logo

XXVIII Novembris AD

Mintaképe és történetfilozófiája

Tacitus mintaképeit, modelljeit tanulmányozva, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy bár több görög és római történetíró műveit ismerte, mintaképe elsősorban Sallustius Crispus volt. Az Évkönyvek bevezető fejezete éppen úgy összefoglalja néhány mondatban Róma történetét, mint Sallustius Historiae-ja a megelőző ötven év eseményeit.
Mindkét bevezető politikai jellegű: mindkét szerző célja Róma egykori dicsőségének, katonai hatalmának, erkölcsi tisztaságának hirdetése s mindketten felháborodnak saját koruk romlottságán és visszaélésein. Még formai rokon vonások is felfedezhetők közöttük, amelyek stílusuk rövidségében, magasztosságában és a merész ellentétek alkalmazásában nyilvánulnak meg. Nem hiába nevezte mintaképét Tacitus ,,a római történelem leghatásosabb szerzőjének (rerum Romanarum florentissimus auctor).

Tacitus mégis alapvetően különbözik mintaképeitől. Ö nem éri be az események puszta felsorolásával, mint ifjabb kortársa és részben ugyanannak az időszaknak historikusa, Suetonius Tranquillus, hanem a közöttük levő összefüggéseket, a történések okait és következményeit is kutatja. A történelem kitapintható hajtóerejét az emberben, annak erényeiben és bűneiben, jó vagy rossz tulajdonságaiban találja meg. Ezért igyekszik behatolni az emberi lélek mélységeibe.
Bár oknyomozó historikus, figyelme gyakran a lelki indítékok kifürkészésére összpontosul, s az események rovására a szereplő személyek legtitkosabb gondolatait igyekszik feltárni, ami által a történelem irodalommá, emberábrázolássá válik, a tudós pedig szépíróvá. A történelmi tények képzeletének alakító, formáló erején átszűrődve elevenednek meg, mintegy igazolva a római történelem nagy kutatójának, Theodor Mommsennek a szavait: „A képzelet éppen annyira szülőanyja minden történelemnek, mint mindenfajta költészetnek.“ Ez mégsem jelenti a valóság meghamisítását, mert Tacitus képzeletét elsősorban a valóság megragadására, a történelmi összefüggések plasztikus szemléltetésére használja.

Bár a történelem hajtóerejét az emberben találja meg, ezen túlmenően keresi azt a nagyobb erőt, amely magát az embert irányítja:
„Én ... elbizonytalanodom, vajon a halandók dolgai a végzet és a meg nem változó szükségszerűség vagy a véletlen szerint gördülnek-e.“ (Annál. VI. 22.) A végzet, a meg nem változtatható szükségszerűség a görög drámaírók és Hérodotosz felfogását juttatja eszünkbe, mely szerint a világegyetemben minden: az istenek, az emberek a természet elkerülhetetlen szükségszerűségnek anankhé vannak alávetve. Ezt a szükségszerűségnek tekinthető végzetet, vagyis a történelmi determinizmus egyik formáját ha el is fogadja, inkább hajlik arra a felfogásra, hogy a halandók sorsa a puszta véletlentől függ: „Nekem írja -, minél több friss vagy régi eseményt idézek fel, minden dologban annál inkább szemembe ötlik, menynyire játék a halandó sorsa." (Annál. III. 18.)

Kételyekkel tele, mégis kelletlen belenyugvással fogadja a kialakult új politikai rendszert, a principatust. Amint már rámutattunk, az eszményi államformát a köztársaságban találja meg. Elismeri a polübioszi tétel igazságát, mely szerint a római köztársasági alkotmány azért eszményi, mert az antikvitásban jónak tartott három alkotmányt: a királyságot, az arisztokráciát és a demokráciát (politeiát) egyesítette magában, de kényszeredett belenyugvással állapítja meg: az ezekből kiválogatott és összetársított formát dicsérni könnyebb, mint megvalósítani, vagy ha megvalósul, nem lehet tartós." (Annál. IV. 33.)

Sok vitát váltott ki, vajon a történelmi események megítélésében, a személyek értékelésében Tacitusnak valóban sikerült-e annyira elfogulatlan, tárgyilagos bírának maradnia, mint amennyire ezt hangoztatja és célul kitűzi. Elismeri, hogy politikai pályáját Vespasianus alapozta meg, Titus gyarapította, Domitianus még magasabbra emelte, de hangsúlyozza, hogy ennek ellenére sem a kegyhajhászás, sem a hízelgés vagy a rosszindulat műve megírásában nem vezérelte, mert „akik a megvesztegethetetlen hűség elvét vallják, azoknak bárkit részrehajlás és gyűlölködés nélkül kell ábrázolniuk". (Hist. I. 1.)
Ugyanezt vallja az Évkönyvek ben, amikor kijelenti, hogy Tiberius principatusát és a többiét „harag és részrehajlás nélkül" sine ira et studio fogja bemutatni. Nem kételkedünk benne: becsületessége, felkészültsége, a politikai élet gyakorlati ismerete arra kényszerítette, hogy felülemelkedjék személyes érzésein, hosszú évek megrendítő élményein; ennek ellenére már köztársasági és arisztokratikus beállítottsága, osztályhelyzete is lehetetlenné tette a teljes elfogulatlanságot, az események szenvtelen, hajlíthatatlan bíróként való megítélését. Ezért egyetértünk Syme megállapításával, hogy a sine ira et studio Tacitusnál is inkább kitűzött cél, mint tényleges megvalósítás; ugyanakkor nem kétséges, hogy a császárok ábrázolásában még akkor is igyekszik tárgyilagos maradni, amikor határtalan önkényük megbotránkozást és iszonyodást vált ki belőle.



Borzsák István

.