logo

XXVIII Novembris AD

Történeti és politikai felfogása

Művei alapján megrajzolhatjuk Tacitus jellemét, gondolkodásmódját, történeti és politikai felfogását. Valamennyi írásából kiviláglik, hogy a római arisztokrácia hü képviselőjeként borongós nosztalgiával tekintett vissza a köztársaság korára, amikor az állam élén az arisztokrácia, vitázva és harcolva egymás ellen, a szabadság, az erény érvényesítése, a fegyelem, az ésszerűség és az állhatatosság jegyében biztosítani tudta Róma felemelkedését, sorozatos győzelmeit és hódításait.
Szerinte csakis az arisztokrácia lehetett a hatalom igazi letéteményese. Ezért ennek egykori magatartása büszkeséggel töltötte el, de megvetést érzett a korabeliek meghunyászkodásával, hízelkedésével és öncélúságával szemben. Kora erkölcsi romlottsága, a hatalom birtokosainak visszaélései, a senatori rend szolgai határozatlansága, a hadvezérek és a császárok szűkkeblűsége, képmutatása, mértéktelen önzése kilátástalanságot, kelletlen belenyugvást váltott ki belőle, s csak pillanatnyi fellobbanásként ismerte el a megújhodás lehetőségét, mint például a szabadságnak Nervával kezdődő hajnalhasadásában. De talán ebben is csalódott, amire abból következtethetünk, hogy a „jelenkor áldásainak bizonyságát-" elmulasztotta megörökíteni.

Arisztokratikus felfogásából következett, hogy a római nagyság egyedüli képviselőiként a senatori és a lovagi rendet ismerte el. Ha egyesek a rabszolgák vagy a szabadosok sorából jutnak a hatalomhoz, azok Tacitus szerint az ügyeket nem megfontoltan, a birodalom javát tartva szem előtt intézik, hanem szeszélyes ravaszkodással párosuló kegyetlenséggel csak arra törekszenek, hogy a hatalmat megtartsák és megmaradjanak a még szeszélyesebb uralkodóik kegyében. A hatalom és az önkény tobzódása ellenére e korban is talál nagy embereket, mint amilyenek apósa, Agricola vagy a kényszerű halált méltóságteljesen vállaló Seneca, Thrasea és mások voltak.
Történeti felfogásában érvényesülnek mindazok a vonások, amelyek az antik, főként a római történetírást jellemzik. A történelem a nevelés egyik legfontosabb eszköze, mert gyakorlati példákat nyújt a politikai élet vezetői számára, és egyetlen módszer, amely mások példájából merítve, elviselhetővé teszi a sors viszontagságait. A példamutatás fontossága mindegyre felmerül Tacitus valamennyi művében. Ő is hangoztatja: bölcs dolog mások tapasztalatából tanulni meg a számunkra is előnyössé válható leckét, hiszen a „többség mások tapasztalatából okul". (Annál. IV. 33.)

A történetíró feladata ugyanakkor nemcsak az események feljegyzése, a genealógiák számbavétele, a patriotizmus fejlesztése, az érdemes cselekedetek megörökítése; a történelem ennél több: pálca a zsarnokok részére, amely azáltal fékezi meg a bűnt, hogy az utókor számára írásba foglalja. „Az évkönyvek elsőrendű feladatának vélem idézzük ismét vallomását -, hogy az érdemeket ne borítsa el a hallgatás, és hogy a hitvány szavaknak s tetteknek félniük kelljen az utókortól és a becstelenségtől. (Annál. III. 65.)



Borzsák István

.