logo

XX September AD

Germaniáról I. rész

1. Egész Germaniát Gallia, Raetia és Pannonia felől a Rajna és Duna folyamok, a sarmaták s dákoktól pedig a kölcsönös félelem s hegyek választják el, míg többi határát az óceán mossa, tágas öblöket alkot és nagy terjedelmű szigeteket fog körűl. Némely törzsek és királyok, kikhez a háború utat nyitott, csak nem rég lettek ismeretessé. A Raeti Alpok hozzáférhetetlen s meredek magaslatán eredő Rajna meglehetős kanyarodással nyugatra fordulva, az északi tengerbe önti habjait. A Duna az Abnoba-hegy szelíd és mérsékelt magasságú gerincén fakadva, sok népeknek földén át veszi futását, míg a Fekete-tengerbe hat torkolaton ömlik be; a hetedik ág mocsarakba fullad.

2. Magukat a germánokat őslakosságnak vélem, mely kis mértékben sem elegyült más nemzetek jövevényeivel s bevándorlóival, mivelhogy hajdan nem szárazföldi úton, hanem hajón érkeztek azok, a kik lakhelyet akartak cserélni; aztán meg a túlnan elterülő véghetetlen nagy s hogy úgy mondjam, ellenséges világtengert a mi földrészünkről ritkán látogatják hajók. De meg nem is szólva a rémes és ismeretlen tenger veszedelmeiről, ki akarna Ázsia, Afrika vagy Italia elhagyásával Germaniába menni, melynek földje kietlen, égalja zord, jellege s kinézése szomorú, ha csak valakinek épen nem a szülőhelye? Ősi dalaikban, melyek náluk egyetlen faját teszik az okmányoknak s történeti emlékeknek, Tuisto istent, a föld szülöttét és annak fiát Mannust dicsőítik a nemzet törzse és alapítói gyanánt.
Mannusnak három fiát tulajdonítanak, kiknek nevei után hívják az óceánhoz legközelebb lakókat ingaevonoknak, a középsőket herminónoknak, a többieket pedig istaevonoknak. Némelyek, a régiség-adta szabadsággal élve, állítják, hogy attól az istentől több fiú is származott, s így a törzsek is többféle nevet viselnek, mint marsok, gambrivok, svébek, vandalok, s ezek is igazi és ősi elnevezések. Különben pedig a Germania név új és nem régi keletű, mert azok, a kik a Rajnán először kelve át, a gallokat elűzték lakhelyeikből, a mostani tungerek, akkor germánoknak neveztettek. így lassankint az egész nemzetnek, nem egy néptörzsnek nevévé vált az, és a mely nevet első legyőzőjük ijesztő megjelenésükért adott nekik, később maguk is elfogadták, s mindnyájan germánoknak hívnak.

3. Herculesről beszélik, hogy náluk is megfordult, és harcba menet minden vitéz férfiak közt elsőben ő róla énekelnek. Vannak barditus nevű harci dalaik is, melyeknek harsogtatásával tüzelik a bátorságot, és a csata sorsára magából az énekből is jóslatot vesznek, mert a sereg hangjának csengéséhez képest ijesztenek mást, vagy ijednek meg maguk, s nem a szónak, hanem bátorságuknak nyilvánulása az az ének. Főleg a hang zordságára s szaggatott zúgására törekszenek, szájok elé tartva pajzsukat, hogy a szó arról visszaütöd vén, annál teljesebbé s erősebbé dagadjon.
Továbbá Ulissesről is hiszik, hogy ama hosszas és mesés bolyongása közt e tengerre is eljutva, meglátogatta Germania földjét, s hogy ő alapítja és nevezte el Asciburgiumot, mely a Rajna partján fekszik, manapság is lakott hely; sőt, hogy egy Ulissestől szentelt s atyjáról Laértesről nevezett oltárt is találtak hajdan azon a helyen, valamint, hogy görög fölírással ellátott némely emlékek és sírok is állnak még a Germania és Raetia közti határon. Mindezt sem érvekkel támogatni, sem cáfolni nincs szándékomban; ki-ki saját fölfogása szerint tartsa hihetetlennek vagy hitelesnek.

4. Én azok véleményéhez járulok, a kik Germania népeit semmi más nemzetekkel való összeházasodás útján nem vegyült, sajátlagos, tiszta s csupán magához hasonló fajnak tartják. Minélfogva testük külseje is, oly nagy emberszám dacára, mindnyájuké azonos; kék szemük vadtekintetű, hajuk vörhenyeges, testük nagy, de csak támadásra erős; fáradságra s munkára nincs ugyanaz a kitartása, s legkevésbé tudja tűrni a szomjat meg hőt, míg a hideget és éhséget az égalj természeténél fogva megszokták.

5. A föld, noha külsőleg némiképpen változatos képet nyújt, általánosan véve mégis sötét erdőkkel vagy sivár mocsarakkal van borítva; a Gallia felé eső rész nedvesebb, a Noricum és Pannóniára nézőt pedig jobban járja a szél; eléggé termékeny, de a gyümölcsfát nem szereti; gazdag barmokban, de a melyek többnyire kis termetűek, és a szarvas marhának még címere, homlokdísze is hiányzik; sokaságukban lelik örömüket, az az ő egyedüli és legkedveltebb vagyonuk. Hogy az ezüstöt és aranyat jóindulatból vagy haragjokban tagadták-e meg tőlük az istenek: nem tudom. De nem merném állítani, hogy Germánjának egy ásványere sem szülne ezüstöt és aranyat; mert hiszen ki kutatott utána?
Birtoklása s használata tekintetében némileg másképp áll a dolog; lehet náluk ezüst edényeket, melyeket követeik és főembereik ajándékul kaptak, éppoly közönséges használatban látni, mint a melyek agyagból készítik. És ámbár a hozzánk legközelebb lakók kereskedelmi csereeszközül az aranyat meg ezüstöt becsben tartják s a mi pénzünknek némely fajtáit ismerik s elfogadják: a bensőbb vidékek lakói egyszerű s ősi módon az áruk csereberéjével élnek. A régi s hosszú idő óta ismeretes rovátkos szélű és fogatos pénzeket kedvelik. Jobban kapnak az ezüstön, mint az aranyon, nem valami különös előszeretetből, hanem mivel az ezüstpénzek nagyobb számuknál fogva könnyebben kezelhetők azok által, a kik összevissza mindenféle apró holmit vásárolnak.

6. Vasuk sincs bőségben, a hogy fegyvereik minőségéből következtetni lehet. Csak kevesen használnak kardot és nagyobb fajta lándzsát; dárdát vagy az ő szavuk szerint frameát hordanak, keskeny és rövid vassal, de a mely oly éles és oly könnyen kezelhető, hogy ugyanazzal a fegyverrel a szükséghez képest akár közelből, akár távolról lehet harcolni. A lovas ugyan beéri pajzsával és kopjájával, de a gyalogok lövedékeket is, olykor meztelen vagy könnyű köpenyben állva, sokat és megcsóválva nagy távolságra hajigáinak. A cifraságot nem hajhászszák, de pajzsaikat tarka színekkel díszítik. Kevésnek van páncélja, alig egyik-másiknak érez vagy bőrsisakja. Lovaik se alak, se gyorsaság dolgában nem kiválók; de nem is idomítják őket, mint mi szoktuk, különféle iskolás gyakorlatokra.
Egyenes vonalban vagy egy kanyarodással jobbra hajtják őket oly szoros rendben, hogy egy sem marad hátra. Általában véve erejük inkább a gyalogságban fekszik, s azért összevegyülve harcolnak, mivel lovas csatázásra is alkalmas és megfelelő azoknak a gyalogoknak a gyorsasága, a kiket az összes legénységből válogatva a hadsor élére állítanak. Meg van határozva számuk is, száz egy-egy megyéből; övéik is így nevezik őket, s a mi először csak szám volt, most már cím és megtisztelés. A hadrend ékalakú oszlopokból áll. A meghátrálást, csakhogy megint szembe szálljon az ember, cselnek, nem gyávaságnak tartják. Elesetteik testét még az eldöntetlen ütközetből is magukkal viszik. Paizsát valakinek odahagyni: a legnagyobb gyalázat, s az ily megbélyegzett harcos se a vallásos szertartásokon nem vehet részt, se a gyűlésbe nem mehet; és sok, a ki a csatából így menekült, kötéllel vet véget becstelen életének.

7. Királyaikat a főnemesi származásra, vezéreiket a vitézségre való tekintettel választják. De a királyok hatalma sem korlátlan és szabad, s viszont a vezérek inkább példaadással, mint parancsszóval érdemlik ki az elismerést, ha tettre készek, ha mindenütt láthatók, ha elől járnak a csatában. Különben pedig se ítélkezniük, se bilincset rendelniük, se verniük nem szabad, hanem csak a papoknak; de azok sem büntetésül vagy a vezér rendeletéből tehetik, hanem mintegy annak az istennek parancsára, kiről azt hiszik, hogy a harcolók oldalán állj. S csakugyan magukkal szoktak vinni a csatába a berkekből némely bálványokat s jelvényeket; s a mi vitézségüknek legélesebb sarkantyúja szokott lenni: nem a véletlen s nem is a történetes csoportosulás alkotja a dandárt vagy az éket, hanem a családok és rokonságok, s közelben vannak szeretteik, úgy hogy hallhatják asszonyaik üvöltését, gyermekeik sírását. Ezek mindenkire nézve a legszentebb tanúk, ezek a legfőbb dicsérők. Anyáikhoz, feleségeikhez mennek sebeikkel, s ezek nem rettegnek megszámlálni s vizsgálni a vágásokat, s a harcolók számára ételt hordanak, buzdító szóval.

8. Emlékezetben maradt, hogy némely már hanyatló és ingadozó csatát az asszonyok állítottak helyre kitartó kérésükkel s azzal, hogy keblüket kitárva, közeli rabságukra mutattak rá, a melytől a férfiak feleségeiket maguknál is jobban féltik, annyira, hogy erősebben tartják lekötöttnek az oly néptörzsek hűségét, a melyektől a túszok közt nemes leányokat is kívánnak adatni. Sőt bizonyos szentséget s jósadományt is látnak a nőkben, valamint, hogy se tanácsukat nem vetik meg, se jövendőmondásukat nem mellőzik. Láttuk, hogy dicsőült Vespasianus alatt Velaedát hosszú időn át sokan isteni lénynek tartották; de hajdan is imádták Albrunát és több más nőt, nem hízelgésből, s nem mintha istennőket akarnának belőlük csinálni.

9. Az istenek közűi kiváltképen Mercuriust tisztelik, kinek bizonyos napokon emberáldozatot is szabad hozniuk. Herculest és Marsot szertartásos állatokkal engesztelik. A svébek egy része Isist is szolgálja; hogy ez az idegen szertartás honnan veszi okát és eredetét: nem tudtam meg, kivéve, hogy gálya módjára alakított képe bizonyítja ez istentiszteletnek idegenből lett behozatalát. Egyébiránt pedig az égiek nagyságával megegyeztethetőnek nem vélik akár falak közé zárni isteneiket, akár emberi arc képére hasonlóvá tenni. A berkeket és ligeteket szent helyekül tekintik, s istenek nevén szólítják azt a titokzatos lényt, a kit csak imájukban látnak.

10. A jeljóslást és sorsvetést nagyon szorgosan gyakorolják. A sorsvetés szokása igen egyszerű. Gyümölcs termő fának gallyát levágva, szilánkokra szelik, s bizonyos jelekkel megkülönböztetve őket, vaktában s találomra elszórják egy fehér lepedőre. Azután, ha a jóskérdés a közönség érdekében van, a néptörzs papja, ha csak magánérdekű, a családatya könyörögve az istenekhez, s az égre tekintve, mindet egyenkint háromszor fölemeli s a fölemelt szilánkok jelentőségét az előbb rájuk nyomott jegyhez képest magyarázza. Ha a magyarázat tiltólag hangzik, aznap arról az ügyről nem szabad többé tanácskozni; ha pedig megengedi a magyarázat, még a jeljóslat hitelesítése is megkívántatik. Itt náluk is ismeretes a madarak hangjából s röptéből venni tanácsot; de sajátja e nemzetnek a lovak jóslatát s intelmét is megfigyelni.
Az említett berkek és ligetekben tart a közönség fehér és még semmi emberi munkától nem érintett lovakat, s miután a szent szekérbe befogták, a pap vagy király, vagy a törzs főnöke kiséri őket s megfigyeli nyerítésüket s horkantásukat. És semmiféle jeljóslatnak nincs ennél nagyobb hitele se a köznép, se az előkelők szemében; mert azt hiszik, hogy a papok az isteneknek szolgái, de e lovak akaratuknak tudói. Van a jeljóslatoknak más megfigyelési módja is, mellyel a háborúk kimenetelét kutatják. Annak a népnek, mellyel a háború folyik, egy bármiképpen kézre kerített foglyát a saját honosaik közűi kiválasztott emberrel, mindegyiket a maga hazai fegyvereivel ellátva, párviadalra bocsátják, s egyiknek vagy másiknak győzedelmét döntő jelentőségűnek tekintik.

11. Kisebb ügyekről a főnökök tanácskoznak, nagyobbakról mindnyájan, úgy azonban, hogy a mi a nép döntése elé tartozik is, előbb a főnökök tárgyalásán kell hogy keresztül menjen Összegyűlnek, ha csak valami véletlen és hirtelen esemény nem adja elő magát, meghatározott napokon, hold újulása vagy töltekor, mert az ügyek tárgyalására azt tartják a legáldottabb kezdetnek. Nem napok szerint számítanak, mint mi, hanem az éjek szerint; úgy rendelkeznek, úgy tűzik ki a határidőt, mintha az éj vezetné be a nappalt.
Szabadságukkal az a baj jár együtt, hogy nem egyszerre s nem a parancs szerint gyülekeznek össze, hanem két-három nap is elpocsékolódik a késedelmes gyülekezés miatt. Úgy ahogy a tömegnek kedve tartja, telepednek le fegyverestül; csöndet parancsolnak a papok, kiknek ilyenkor fenyítő hatalmuk is van. Azután a, királyt vagy a főnököt, ahhoz képest, amint egyiknek és másiknak kora, nemessége, hadi érdeme, ékesszólása előnyt ad, hallgatják meg; de ezeknek is csak inkább tanácsadó tekintélyük van, mint parancsoló hatalmuk. Ha indítványuk nem talál tetszésre, zajongással utasítják vissza; ha pedig megnyeri helyeslésüket, összeütik kopjáikat, mert a jóváhagyásnak legmegtisztelőbb módja a fegyverrel való dicséret.

12. A gyűlésen váddal is lehet előállni és büntető eljárást indítványozni. A büntetések a vétséghez képest különböznek. Az árulókat és szökevényeket fára akasztják; a gyávákat, harcból hátrálókat és a testi fajtalanságban találtakat sárba vagy mocsárba fullasztják, fonott kosarat nyomnak rájuk. A kivégzés különfélesége azt a célzatot tartja szem előtt, hogy a fenyítésnél mutatni kell a bűntetteket, ellenben a galádságokat el kell vonni a szemek elől. De könnyebb kihágásokért is jár arányos büntetés: az elmarasztaltakat bizonyos számú ló és marha fizetésére bírságolják, s a birság egy része a királynak vagy a közönségnek, másik része pedig annak, a kinek az elégtétel kijár, vagy rokonainak fizettetik. Ugyancsak a gyűléseken választatnak a főnökök is, kik a megyében és a falvakon igazságot szolgáltatnak. Mindegyik mellett a népből választott száz kisérő áll, tanácsadás és tekintélyének emelése végett.

13. De akár köz-, akár magánügyet, csak fölfegyverkezve végeznek. Fegyvert viselni azonban nem szabad előbb senkinek, míg arravalóságát a közönség el nem határozta. Akkor még ott a gyűlésen akár valamelyik főnök, akár az atyja vagy rokonai pajzzsal és kopjával díszítik föl az ifjat. Ez náluk a toga, ez az ifjúságnak első kitüntetése; azelőtt a családnak volt tagja, most már a közállományé. Kiváló nemesi származás vagy az ősök nagy érdemei megszerzik a főnöki méltóságot serdűlő ifjak számára is; míg a többiek erősebb s már rég kipróbált bajnokok mellé osztanak be, s nem szégyen azok kíséretében láttatniuk. Sőt a kíséretben is vannak fokozatok, annak elhatározása szerint, a kit kisérnek, s nagy a verseny egyrészről a kísérők közt, hogy melyik foglalja el a főnök mellett az első helyet, más részt a főnökök közt, hogy kinek legyenek a legszámosabb s legvitézebb kísérői. Abban áll a méltóság, abban az erő, hogy a válogatottaknak mindenkor nagy csapatával legyen a főnök környezve; békében tisztesség, hadban oltalom. S nemcsak saját népe előtt, hanem a szomszédos törzseknél is hírnevet s dicsőséget ad, ha valaki kíséretének számával és kiválóságával tündöklik. Mert az ilyeneket követségekkel keresik föl, ajándékokkal halmozzák, s csupán tekintélyükkel is véget vetnek a háborúságoknak.

14. Ha csatába mennek: szégyen a főnöknek vitézség dolgában megelőztetnie, szégyen a kíséretnek a főnökkel egyenlő vitézséget ki nem fejteni. Az meg már egész életre kiható becstelenség és gyalázat, ha valaki főnökét túlélve távozik a harcból; őt védeni, fedezni, saját vitézi tetteit is neki tulajdonítani: az a legszentebb kötelesség. A főnökök a diadalért harcolnak, a kísérők a főnökért. Ha az a törzs, melyből származnak, hosszú békében s nyugalomban tesped: a nemes ifjak többnyire önként fölkeresik azokat a nemzeteket, melyek akkor voltmely háborút viselnek, mivel a törzsnek kellemetlen a tétlenség, s veszélyek közt könnyebb hírt szerezni, a nagy kíséretet pedig csak erőkifejtéssel s háborúval lehet összetartani. Mert főnökük bőkezűségétől várják a harci paripát, a véres és győztes szablyát; étkezésük ugyanis, valamint bár egyszerű, de bőséges ellátásuk zsoldképen jár ki. Bőkezűségük anyagát a háború és rablás szolgáltatja. Földet szántani és az év áldását várni, nem bírhatok rá oly könnyen, mint az ellenséget harcra hívni és sebet érdemelni. Tunyaság, sőt gyávaság számba megy náluk izzadsággal nyerni meg, a mit vérrel lehet megszerezni.

15. Mikor háborút nem viselnek, nem töltenek sok időt vadászattal, többet heveréssel, alvásnak és evésnek adván magukat, s épen a legbátrabbak s harciasabbak nem csinálnak semmit, a család és tűzhely meg a szántóföld gondozását a nőkre, vénekre és a legerőtlenebb szolgákra bízván, míg maguk henyélnek. Csudás ellentéte az a természetnek, hogy ugyanazok az emberek annyira szeretik a tétlenséget, a kik gyűlölik a nyugalmat. Szokásban van a törzseknél, hogy önként és fejenként barmokból és terményekből álló ajándékokat visznek a főnököknek, ami irántuk való tiszteletnyilvánításnak vétetvén, egyszersmind szükségleteik kielégítésére is szolgál. Örömüket találják főleg a szomszéd népek oly adományaiban, melyek nem csak egyesektől, hanem a közönségtől küldetnek, mint válogatott lovak, nagy fegyverek, mell-ék és nyaklánc. Most már rászoktattuk őket, hogy pénzt is kapjanak.

16. Hogy Germania népei nem laknak városokban, jól ismert dolog; még azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik egyfolytában egymás mellett álljanak. Külön s távol laknak egymástól, amint kinek-kinek tetszését egy forrás, vagy mező, vagy liget megnyerte. Falvaikat, nem a hogy mi szoktuk, folytatólagos és összefüggő épületekből alkotják, hanem mindenki térséggel veszi körűi a maga házát, vagy mert ebben óvszert látnak a tűzveszély ellen, vagy mert járatlanok az építkezésben. Kő vagy tégla nincs náluk használatban; mindenhez faragatlan anyagot vesznek, tekintet nélkül a szépségre vagy tetszősségre. Némely helyiségeket oly tiszta és ragyogó agyaggal kennek be gondosan, mely festéshez vagy színes rajzhoz hasonlít. Földalatti barlangokat is szoktak ásni s felül sok trágyával rakják meg, téli menedékül és gabonaraktárul, mivel az effajta helyiségek enyhítik a fagy szigorát; ha pedig olykor ellenség üt be, a szabadon fekvő dolgokat elpusztítja, míg a mi el van rejtve és ásva, azt nem veszi észre, vagy épen azért kerüli el figyelmét, mert keresni kellene.

17. Takaró gyanánt mindenkinek van egy kapoccsal, vagy annak híján tüskével összetűzött köpenye; különben pedig egész napon át a tűzhely és kemence mellett felsőruha nélkül lebselnek. A legvagyonosabbak oly öltönnyel különböztetik meg magukat, mely nem bő, mint a sarmaták és párthusoké, hanem szűk és minden tagot ki hagy domborodni. Állatbőröket is viselnek, a Rajna partjához közel lakók inkább csak szükségből, míg a távolabbiak díszesebb alakban is, mint a kikhez kereskedés útján nem jutnak finomabb cikkek. Válogatnak a vadak közt, s a lehúzott bőrt oly tengeri állatok tarka szőrméjével, cifrázzák, melyeket a szélső óceán és ismeretlen tenger terem, nők öltözete sem különbözik a férfiakétól, kivéve, hogy a nők gyakrabban burkolóznak lenvászonba, melyet bíborral cifráznak, s felső öltönyüknek nincs ujjasa, mert karjaikat meztelen hagyják, sőt a mell közeli része is födetlen marad. A házassági kötelék szigorú náluk, s erkölcsiségük egyik tulajdonságát sem lehet jobban dicsérni ennél. Mert a barbárok közűi ők csaknem az egyedüliek, kik egyetlen feleséggel érik be, kivéve azon igen kis számú egyéneket, a kik nem érzéki vágyból, hanem előkelőségük fitogtatása végett vesznek több feleséget.

18. Hozományt nem a nő ad férjének, hanem a férj feleségének; szülők és rokonok jelen vannak és megvizsgálják az ajándékot. Az ajándékokat nem a női hiúságra való tekintettel, nem is az új jegyesnek adandó ékszer gyanánt választják meg, hanem ökröket, fölkantározott lovat, pajzsot kopjával s karddal együtt szoktak adni. Ily ajándékokkal fogadják a feleséget, viszont az is valami fegyvert visz az urához. Ezt tekintik a legerősebb köteléknek, szent titoknak és a hitvesi viszonyt őrző istenek akaratának. S nehogy az asszony a vitézi élettel való törődéstől mentnek és a hadi esélyeken kívülállónak gondolja magát: mindjárt a kezdődő házasság küszöbén figyelmeztetik, hogy a fáradalmak s veszélyek részestársául jött férjéhez; békében és harcban vele együtt kell tűrni és mernie; ezt hirdetik neki a járomba összefogott ökrök, ezt a fölkantározott ló s az ajándékul adott fegyverek. így kell élnie, halnia. Olyant kap, < a mit sértetlenül és méltóan kell gyermekeinek átadnia, a mit menyei fognak majd megkapni, hogy viszont az unokákra szállítsák át.

19. Tehát a szemérem oltalma alatt élnek a nők, színjátékok csábjaitól, lakomák izgalmaitól el nem rontva. Levélbeli titkolódzáshoz férfi és nő egyaránt nem ért. Az oly nagyszámú nemzet közt nagyon ritka a házasságtörés, melyet nyomon követ a büntetés s a férj tetszésére van bízva, ki a meztelenre vetkőztetett asszonyt, hajának levágása után, rokonai jelenlétében kiűzi házából s a falun végig korbácsolva hajtja. Mert a szemérem árúba bocsátása nem nyer bocsánatot; se szépsége, se fiatal kora, se vagyona árán nem talál többé férjet. Ott ugyanis senki sem nevet a bűnön, s a vesztegetést és megvesztegethetőséget nem mondják korszellemnek. Még jobb pedig az állapot azoknál a törzseknél, hol csak a hajadonok mehetnek férjhez, s a feleség egyszerre leszámol minden reményével és vágyával. Úgy kapnak egyetlen férjet, mint egy a testük s életük; hogy ne gondoljanak azontúl semmire, hogy ne terjedjen vágyuk messzebbre, hogy ne annyira férjüket, mint a házasságot szeressék. A gyermekek számának határt szabni vagy az után szülöttek valamelyikét megölni, bűnnek tartatják, s többet érnek ott a jó erkölcsök, mint másutt a jó törvények.

20. A házon belül meztelenül és piszokban nőnek föl oly tagokkal és testtel, melyeket bámulva nézünk. Minden gyermeket saját anyja szoptat s nem bízzák leánycselédekre vagy dajkákra. Urat és szolgát nem különböztet meg egymástól finomabb nevelés; egyaránt a barmok közt, egy ugyanazon talajon nőnek föl, míg a kor elválasztja, s az egyéni kiválóság fölismerhetővé teszi a szabad születésüeket. Az ifjak nemi élete későn kezdődik, s ezért nemző erejük kimeríthetetlen. A leányokat sem siettetik; fiatalságuk ugyanúgy folyik, és szint oly szálas termetűek; hasonlók s erősek párosulnak egymással, s a szülők derék voltát tanúsítják a gyermekek. A nagybátya csak oly becsben tartja nővérének fiait, mint tulajdon atyjuk, sőt ezt a vérbeli kapcsolatot némelyek szentebbnek és szorosabbnak tartják, és túszok vételénél többet adnak rá, abban a föltevésben, hogy ez a szíveket szilárdabban és a családot tágabb alapon tartja össze. De kinek-kinek saját gyermekei az örökösei és jogutódai, végrendelkezés pedig nincs. Ha gyermekek nincsenek, legközelebbi fokon kapják a birtokot a testvérek, az atyai s anyai nagybátyák. Minél több a rokonoknak, minél nagyobb a sógoroknak száma: annál kellemesebb az öreg kor; gyermektelenségre nem csábít semmi.

21. Az atyának s rokonoknak szintúgy ellenséges, mint baráti viszonyait mindenki tartozik magára vállalni; de az ellenséges viszony sem marad engesztelhetlek mert az emberölés is megváltható bizonyos számú barommal s marhával, s az egész család részt kap az elégtételből, a mi hasznos a közérdek tekintetében, mert szabad alkotmány mellett veszélyesek a viszálykodások. Lakomákban s vendégeskedésben egy másik nép sem talál akkora gyönyörűséget. Házát bármely halandó elől elzárni: bűnnek tekintik; vagyoni állapotához képest mindenki terített asztallal fogadja a jövevényt. Ha már nincs mit adnia, az a ki eddig gazda volt, utat mutat neki s el is kiséri egy másik szállásra, s hívatlanul beléphetnek egy másik házba, a hol, akárki legyen a gazda, egyenlő emberséges fogadtatásra találnak. Ismerős és ismeretlen közt a vendégjogot illetőleg senki sem tesz különbséget. Ha a távozó vendég kíván valamit, meg szokták adni, s viszont hasonló könnyűséggel tőle is lehet kérni. Örülnek az ajándéknak, de se az adottat nem róják föl, se a kapottért nem érzik lekötelezve magukat. A vendéglátás nyájas szokott lenni.

22. Mindjárt alvás után, mely többnyire virradatig nyúlik, meg-mosakodnak, gyakrabban meleg vízzel, mivel náluk az év nagyobb részét a tél foglalja el. Fürdés után ételt vesznek magukhoz; mindenkinek megvan a maga ülése és a saját asztala. Azután ügyeik végzésére s épen nem ritkán lakomára mennek fegyveresen. Éjt-napot dőzsölve tölteni, senkinek nem szolgál gyalázatára. Az ittas emberek közt gyakran előfordulni szokott civódások ritkán végződnek szidalommal, gyakrabban agyonütéssel vagy sebesüléssel. De az ellenségek kölcsönös kibékítése, rokonsági viszony kötése, főnökök választása, végre béke és háború felől is többnyire lakoma közben tanácskoznak, mintha a lélek semmi más alkalommal nem nyílnék meg annyira az őszinte gondolatok befogadására s nem hevűlne jobban a nagy eszmékért. Ez a nem képmutató, nem ravasz faj a vidám tréfa szabad levegőjén föl tudja még tárni szíve titkait, s mindenkinek belső lénye leplezetlenül és a maga valóságában nyilatkozik meg. Másnap újra előveszik a dolgot, s a kettős határidőnek oka igazolva lesz azzal, hogy akkor tanácskoznak, mikor színlelni nem tudnak, s akkor határoznak, mikor nem tévedhetnek

23. Italt árpából vagy rozsból főzött levet használnak, melynek romlott borhoz hasonló íze van. A partjaink közelében lakók kereskedés útján bort is vesznek. Ételeik egyszerűek: erdei gyümölcs friss vad húsa vagy aludt tej; költekezés és ínyenckedés nélkül verik el éhüket. De szomjuk csillapításánál nem tanúsítanak ily mértéktartást. Ha torkosságuknak kedvez az ember, annyit ad nekik, a mennyit kivannak: nem nehezebb őket e hibájukkal, mint fegyverrel meggyőzni.

24. A látványos mulatságoknak egyetlen fajtája dívik náluk, s minden gyűléseiken ugyanaz. Meztelen ifjak, a kik a játékot rendezik, kardok és kinyújtott kopják közt lejtve, ugrálnak. A gyakorlat ügyességet szül, az ügyesség tisztességet szerez, de nem számít keresetre vagy bérre, mert a merész pajkosságnak jutalma csak a nézők gyönyörködése. A kockajátékot — a mi csudálatos — a komoly foglalkozások közt józan állapotban űzik, de a nyerésnek és vesztésnek oly vakmerőségével, hogy ha mindenekből kifogytak, I szabadságukat és személyüket teszik föl az utolsó dobásra. A vesztes önként megy szolgaságba; ha fiatalabb is, ha erősebb is: engedi, hogy megkötözzék és eladják. Ily makacsok e rossz dologban, melyet ők becsületnek tartanak. Az ilyfajta rabszolgákat vásáron adják el, hogy a saját győzelmük szégyene alól meneküljenek maguk is.

25. Többi rabszolgáikat nem úgy használják ki, mint mi szoktuk, hogy a különböző tennivalókat fölosztjuk az egész had között, hanem mindegyik a maga udvarán és házában él; a gazda csak a beszolgáltatandó gabona, barom vagy öltözet mennyiségét rója ki rá, mintha bérlője volna, és a rabszolga tartozása addig terjed; a ház egyéb kötelességeit pedig a feleség meg a gyermekek teljesítik. A rabszolgát korbácsolni, bilincscsel, munkával fenyítni: ritka dolog; de előfordul, hogy megölik, nem büntetésül és szigorból, hanem indulat és harag kitörése következtében, mint ellenségüket, azzal a különbséggel, hogy tettük büntetlen marad. A szabadon-bocsátottak nem sokkal állnak a rabszolgák fölött, ritkán van valami jelentőségük a családban, soha a községben, kivéve csupán azokat a néptörzseket, melyek királyi uralom alatt állnak; mert ott megelőzik úgy a szabad, mint a nemes embereket is; míg a többieknél a szabadon bocsátottak az ő szűkebb jogosultságukkal a szabadság mellett tesznek bizonyságot.

26, A pénz kamatoztatása és uzsorára való kiadása ismeretlen náluk, s azért jobban tartózkodnak tőle, mintha tiltva volna. A szántóföldeket, a művelők számához mért nagyságban, a közönség foglalja le magának, s aztán maguk közt a rangkülönbségekre való tekintettel osztják föl; az osztozást könnyűvé teszi a földek nagy terjedelme. Évenként cserélik az eke alá fogott telkeket, mert föld van bőven. A talaj termékenységét s bőségét nem igyekeznek munkával is fokozni, hogy gyümölcsös kerteket ültetnének, réteket különítenének el és kerteket öntöznének; csak gabonatermést kívánnak a földtől. Ezért az évet sem osztják annyi szakra, mint mi; a télnek, tavasznak s nyárnak megvan a maga jelentősége és neve; az ősznek ellenben se nevét se áldását nem ismerik.

27. A temetkezésnél semmi szertartás nincs; csak arra ügyelnek, hogy kiváló férfiaik holttestei bizonyos fanemekből rakott máglyán hamvasztassanak el. A máglyarakást sem ruhaneműekkel, sem illatszerekkel nem hintik be; kinek-kinek saját fegyverét, olykor lovát is dobják a tűzbe. A sír fölé gyepes hantot emelnek; mellőzik ellenben a magas és művészies emlékekkel való tiszteletadást, mint a mely terhével nyomná az elhunytakat. A siratással s könnyekkel hamar fölhagynak, a fájdalmat és bánatot soká vetkőzik le. Az asszonyokhoz illőnek tartják a gyászolást, a férfiakhoz az emlékezést. Általánosságban az összes germánok eredetéről s erkölcseiről ezeket az adatokat vettük; most az egyes néptörzseknek intézményeit és szokásait, a mennyiben egymástól különböznek, meg azt fogom elbeszélni, hogy mely törzsek költöztek át Germaniából Galliába.

28. Hogy hajdan a gallok birodalma volt a hatalmasabb, mondja e tárgyban a legfőbb kútfőnk, a dicsőűlt Julius; minélfogva hihető, hogy gallok is mentek át Germaniába. Mert mily csekély akadályt alkothatott a folyam, hogy a melyik nép túlerőre emelkedett, lakhelyet ne foglaljon és cseréljen oly földeken, melyek még mindenkié lévén, királyságok hatalma által egymástól elválasztva nem voltak. Így aztán a hercyni erdő meg a Rajna és a Majna folyó közt a helvétek, azontúl a bójok, mindkettő gall néptörzs, laktak. Ma is fennmaradt még a bohémok neve, és jelzi a helynek régi emlékét, noha lakosai változtak. De hogy vajon az araviskok Pannóniába az osoktól, e germán néptől, avagy az osok költöztek-e az araviskoktól Germaniába, midőn még most is nyelvük, intézményeik és szokásaik azonosok: nem lehet eldönteni, mivel az egyenlő szegénység és szabadság mellett mind a két part ugyan-azokat az előnyöket és hátrányokat nyújtotta.
A treverek és nerviek nagyon nagyra vannak germán eredetük fitogtatásával, mintha verőknek e nemességével meg akarnák különböztetni magukat a gallok pulyaságától. Magát a Rajna partját kétségtelen germán népek lakják: a vangiónok, tribokok, nemetek. Még az ubiok sem szégyenük ez eredetüket, noha római gyarmat rangjára emelkedtek, és szívesebben hívják magukat alapítójok nevéről Agrippinaiaknak. Ők ugyanis hajdan átkeltek és hűségüket megbizonyítván, éppen a Rajna partján kaptak lakóhelyet, hogy ott őrt álljanak, nem, hogy őket őrizzék.