ártani a fiatalnál, a ki szilaj természet s elvadult a hosszú száműzetés alatt. Lehet, hogy megöleti Othót; minélfogva cselekedni és merni kell, míg Galba tekintélye inog, a Piso pedig még nincs megerősödve. Az átmeneti idő alkalmas a nagy vállalatokra, s nem szükséges tétovázni, mikor vészesebb a tétlenség, mint a vakmerő elszánás. A halálban, mely természetnél fogva mindenkinek egyenlő osztályrésze, csak az utódok feledése vagy dicsőítése tesz különbséget, s ha ártatlanra és bűnösre ugyanaz a végsors vár, úgy a bátor férfinak méltóan kell meghalni tudnia?

22. Otho lelke nem volt testéhez hasonlóan elpuhulva, s bizodalmas szabadosai és szolgái, romlottabbak, mint egy magánember házában szoktak lenni, Nero udvarát, kicsapongásait, szerelmi viszonyait, házasságait és a többi királyi bűnöket ragyogtatták vágyakozó szeme előtt, hogy az mind az övé lesz, ha merészen nyúl feléjük, s pirongatták, hogy tétlenségével mindazt másra engedi szállni. A csillagjósok is sürgetik, állítván, hogy új mozgalmat és Othóra nézve szerencsét hozó esztendőt olvasnak ki az égi testek állásából. Oly emberfajta ez, mely hűtlen a hatalmasok iránt, megcsalja a reménykedőket, s melyet a mi fővárosunkból mindegyre kitiltanak, s mindegyre megint befogadják őket.
Poppaea sok csillagjóssal, fejedelmi házasságának e leghitványabb eszközlőivel, tartott fönn titkos összeköttetést, kik közűi Ptolomaeus, Othó kísérője Hispániában, azt jövendölte neki, hogy Nérót túl fogja élni, s miután a következmény igazolta szavát, támaszkodva azoknak számítására és szóbeszédére, a kik Galba vénségét és Otho fiatalságát összehasonlítgatták, meggyőzte urát arról, hogy ő fog elhivatni a főhatalomra. Otho azonban e jóslatokat úgy vette, mintha tudományból és a végzet intelméből származnának, mert az emberi lélek hajlandó örömestebb hinni a titokszerűségben. Segítette ebben Ptolomaeus, ki most már bűnre is izgatta őt, melyhez az olyan természetű vágyódástól nagyon könnyű az átmenetei.

23. Bizonytalan azonban, hogy a .bűntettre való maga-elszánása rögtönösen jött-e; mert a katonák vonzalmát a trónöröklés reményében vagy a gaztett előkészítése végett már rég kereste, midőn úton, menetelés közben, a pihenő-helyeken a legöregebb katonákat nevükön szólítja, s Nero kíséretében való együttlétük emlékére bajtársaknak nevezi őket; egyiket fölismerte, másik után kérdezősködött; pénzzel vagy pártfogással segített rajtok, közben gyakran ejtvén el Galba ellen valami panaszt vagy kétértelmű mondást s egyebet, a mivel meg lehet zavarni a közember fejét. A fáradalmas utak, a szűk élelmezés, a kemény parancsszó rossz kedvre hangolta őket, midőn szokva voltak Campania tavaihoz s Achaia városaihoz hajókon menni; most pedig a Pyréneken és Alpokon s mérhetetlen hosszú utakon fegyver alatt kellett átküzdeni magukat.

24. A katonáknak már is forrongó lelkét mintegy tűzcsóvával lobbantja lángra Maevius Pudens, Tigellinus bizalmasainak egyike. Ő a legizgékonyabb fejű, üres erszényű és új dolgokra vaktában vágyódó embereket magához csábítja, lassankint annyira ment, hogy valahányszor Galba Othónál ebédelt, az őrizetre rendelt csapatnak lakomapénz címén fejenként száz sesterciust osztott ki; s mintha ez hivatalos ajándék volna, Otho egyeseknek titokban adott jutalmakkal is megtoldta még azt, s általában oly határtalanúl űzte vesztegetéseit, hogy Cocceius Proculus futárnak, ki egy birtokrész miatt pörben állt szomszédjával, megvevén pénzen a szomszéd földjét, ajándékul adta azt. Mindez a parancsnok nembánomsága mellett történhetett meg, a ki bármely akár nyilvánvaló, akár titkos dolog fölött szemet szokott hunyni.

25. Most azonban szabadosai közűi Onomastust bízta meg a tervbe vett bűntény végrehajtásával, a ki Barbius Proculust, futárparancsőrtisztet és Veturius segédtisztet, miután különféle együtt beszélgetésükből ravasz és merész emberekül ismerte föl őket; jutalommal és ígéretekkel lekötelezi, pénzt is ad nekik, hogy azzal többekhez is férkőzhessenek. Két csapatbeli katona vállalkozott tehát arra, hogy a római birodalom uralmát másra ruházzák, és át is ruházták.
A gaztettbe csak kevesen voltak beavatva; a többieknek feszült várakozását különböző módokon fokozzák, a katonák közt a kolomposokat azzal, hogy Nymphidius adományai miatt gyanúban állanak, míg a tömeget s a többieket a katonai jutalompénznek annyiszor való elhalasztása emlegetésével tartják haragban és elkeseredésben. Voltak olyanok is, a kiket Nero emléke és a korábbi rakoncátlanság után való vágyódás ingerelt. Általában pedig mindannyijokat aggasztá a katonai szolgálat megváltoztatásától való félelem.

26. Meglepte ez a ragály már a légiók és segédhadak megzavart elméjét is, miután elterjedt a hír, hogy a germániái sereg hűsége ingadozik. És a rosszra hajlók közt a lázadás, a még érintetlenül maradtak közt is a titkolózás, annyira elő volt készítve, hogy január 14-én a vacsoráról hazatérő Othót magukkal ragadják, ha az éjszaka bizonytalanságai, az egész városban elszórva fekvő katonai laktanyák, és az ittas emberek egyetértésének nehézségei vissza nem riasztják őket szándékuk kivitelétől. De nem a közérdekkel való törődés vezette őket, melyet józan állapotukban is a császár vérével készültek bemocskolni, hanem attól féltek, nehogy a sötétben, ha a Pannoniai vagy germán hadseregből valakivel találkoznának a katonák, azt a legtöbb előtt személyesen nem ismert Otho helyett fogják el. A lázadásnak már-már kitörő jelenségeit a beavatottak visszafojtották; egy és más dologról Laco Galba füle hallatára gúnyos megjegyzést tett, mivel nem ismerte a katonák hangulatát, s a legokosabb tanácsnak is, melyet nem ő adott, ellene volt, s a hozzáértőkkel szemben makacsul viselkedett.

27. Január 15-én, mikor Galba Apollo temploma előtt áldozással foglalkozott, Umbricius az áldozatnéző úgy nyilatkozók, hogy az áldozati barom belrészei baljeleket mutatnak, és hogy házi ellenség részéről fenyeget veszedelem. Hallván ezt Otho, a ki ott közelben állt, ellenkezőleg örvendetesnek és a saját terveire nézve szerencsésnek magyarázta a jeleket. Nem is sokkal ezután jelenti neki szabadosa Onomastus, hogy várnak reá az építőmester és a vállalkozók, a mi megbeszélés szerint annak jelzésére szolgált, hogy a katonák már gyülekeztek és az összeesküvés készen van. Távozásának oka felől megkérdezve Otho, azt a mesét adta válaszúi, hogy egy majorságot akar megvenni, mely ócskasága miatt gyanús, s azért előbb meg kell vizsgálnia. Azután szabadosára támaszkodva, Tiberius házán keresztül a Velabrumra s innen az arany mérföldkőnél Saturnus templomáig megy. Ott huszonhárom futár császárul üdvözölte, s midőn az üdvözlők csekély számától megijedt, hamarosan hordszékbe ültetik s kirántott kardok közt viszik magukkal. Útközben körűl-belűl ugyanannyi katona gyülekezik még köréje, némelyek mint beavatottak, sokan kíváncsiságból; egy részük kiabálva és örvendezve, mások csöndben, a sikerből akarván majd bátorságot meríteni. 

28. A tábori őrség parancsnoka Julius Martialis tribün volt, a ki a váratlan bűntény nagyságától megrémülve, vagy attól félvén, hogy a tábor széliében meg van vesztegetve, s ha ő ellenszegül, halnia kell: a legtöbbek előtt oly színben tűnt föl, mintha részes volna a dologban. A többi tribün és centurio is inkább választotta azt, a mi nyilván állott előtte, szemben a kétség és tisztességgel; s úgy alakult a közhangulat, hogy a leggaládabb tettre csak kevesen vállalkoztak, többen akarták és mindnyájan engedték megtörténni.

29. Eközben Galba nem tudja még semmiről, áldozattal foglalkozott, s esdekléssel fárasztja a már más császárt kegyelő isteneket, midőn megjön a hír, hogy egy senatort, nem tudni melyiket, majd hogy Othót, sietve viszik a táborba. Egyszerre aztán az egész városból érkeztek emberek, kik ahhoz képest, hogy mit láttak, hol félelmükben nagyítva, hol meg a valóságnál is kevesebbre téve, adták elő az eseményeket, még most sem feledkezve meg a hízelgésről. Tanakodván tehát, jónak látszott kipuhatolni annak a cohorsnak a gondolkozását, mely a palotában őrségül állomásozott, s hogy ne maga Galba végezze ezt, a kinek tekintélyét erősebb segélyre kellett csorbítatlan fenntartani.
A palota lépcsőjéről Pisó szólt az oda hívott emberekhez ilyképpen: „Hatodik napja, bajtársaim, mikor nem is sejtve az eljövendőket, s akár kívánatos legyen ez a név, akár félelmetes: trónutódul fogadtattam föl. Legyen ez családunknak, legyen az államnak végzete: a ti kezetekben van letéve a dolog, nem mintha valami szomorúbb esettől kellene félnem magamra nézve, a ki a balsorsot tapasztalásból ismervén, megtanultam, hogy a szerencse sem jár kevesebb veszéllyel. Atyámnak, a senatusnak, sőt a birodalomnak sorsát sajnálom, ha ma vesznünk, vagy a mi a jó ember előtt csak oly siralmas, ölnünk kellene. A legutóbbi válságnál vigasztalásúl szolgált az, hogy a fővárosban nem folyt vér, és az átmenet viszály nélkül történt, s úgy látszék, hogy az örökbefogadás által gondoskodva lett arról is, hogy Galba után se legyen alkalom a háborúságra."

30. „Nem igényiek magamnak se kitűnőséget, se valami meghunyászkodást, mert nincs szükség az Othóval való összehasonlításnál erényekre hivatkozni. Bűnei, melyeken kívül egyébbel nem is dicsekedhetik, tönkre tették az egyeduralom tekintélyét, még mikor a császárnak barátja volt is. Avagy külsejével és magatartásával, vagy talán azzal az asszonyos cifrálkodásával szerzett volna érdemet a császári trónra? Csalódnak azok, a kiket a bőkezűség álarca alá bujtatott pazarlása elszédít: mert vesztegetni tud, de ajándékozni nem fog tudni. Fajtalankodáson, dőzsölésen, asszonyok társaságán töri csak a fejét; ezeket tekinti a fejedelmi méltóság jutalmainak, melyekből majd a kéjt és élvet magának veszi ki, a szégyen s gyalázat pedig az összeségnek osztályrésze lesz. Mert sohasem gyakorolta még valaki a gonoszság útján szerzett hatalmat tisztességes módon.
Galbát az egész világ egyező akarata tette császárrá, engem, veletek egyetértve, Galba. Ha az állam és annak tanácsa meg a nép mind csak üres név: úgy a ti dolgotok, bajtársaim, hogy uralkodót ne a legrosszabbak válasszanak. Légiók lázadásáról vezéreik ellen hallani lehetett itt és ott; de a ti hűségtek és híretek mocsoktalan maradt mind e mai napig. Nero is titeket hagyott cserben, nem ti Nérót. Harmincnál kevesebb szökevény és lázadó, a kiknek senki nem engedné meg csak a maguk centurióját vagy tribunját is választaniok, fogja most adományozni a császárságot? Megengeditek e példát és belenyugvástokkal közössé teszitek a bűnt? Átterjed ez a féktelenség a tartományokra is, s a gazság következménye mi ránk, a háborúé ti reátok fog hárulni. Nem is adnak nagyobb bért a fejedelem meggyilkolásáért, mint amilyet az ártatlanok kapnak, s az ajándékpénzt tőlünk hűségtekért épen úgy megkapjátok, mint másoktól a gaztettért. “

31. A futárok szétszaladtak, de a cohors többi része nem foglalt el visszautasító állást a szónokkal szemben, s mind zavaros viszonyok közt lenni szokott, fölragadja a hadi jelvényeket, inkább csak véletlenül s még minden világos szándék nélkül, nem a hogy később hitték: rossz célzattól és színleg. Celsus Mariust is elküldték az illyriai hadseregből kiválasztott csapathoz, mely a Vipsaniusféle csarnokban tanyázott. Amulius Serenus és Domitius Sabinus elsőrendű centurióknak meghagyatott, hogy a germán katonákat hívják elő a szabadság istennője templomának udvarából.
A hajóhadi katonák légiójában nem bíztak, mivel az föl volt bőszűlve a bajtársain esett vérengzés miatt, kiket Galba mindjárt bevonulásakor lemészároltatott. A testőrcsapatok táborába is elmennek Cetrius Severus, Subrius Dexter és Pompeius Longinus tribünök, hogy ha a még csak kezdődő s meg nem erősödött lázongást jobb tanácsukkal meg tudnák fordítani. Subrius és Cetrius tribunokat fenyegetéssel fogadják a katonák, Longinust pedig kezükkel ragadják meg s lefegyverzik, mivel nem katonai minőségében, hanem mint Galba barátainak egyike jelent meg, s mint a császárnak híve, gyanús volt a pártütők szemében. A hajóhadi legio minden tétova nélkül csatlakozik a testőrökhöz; az illyr hadsereg válogatottjai Celsust mellének szegezett dárdáikkal riasztják vissza. A germán zászlóaljak soká ingadoztak; nem érezték még jól magukat s békés hangulat-ban voltak, mivel Nérótól Alexandriába küldetvén, mikor onnan a hosszas hajózásban kimerülve visszatértek, Galba kiváló gondos ápolásban részesítő őket.

32. Az összes köznép betölti már a császári palotát, s rabszolgákkal összekeveredve, sokhangú kiabálással követelték Otho kivégeztetését és az összeesküdtek halálát, mintha circusban vagy színházban kívánnának valamely játékot. Nem is volt szavukban se ítélet, se igazság, mivel ugyanő napon majd hasonló vetélkedéssel fogják az ellenkezőt követelni: csak abból a hagyományos szokásból tették, mely bárminő fejedelmet szertelen hízelgéssel és üres tüntetéssel üdvözöl. Ezalatt Galba kétféle tanács közt állt határozatlanul.
Titus Vinius javasolta, hogy „maradjon házán belül, hogy rabszolgákat kell felállítani ellenük, meg kell erősíteni a bejáratokat s nem menni a dühöngök közé; engedjen időt a rosszaknak a meg-bánásra, a jóknak, hogy összeszedjék magukat. A gonoszság rohamosan kerekedik felül, míg a jó gondolat lassan érik; s végre is oda menni, ha helyesnek látszik, később is éppen úgy lehet; de ha megbánja az ember, a visszatérés már másnak hatalmában van.

33. A többiek a gyors tettet látták helyénvalónak, mielőtt a még kevesektől kezdeményezett erőtlen összeesküvés megnőne. „Maga Otho is remegni fog, a ki lopva távozván s a még semmiről tudomással nem bírók közé menvén, most az időt tékozlók habozásából s tétlenségéből tanulja meg, hogyan kell császárt játszani. Nem szabad bevárni, míg a tábor megnyerésével a köztérre vonul és Galba szemeláttára a capitoliumra hág föl, mialatt a kitűnő hadvezér vitéz barátaival együtt egész a kapu és küszöb aljáig elzárja házát, hogy abban ostromot álljon ki. És a rabszolgákban is nagyon jelentékeny segélyre lehet találni, ha egy oly nagy tömeg egyetértése meg az első föllobbanás — a mi legtöbbet ér — lelohad. A becstelenség egyúttal biztonságot sem nyújt; vagy ha bukni kell: nézzünk szembe a válságos pillanattal. Ez lesz Othóra is gyalázathozó, nekünk pedig tisztesség. “ Mikor e véleményt Vinius ellenzi, Laco fenyegetőleg förmedt rá; Icelus pedig szította a tüzet, makacsul táplálván a maga személyes gyűlöletét a közveszedelem előidézésére.