logo

VI December AD

Pótlás az Annales XVI. könyve elveszett részei helyett

36. Tiridates már Rómában időzött nejével együtt, s a saját és testvéreinek fiain kívül nagyszámú kíséretet s háromezer lovast is hozott magával. Úgy magát, mint egész kíséretét Rómában és visszatérő útja alatt államköltségen látták vendégül. A parthus fejedelmet Nero már Nápolyban ünnepélyesen fogadta s vezette a fővárosba. Midőn a koronázás napja elérkezett, a császár kora reggel a tanács és testőrsége kíséretében a fórumra ment, hol a lakosság ünnepi öltönyben s babérkoszorúsan már várakozott. Nero diadaljelvényeket viselt s a szószéken légiói sasok és hadi jelek közt foglalt helyet. Két sor katona tartotta szabadon az utat Tiridates és kísérete számára. Alant a szószék lépcsőjénél Tiridates térdre borult a császár előtt, nagy ujjongása közt az összecsődült népnek. Néhány pillanatig rémülettel nézett körűi a parthus, a nép ujjongásából azt vélte, hogy halálra van szánva; de azután a hírnök csöndre intette a tömeget, Tiridates megkezdte beszédét, melyben azt fejezte ki, hogy ő az Arsacus véréből származó fejedelem, két királynak testvére, ide jött, térdre borúlni, mint rabszolga, ura és istene a császár előtt, s az lesz belőle, a mivé a császár tenni akarja. Egy volt-praetor rendeltetett tolmácsúl, hogy a nép is megértse a fejedelem szavait.
Nero erre válaszolt: „Jól tetted, hogy ide jöttél színem elé. Mert a mit atyád neked nem örökség gyanánt adott, a mit testvéreidtől kaptál, de a minek birtokában ők meg nem tarthattak: azt megnyered az én kegyelmemből. Arménia királyává teszlek téged, a miből láthatod és láthatják ők, hogy én királyságokat elvehetek és ajándékozhatok? E szavak után magához szólítja a fejedelmet, a ki fönt megint térdre borúit előtte. Nero kezet nyújtott neki, fölemelte, megcsókolta s oldalára ülteti. Ezután megkoronázta a fejedelmet, oly módon, hogy levette fejéről a tiarát, a parthusok szokott fövegét, s hegyes süveggel, a királyi méltóság jelvényével födte be, a mit újra nagy örömriadással üdvözölt a sokaság. E koronázó jelenet után ünnepi játékok következtek Pompejus színházában, melynek falait e célra megaranyozták.
A napfény ellen bíborszínű roppant nagy függöny védte a néző-közönséget; a függöny közepén Nero, mint kocsivezető volt ábrázolva arany csillagok közt; a kép és a csillagok aranyszálakból hímezve. A színjáték után gazdag lakoma következett. Mindez mély benyomást gyakorolt az idegen fejedelemre. De mikor a császár, szokott kedvtelése szerint, karján citerával énekesnek, majd mint kocsivezető lépett föl az egész nép előtt: Tiridates kedvetlenül ismerte fel az ily szereplés méltatlan-voltát, s kifejezést adott abbeli meggyőződésének, hogy ő Corbulóban nemesebb megjelenését látja a római nagy embernek. „Corbulóban — mondja — jó szolgád van neked, császárom!" de Nero nem értette el, hogy mit akar azzal Tiridates mondani. Mert különben folyvást nagy hódolatot tanúsított Róma és a császár iránt, ki azt is megengedte neki, hogy az elpusztult Artaxata városát újból fölépíthesse, s e célból nagyszámú építőmestert vitt magával Ázsiába. Az újonnan fölemelt várost azután Neroneának nevezte el. Testvérét Vologesest, a parthus királyt, hasztalanul szólítja föl Nero, hogy jöjjön szintén Rómába s vegye át az ő kezéből a koronát, melyet már úgy is bírt. A parthus azt a választ adta, hogy a császárnak könnyebb egy oly nagy tengeren keresztül utazni, mint neki.

37. A Kr. u. 66. év november havában Nero megvalósítja azt a tervét, hogy Görögországba ment, ott mint énekes, színész és kocsivezető ünnepeltesse magát, mint már előbb székvárosában. A görög föld mindazon helyein, hol ősidők óta nemzeti játékok, a pythiai, isthmusi, nemeai és olympiai versenyek tartattak, győzelmi díjakat vágyott aratni. Egész sereget hurcolt magával, mely nem fegyvert viselt, hanem egyéb színi kellékeket hurcolt, s e sereg magvát az az ötezer lovag képezte, az Augustanusok, a kik Rómában is arra voltak rendelve, hogy a császár előadásait tapssal kísérjék.
A négy nagy görög játék különböző időben szokott tartatni; az olympiai és pythiai négy évenként, de sohasem együtt, az isthmusi és nemeai három évenként, de ismét mindig különböző időben. Nero elrendelte, hogy mind a négy abban az évben lesz megtartandó, melyet ő Görögországban tölt. Olympiában nem szoktak a zenéből versenyt tartani, de most Nero elrendelte azért, hogy abban is bemutathassa művészetét. Ez ünnepélyek központját ősidőktől fogva annak az istenségnek tisztelete képezte, a kinek az a helyiség szentelve volt. De most csak az az egy dolga volt mindenkinek, a versenybiráknak és a nézőknek, a görögöknek és rómaiaknak, hogy a császár iránti csodálatukat kifejezzék s őt győztesül kiáltsák ki. És habár Olympiában a hatfogatú kocsiról verseny közben lebukott s majd hogy el nem gázolták: mégis ő kapta az olajágból font győzelmi koszorút, s kapott általában annyit, hogy Rómába való visszatértekor ezernyolcszázat vihetett magával.
Énekeseket és tragikusokat kényszerített vele versenyre kelni, hogy legyőzze őket, s kényszerítő a nézőket és hallgatókat, hogy naphosszat ott üljenek a színházban, honnan senkinek sem volt szabad, még természeti szükség kielégítése végett sem távozni az előadás alatt, még vajúdó nőknek sem. Némelyek halottnak tetteték magukat s olyanok gyanánt vitettek ki. Mások kétségbeesésükben a színház hátsó falán ugrottak le. Vespasianus, a ki fiával Titussal a császár kíséretében volt, életveszélyben forgott amiatt, mert Nero éneke alatt akart kimenni, vagy azért, mert elnyomta az álom. Mindenütt kémek leselkedtek főleg a legelőkelőbb férfiakra, hogy figyelmesen vagy közönnyel hallgatják-e az előadást. Gyalázat és büntetés érte azokat, kik unatkozni látszottak; másokat pedig, a kik lármát ütöttek és tapsoltak, jutalmakkal tűntetett ki.

38. Kétségtelen dolog, hogy Nero azzal, a mit Görögországban tett, a római· birodalom társadalmának már úgyis rég megindult bomlását jóformán befejezésre juttatá. Mint görög földön és egyes államaiban, úgy Rómában is a nemzeti erkölcsök képezték a társadalom összetartó elemét. A peloponesusi háború semmisítette meg a görögöknek ezt a nemzeti egységes érzetét, s ezzel az a kötelék, mely a görög népeket, még mikor háborúban álltak is egymással, valamint az egyes államokban a társadalmat összetartja, föloldózott. Az egységes görögség külső formájául megmaradtak még a nagy nemzeti játékünnepek, s ezekben sok volt abból, a mit kölcsönösen becsűltek és tiszteltek, minek ápolásában és élvezetében minden görög föltalálta a maga nemzetiségét.
Nero szétzúzta ez egyesületek kereteit is, midőn a nemzeti ünnepek határidőit eltolta, a versenyjátékok helyi sajátosságait eltörölte s igazi művészeti előadások helyett, melyeket a görög csodálattal kisért, saját személyét állítja eléjük bámulat és dicsőítés tárgyául. Mindezeket megtetőzte azzal, hogy azt, a mi most már az egész birodalom társadalmának egyetlen kötelékéül lett volna tekintendő, az uralkodó személyét, mindazzal, a mit szólt és cselekedett, megvetés tárgyává tette.
Augustus és Tiberius, sőt még Claudius is, igazi uralkodók voltak; Nero, mint nagybátyja Caius, csak zsarnokoskodni tudott. Egyetlen uralkodóhoz méltó gondolata volt: az isthmus — a corinthi földszoros — átvágása, hogy a félsziget déli csúcsát megkerülő veszélyes tengeri utat így megrövidítse. Roppant embertömeget hajtatott össze a munkára, köztük hatezer fogoly zsidót is, s mintha csatára készülne, trombitával adatott jelt a munka megkezdésére. Maga is egy arany kapát vett kezébe, mellyel három vágást tett s a kiemelt földet kosárba téve, vállain vitte el. Példát akart ezzel adni az istenek haragjától borzadó és vonakodó munkásoknak. Mintegy hat nap múlva azonban megszüntették a munkát, mert — mint a Korinthusban időző császárnak hírűi vitték — a fölásott földből vér szivárgott elő, s nyöszörgő és dörgő hangok hallatszottak s szellemek szálltak föl a föld alól. De az egyiptomi mérnökök is azt tanácsolták, hogy a munkálattal föl kell hagyni, mert a tenger fölszíne magasabban áll a földszoros nyugati oldalán, mint a keletin.

39. Nero további tevékenykedése görög földön abban áll, hogy rabolt, gyilkolt, szentélyeket gyalázott meg, és a világ urának nevét komédiás szerepléseivel megbecsteleníti. A régi világ nem ismert más erkölcsi törvényt az ősi szokás által szentesített illendőségen kívül. Maga a vallás oly kevéssé szolgált az erkölcsi életnek és gondolkozásnak alapjául, hogy maga is csak a szokáson nyugodott s azzal együtt állt vagy bukott. Hogy Nero, ha a Görögországba magával hozott tanácsurak tisztelgését fogadta, tarka ingben jelent meg előttük s nyilvános helyekre is pongyolán öltözködve ment ki; hogy a versenyek megkezdése előtt beíratta nevét a pályázók sorába, s mint egy közönséges énekes, színész vagy kocsis, s az ily embereknek fenyegető pillantásokkal vagy megvesztegetéssel már előre tudtul adta, hogy engedniük kell őt győzelemre jutni; hogy haját hosszúra növesztette, állát simára borotválta; hogy félelmet árult el a versenybírák és azok szolgái előtt, kiknek az volt föladatuk, hogy a hamis vagy gyöngének talált versenyzőket megfenyítsék; végre, hogy ő maga énekes, színész, kocsivezető, sőt kikiáltó szerepében is láttatja s hallatja magát, s a választott dráma tartalmához képest a legkülönfélébb, még női személyek képében is lépett föl: mindez a kortársak szemében éppoly erkölcstelennek s megalázónak tűnt föl, mint fajtalan élete, mellyel minden szeméremből gúnyt űzött.
Még neje Poppaea életében, mint asszony kötött házasságot egy Pythagoras nevű volt rabszolgával; most Görögországban mint férfi tartotta mennyegzőjét Spofus-szal, egy fiatal ugyancsak volt-rabszolgával, a kinek az elhunyt Poppaeával való hasonlósága ingerelte idegeit, a kit azért ki is heréltetett, hogy a női természethez közelebb hozza. Sőt nagy jutalmat tűzött ki annak, a ki oly szert talál föl, mellyel. Sporust asszonnyá lehetne átvarázsolni. Spofusnak a Poppaea nevet kellett viselnie, női ruhát és fejdíszt hordania, s mellé udvarhölgynek rendelte Calva Crispinillát, ki arról híresűlt el, hogy Tigellinussal együtt rabolt. Tigellinus szerepelt násznagyképen a házasságkötésnél, mely a rómaiaknál szokásos teljes szertartások közt folyt le, kisérve a nép mulatozásától és szerencsekívánataitól. Undok fajtalanságának egyéb tényeiről, melyeket a források említenek, szólni sem lehet. Mindent, a mi görögök s rómaiak szemében szent volt, lábbal taposott, s nem csak túlment a legszélsőbb elvetemültség határán, hanem még azt is követelte, hogy fortéiméit lássák és dicsőítsék.

40. És valamint bűnös kicsapongásaival s minden szemérem megtagadásával igyekezett megsemmisíteni mindazt, a mi még a jó erkölcsökből valami megmaradt: úgy minden isteni és emberi dolgot, a minek még volt némi tisztelete, porba tiport. Bármennyire lesüllyedt is a római tanács már ő előtte úgy, hogy hatósága már csak az uralkodó szörnyű és gyalázatos tényeinek jóváhagyására s dicsőítésére szorítkozott: azt sem tűrhette Nero, hogy van még egy rend, mely legalább látszólag és név szerint, mint birodalmi tanács áll az ő oldala mellett.
Keserű gyűlöletet érzett a tanács ellen kit Tacitus az udvar leghitványabb eszközének nevez, tetszős dolgot mondott neki azzal a szavával: „gyűlöllek császár, mert senator vagy!"
Sok tanácsurat vitt magával Görögországba, attól való féltében, hogy otthon valami cselt szőhetnének ellene. Ezek sorában azután folytatta öldökléseit, legközelebbi ürügyül használván föl a színi előadások alkalmával tanúsított figyelmetlen vagy közönyös voltukat. Valódi okúi pedig mindenkor a személyes kiválóság, a nemes származás vagy a gazdagság volt azok részéről, kiket ő és Tigellinus áldozatul kiszemeltek. Vespasianus csak azzal mentette meg magát, hogy egy kis félreeső városba vonult vissza, s még ott is folyvást félnie kellett Nero vérszomjától. Sőt még később Rómában is világosan nyilvánította abbeli szándékát, hogy a még életben levő tanácsurakat megöleti és senatus nélkül kormányoz.
Most Görögországban, hol még a 67. évben is időzött, magához hívatja Rufus… Pronuto... Scidbonianus testvéreket, mintha szolgálatukat kormányzási ügyekben igénybe venni óhajtaná. Egyikük felső, másikuk alsó Germaniának volt előbb helytartója, s mind a ketten testvérek között ritka egyetértéssel vezették hivatalukat. Úgy látszik: becsületességük híre s egyúttal nagy vagyonuk ingerelte a vérengző zsarnokot, a kit — állítólag — egy különben ismeretlen árulkodó, Paccius Africanus, figyelmeztetett a két testvérre. Mikor megérkeztek Görögországba, már elítélteknek látták magukat.
Nem is hallgatták ki őket, nem bocsátották a császár elé s épen azért a környezettől sok bosszantást kellett elszenvedniük. Önként kívántak meghalni, s életüknek, mint annyian, ereik felnyitásával vetettek véget. Azt a Corbulót azonban, Syria kormányzóját, ki egyedül bírta tiszteletes távolságban tartani a parthusokat, és a kinek Nero a Tiridates hódolatát köszönheti, megtisztelő formában szólítja Görögországba, s leveleiben is mindig atyjának, jótevőjének nevezte. És mikor Corbulo Korinthus kikötővárosánál Kenreaenál partra lépett, már ott találta Nero parancsát, hogy végezzék ki, mielőtt szeme elé jőne. Ahogy a parancsot meghallá, kihúzta kardját és szívébe merítve, monda: „megérdemeltem !“ Mert most látta be, mennyire helytelenül járt el, mikor egy ily uralkodónak szavában bízva, egyedül jött, a helyett hogy hozzá ragaszkodó légióinak élén jelent volna meg.

41. Rómában, hol mint egész Italiában, mindent szabadosa Helius alá rendelt, úgy hogy ez, mintha többé nem léteznék se császár, se senatus, mindenféle rendű és rangú személyeket száműzött, megöletett, vagyonukat elkobozta: épen úgy folyt minden, mint Görögországban. Helius, együtt Polyklitus szabadossal, rabolt a fővárosban, mint Nero Tigelinussal és Galvia Crispinillával szövetségben a görögöknél.
A császár és római helytartója közt váltott levelek nem tartalmaztak egyebet olyanok felüli híreknél, a kiknek itt és ott meg kellett halniuk. Q. Sulpicius Camerinus, egy nagyon tekintélyes férfiú, ki előbb Afrika kormányzója volt, ekkor Rómában tartózkodott fiával együtt. Mind a kettőnek halnia kellett, mert Helius lenézést látott abban, hogy családjok régi Pythicus melléknevét viselik, mintha magukat a pythiai győzővel Néróval akarnák összehasonlítani. Már két évvel azelőtt küldött Nero két biztost Görögországba és KisÁzsiába, hogy a templomokból a fogadalmi ajándékokat és más műremekeket hozzák el. Ezek mindenütt, még a falvakban is, valamint a szentségekben leggazdagabb helyeken, Olympiában, Delphi és Athénben — egyedül Rhodus város kivételével — végrehajtják megbízatásukat, s a mit szent tulajdonúi a községek és templomok bírtak, mindaz ott pompázott azután a római fórumon, mint puszta műemlék, vagy elkallódott a császár kincstárában, melyet az őrült pazarlás újra meg újra kiürített.
Delphiben Pythiának, mivel kérdésére kedvező választ adott, nagy összeg pénzt ajándékozott, melyet később Galba visszavett a jósnőtől. De csupán Delphiből ötszáz, istent és embert ábrázoló ércszobrot rabolt el Nero, s ezzel sem érvén be, az isten tulajdonában levő földet Cirrha városka mellett, mely Delphin alul a tengerparton feküdt, elvette Apollótól, és katonáinak ajándékozta. Sőt a híres jósdát is megszentségteleníti azzal, hogy a templomban levő földhasadék fölött, melyből a Pythiát önkívületbe ejtő gőz felszállt, embereket mészároltatott le. Általában minden istentiszteletet kivétel nélkül megvetett, kigúnyolt és fertőzettel illetett.

42. Agrippa király egy hasonnevű tizenhét éves fiút hagyott maga után, a kinek azonban Claudius nem engedte meg atyja örökébe lépnie, bár később atyja országának némi részét mégis átadta neki. Nero alatt ez az ifjabb Agrippa királyi címmel terjedelmes földeket kapott a Jordán keleti oldalán s Galilaea némely részeit a Genezaret tava mellett Tiberias várossal együtt. A jerusálemi templom és templomkincs fölötti felügyeletet is megkapta azzal a joggal, hogy a zsidó főpapot ő nevezze ki.
A Jordán nyugati oldalán elterülő földek, Judaea, Samaria és Galilaea legnagyobb része császári tiszttartók alatt állt, a kik a népet mindenféle módon kínozták. Mikor Nero Görögországban időzött, Gessius Florus volt Judaea tiszttartója, a ki elődjeit is meghaladó kíméletlenségével és kapzsiságával végképen elkeserítő a zsidókat. Kielégíthetetlen rabló volt; azonkívül szövetkezett a judaeai hegységben garázdálkodó útonállókkal, s osztozkodott velők a zsákmányon. Számtalan zsidó, életüket s vagyonukat folytonos veszélyben látván, kivándorolt, hogy a határokon túl keressenek nyugalmat és biztonságot. Városok egész lakossága tűnt el, terjedelmes vidékek váltak sivataggá. Midőn Cestius Gallus, akkor Syria kormányzója, kinek Gessius Florus alája volt rendelve, egy ünnep alkalmával Jerusalembe jött, százezrei a zsidóknak állták körűi jajveszékelve, hogy segítse meg őket a kegyetlen tiszttartó ellen. A kormányzó megígérte, hogy elnyomójokat szelídebb eljárásra fogja inteni; de eredmény nélkül, mert Gessius Florusnak igazában az volt a szándéka, hogy a szerencsétlen népet fokozott bántalmakkal lázadásra kényszerítse. Ez lett volna az eszköz, hogy a császárnál való bevádoltatásának útját szegje. Ez a Gessius Florus lobbantotta lángra a zsidó háborút, mint Josephus, a történetíró mondja.

43. Úgy látszik azonban, hogy a háború kitörésében nagy része volt a zsidók reménykedésének is, mellyel népüknek királyt és szabadítót vártak. Egész keleten — hol, mint a középtenger partjain is számtalan zsidóság lakott — meggyökerezett és elterjedt az a hit, hogy ez időben Judaeából fog egy világuralkodó előállni; a mit később Rómában és másutt a Vespasianus fölemelésében teljesült jóslatnak tekintettek. Valószínű, hogy a kebelükből származó szabadítónak reménye sok zsidót vezetett azon kalandorok közé, kik a hegyekben garázdálkodtak, s részben természetfölötti adományokkal is dicsekedtek, és hogy a római uralommal való szembeszállást magában Jerusalemben, függetlenül a tiszttartóra irányuló gyűlölettől, épen ez a remény táplálta. Mert egy vakmerő fiatal ember, gleázár, főpap fia és a templomi őrség parancsnoka, rábeszélte a papokat, hogy idegentől adományokat a templom részére ne fogadjanak el, s idegenért ne hozzanak áldozatot. Ez hadüzenet volt Rómának, mert így a császárért sem lehetett áldozni, a mit pedig előbbi uralkodókért, például Caius ért nem tétováztak megtenni.
A nép főnökei átlátták Eleázár szándékát s fölismerték annak veszélyes következményeit s egy nyilvános gyűlésen kifejték volt, hogy mi vár reájuk, ha megszűntetnek egy oly szokást, melyet a törvénytudók is megengedhetőnek tartanak. Mikor azonban Eleázár és pártja mégis makacsul ellenállt, a békepárt követséget küldött Gessius Florus tiszttartóhoz, egy másikat Agrippa királyhoz, segélyt kérvén mind a kettőtől a kitörő-félben levő lázadás elnyomására. Gessius Florus nem válaszolt; neki örvendetes volt hallania, hogy a zsidók fölkelnek a római uralom ellen.
Agrippa küldött háromezer lovast a rend helyreállítására. De épen most tört ki a harc, mert a békepárt a küldött csapatok segítségével a felső városból, melyet megszállva tartott, az alsó várost és abban a templomot igyekezett Eleázártól és embereitől visszafoglalni. Ezek azonban a védelemről csakhamar támadásba mentek át, rohammal vették be a templommal szomszédos Antonius-várat, s benne talált őrcsapatok kardra hányása vagy foglyul ejtése után a Herodes család palotáját támadták meg, s fenyegették a római helyőrség táborát, hová Agrippa csapatai is menekültek. Ez utóbbiak, mint belföldiek, szabad elvonulást kaptak, míg a rómaiak a táborból három toronyerődbe menekültek. Itt heves és makacs ostrom alá fogták őket úgy, hogy kénytelenek voltak megadásra szánni magukat.
Eleázár három követet küldött Metiliushoz, a helyőrség parancsnokához, a kik vele megkötik a szerződést, mely szerint a rómaiak élete kímélve lesz, de fegyvereiket és szerelvényeiket a zsidók kezében hagyják. így Metilius kivonult katonáinak élén, s míg fegyvereiknek birtokában voltak, senki sem merte őket megtámadni. De mihelyt pajzsaikat s fegyvereiket letették, azonnal megtámadták és öldökölni kezdték őket. A legénységből senki sem kért kegyelmet; csak Metilius esdeklett életéért, ígéri, hogy zsidóvá lesz. Ezért meg is kímélték. Épen szombati napra esett ez a kegyetlen hitszegés, minélfogva azok a zsidók, kik nem vettek részt benne, annál biztosabbra vették, hogy Isten súlyos büntetéssel fogja az egész népet lakoltatni. Ez események a 66. év tavaszán és nyarán folytak le, s ugyanez időben Syria több városában és Alexandriában is kitört a régi gyűlölet zsidók és pogányok közt, és irtózatos mészárlásokban öntötte ki dühét.
Syria kormányzója Cestius Gallus, segíttetve Agrippától is, a helyszínére vezette hadait s végül Jerusalem falai alá vonult föl. Bevette a város egy részét s már készült a templomot megrohanni, midőn ismeretlen okból fölhagyott szándékával, noha a lakosság békeszerető része, mint szabadítót Eleázár zsarnoksága alól, örömmel fogadta. Elvonult, üldöztetve és keményen szorongattatva a zsidóktól. Csak most tettek ezek igazi készületeket a rendszeres háború viselésére; szaporították haderejüket, melynek élére megbízható férfiakat állítottak, köztük azt a Josephust is, a ki azután írója lett e háború történetének. A békepárt fejei elhagyták Jerusálemet. Cestius Gallus meggyőződvén, hogy a fölkelést nem bírja leverni, három főember zsidót küldött jelentéssel a császárhoz. Ugyanazok bevádolandók voltak Gessius Florust is, a kinek rabló vágya és kíméletlensége kergette a zsidó népet lázadásba.

44. A 67. év, melyben a zsidó háború még nagyobb lángra lobbant, nyugaton is oly mozgalmat idézett elő, melynek következményei vészhozókká lettek Néróra. C. Julius Vindex ugyanis, egy senatori rangú gall család sarja, mely család még a rómaiak előtt Aquitaniában uralkodott, ez időben propraetor volt Galliában, s esze, testi és szellemi ereje s katonai bő tapasztalatai révén nagy tekintélyben állott. Erkölcsi megbotránkozása Nero ellen bírta rá, hogy lázadást szítson, s a kormányzása alatt levő országnak sanyargatása és az elviselhetetlen adóteher hamar megszaporítja a vele tartók nagy számát.
A gallok nyilvános gyűlésében fejtette ki, hogy „a világot meg kell szabadítani attól a szörnyetegtől, aki megrabolta a földet, eltiporta a tanács virágát, megölte saját édes anyját, s lealacsonyítja az egyeduralomnak még a külső méltóságát is. Ki akarna még egy ily embert a Caesar, az Augustus névvel illetni. Nevezzék inkább Thyestesnek, Oedipusnak, Orestesnek; az illeti őt meg. Keljetek tehát föl; segítsetek magatokon és a rómaiakon; tegyétek szabaddá a világot.“
A gyűlés helyeslése után Vindex hadsereget gyűjtött, hogy Nero zsarnokságának véget vessen. Mert nem akarta Galliát kiszakítani a római birodalom testéből, éppoly kevéssé akarta magát tenni uralkodóvá; hanem követséget küldött Servius Sulpicius Galbához, a tarraconi Hispania kormányzójához, hogy vegye kezébe Nero helyett a római birodalom kormányát. A Galliában megkezdődött mozgalom aztán átment Britanniába is. — Nero még Görögországban múlatott, midőn a zsidó háború dolgában eljáró küldöttség megérkezett hozzá.
Corbulo halála azonban kétségtelenül a követség megjelenése előtt történt. A császár most még csak az imént halállal fenyegetett Vespasianust bízta meg a judaeai háború vezetésével, s csakhamar utána küldte fiát Titust is, hogy atyjának a hadviselésben segítségére legyen. Valószínű, hogy a galliai fölkelésnek, ha még nem is eléggé határozott híre szintén Görögországban érte a császárt. Philostratus legalább ezt mondja annak okául, hogy a korinthusi földszoros megnyitásának munkáját félbeszakította.

45. Helius már akkor, midőn Nero a görög játékünnepek egyik helyéről a másikra szaladgált, ismételve írta neki, hogy jelenlétére szükség van a fővárosban. Most a 67-ről 68-ra forduló tél vége felé még erősebben sürgette urának visszatérését, s midőn az még sem jött, maga utazott Görögországba s közölte vele, hogy Rómában nagy összeesküvés van ellene alakulóban. Haza utazása előtt még meggyalázta és megsemmisíti azoknak szobrait, a kik a különféle versenyeken előbbi időkben győztesek voltak, hogy csak az ő diadalai maradjanak fönn az utókor emlékezetében.
A verseny bíráknak roppant ajándékokat adott, s egész Görögországot szabadnak nyilvánította, úgy, hogy minden várost megillesse saját ügyeiben az önkormányzat joga. Ezzel a görögök csodálatát akarta megjutalmazni, melyet művészete iránt tanúsítottak, holott a művészet és a csodálat egyaránt hamis volt. Átkelése közben a kitört tengeri vihar miatt veszedelemben forgott.
A 68. év márciusában Nápolyban vette hírét Julius Vindex felkelésének, vagy talán már annak, hogy az folyvást terjed. De mindez nem indítja arra, hogy visszasiessen Rómába, sőt még örülni látszott Gallia lázadásának azon reményben, hogy e gazdag tartomány kirablásával pótolni fogja pénztárának hézagjait. Még nyolc napig múlatott csupán hangjának ápolásával, énekkel és citerajátékkal s megszokott kicsapongásaival; míg a tanácsnál azzal mentegeti magát elmaradásáért, hogy be van rekedve; mintha Róma az ő torkára lett volna kíváncsi. Ezalatt már Vindexnek kiáltványairól is megjött a hír, melyekben Nerónak minden galádságát és bűnét fölsorolta. De semmi sem bántotta annyira, mint az, hogy Ahenobarbιιs-nak nevezte s rossz énekesnek és citerásnak monda, kinek a művészetről fogalma sincs. Megparancsolta most már a tanácsnak, hogy tegyen intézkedéseket Vindex ellen, s megindult székvárosába.
Már Nápolyba érkeztekor lebontották a falak egy részét, hogy mint a szent játékok győztese, másoktól még nem taposott úton vonulhasson be; ugyanez történt a többi városokon keresztül és Rómában is. Azon a szekéren ment be a fővárosba, melyen Augustus actiumi győzelme után tartja a diadalmenetét. Bíbor öltönyt viselt, inge arany csillagokkal hímezve, fején az Olympiában nyert koszorú, jobbjával tartja a pythosi játék jutalmát, babérkoszorút, s előtte ünnepi menetben vitték a többi koszorút, ezernyolcszáznyolcat; rudakra tűzött táblákon volt írva, hogy melyik koszorú melyik versenyről való. így vonult be Nero, oldalán a citerajátszó Diodorussal, követve a katonák, lovagok és tanácsuraktól; majd fölment a capitoliumra s onnan a császári palotába. Az egész város virágdíszben, világítva, tömjénillattal tele.
„Üdv Olympia győztese! üdv pythusi győző! Augustus! Nero Hercules! Nero Apolló, üdv!“ Csakhogy ezek a kiáltások soha többé meg nem újulnak az ő számára; végzetének kereke rohamosabban gördül lefelé a capitoliumról, mint a hogy oda fölvitte a diadalszekér.

46. Időközben Julius Vindex jelentékeny haderőt hozott össze, s ismételve figyelmezteti a kezdetben tétovázó Galbát, hogy lépjen a Nero ellen megindult mozgalom élére. Galbának egy jóslat biztosítja egykor a trónt; de a félelem is ösztönzi, hogy elhatározza magát, mert kezébe jutottak Nérótól származó levelek, melyekben a császári tiszttartókat utasítja, hogy tegyék el az útból Gaibát.
Egy tanácskozásban, melyet Galba most tartott, néhány hang emelkedett a mellett, hogy várni kell; szükséges előbb tudni, hogy mily hangulat uralkodik a fővárosban a galliai fölkeléssel szemben. Ellenben Titus Vinius, Galba alvezére és bizalmasa, utalt arra, hogy most már általában nem lehet szó arról, hogy Nero mellett maradjanak; Nero ellensége Galbának; egy oly szövetségest, mint Vindex, nem szabad elutasítani, mert Vindex Galbát akarja a zsarnok helyett a trónon látni. Erre a proconsul gyűlésre hívta össze a katonaságot, beszélt a jelen idő nyomorúságairól. Az összegyűlt katonaság — ahogy előre ki volt csinálva — kikiáltotta őt császárnak. De Galba egyelőre vonakodott a császári méltóságtól, s csak Róma tanácsa és népe legátusának nevezi magát. Egyszersmind szaporította hadseregének nem igen jelentékeny létszámát a tartományában elrendelt újoncozással.
Bizalmas embereiből egy tanácsfélét alakított maga körűi; fiatal lovagok képezték testőrségét, a mire szükség is volt, mert Nero kiküldött gyilkosai leselkedtek rá. Julius Vindex ezalatt megindult az Alpok felé, egyesülendő Galbával, kinek érkezése Hispániából várható volt. Azonban felső Germania helytartója, L. Verginius Rufus ugyanazon irányban nyomult elő egy hatalmas sereg élén Vindex ellen. Nem messze egymástól ütöttek tábort a mai Besangon közelében, s először küldöttek útján, majd személyesen értekeztek, a minek az lett a vége, hogy haderőiket egyesíteni határozták Nero ellen. Erre Vindex kivonult a maga táborából, Besangon várost megszállandó, míg Rufus emberei abban a hitben, hogy Vindex ellenük készül támadásra, parancs nélkül a gallokra rohantak s levágtak bennük húszezerét.
Vindex azt hitte, hogy árulás történt, s kétségbeesetten agyon szúrta magát. Rufust mélyen megrendítette a csapás, s állhatatosan vonakodott a serege által fölajánlott császári méltóság elfogadásától. Tetterős férti volt, már többször consul, s általános tiszteletnek örvendett; nevénél fogva és a parancsnoksága alatt álló sereggel, mely a birodalom nyugati felének leghatalmasabb hadereje volt, könnyen célt érhetett volna. Katonái annyira ragaszkodtak hozzá, hogy minden teketória nélkül Caesarrá és Augustussá kiáltották ki, leszakítja a hadi jelvényekről és összetöri Nero képeit.
Egyik katona a légiója sasára Rufus nevét írta föl, de ő letörölte. Egyik tribunusaa kivont karddal állít eléje, s fölszólítja, hogy vagy császár legyen, vagy haljon meg. Rufus szilárdan állt elhatározása mellett s kijelenté, hogy császárt a római tanács és nép van jogosítva választani. Mostanra megtudta tekintélyével nyugtatni katonait, de mindig megmaradt valami mély kedvetlenség szívükben a miatt, hogy az általok fölajánlott császárságot visszautasította. Élete a későbbi lázadó mozgalmak alatt is többször forgott veszélyben, noha katonái csudálták rendíthetetlen bátorságát.

47. Nero kezdetben csak a galliai zavargásokról értesült s hitte, hogy könnyen el fog vele bánni. De mikor megtudta, hogy Galba Hispániában és Verginius Rufus is ellene nyilatkoztak: összerogyott és sokáig eszméletlenül hevert a földön. Mikor magához tért, megtépte ruháit, csapkodta fejét s fölkiáltott, hogy neki vége van. Dajkája vigasztalta, hogy ilyen más uralkodókkal is történt. „Nem — mondja, — az én esetem példátlan, mert még élve veszítem el uralmamat.
A tartományokból érkező jobb hírek azonban megint határtalan örömre hangolták; nagy lakomát rendezett s gúnyverseket olvasott föl, melyeket a fölkelés főnökeire csinált. A tanács eközben Galbát a haza ellenségének nyilvánította ; Nero pedig azt mondja: „A gallokat később fogjuk megkopasztani; de Galba vagyona kezünk ügyébe esik, azt eladjuk s fölhasználjuk; mert ő ellenségünk? Alkalmasint halott volt már, mikor erről Galba értesült, s viszont ő is eladóvá tette a császárnak ott fekvő jószágait. Olykor elfogta Nérót a düh; meg akarta mérgeztetni az összes tanácsurakat, vadállatokat bocsátani a főváros népére, székhelyét tűzzel készült elpusztítani, a száműzötteket, bárhol tartózkodjanak, valamint a Rómában élő gallokat kivégeztetni, magukat a római hadseregek vezetőit is, a kiket mind ellenségének tartott, kiküldött gyilkosok által eltenni láb alól. Majd ismét a háború viselésével foglalkozik: az ez évbeli consulokat, Silius Italicust és Valerius Trachulust lemondatja a hivatalukról, s egyedüli consullá tette magát, mert egy consulnak kell lenni, a ki Galliát megfékezze.
Lakomával ülte meg consulságra lépését, s azt mondja, hogy mihelyt a tartományba megérkezik, fegyvertelenül lép katonái elé és sírni fog. Ha aztán a lázadókat így engedelmességre bírta, a következő napi ünnepen győzelmi dalt fog előttük énekelni, melyet most mindjárt megírandó lesz. Azonban Germaniába, Britanniába és Illyriába parancsokat küldött, hogy a háborúra hadicsapatokat szedjenek össze; az Italia körűi fekvő hajóhadak legénységéből pedig egy új légiót alakított. Rubrius Gallust, más forrás szerint Petronius Turpilianust nézte ki a hadseregnek vezéréül, mely Galba és Verginius Rufus ellen volt fölvonulandó. Maga vette kezébe a hadjárathoz szükséges szerelvények beszerzését, melyekhez a drámai előadások céljaira szükséges eszközök és ágyasai is járultak, s ez utóbbiak haját férfimódra nyíratta le s magukat amazonok módjára fegyverezte föl.

48. Komoly előkészületeket is tett azonban a háborúra, csakhogy már későn. Felhívja a polgárokat, hogy zászlói alá gyülekezzenek; de mivel senki sem jelentkezett, parancsot adott ki, hogy minden családfő egy bizonyos számú rabszolgát állítson ki, a kik közűi aztán a hadi szolgálatra legalkalmasabbak be fognak soroztatni. Az adókat is kíméletlenül hajtatja föl, a mit már sokan megtagadtak azzal a nyilatkozattal, hogy vegye el a meggazdagított árulkodóktól a mesterségükkel szerzett jutalmakat. Az ellene forrongó bosszúságot fokozta az is, hogy mikor épen nyomasztó kenyérhiány uralkodott, egy hajó érkezett Alexandrából, nem gabonával, hanem nílusi homokkal rakva a circusok számára. Az ezt keserűen kigúnyoló vers bizonyítja, hogy nem félnek többé tőle. Most már nem tartotta lehetetlennek, hogy a trónról lebuktatják, de azzal vigasztalta magát, hogy „a művész mindenhol megkeresi a maga kenyerét. “
Alexandriába akart menni, hogy ott mint citerajátszó éljen. A tőle való elpártolás újabb hírei rémületbe s aggodalomba ejtik. Locusta méregkeverő nővel egy szert készíttetett, mellyel életének gyorsan véget vethet; arany szelencében magánál tartja azt, lakását pedig most már áttette a Servilius-féle kertbe. Onnan leghűbb szabadosait elküldi Ostiába, hogy hajókat szereljenek föl, ha szökni kellene. Kérdeztette a testőrségi tribunokat és centuriókat, hajlandók volnának-e őt kísérni. De azok vagy kifogásokkal ütötték el a dolgot, vagy egyenesen megtagadták, sőt egyik Virgil szavaival üzente neki: „hát oly nagy szerencsétlenség a meghalás?“ Majd azon tűnődött, hogy a parthus király segítségéhez, vagy Galba kegyelméhez forduljon-e?
Azután megint azt gondolta ki, hogy gyászruhában szószékre fog lépni és legmélyebb alázkodással bocsánatot kérni a múltakért, s ha azt nem kapná meg, legalább hogy Egyiptom kormányzását engedjék át neki. Később megtaláltatott iratai közt az a beszéd, melyet ez alkalommal elmondani szándékozott. De bizonyára attól való félelme akadályozta meg, a terv kivitelét, hogy még mielőtt a fórumra érne széttépi őt a nép. Másnapra halasztá határozatát.

49. A tanács pedig bátorságot merítvén a most már Rómában kétségtelenül uralkodó hangúlatból, a testőrség táborába ment s rávette a testőrkatonákat, hogy járuljanak az ő határozatához, mely szerint Nero a haza ellenségének lesz nyilvánítandó, a hispaniai hadsereg által császárrá kikiáltott Galbát pedig ismerjék el. Megparancsolta az őrségnek is, mely Nero körül a Servilius-féle kertben volt, hogy hagyja el őt. Midőn ez éjjel megtörtént, Nero kiugrott az ágyból s a városba küldött szolgákat, hogy hívják elő barátait. De mindenütt zárt ajtókra találtak; nem jött senki. Mikor szobájába visszatért, már kiürítve találta ezt; ellopták még ágyát, még azt a szelencét is, melyben a mérget tartja.
Most már meg akart halni egy rabszolgája keze által; de mikor arra egyik sem vállalkozott: „tehát nincs sem egy barátom — mondja, — sem egy ellenségem. Majd a folyó felé szaladt, hogy bele ölje magát, de megint visszajött, s kérte szolgáit, keressenek neki valami rejtekhelyei, a hol összeszedhesse magát. Szabadosa, Phaon, közel fekvő majorját ajánlotta föl e célra, s Nero azonnal meztelen lábbal és kopott ruhában egy gebére ült, és elsietett Phaon, Sporus és egy másik szabadosa, Epaphroditus kíséretében, fejét sem födvén be s egy kendőt tartva arcán, hogy fel ne ismerjék. A testőrök táborából hallatszottak hozzá a katonák szitkai, melyek neki, és üdvkívánataik, melyek Galbának szóltak. Villám csapott le előtte és dörgés reszketteti meg alatta a földet, mintha meg akarna nyílni, hogy az általa legyilkoltak szellemeit kibocsássa rá. Egy szembe jövő ember mondja, hogy Nérót üldözik; egy másik azt kérdezte, hogy mit tudnak a császár felől?
Lova megriadt egy hullától, mely az útszélen feküdt, s a lökés következtében arca föltárult a kendő alól, mire egy ember, ki a testőrcsapatokban szolgált volt, fölismerte és köszöntötte őt. Megijedve ezen, letértek az útról; a lovakat hagyták futni, s ő maga kimerültén, egy náddal benőtt mélyedésben ledobbant a földre. Ott az úton elmenők minden lépésére, minden hangra összerezzent, mintha már üldözői volnának nyomában. Kutyaugatás, madár csiripelése, a széltől mozgatott nád zizegése: minden, remegéssel töltötte el. Nem mert kísérőivel beszélgetni, nyögött, sírt, csöndesen sóhajtozott, hogy ő, a kinek csak intését még az imént ezrek lesték, most három szolgájával guggol e búvóhelyen.
Most visszagondolt gálád tetteire; neje és atyja — mondja egy görög tragédia író szavaival — űzik őt siralmas halálba. Végül, mikor meggyőződött, hogy nem üldözik, fáradságosan áthatoltak a nádon és bozóton keresztül Phaon majorjának hátulsó oldaláig. Ott kérte őt Phaon, hogy rejtőzzék el egy homokgödörbe, míg lehetséges lesz észrevétlen bevinni a lakásba. Szomját egy tócsa vizével csilapítá, mondván: „ez a Nero befőttje.“
Ezalatt kísérői a ház hátulsó falán lyukat törtek, melyen azután Nero bemászott, s a legközelebbi kamrában lefeküdt egy silány vacokra. Éhségtől és szomjtól gyötörve, visszautasítja a kínált szegényes kenyeret, s csak egy kis langyos vizet ivott. Szolgái figyelmeztették, hogy haljon meg s meneküljön a ráváró sors elől. Meghagyta tehát, hogy ássanak gödröt, elég bővet arra, hogy testét befogadhassa; abban akarta kivégezni magát, s rendelte, hogy ott rakják a máglyát is hullájának elhamvasztására. Közben többször fölkiáltott: „mily művész hal meg bennem !“

50. Rómában azalatt örömujjongásban tört ki a nép s áldozott az isteneknek. Sokan kalappal fejőkön jelentek meg az utcán, a mi a szabadon bocsátott rabszolgák jelvénye szokott lenni. A tanács határozatot hozott, mely szerint Nero a haza ellenségének nyilváníttatik, s hogy fölkerestessék ősi szokás szerint való megbüntetés végett. Ugyanazon határozattal Galbának megszavazzák a császári hatalom jelvényeit. Phaonhoz hírnök küldetik e határozatról szóló irattal. Nero kirántotta kezéből az iratot s elolvassa. Kérdezte, hogy minő az a büntetés, s mikor megmagyarázták neki, eliszonyodott, s két tőrt vett elő, melyeket magával vitt, megpróbálta hegyüket, de újra visszadugta tokjukba, mondván, hogy még nem érkezett el a halál órája. Sporust megkérte, hogy kezdje el a haldoklók sirató dalát. Majd megint úgy akarta, hogy kísérőinek egyike menjen előbb halálba, hogy példájából bátorságot merítsen. Olykor magát szidta, hogy még mindig él. De már hallatszott a lovasok robaja, kik élve fogják elvezetni. Ekkor remegve szólt:

„Gyors lábú paripák dobogása hatol füleimbe”

s mellének szegezte a tőrt. Epaphroditus segített neki nyomni, s már halálán volt, mikor a centurio berontott, és a vérzést el akarta állítani. Nero e szavakkal múlt ki: „Késő! így teljesíted kötelességedet kidűlledt merev szemekkel feküdt ott, borzalmára a jelenvoltaknak.

Halála a Kr. u. 68. év junius hónapjában esett. Nem egészen harmincegy évig élt, a miből majdnem tizennégyet töltött a trónon. Vele kihalt a Júliusok háza. Temetéséről két dajkája, Ekloge és Alexandra, meg Akté, az a szabadosnő gondoskodók, kivel fiatal császár korában szerelmi viszonyt folytatott. A Domitiusok sírboltjában helyezték el hamvait.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903