logo

XXVIII Novembris AD

Előadói művészete

Az események elbeszélésében Tacitus, a római történetírás hagyományához híven az évek szerinti időrendet követi. Mivel egy-egy könyv több év történetét foglalhatja magába, az újabb év kezdetét a consulok nevének felemlítésével jelzi. Ha ettől a tárgyalási módtól kénytelen eltérni, azt külön is megemlíti. Például amikor a parthusoknál 35-36-ban végbement eseményeket mondja el részletesebben, hozzájuk ezt a megjegyzést fűzi: „Ezeket a két nyáron végbement eseményeket összekapcsoltam, hogy megnyugodjék a lélek az otthoni bajoktól." (Annál. VI. 38.)
Így mintegy szünetet, fellélegzést akar biztosítani a hazai bajoktól meggyötört olvasónak. Egyes műveiben, különösen az Évkönyvekben felismerhető a „folyamatos stílus" alkalmazása, az eseményeknek a császár személye körüli csoportosítása. Nyilván ő sem szabadulhatott kora történetírásának attól a sajátos vonásától, hogy a történelem főszereplőit, mintegy hajtórugóit, ne a császárokban és a vezérekben lássa.

Jellemzők Tacitus előadói módszerére a cselekvő személyek: császárok, hadvezérek, felkelők, katonák szájába adott beszédek. Ezek alkalmazása általános jelenség az antik történetírásban, s abból a felfogásból ered, hogy a történelem és a szónoklat szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ez derül ki Cicero megállapításából:
,,A történelem az idők tanúja, az erény fénye, az emlékezet élete, az élet tanítómestere, a korok hírnöke mi másnak a hangjával lenne rábízható a halhatatlanságra, ha nem az ékesszóláséval“, és ezért fő kötelessége a szónoknak történelmet írni: summi oratoris est historiam scribere. Tacitus valóban bőven alkalmazza a szónoki beszédeket. A legtöbb nem eredeti, hanem a helyzethez alkalmazott kitalálás, invenció. Velük ábrázolja a történelmi személyiségek jellemét, szemlélteti a politikai vagy katonai helyzetet, érzékelteti a szemben álló pártok, ellenfelek, közösségek, népek állásfoglalását.

Hosszadalmas fejtegetés helyett, mintegy konkrétan megvilágítja a valóságos tényállást. Állításunk szemléltetésére két példát hozunk fel. Calgacus, a britannok vezére beszédében döbbenetes erővel fogalmazza meg, hogyan is vélekednek a meghódított vagy a hódításra kiszemelt népek a rómaiakról:
„Ragadozói a világnak, miután mindent feldúltak és már nincs számukra föld, most a tengert kutatják; ha gazdag az ellenség, telhetetlenségből, ha szegény, becsvágyból; sem Kelet, sem Nyugat nem lakatta jól őket: egyedüliek a világon, akik a kincseket és a nincstelenséget egyforma szenvedéllyel áhítják. Elhurcolni, gyilkolni, rabolni hazug névvel ezt mondják birodalomnak, és ahol pusztaságot teremtenek, békének." (Agr. 30.)

Mintha csak erre a felfogásra válaszolna s a római álláspontot, a római békét fejezné ki a hadvezér Petilius Cerialis beszéde: „Galliában mindig voltak királyságok és háborúk, amíg csak a mi jogrendünk részesei nem lettetek. Mi, bár sokszor kihívtátok haragunkat, a győzelem jogán csak annyi terhet róttunk rátok, hogy a békét megvédelmezzük: mert sem a népek békéjét fegyverek nélkül, sem a fegyvereket zsold nélkül, sem a zsoldot adók nélkül nem lehet fenntartani. Minden egyéb közös . . . Mert ha ne engedjék az istenek! kiűznék innen a rómaiakat, mi más következnék, mint valahány nép harca egymás ellen? Nyolcszáz esztendő szerencséje s rendje forrasztotta össze ezt az építményt, amelyet szétzülleszteni a szétzüllesztők pusztulása nélkül nem lehet." (Hist. IV. 74.)

A beszéd, a szónoklat szabályaihoz alkalmazkodva, tömöríti, élénkké teszi a mondanivalót; nyelvezetében változatos, mert a beszélő személy stílusát igyekszik visszaadni. Ami stílusát illeti, maga komolynak gravis -, barátja, ifj. Plinius méltóságosnak, ünnepélyesnek szemnósznak nevezi. Stílusa és nyelvezete szellemének és korának sajátos terméke, különbözik valamennyi elődjéétől és utódjáétól. Kifejezőerő, színesség és változatosság árad minden mondatából.
Gazdag szókincse, szokatlan mondatfűzése, az igéknek kölcsönzött sajátos jelentés, az elvont főnevek konkrét értelemben való használata és sok más a szakszótárak és tanulmányok által taglalt nyelvi és stílusbeli sajátosság megkülönbözteti a latin nyelv nagy klasszikusának, Cicerónak a stílusától, és mondanivalójának lüktető drámaiságot, erőt, tömörséget, változatosságot, nemegyszer homályos, sejtelmes színezetet kölcsönöz, mintha Seneca tanácsát követné: plus significas, quam loqueris! (többet fejezel ki, mint amennyit mondasz!)



Borzsák István

.