logo

V December AD

Publius Cornelius Tacitus élete és művei (tanulmány)

Okunk van panaszt emelni a sors mostohasága ellen, a miért Róma legnagyobb történetírójának nem csak műveit hézagosán és töredékes maradványokban szállította át az utóvilágra, hanem személyi viszonyairól is csupán oly gyér és határozatlan adatokat hagyott ránk, melyekből külső életének képét csak hiányos vázlatban rajzolhatni meg. Se származását, se születése helyét és idejét, se elhalálozása évét nem lehet biztos tények alapján megállapítani. Teljes nevének első tagja, a CAIUS pronomen, sem bizonyos, mert egyik régi kézirat e helyett PUBLIUS-t mond. Nem nélkülözi azonban a valószínt az a föltevés, hogy annak a Cornelius Tacitus lovagnak a fia volt, a kiről az idősb Plinius (Hist. Nat. VII. 16, 17.) mint a belga Galliában hívataloskodó császári tiszttartóról emlékezik meg.
Tacitus szülőhelyéül egy adat Umbria tartománynak a Nera folyó mellett fekvő Inkraínna városát nevezi meg, hol Vopiscus történetíró szerint családi birtoka volt a Kr. u. 275-ben uralkodó Tacitus császárnak, ki híres történetírónkat a maga ősei közé számítja és nagy tisztelettel viseltetik emléke iránt. Részint a saját munkáiban, részint barátjának, az ifjabb Pliniusnak irataiban található adalékokból lehet következtetni, hogy Tacitus Kr. után a hatodik évtizednek az 56-iknál nem későbbi, inkább korábbi valamelyik esztendejében jött világra. Életpályája tehát Nero, Galba, Otho, Vitellius, Vespasianus, Titus, Domitianus, Nerva, Traianus uralkodására s talán még Hadrianus korának is az elejére terjed; Kr. u. 117-ben még élt, de hogy melyik évben és hol halt meg: adatok hiányában meg nem határozható.

Hivatali pályafutását Vespasianus alatt kezdte meg s maga mondja (Ann. XI. 11.), hogy Kr. u. 88-ban már praetori tisztséget viselt s tagja volt a Sybilla-könyvek megvizsgálására kiküldött tizenötös bizottságnak. Tehát kell, hogy előbb lett légyen quaestor, s korábban vagy aedilis, vagy pedig néptribun. Hivatalai neméről s idejéről azonban nincs semmi további adatunk, a consulságára vonatkozón kívül, melyet ezután fogunk említeni. Nem tudjuk azt sem: teljesített-e katonai szolgálatot és hol? Általában véve csataképei, melyek gyakran fordulnak elő munkáiban, a közvetlenség és gyakorlati tapasztaltság színeivel vannak megrajzolva, valamint a Germania népeiről s állapotairól szóló munkája is gyanítani engedi, hogy fiatalabb éveiben katonáskodott s talán épen a germánjai légiók kötelékében. Feltűnő körülmény ezzel a föltevéssel szemben mindenesetre az, hogy művei megmaradt részeinek során sehol nem tesz említést hadi szolgálatáról, noha az is igaz, hogy saját életviszonyainak csak futólagos érintésével is fölötte fukar módon szokott elbánni.
Maga írja azonban (Agr. 9.), hogy fiatal ember korában jegyezte el Agricolának, a Kr. u. 77-iki consulnak leányát s a következő évben feleségűi is vette. De már arról nincs tudomásunk, hogy e házasságból születtek-e gyermekek. Midőn ipának életrajzában (46. fej.) ezt írja: „id filice quoque uxorique praeceperim: sic patris sic mariti memoriam venerari etc.“, világos, hogy itt nem a saját leányáról, hanem az elhunytéról, tehát a maga feleségéről meg ipának özveggyé lett nejéről van szó. Sőt föl kell tenni azt is, hogy ha magának gyermekei vannak, azok előtt is tisztelendő példaképül állítja nagyatyjuk emlékezetét.

Ugyancsak Agricola halálával kapcsolatban, mely Kr. u. 93-ban következett be, említi (45. fej.), hogy neki magának s feleségének a fővárostól való távollétük miatt négy évvel korábban kellett elveszteniük atyjukat, mint ahogy a halál elragadta tőlük. Tehát Tacitusnak legalább a 90-93. évek alatt valamely távoli tartományban kellett tartózkodnia, hogy miféle hivatalban s mily körülmények között? - mind nem tudható. Mikor Verginius Rufus consul Kr. u. 97-ben hivataloskodása alatt meghalt, az év hátralevő részére Tacitus lett helyébe consullá (c. suffectus), és ezzel följutott a római hivatal-hierarchia legmagasabb polcára. Consultársa maga Nerva császár volt. Verginius Rufus fölött, mint az ifjabb Plinius emlékezetben hagyta, „Tacitus consul tartja a búcsúbeszédet, s az elhunyt férfiúnak dicsőségére föltette a koronát az a szerencse, hogy egy oly híres szónok méltányolta érdemeit".

A Domitianus uralkodása alatt átélt gonosz idők múlta után mintegy megkönnyebbült kebellel lélekzik föl: rnunc demum redit animus!u (Agr. 3.). Nervával visszatért a sokáig nélkülözött biztonság érzete, a köztudat ösztönt kapott a tudományos működés gyakorlására s megbecsülésére, s ugyanekkor Tacitus is bátorságot és bizodalmát érez magában, hogy már az elnyomás évei alatt is táplált szándékát kora történelmének tanulmányozásával és megírásával valóra váltsa.
Két kisebb munkával lép először a nyilvánosság elé, egy-egy erkölcsrajzzal a római világ meg egy idegen nemzet állapotairól, amaz Agricola élete, emez a Germania. Ezek mellé csatlakozik (ha ugyan tőle van) a szónokokról szóló párbeszédes értekezése. Csak ezek után írta meg már Traianus uralkodása idejében két nagy történelmi munkáját, a Históriákat és az Annalest, megfordított korrendben, mert ez az utóbbi tartalmazza a Julius családból származó császárok történeteit, míg az előbb megírt Históriák könyvei az azután következő császárok korának eseményeivel foglalkoznak.

1. Első művének tekintendő a 97. év táján megjelent Vita Julii Agricolce élet és jellemrajz, e nemben az ókori irodalomnak elsőrendű remeke. Ipának, egy Domitianus zsarnoki uralma alatt is kiválni s érvényesülni tudó okos férfiúnak példaképe, a kit függetlenségének s emberi méltóságának megőrzése mellett is, igénytelen föllépése s eszélyes magatartása különböztet meg azoktól, a kik dacos lelkük fitogtatásával - a közjónak minden haszna nélkül - kihívtak maguk ellen a császári zsarnok bosszúját. Agricolának azonban mint hadvezérnek pályája van első sorban megörökítve, abban a színes környezetben, melyet az író Britannia népeiről, földéről, éghajlatáról fest, s mellyel első biztos értesítést nyújt annak a szigetnek állapotairól.
Mikor Agricola hadi tetteinek s bölcs kormányzatának e színteréről Rómába visszahívják, nem vállalt többé politikai megbízatást, a mire pedig szerzett érdemei és bő tapasztalata alapján hívatva lett volna. Belátta, hogy a vérszomjas és minden kitűnőségre féltékeny császár alatt nincs további tere s alkalma hasznos tevékenységet kifejtenie. Teljes nyugalomban s polgártársainak tiszteletétől környezve élt a fővárosban, nemsokára bekövetkezett haláláig. Az írónak szónoki ereje már e munkában magas lendületet mutat, s különösen az életírás elején s végén fönséges hangulatban árad el. Csataképei a szemközt álló hadak vezéreinek lelkesítő beszédjei már teljes fényében állítják elénk a mesteri előadót.


2. A megírás időrendje szerint következik Germania (elfogadott teljes címe: De origine situ moribus ac populis Germanice), mely munkáját az idősb Plinius adatai alapján írottnak tartják, noha annak a lehetősége sincs kizárva, hogy ő maga katona vagy polgári tisztviselő minőségében járhatott german földeken, és így észleletet részben legalább autopsián nyúgosznak. E kicsiny, de tartalmas könyvben az ó-kor egyik ősi nemzetének állapotait rajzolja, a rómaiaknál ritkaság számba menő elfogulatlansággal s a romlatlan természetes élet iránt érzett vonzalommal.
A german világot s annak erkölcsi tisztaságát tűkörként tartja a romlott rómaiság szeme elé, sejtetvén ezzel az északról fenyegető veszély nagyságát is. Nem csuda, ha e kis terjedelmű íratnak oly roppant becset tulajdonít és oly beható tanulmányt szentel a német tudomány, habár épen ennek egyik képviselője az egészet értéktelennek s csak a 15. századból származó tökéletlen csinálmánynak ítéli. Midőn azonban Tacitus azzal az irányzattal s abban a fájó hangulatban festi meg az északi félelmes nemzet képét, hogy honfiai elé tárja azt a megdöbbentő ellentétet, mely amannak erkölcsi ép állapotai és a római világ mély süllyedése közt jelentkezik: önkéntelen föltámad az a gyanú minden olvasója előtt, aki nem a németek menthető elfogultságának szemüvegén vizsgálja az ősgermánok életviszonyainak itt adott leírását, hogy vajon nem ragadta-e Tacitust az ő tendenciája a színezés és szépítés túlságaiba? s általában, hogy volt-e neki alkalma - még ha járt is Germaniában - azzal a beható és mindent összefoglaló észlelettel ismerni meg a german viszonyokat, erkölcsöket, intézményeket, melynek alapján lehet csak egy még félig vad állapotban élő népről megbízható képet alkotni?

Amit Tacitus Annalesében és Históriáiban a germánokról olvasunk, egyesek áruló lényeiről, a törzsek gyakori véres viszályairól: mind alapos aggodalmat kelt bennünk annak az eszményítésnek igazvolta iránt, mellyel a Germania írója az ős-németséget példányképül állítja föl. Különben is mint történetíró és philosoph jól tudta Tacitus, hogy az az erkölcsiség, mely csupa külső körülményeken, szokáson, a vétkezésre való alkalom hiányán alapszik, az az egyszerűség, mely a kultúra életszükségleteinek nem ismerésében gyökerezik, csak addig tart, míg a viszonyok ebben az ingernélküli állapotban maradnak.
Magasabb célja volt tehát az írónak, mint csak egy természeti állapotot idilli színbe öltöztetni; a kép visszáját: a túlfinomult római társadalom elfajultságát, a hűségnek, barátságnak, szabadságszeretetnek, a családi élet tisztaságának, a lélek és test épségének hiányát akarta tulajdonképen tudatára hozni honfitársainak.
Tacitus e munkáját azonban - mert styljának egyéni sajátosságai, a nyelv tömör erő teljessége, színes változatossága föltétlenül az ő szerzősége mellett tanúskodnak mindenesetre az ó-kor egyik legértékesebb ethnográfiai adalékának kell tekintenünk. Némelyek azt a nézetet is fejezik ki, hogy a Germania azon tanulmányokból állott elő, melyeket a szerző a Históriák anyagának összegyűjtése céljából tett, vagy hogy egészében véve egy részletét képezi a Históriák elveszett könyveinek.


3. A Dialogus de oratoribus cím alatt ismeretes harmadik kisebb munkát a tudósok többsége szintén Tacitus tollából eredetinek tartja. Támogatja ezt a nézetet először is az a körülmény, hogy Tacitus, mint történelmi műveiből kitetszik, szónoki tehetséggel volt megáldva a természettől, és hogy fiatalabb korában, mint az ifjabb Plinius egyik levelében (Ep. Π. 11.) föl van jegyezve, ügyvédi szerepben a törvényszékek előtt nagy sikerrel gyakorolta a szónoklást. Nincs tehát kizárva a lehetőség, hogy ugyancsak fiatal éveiben irodalmi téren is kifejthette a szónoklat elméletét.
Igaz, hogy munkáiban (Agr. 3., Hist. I. 1., Ann. III. 24.) csak a történetírásról emlékezik, mint olyanról, melyet élethivatásának választott; de a Dialógusnak azok a helyei, melyekben a vitázó felek egyike a csöndes tudománynak szentelt életet magasztalja, szemben az ügyvédő szónokok nyugtalan és lármás foglalkozásával; vagy midőn a régi szónokok nagyságát és helyzetét ellentétbe állítja az újabb kori ügyvivők jelentéktelen alakjaival és korlátolt viszonyaival; midőn a mostani szónoknemzedék elcsenevészedéséről, a szabadelműség hanyatlásáról, az erkölcsi és nyelvi barbárság növekedéséről, a politikai állapotoknak az ékesszólásra gyakorolt káros befolyásáról beszél: bizonyára a saját meggyőződését fejezi ki, meg azt az okot, mely őt magát az ügyvédő hivatás fölcserélésével a történetírói pályára terelte. Akik ily alapokon a Dialógust Tacitustól eredetinek tartják, azt is érvül hozzák föl vélemények mellett, hogy a Róma belső és külső állapotai felől tisztán történelmi műveiben kifejezett nézetei már e kis munkában is kidomborúlva jelentkeznek, főképen az a meggyőződés, melynél fogva az erkölcsi kórságban látja az állam és a nyilvános élet romlásának elsőrendű kútfejét.

Mindezeknek az érveknek dacára, melyeket döntő szempontul elfogadni nem is lehet, méltán uralkodik kétség a Dialogus szerzősége dolgában. Annak a hypothesisnek sincs valószíne, mely az ifjabb Plinius tulajdonába utasítja ezt a munkát. A Tacitus szerzősége ellen azonban legerősebb bizonyítékul szolgál a Dialogus stylja. Mert habár egyes phrasisok és fordulatok nem csekély száma itt és Tacitus történelmi műveiben egyaránt föltalálható: hiányzik mégis e munkában az a sajátos elmeél és az a kiszabott finom mondatszerkezet, mely Tacitus történelmi műveit oly prsegnánsan jellemzi; míg ellenben itt az előadás annyira áradozó, kifejezésekben dúskáló, hogy sokkal jobban hasonlít Cicerónak, mint Tacitus írásmódjához. Ily széles alapra fektetett s egymásba ömlő, összefonódó mondatok, ezzel a szabadon fejlődő bőbeszédűséggel, Tacitus más munkáiban nem fordulnak elő. Sőt a fordítónak is éreznie kell, hogy ennek és a többi munkának határában más meg más talajt szánt. Még ha - mint némelyek akarják - a Dialógust tekinthetők is legelső, tehát legfiatalabb korában írott munkájának: akkor is csak Domitianus uralkodása után írhatta, nem sokkal Agricola és Germania előtt. Ez utóbbi két művében pedig már oly élesen domborodik ki.

Az írói egyénisége, hogy a közte és a Dialogus szerzője közt fennálló különbséget megmagyarázni s kibékíteni nem lehet. Azzal a teljesen erőltetett föltevéssel pedig, melynél fogva Tacitus a Dialógust még Titus uralkodása alatt, mintegy 25 éves korában írhatta volna, mikor meg irályával Cicero mintáját követte, s azután a Domitianus tizenöt évi gyászos uralkodásának hallgatag korszaka alatt elég ideje volt az ő későbbi rövid és velős kifejezésmódját egész a kesernyés ízig kifejtenie; meg hogy most már a szónoki hivatással szakít, tervszerűleg törekedett irályát a történelmi előadáshoz idomítani: - mindezzel győzelmesen állítható szembe az a tény, hogy a Dialogus egész tartalma egy érett férfiúnak, nem egy kezdő írónak tanulmányára mutat. A pro és contra fölhozott bizonyítékok mellett is, melyek közül mi az utóbbiak felé hajlunk, a tudósok többsége Tacitus művének fogadta el a Dialógust, s mint ilyet adjuk a nagy történetíró munkái sorának végén. Szellem, tartalom és irály tekintetében oly alkotás ez is, mely nem válik az ő kitűnőségének szégyenére.


4. Rendszeres két történelmi munkája közűi előbb írta meg a Históriák 14 könyvét, melyben a Nero halálától Domitianus uralkodása végéig folyó korszak történelmi anyagát öleli föl. Sajnos, hogy csak az első négy könyv, meg az ötödiknek mintegy felerésze maradt az utóvilágra. Ez a darab a Galba, Otho és Vitellius ellencsászárok közt vívott véres polgárháborúk eseményeit beszéli el nagy elevenséggel, majd a végleg győztes maradt Vespasianus uralkodásának elejét. Tehát csak a Kr. utáni 69. és 70. évekre terjed a Históriák ránk maradt töredéke.
A tárgyalt korszak eseményeinek az író már, mint ifjú ember, szemlélőjük volt, s talán e körülménynek tulajdonítandó, hogy oly nyomról nyomra haladó részletességgel s a közvetlen tudomás benyomását keltve festi meg annak a viharos időszaknak képét, mely az egymást gyorsan fölváltó négy császár küzdelméből alakul meg. Epikai jellege és hatása van e műnek, melyben a jól csoportosított események érzékelhető tisztaságban bontakoznak ki szemünk előtt, s a főtárgy mellék-epizódokkal (a batávok fölkelése, meg a zsidó háború) váltakozva, feszültségben tartják az olvasó figyelmét.


5. Utolsó műve, mely az „Annalium libri ab excessu divi Augustii cím felirattal szokott jelöltetni, Róma történelmét Augustus uralkodásának végétől Nero haláláig beszéli el. Ha nem ő maga adta is művének azt a címet, a szöveg folyamatában többször használja az annales (évkönyvek) szót az évről évre egymásután következő események előadásának jelzésére, a mint hogy ily rendszerben tárgyalja is az Augustus vérségéből származott császárok uralkodásának történeteit.
Kérdés tárgyát képezi itt, ha vájjon megírta-e Tacitus Augustus uralkodásának történetét is annak az egésznek befejezése gyanánt, a mely így - az egyes részek keletkezésének megfordított sorrendjében - Róma első tizenegy császárjának korára, a Kr. e. 31-től Kr. u. 96-ig lefolyt százhuszonhét éves korszakra terjedne ki? Ez iránt táplált szándékát az Ann. III. 24-ben kifejezi. De ha csakugyan létrejött is az Augustus uralkodását tárgyazó munka, semmi nyoma sem maradt fenn.

Az Annales-ben jut teljes kifejlettségre Tacitusnak úgy bölcselmi felfogása, a mély bánatnak az a megható borongása, mellyel hazája süllyedését, az erkölcsök romlását, a közszabadság enyészetét kiséri, valamint jellegzetes irálya is. Ez a fejlődés nemcsak hogy meg nem lankad, hanem folyvást fokozódik még az Annales-en belül is, s ez okból méltán lehet ezt valamennyi többi munkái közt a legtökéletesebbnek mondanunk. Pótolhatatlan kára a történettudománynak, hogy e remek műnek mintegy fele elveszett és elpusztult örökre. Hiányzik az V. könyvnek nagy része, és sok a Vl.-ból, a VII., VIII., IX. és X. teljesen, a XI.-nek eleje, meg a XVI.-nak végén legalább is a fele. Régebben még több hiányzott; mert a 16. század előtt még nem kerültek napvilágra az I-VI. könyvek sem. A mit ezekből ma bírunk, annak a kéziratát a 16. század elején találták meg a westfaliai Corvay-kolostor irattárában s ezekkel kiegészítve adta ki azután 1515-ben Rómában Beroaldus a Tacitus munkáit abban a terjedelemben, a mint most bírjuk. X. Leó, a tudomány és művészetpártoló pápa, kinek a corwayi lelet nagy örömet okozott, hiába ígért fényes lelki és anyagi jutalmakat annak, a ki a nagy történetíró műveinek valamely még hiányzó darabját fölkutatja s napfényre hozza; s ma már nincs is kilátás, hogy azokból valami még előkerülhessen.

És itt magától fölvetődik kérdés gyanánt: vajon miben leli magyarázatát az az örökké sajnálatos jelenség, hogy míg az ó-kori irodalomnak sokkal kevésbé értékes termékei is eljutottak reánk, addig éppen a történetírásnak ezek a legbecsesebb művei csak kevés számú kéziratban s csonkán és hézagosán maradtak az utóvilágra?
A 15. században megindult és a 16.-ban folytatódott reneszánsz világa lassankint eloszlatja a középkor tudatlanságának és a művészetek iránt tanúsított közönyének ködét, mely az ódon classicismus szellemkincseit borította; előkerültek s a könyvnyomtatás útján mindinkább közvagyonná váltak a görög és latin szerzőknek kéziratokban rejtőzött munkái. És minél több kézirati másolatban volt elterjedve időszámításunk első századaiban valamely írónak vagy költőnek szellemi terméke: annál nagyobb volt a valószínűség, hogy az illető munka túl fogja élni a rombolás és pusztulásnak azokat az időszakait, melyek úgy a görög földön, mint Italiában - az ókori műveltség e tűzhelyein - már korábban is, de különösen a negyediktől kezdve a következő századok alatt átviharzottak, s eltemették az alkotó és képzőművészetnek, meg a tudománynak és költészetnek annyi remekeit.
A római költők munkáinak sokszorosítása kézirati másolatok által már a császári korszak elején nagy mértékben eszközöltetett; gazdag és tudománykedvelő urak rendszerint tartottak oly rabszolgákat, kik másolatok készítésével foglalkoztak gazdájuk, sőt a könyvpiac számára is. De voltak önállóan dolgozó írnokok - scriptores, litteratores, antiquarii - akik könyvkereskedők bibliopola, librarii - részére készítették a másolatokat, codexeket.
Természetes, hogy minél nagyobb volt valamely irodalmi mű után a kereslet, annyival több példányban állítják azt elő, s annyival nagyobb volt századok során át való fennmaradásának az esélye is. Valószínűnek látszik, hogy Tacitus művei nem voltak oly keresettek és népszerűek a római közönség közt, mint a hogy érdemelték volna, ügy belső minőségüknél fogva, mint a közállapotok mostoha alakulása miatt nem lehettek olyanok már az író életében sem, annyival kevésbé az utána következő időkben. Nyelve és írásmódja olyan, melyet csak a legelőkelőbb elmék bírtak megérteni és zavaratlan gyönyörrel olvasni.
Zordon fennsége, a minden részletet jellemző magas fölfogás, az ősi erények eltűntén kesergő bánat, az erkölcsi ítélet, melyet az első császári korszak vezető egyénei s eseményei, az államtanács és a nép fölött bírói székéből részrehajlatlan szigorral hangoztat: mind oly tulajdonságai voltak a műnek, melyek se az uralkodó politikai rendszerben, se a romlott közvéleményben nem találhatták meg azt a támogatást és visszhangot, mely csak válogatott lelkek szűk körétől és az elfogulatlan jövendőtől várható. Még csak arra sem volt szükség, a mit ő maga mond (Agr. 2.) némely előtte élt jeles írók műveinek sorsáról, hogy a legkiválóbbak szellemi emlékeit a zsarnok hatalom tűzben hamvasztá el; mert az utána következő nemzedékek satnyábbak voltak már, mint sem, hogy az ő geniusának magaslatára még félelmükkel is föl bírtak volna emelkedni.

Az Évkönyvek anyaga a megrázó végzetek és bűnök szakadatlan láncolatából áll, melyek gúnyt űznek minden nemes érzésből, s megrajzolásuk az éleslátó, mélyen elmélkedő történetírónak mesterkezére vall. A tömött csoportok, jelenetek és jellemek, melyeket szemeink előtt fölvonultat, tragikai erővel hatnak ránk, s egy-egy alak oly drámai szoborszerűséggel válik ki a háttérből, mint Shakespeare alkotásain kívül alig lehet másutt találni. Hosszas és itt fölösleges volna ennek föltüntetése végett egyes részleteket fölsorolnunk; csak rámutatok a Messalina által rendezett szüreti jelenetre (Ann. XI. 31.), vagy Subrius Flavus katonai tribün kifakadására Nero császárral szemben (XV. 67.).
A pathologiai érdeklődés folyton izgalomban tartja az olvasót, s nincs más római író - a világirodalomban is csak kevés - a ki egy-egy sarkigazság kimondásával, intelemmel, olykor csak egy futó megjegyzéssel a lélektani észleleteknek annyi gazdagságát rakta volna le műveibe, mint Tacitus. - És hogy tudja megnyerni szívünket a sorsüldözte nemzeti nagyságok s maga a császári család azon tagjai iránt, kiknek a nép szeretete - populi Romani amores - vált vesztökre s okozta kora halálukat!
Germanicus hősi alakja, borzasztó harcokban, véres katonai lázadások közt kiemelkedő nagysága, óriási népszerűsége mellett is tántoríthatlan hűsége, fondorlatok által megtört élete, honfitársai és az idegenek siralmától kisért temetése (Ann. I. 31-71., II. 5-26., III. 1-6.), - mint egy hatalmas és megindító színjáték jelenetei folynak le szemünk előtt.

Saját tapasztalatain s észleletein kívül régebbi történetírók munkáiból, kikre olykor kifejezetten hivatkozik is (Agr. 10., Hist. IV. 43.), nyilvános okiratokból, a monarchia hivatalos lapjából (acta diurna), tanácsi jegyzőkönyvekből (Ann. XV. 74.), magán személyek élet és emlékirataiból, melyek közt említi Nero anyjának Agrippinának naplóját (Ann. IV. 53.), a császárok commentáraiból (Hist. IV. 40.), a főtisztviselők jelentései és leveleiből meg szájhagyományokból merítette történelmi anyagát, de mindenkor szigorú kritikával mérlegeli az adatokat. Legkevesebb szakbeli jártasságot tanúsít az ős római kor államjogi intézményeinek ismeretében; a jelen annyira igénybe veszi érdeklődését, hogy a hajdankor alapos tanulmányozását mellőzte, bár nem ritkán tesz a múlt időkbe is műkedvelő kirándulásokat.
Egyébiránt pedig forrástanulmányai mellett, melyek nélkül történetírást elképzelni sem lehet, erős egyéniségének teljesen megfelelő önállóságot érvényesít. Igazi római jellem, melyet függetlenségi érzéke a szabad államintézmények felé vonz, de az élet tapasztalatai s a történelem tanulmányozása arról győzték meg, hogy az egyeduralom szükséges rosszá lett, és annak korlátain belül kell a hazafinak eszményeiről való lemondással a másíthatatlan végzetben megnyugodnia. Történetírói működésének alapvonásait maga emeli ki, mondván (Ann. III. 65.):

„Tanácsi véleményeket tüzetesen fejtegetni csak annyiban szándékozom, a mennyiben tiszteletre méltó jelenségeket tűntetnek föl, vagy gyalázatosságuk miatt lesznek megrovandók; mivel a történetírás elsőrangú föladatának tartom, hogy az erényeket ne hallgassa el, s viszont, hogy a gonosz szó és cselekedet féljen az utókortól s annak kárhoztató ítéletétől. Mert bizony az a korszak annyira fertőzött és aljas hízelgésektől beszennyezett volt, hogy nemcsak az állam főemberei, a kik kitűnő állásukat meghunyászkodással voltak kénytelenek biztosítani, hanem a volt consulok is mind s nagy részben azok is, a kik már praetori tisztet viseltek, sőt sokan a közrendű tanácsurak közűi is, vetekedve állottak föl, hogy undok és szertelen indítványokat tegyenek. Emlékezetben maradt, hogy Tiberius, valahányszor a tanácsházból kilépett, görög nyelven szokta volt mondani: „mily készek az emberek a szolgalelkűségre 1“ Még ő is tehát, a ki a közszabadságnak ellensége volt, utálta a szolgalelkűek csúszó-mászó megalázkodását. “

A köztársaság korabeli és az egyeduralom alatti történetírás közt fennálló különbségről classikus éleslátással jegyzi meg a következőket (Ann. IV. 32.): „Jól tudom, hogy sok abból, a mit elbeszéltem, talán kisszerű és megemlítésre nem eléggé fontos dolognak látszik. De a mi évkönyveinket senki se hasonlítsa össze azok műveivel, a kik a régi római nép történeteit írták meg. Azok roppant hadakat, városok ostromát, megvert és elfogott királyokat, vagy - ha olykor a belső állapotok rajzolására tértek át - consuloknak a tribunokkal folyt villongásait, a telekés gabona-törvényeket, a nép és nemesség versengéseit szabadon és korláttól nem feszélyezve adták át az emlékezetnek. Nekünk szűk határok közé van szorítva és dicstelen a munkánk, mert poshadt vagy csak ritkán megzavart békében éltünk; szomorúak voltak a főváros viszonyai s a fejedelem nem törődött a birodalom gyarapításával. Ám még sem haszon nélkül való foglalkozni, ez első tekintetre jelentéktelen dolgokkal, melyek gyakran nagy események kiinduló pontjává lesznek." Ebben keresett tárgya sivárságáért némi kárpótlással biztató vigaszt.

Keserűségében sem ment el odáig, hogy azt higgye, mintha a császárság a maga lerosszabb korszakában is szűkölködnék minden nemes tulajdon és jellemerő nélkül; de mélyen és fájdalmasan érezte, hogy Róma a szilárd hagyományok elvesztése után az erénynek s erkölcsi valóságnak csak csekély maradványával bír (Ann. III. 55., Hist. I. 3.). Fölfogta azonban azt is, hogy a birodalom léte már régóta az egyeduralom rendszeréhez fűződött, s kárhoztatólag ítéli el azokat, kik a szabad alkotmányért való rajongásukban és hiábavaló dacból fényelgő halálra törekesznek. De minden lépés, melyet munkájában előre tesz, erősíti abban a meggyőződésben, hogy annak a haldokló szabadságnak történetét írja, mely az álnok kényuralom és a magasabb rendek szolgai türelme miatt oda van.
Megjelöli azt a fordulópontot is Tiberius uralkodása alatt, melytől fogva a despotismus garázdálkodni kezdett (Ann. IV. 6., 7.). És a mint tovább tűnődik a császári korszak hanyatló állapotán, mindinkább elfogja a csüggedés és a fatalismusra való hajlandóság. „De nekem (mondja Ann. VI. 22.), mikor ilyeneket hallok, bizonytalanul ingadozik ítéletem, ha vajon a halandók dolgát a végzet és a változhatatlan kényszer intézi-e, vagy pedig a vakeset? Mert ugyanis a hajdaniak közűi a legbölcsebb embereket s azokat, kik az ő nyomdokaikon haladnak, a különböző vélemények közt megoszolva találhatjuk, és sokak szívébe az a meggyőződés van beoltva, hogy az istenek mit sem törődnek se születésünkkel, se elmúlásunkkal, sem végül általában az emberiséggel. Ezért van, hogy oly gyakran jut a jóknak szomorú sors és szerencsés a hitványoknak.“ (Ann. III. 18., IV. 20. Hist. I. 3., II. 50.).

Ily hangulatában szeret jósjelek és csudatüneményekre figyelni, melyeket többször fölemleget (Ann. IV. 18., XII. 64.); nem vonja meg csodálatát az öngyilkosságtól s a bátorságtól, mellyel még gyávák is meg bírnak halni; de másfelől mély megindulással, sőt fölháborodással szól arról a férfiatlan megadásról, melynek fásult közönyében, Nerónak csak egy intésére, annyi jóravaló férfi le tudott mondani az önvédelem istenadta jogáról s önként vetni véget életének (Ann. XVI. 16.). A stoikusokról becsüléssel emlékezik meg (Ann. VI. 6., XIV. 59. Hist. IV. 5.), elveiket is fontolóra veszi, de azért se a stoának, se más bölcseleti iskolának határozott hívei közé nem szegődik.

A lelkiismeretes kutatás és igazságszeretet alkotja pragmatikus történetírásának alapvonalait. ítélete szigorú, de sohasem méltánytalan. Még a hol tárgyias szempontról nézve, nem osztozhatunk is meggyőződésében, ennek tisztaságát, őszinteségét és szubjektív igazvoltát kétségbe vonni nem lehet. Némelyek túlsötétnek tartják pl. Tiberius képét, ahogy Tacitus szemünk elé állítja, s mi is abban a véleményben vagyunk, hogy a mai szemlélőnek elfogulatlan álláspontjáról tekintve, ez a nem rokonszenves, zárkózott lelkű, de nagy tehetségű és éleslátású ember, igazi kormányzó ész, kíméletesebb bírálatot érdemelt volna, mint a milyenben a császárság nagy történetírójától részesült. De a szerzőt amiatt nem érheti gáncs; mert nem szól belőle személyes ellenszenv, a mit föl lehetne tenni, ha pl. Domitianusról mond ítéletet, a kinek uralkodása alatt már Tacitus érett elmével volt látója mind a lefolyt eseményeknek, s együtt szenvedte a többiekkel az ádáz önkény nyomását.
Tiberius már rég letűnt a cselekvés színteréről, mikor az Évkönyvek megrajzolják uralkodói minőségét; jöttek utána császárok, a kikkel jóban rosszban össze lehetett mérni az ő már történelmi ténnyé vált alakját. Midőn Tacitus ezt teszi és arra az eredményre jut, hogy nem is Augustusnak, az egyeduralom megalapítójának, hanem az utána következő Tiberiusnak személyes uralkodásából eredt a romlásnak az a forrása, mely azután a római államot és társadalmat szennyes hullámaival elárasztja: nincs okunk szigorú ítéletének igazvoltában kételkedni.

Egy újabb francia történetíró kitűnő munkájában mondja Tacitusról: „Uralkodott rajta a múlthoz való ragaszkodás; szerelmes volt a régi politikai formákba, melyeket a világ haladása, mint a jólét és egyetemes szabadság akadályait, egymás után darabokra tördelt. Igazságtalan volt a hódított fajokkal szemben, s ezért elfordítja tekintetét azon forradalom látásától, mely azok előnyére folyt le szemei előtt. Ő egy új Róma születésében makacsul nem akart egyebet látni, mint az erkölcsök elfajulását és a császárok bűneit. Midőn a történetíró így, a capitolium ormáról tekint szét a római világ fölött: önkéntelen káprázat fogja meg, mely róla átragad az olvasóra is.“
A francia tudós, Caesar által legyőzött fajok unokája, ki „egy celta falu mellől tekint föl a capitoliumra“, igazságot mond e kritikájában azért, mert e fajok csakugyan a császárok alatt és által nyerték meg egyenjogúsításukat a törzsökös rómaiakkal szemben, és lettek fokozatosan részeseivé a római polgárjognak. Csakhogy ezek a következmények még Tacitus kortársai, sőt maguk az első császárok szeme előtt sem állottak tiszta fölfoghatóságukban, s nem egy új igazságosabb világrend megalkotásának, hanem a császári korlátlan hatalom szélesebb alapokra fektetésének gondolata - uralmi érdek - vezette az uralkodókat azon intézkedések megtételére, melyek később végkövetkezményeikben a tartományok népeinek csakugyan javukra váltak, valamint az általános emberi művelődés ügyét is előmozdították; de a régi Róma központi hatalmának csak romjain találtak érvényesülést.

Tacitus történetírói fölfogásának s művészetének teljesen hű tükréül szolgál nyelve és mondatszerkesztése is. Kerüli a nagyra szabott és tágkeretű mondatalkotást; gondolatait jobban szereti aphorismákba, szökellő s kevésbé dallamos szakokba öltöztetni, melyek nem ritkán inkább hasonlítanak töredékekhez, alapvonásokhoz, mintsem teljesen kiépült mondatok volnának. De ez az írásmód nemcsak, hogy nem untatja az olvasót, sőt inkább az előadás élessége, meg a fukar kézzel juttatott szó, önálló feldolgozásra kínálja magát s arra kényszerít, hogy a sorok közt is olvassunk. Egy-egy rajza azonban, meg a szereplő egyének ajkára adott beszédjeinek sok ragyogó részlete bizonyítja, hogy a szárnyaló ékesszólás adománya is csak úgy hatalmában volt, mint a szépen tagolt körmondat.
Merész és újszerű, szenvedelmes és mély érzelmű stylja az ezüst latinság eszközeire, ízlésére és szónokiságára támaszkodik; rövidségre, gyorsaságra, erőteljes hatásra törekszik. Előadása epigramm-szerű, magvas, tömött, szűk-szavú; mert minél korlátoltabb szabadsággal bírt előbb nyíltan kimondani, a mit
Tacitus könyveiben a finom állambölcsességnek gazdag tárháza s a szabadszellemű politikai műveltségnek iskolája tárul föl előttünk. Jobban is meg tudjuk érteni s méltányolni, mint az a hanyatló római nemzedék, melynek ő írt, egészében megérteni s becsülni bírta. A történelmi tapasztalatoknak sokkal hosszabb s gazdagabb sorára tekinthetünk vissza, mint az ő kora; életigazságok, erkölcsi elvek, politikai axiómák, melyeket ő mondott ki, azóta százszoros igazolást nyertek. És ha borongó bánata, méla csüggedése, mellyel nemzetének s hazájának hanyatlását kiséri, magával ragadja szívünket: megnyugtat az a gondolat, melyet a művével való foglalkozásunkból merítünk, hogy az emberiség a maga időnkénti visszaesése dacára, sőt a fölvilágosodás terjedésének oly hosszú megszakadása ellenére is, mint a milyen Róma bukása után következett, mégis csak a fejlődés meg a közszabadság ösvényén halad előre, s tiszteletben tartja azok emlékezetét, kik borús idők homályában is vezérlő szövétnek fényét lobogtatták útjára.


Csiky Kálmán

Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903