logo

XXVIII Novembris AD

Tacitus művei.

Már betöltötte a negyvenedik életévét, amikor 98-ban közreadta az első műveit (Beszélgetés a szónokokról, Agricola). Feltehető, hogy az anyagot ezekhez már korábban gyűjteni kezdte, de a császári önkény miatt bölcsebbnek tartotta, ha szabadságszeretetét nem hozza nyilvánosságra.
A kettő közül a Beszélgetés a szónokokról Dialogus de oratoribus tekinthető első művének. Mivel stílusa különbözik történelmi műveinek előadásmódjától, részletező, hömpölygő körmondatai pedig Ciceróra emlékeztetnek, egyesek nem tartották az ő írásának. Ifj. Plinius tanúságtétele, valamint a kéziratokból leszűrhető következtetés kétségtelenné teszi tacitusi voltát.

A Beszélgetés 74-re keltezhető. Főszereplői a szerző egykori mesterei: Curiatus Maternus neves költő és szónok, Marcus Aper, a korabeli retorika híve és Vipstanius Messala, aki a köztársasági ékesszólást dicsőíti. A szellemes beszélgetésből az a tanulság bontakozik ki, hogy az ékesszólás ideje lejárt, mert az csak a szólásszabadságot biztosító köztársaság talaján virágozhatott, a principatus ugyanis megváltoztatta a közéleti formákat, a nevelés célkitűzéseit és a szónokkal szemben támasztható igényeket, egyszóval felszámolta a szónoklat természetes feltételeit. Azok tehát, akik a szabad művészeteket gyakorolják, jobban teszik, ha más téren keresnek érvényesülést. Ezért fordul Maternus a költészet, Messala pedig a régiségek felé, s talán Tacitus, aki a beszélgetésen mint figyelmes hallgató szintén részt vett, magának is érveket talált arra, hogy az ékesszólásról a történetírásra térjen át.

Formailag a Beszélgetés a szónokokról valóban különbözik Tacitus későbbi műveitől, ám Augustus utódainak principatusában ugyanazokat az árnyoldalakat: az erkölcsi romlottságot, az igazi kultúra hiányát, a nevelés elsatnyulását és az életre ránehezedő politikai zsarnokságot láttatja meg, még ha ecsetelésében könnyedebb, kevésbé drámai és nem hatol olyan mélyre, mint történeti munkáiban.
Az Agricolát De vita et moribus Iulii Agricolae -, a római irodalomnak ezt az igazi remekművét szintén 98-ban adta közre. A munka életrajz, dicsőítő irat, néprajzi és földrajzi ismeretek tára, politikai helyzetelemzés és politikai tiltakozás, egyszóval sokszínű, mégis egységes alkotás. Benne Tacitus egyszerre mint lélekelemző, jellemábrázoló író, mint szónok, a politika-, a hadés az intézménytörténet jó ismerője mutatkozik be. A könyvről maga csak ennyit mond: „ ... ez a könyv, melyet apósom, Agricola tiszteletére szántam, a rokoni kegyelet megvallásával vagy dicséretre, vagy elnézésre számít." (Agr. 3.)

Tacitus Agricola iránti tisztelete nem anynyira a formális rokoni kapcsolatokból táplálkozott, mint inkább annak felismeréséből, hogy apósa ebben „a sorsfordulatokban és szörnyű eseményekben gazdag korszakban" megmaradt az igazi római arisztokráciához méltó erkölcsi magaslaton, és tetteivel tanúsította, hogy az ősi virtus ilyen időkben is érvényesíthető. Éppen e magatartásával vált Agricola a történetíró mintaképévé.
Szerkezetileg a mű három részre oszlik. Az elsőben (1-9. fejezet) Domitianus korának, valamint az előző időszaknak fojtó légkörét vázolja fel, amikor nemcsak hogy üldözték a szerzőket, de nyilvánosan el is égették a könyveiket, Itáliából kikergették a filozófia tanítóit, száműzték a szépművészeteket, és látni engedték, „meddig terjedhet a szolgaság". Ám végre Nerva császár uralkodásával felvirradt a boldog század hajnala, és a szerző hozzákezdhetett megírni egy nagy ember életét.

A második rész (10-38.) ismerteti Britannia föld és néprajzi viszonyait, a korábbi hódítások történetét, Agricola kormányzói tevékenységét, hódításait és fontosabb intézkedéseit; az utolsó (39-46.) a hadvezér visszahívását, a császár irigységét, bizalmatlanságát és színlelt jóindulatát, valamint Agricola bölcs mértéktartását írja le.
Ez az aránylag rövid irodalmi és történelmi munka magán hordja a szerző alkotó tehetségének csaknem valamennyi jellemző vonását: a lélektani elemzés mélységéhez a hős jellemének tényekkel ábrázolt plaszticitása járul, a stílusalakzatok gazdagsága és változatossága az általános igazságok tömör megfogalmazásával párosul. Mindez Thuküdidész szavaival „örök kinccsé ktéma ta aei teszi Tacitusnak ezt a művét.

Tömör megfogalmazására hadd idézzünk néhány példát: „Korántsem téved mindig a szóbeszéd: néha választ is" (9.); „A sikert mindenki magának tulajdonítja, a vereséget egynek rója fel" (26.); „Emberi tulajdonság gyűlölni, akit megbántottunk (42.); „Engedelmességre be vannak törve, de arra még nem, hogy szolgáljanak" (13.) stb.
Tartalmilag és formailag Tacitus legtökéletesebb művének mégsem ezt, hanem a német történelem „aranykönyvének" is nevezett Germciniát teljes címén a De origine, situ, moribus ac populis Germanorum-ot tartják. Ezt is 98-ban jelentette meg. Szerkezetileg két részre oszlik: az elsőben Germania természeti feltételeit, lakóinak társadalmi, politikai, hadi és vallási viszonyait, foglalkozását, életmódját tárgyalja, a másodikban külön-külön foglalkozik az egyes törzsekkel, és felvázolja a germánok és a rómaiak közötti harcok történetét.

A munka célját többféleképpen ítélik meg. Egyesek moralizáló írásnak tartják: a szerző szembe akarja állítani a germánok egyszerű, természetes életét, becsületességét és vitézségét a korabeli római társadalom elpuhultságával és romlottságával. Mások előtanulmánynak tekintik későbbi történelmi műveihez. Úgy vélik, hogy anyaga tetemes felszaporodása késztette a szerzőt arra, hogy előtanulmányait külön könyvben jelentesse meg.
Mindkét feltevés indokolható, mégis a legkézenfekvőbb célkitűzésnek az látszik, hogy Tacitus fel akarja hívni a rómaiak figyelmét arra az egyre növekvő veszedelemre, amely e nyers erőtől duzzadó nép részéről fenyegeti a birodalmat: „Hatszáznegyvenedik évét élte városunk jelenti ki -, mikor Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől Traianus császár második consulságáig számolunk, körülbelül kétszáz év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése. E hosszú idő folyamán sok volt mindkét részről a veszteség.

A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság." (Germ. 37.) Hogy a germánok sem arattak győzelmet, az távolról sem tulajdonítható a római hősiességnek, hanem főként a törzsek között folyó szüntelen harcoknak.
Tacitus nem tagadja meg rómaiságát, s a hódító politika képviselőjeként e viszályokban látja Róma megmenekülését: „Maradjon meg, kívánom, s tartson tovább a törzsek között, ha már nem az irántunk érzett szeretet, hanem legalább egymás gyűlölete, mivel a birodalom végzet rendelte szorongatottságában már semmi nagyobbat nem adhat a szerencse, mint ellenségeink viszálykodását." (Germ. 33.)

E három kisebb mű megírása után került sor a nagyobb történelmi feldolgozásokra. Hogy Tacitus már korábban gondolt ezek megírására, az kitűnik az Agricola bevezető fejezeteiből. Sajnálkozik azon, hogy Domitianus tizenöt éves uralma és őrjöngése számára is elveszett időnek számít, de tervéről nem mond le. „Mégsem fogom bánni írja -, ha cicomátlan, sőt faragatlan nyelven megírom korábbi szolgaságunk emlékezetét, valamint a jelenkor áldásainak bizonyságát. (Agr. 3.)

A szolgaság emlékezetéből először saját Kora történetét írta meg, azokat az eseményeket, amelyeknek maga is szemtanúja volt, és amelyeket legalább részben át is élt. A rómaiak a szerző korát tárgyaló történelmi műveket Historiae címmel szokták jelölni. Amint az a szövegből és ifj. Plinius egyik 107-ben keltezett leveléből8 megállapítható, Tacitus a maga Korunk történetét Historiae-ját 105 és 107 között írhatta. Az idézett részben Plinius azt írja, hogy a történetírónak ez a műve halhatatlan lesz.
A Korunk története a 69-től 96-ig, vagyis Galba trónra lépésétől Domitianus haláláig terjedő eseményeket foglalja magába, öszszesen tizennégy könyvre terjedt, de csak az első négy és az ötödik 26 fejezete maradt ránk. Ezek a 69-70-es évek történetét: a négy császár, Galba, Otho, Vitellius, Vespasianus uralmát és trónért folytatott harcait, Civilis felkelését és a zsidó háború kezdetét tárgyalják. Az egész mű klasszikus összefoglalását az első könyv második és harmadik fejezete nyújtja, amelyekből a személyes élmény és a közvetlen tapasztalat megrendítő ereje érződik ki: „Sorsfordulatokban, kegyetlen csatákban, egyetértést nem ismerő meghasonlásokban, még béke idején is szörnyű eseményekben gazdag kor megírására vállalkozom. (Hist. I. 2.)

Ugyancsak a korábbi szolgaság emlékezetét mutatja be másik nagy történelmi művében, az Évkönyvekben (Annales). Mivel oknyomozó történelmet ír, mindenekelőtt azt kutatja, hogy mikor kezdődtek a császári önkényből a birodalomra zúduló nehézségek. Hamar rájön, hogy ezek tulajdonképpen az Octavianus és Marcus Antonius actiumi ütközetével, az előbbi győzelmével kezdődtek, amikor a „béke érdekében" minden hatalmat egy emberre ruháztak és a triumvir Octavianusból a teljhatalmú Augustus lett. Mivel az augustusi kor történetét sok jeles történetíró megírta: „Ezért jelenti ki a szerző az a szándékom, hogy Augustusról kevesebbet mondok el, csak uralkodásának legvégét, majd Tiberius principatusát és a többiét." (Annál. I. 1.) így lett azután művének címe: Ab excessu divi Augusti (Az isteni Augustus halálától).
De mert az eseményeket, a római történetírás hagyományainak megfelelően, évek szerint mondja el, Annalesként (Évkönyvekként) tartják számon ezt az Augustus és Nero halála közötti (14-68) eseményeket magába foglaló munkát. Ily módon a Korunk története ennek már korábban elbeszélt folytatása. Megírása 115-117-re tehető. Az eredetileg tizenhat könyvből álló műnek nagy része elveszett, egészében csak a Tiberius uralkodását tárgyaló I-IV., valamint töredékesen az V. és VI., továbbá a Claudius és Nero császár korát feldolgozó XI. és XVI. könyv maradt fenn, a ΧΙ-nek azonban az eleje, a XVI-nak pedig a vége hiányzik.



Borzsák István

.