logo

XXIII September AD

Évkönyvek (Annales) XVI. könyv - Kr. u. 66.

14. C. Svetonius és Lucius Telesinus consulok alatt az az Antistius Sosianus, kiről említem, hogy Néróra csinált gúnyverseiért elítéltetett, miután hallá, hogy mily jutalomban részesíti a gyilkos fejedelem az árulkodókat: nyugtalan és az alkalmat serényen megragadó leikénél fogva, az ugyanazon helyen száműzetésben élő Pammenessel, a ki a csillagjóslás tudományában való jártasságáról híres volt s tágkörű baráti összeköttetésekkel bírt, bizalmas viszonyba lép, a mi sorsuk azonosságánál fogva is könnyen ment. Gondolta ugyanis, hogy nem hiába jár ahhoz annyi küldönc, a kik tanácskoznak vele; értesül arról is, hogy P. Anteiustól évpénzt kap, valamint az sem volt előtte titok, hogy Anteiust Agrippinához való ragaszkodása miatt gyűlöli Nero, hogy kiváló gazdagsága ingerli annak pénzvágyát, a mely ok már sokaknak szolgált romlásukra.
Tehát elcsent egy Anteiustól érkezett levelet s ellopott Pammenes titkos fiókjából oly iratokat, melyekben Anteiusnak születésnapja és jövője volt följegyezve. Egyszersmind olyanokat is talált, melyek Ostorius Scapula születéséről és életéről szóltak. ír tehát a fejedelemnek, hogy ő nagy és élete érdekében fontos dolgokat tár föl előtte, ha rövid időre fölmentést kap a száműzetés alól; Anteius ugyanis, meg Ostorius, rosszban törik fejőket és saját sorsukat, meg a császárét kutatják. Azonnal naszádokat küld oda, és Sosianust sietve elhozzák. S mihelyt feljelentése nyilvánosságra jut, Anteius s Ostorius már inkább elítéltnek, mint terheltnek volt tekinthető, annyira, hogy Anteius végrendeletét már senki sem volt hajlandó aláírni, ha Tigellinus nem vállalkozik rá, a ki már előbb tanácsolta Anteiusnak, hogy végintézkedésével ne késedelmezzen. Mérget ivott aztán, de annak lassú hatását megunván, ereinek fölvágásával siettette halálát.

15. Ostorius ez időben messze fekvő birtokán Liguria határán tartózkodott. Oda küldtek egy centuriót, hogy gyorsan végezzen vele. A sietség abban találta magyarázatát, hogy Ostorius nagy katonai hírével s mert Britanniában a polgári érdem koszorúját is megszerezte, valamint nagy testi erejével és a fegyverforgatásban való ügyességével félelmes alak volt Nero szemében, a ki mindig rettegett attól, hogy megtámadják; aminap fölfedezett összeesküvés pedig még jobban megriasztotta. A centurio tehát, miután a ház kijáratait elállta, előadja Ostoriusnak a császár parancsát. Ő az ellenséggel szemben annyiszor kitüntetett bátorságát most maga ellen fordítja; de mivel az átvágott erekből a vér nem elég bőven folyt, szolgájának kezéhez is folyamodott, jobbjába ad egy tőrt, hogy azt szilárdan tartsa, és abba nyakával bele dőlt. 

16. Még ha külháborúkról és a hazáért halálba ment hősökről emlékezném is meg az esetek ily nagy egyformaságának elbeszélésével: akkor is elfogna magamat is az émely, s tartanom kellene azoknak undorodásától is, a kik irtózva olvasnák oly sok polgárnak tiszteletünkre méltó ugyan, de mégis szomorú és szakadatlan sorban egymásután következő elmúlását. De most a szolgai türelem és a békében kiontott vérnek tengere fárasztja lelkemet, és elszórni szívem a szomorúságtól. Nem is kérek én más mentséget e történetek olvasóitól, csak hogy ne kárhoztassák el ezeket az oly tétlenkedéssel halni siető férfiakat.
Az istenek büntető ítélete volt ez Róma fölött, a melyen nem szabad csak úgy, mint a hadak vereségén vagy városok megvívásán, egy rövid szóval túltenni magunkat. Adjuk meg az utó világ előtt azt az előjogot a kiváló férfiaknak, hogy valamint halotti pompájukkal is megkülönböztetjük őket a közönséges temetkezéstől: úgy végső dolgaik elbeszélésében is kapja meg és bírja mindenik a maga emlékkövét.

17. Kevés napok alatt ugyanis csapatosan dőlnek sírba Annaeus Mela, Cérialis Anicius, Rufrius Crispinus, C. Petronius, Mela és Crispinus senatori rangú római lovagok. Ez az utóbbi, előbb testőrségi parancsnok s consuli jelvényekkel megajándékozott férfiú, minap az összeesküvésben való részvétel gyanúja miatt Sardiniába űzetvén, mikor a ráparancsolt halálizenetét kapta, önkezével ölte meg magát. Méla, Gallióval és Senecával együtt ugyanazon szülők gyermeke, nem akart hivatalokra pályázni, abból a fonák dicsvágyból, hogy mint római lovag legyen befolyás dolgában egyenlő azokkal, a kik consulságot viseltek; egyszersmind a pénzszerzésnek is rövidebb útját vélte megtalálni, ha tiszttartói hivatalban kezeli a császári pénzügyeket. Fia volt neki Annaeus Lucanus, a mi az apa hírnevét nagyon emelte.
Midőn annak erőszakos halála után hátrahagyott vagyonát nagy hévvel követelte, azzal Lucanus egyik legbensőbb barátját Fabius Romanust ingerelte föl, hogy vádlóul lépjen föl ellene. Atyának és fiúnak az összeesküvésben való kölcsönös részességét költik hazug módon, Lucanus Írásának hamis utánzatával, melyet miután Nero megtekintett, parancsold, hogy vigyék el hozzá, mert vágyott annak gazdagságára. Méla pedig fölnyitotta ereit, a mi akkor a halál legbiztosabb útja volt, előbb megírja végrendeletét, melyben nagy összeget hagyományozott Tigellinusnak s vejének Cossutianus Capitónak, csakhogy a többi megmaradjon. Mondják azt is, hogy végintézkedő iratában, mintegy saját bukásának méltatlanságán panaszkodva, kifejezte, hogy „ő meghal, a nélkül, hogy okot adott volna a büntetésre; Rufrius Crispinus pedig és Anicius Cerialis, a császár ellenségei, örülnek az életnek.“
Általános hit szerint azért írta ezt Crispinusról, mivel az már akkor úgy is megöletett, Cerialisról pedig, hogy az megölessék? Nem is sokkal azután öngyilkossá lett Cerialis, kit kevesebb szánalom kisért sírjába, mint a többieket, mert emlékeztek az emberek, hogy ő árulta el Caius császárnak az összeesküvést.  

18. C. Petronius múltjából egyet-mást el kell itt mondanom; mert életét nappal alvással, éjjel udvarlással és gyönyörök hajhászásával tölti, s mint másokat a tevékenység, úgy őt a renyheség tette híressé, s nem oly torkosnak és tékozlónak tartották, a ki a maga vagyonát föl szokta emészteni, hanem az élvek szakértő mesterének. Szavai és tettei, minél szabadabbak voltak s minél inkább mutatták, hogy magára sem ad semmit: természetességük színében annál kedvesebb fogadtatásra leltek.
Azonban, mint Bithynia proconsula, majd azután consul, tevékeny és az ügyek vitelére alkalmas embernek bizonyult. De mikor azután megint visszatért a léháskodás útjára, vagy legalább színből léháskodott: Nero kevés számú bizalmasainak sorába vétetett föl, mint a választékos életmód mestere, úgy annyira, hogy a császár az őt körülvevő élvezetek közt csak azt tartja kellemesnek és finomnak, a mit neki Petronius ajánlott. Emiatt irigykedett rá Tigellinus, mint versenytársára s olyanra, a ki a gyönyörök tudományában erősebben állott nála. Tehát a fejedelem vérszomjas természetét, mely minden egyéb szenvedélye fölött uralkodott, használja föl céljára, s a Scaevinus-szal való baráti viszony vádjával illetvén Petroniust, egy szolgáját béreli fel beárúlására, sőt elütötte a védelemtől is, s cselédségének nagyobb részét börtönbe veti.

19. E napokban épen Campaniába ment a császár s egész Cumaeig haladva, ott tartóztatták le Petroniust, a ki a félelem vagy reménykedés óráit nem bírta soká elviselni; de még sem oltotta ki rögtönösen életét, hanem bemetszett ereit újra meg újra, tetszés szerint, hol bekötötte, hol föloldotta; beszélgetett barátaival nem komoly ügyekről vagy olyanokról, melyekkel azt a dicsőséget kereste volna, hogy mily elszántsággal tekint a halál szemébe. Nem a lélek halhatatlanságáról és bölcsek tanairól társalgóit velők, hanem víg dalaikat s rögtönzött verseiket hallgatja.
Szolgái közűi egyiket megajándékozta, másikat megütlegelte. Lakomázott is, alvásnak is adta magát, hogy a rá erőszakolt halál természeteshez legyen hasonló. Végrendeletében sem hízelgett, mint sokan a halálra készülők, Nerónak, Tigellinusnak vagy a hatalmasok valamelyikének; de a császár elvetemültségeit, a buja vágya kielégítésére használt legények és nők neveivel együtt, meg a fajtalanságnak azt a sok új nemét megírta, s pecsét alatt elküldi Nerónak. Azután összetörte pecsétgyűrűjét, hogy ne lehessen valakinek üldözésére hasznát venni.

20. Mivel Nero töprengett, hogy az ő éjjeli űzelmeit mi módon ütik dobra: eszébe jut Silia, a ki egy senatorral való házassága révén nem ismeretlen, s neki magának mindenféle kicsapongásában részestársa s Petroniusnak is bizalmas barátnője volt. Száműzetésbe küldi személyes bosszúból, a miért nem hallgatta el azt, a mit látott s maga is végig csinált. De Minucius Thermus volt praetort már Tigellinus bosszújának hozta áldozatul, mivel Thermusnak egy szabadosa Tigellinus felől némely bűnvádi eljárás alá eső cselekményeket jelentett föl, a miért maga kínvallatással, ura ártatlan halállal lakolt.

21. Annyi kiváló férfi lemészárlása után Nero végül Thrasea Paetus és Barea Soranus megölésével magát az erényt is ki akarta írtani. Mert mindkettőjükre régóta haragudott, de Thraseával szemben még az az ok is járult hozzá, hogy az — mint említem — távozott a tanácsból, mikor Agrippina ügyét tárgyalták, s hogy a Juvenaliák-ünnepe iránt kevés érdeklődést tanúsított; és ez a sértés azért vágott mélyebben szívébe, mivel ugyanez a Thrasea
Pataviumban, a honnan származott, a trójai Antenortól alapított ősi játékokon tragikai öltönyben énekelt.
Azon a napon is, mikor Antistius praetor Nero kigúnyolása miatt halálra ítéltetett, ő enyhébb indítványt tett és vitt keresztül; majd mikor Poppaeának isteni tiszteletet határoznak el, ő szándékosan távol maradt s a temetésen sem jelent meg. Mindezeket nem engedte feledésbe menni Capito Cossutianus, a ki a rosszaságra való hajlandóságán kívül haragudott Thraseára, mivel annak tekintélyes szava által lett vesztessé, mikor Cilicia követei zsarolással vádolják volt és Thrasea támogatta őket.

22. Sőt azt is szemére hányta, hogy Thrasea az év első napján kibújt az ünnepélyes eskü letétele alól;8) a fogadalmak tételénél nem jelenik meg, ámbár a tizenötös papi testület méltóságával van fölruházva; soha a fejedelem életéért vagy mennyei szép hangjáért nem áldozott; régebben szorgalmas és fáradhatatlan volt, a ki a tanácsuraknak még közönséges határozataihoz is mindig hozzászólt pártolólag vagy ellenzőleg, míg most három év óta be sem lép a tanácsházba, s legújabban is, mikor vetekedve tolongtak Silanus és Vetus megrendszabályozására, ő védenceinek magánügyeivel foglalkozott. Külön állásfoglalás már ez, meg pártütés; sőt ha sokan ugyanezt merik tenni: háború.
„Mint hajdan — mondja — C. Caesarról és M. Catóról, úgy beszél most ez a botrányhajhászó város rólad Nero és Thraseáról. S vannak neki is pártosai vagy inkább csatlósai, a kik még ugyan nem utánozzák véleményének csökönösségét, de igen a külső magaviseletét s tekintetét: merevek és zordonak azért, hogy rád foghassák a hivalkodás vádját. Egyedül ő nem törődik a te érdekeddel, művészetedet nem tiszteli. Semmibe sem veszi a fejedelem örömeit; vajon gyászát és fájdalmait sem elégli-e? Egy olyan lélektől telik ki az is, hogy nem hisz Poppaea istenségében; hogy a dicsőült Augustusnak s a dicsőült Júliusnak nevére nem tesz esküt, s megveti a vallásos kötelmeket, megtöri a törvényt.
A római nép naplóit gondosan olvassák szerte a tartományokban és a hadseregeknél, hogy megtudják azt, a mit nem tett Thrasea. Vagy fogadjuk el azokat az intézményeket, ha jobbak; vagy pedig az újításra vágyókat meg kell fosztani vezérüktől s tanácsadó jóktól. Az az iskola szült Tuberókat és Favoniusokát, kárhozatos nevek még a régi köztársasági korban is. Hogy a főhatalmat fölforgassák, a szabadságra hivatkoznak; ha ledöntették, magát a szabadságot is meg fogják támadni. Hiába tetted el láb alól Cassiust, ha a Brutusok vetélytársait engeded gyarapodni és erőre jutni. Egyébiránt ne tégy magad semmi rendelkezést Thrasea felől, csak azt engedd meg, hogy a tanács döntsön köztünk.“ Nero megdicséri Cossutianusnak bosszúra kész érzületét s mellé rendeli Marcellus Epriust, egy tüzes szavú szónokot.

23. Barea Soranust azonban már törvény elé szólítja Ostorius Sabinus, római lovag, ázsiai proconsulságából eredő ügyek miatt, hol a császár ellenszenvét csak növelte igazságos és tevékeny működésével, s mivel gondot fordított rá, hogy Ephesus kikötőjét kitisztíttassa, Pergamus polgárainak zendülését pedig, mellyel megakadályozták, hogy a császár szabadosa Aeratus onnan szobrokat és festményeket vigyen el, büntetlen hagyta. Vádul azonban Plautussal való barátságát és azt hozták föl ellene, hogy a tartományt igyekezett a célba vett fölforgatás számára megnyerni. Elítéltetésére azt az időt választották, mikor Tiridates Armenia királyi trónjának elnyerése végett megérkezendő volt a fővárosba, hogy a kül- eseményekre terelt közérdeklődés mellett homályban maradjon a benső métely; vagy talán hogy a császári hatalom nagysága jeles férfiak legyilkolásával, királyi tettel, legyen bemutatva.

24. Míg tehát az összes lakosság a császár fogadására és a király látására csődűlt ki: Thrasea, ki a fogadásban való megjelenéstől el volt tiltva, nem veszté el bátorságát, hanem levelet írt Néróhoz, melyben tudakozódott a terhére rótt cselekmény felől, kész lévén tisztázni magát, ha a vádról tudomást nyer és alkalma lesz azt megcáfolni. Nero sietve nyúlt az írat után abban a reményben, hogy a megrémült Thrasea oly hangon szól, mellyel a császár fönségét fölemeli, saját nevét pedig meggy alázza. De midőn nem így állt a dolog: az ártatlan ember tekintetétől, leikétől s bátor szavától való ijedelmében ülésre hívja a tanácsurakat.

25. Thrasea most a hozzá közelállókkal tanácskozott, hogy megkísértse-e védelmét vagy egészen mellőzze. Különféle vélemények kerültek fölszínre. A kik a tanácsházba menetele mellett vannak, azt mondják, „biztosra lehet venni, hogy ott szilárdan megállja helyét; minden szavával csak saját dicsőségét fogja öregbíteni; csak tunya és félénk emberek zárkóznak el magányba a végszükség elől. Hadd lássa a nép a halállal szembe szálló férfiút; hadd hallja a tanács az ő szavait, melyek, mint voltmely isten szájából, emberfölötti erővel hatnak. Talán a csudaszerű jelenet Nérót is megindítja; de ha mégis vad ösztönének engedne: legalább az utódok látni fogják a különbséget egy nemes elmúlás és a hallgatva halálba menők gyáva megadása közt."

26. Ellenben azok, a kik az otthon való várakozást javalták, Thraseáról ugyan szinte oly véleményben voltak, de féltették a gúny és bántalomtól. „Ne halljon durvaságokat és szitkokat. Nem csak Cossutianus és Eprius kész minden gazságra; vannak többen is, a kik pimasz módon még kezüket is ütésre emelnék ellene, s a becsületesek is követnék őket félelemből. Kímélje meg inkább a tanácsot, melynek dísze volt, egy oly nagy bűn szégyenétől és hagyja kétségben, hogy mit határoztak a tanácsurak, ha maguk előtt látták volna Thraseát a vádlottak padján. Hogy Nérón erőt venne rosszaságának szégyene: azt hiú remény volna hinni, sőt még inkább attól lehet tartani, hogy az elítéltnek hitvestársa, családja és szíve kedveltjei ellen is kiereszti dühét. Azért tehát meg nem gyalázva, be nem szennyezve, haladjon sírja felé azoknak dicsőséges útján, kiknek nyomdokát s tudományát követve töltötte életét."
Ott volt a tanácskozáson Rusticus Arulenus, egy tüzes lelkű ifjú ember, a ki nemes dicsvággyal ajánlkozott a tanácshatározat ellen szót emelnie, mert néptribuni tisztet viselt. De Thrasea csillapította buzgalmát, hogy ne fogjon ily hiábavaló, a vádlottnak mit sem érő és a tiltakozó fejére vészt hozó vállalatba. Az ő kora már lejárt; annyi éven át folyvást követett életrendjét nem fogja elhagyni. Ellenben Rusticus csak elején áll a hivatalos pályának, minden nyitva van előtte. De előbb fontolja meg jól, hogy ilyen időben a közszolgálatnak melyik útjára kelljen lépnie. Különben pedig ő saját elhatározásának tartja fönn, hogy szükségesnek látja-e elmenni a tanácsba."

27. De másnap reggel már két testőrségi fegyveres csapat állt föl Venus Genetrix temploma előtt; egy csoport polgár szállta meg a tanácsház bejáratát, meztelen kardokkal; a tereken és a basilikák előtt szétszórtan katonaság ékelte be magát. Ezek szeme előtt és fenyegető tartása mellett léptek a tanácsházba a senatorok s hallgatták a császárnak a quaestora által előadott beszédét. Senkit meg nem nevezve, „kárhoztatta a tanácsurakat, hogy a közügyek körűi nem fejtenek ki kellő tevékenységet, s példájukon indulva, lanyhán viselkednek a római lovagok is. Nem is csuda aztán, ha a távoli tartományokban lakók egyáltalában nem jönnek be, midőn azok is, a kik consulságot és főpapi tisztet viseltek, inkább foglalkoznak kertjeik szépítésével.“ Mindezt a vádlók siettek fegyverül ragadni meg.

28. Cossutianus kezdte, de még nagyobb erővel kiabálta Marcellus, hogy az állam létkérdése forog szóban; az alárendeltek konoksága csökkenti az uralkodás szelídségét. Mind a mai napig túlontúl elnézők voltak a tanácsurak, midőn a pártos Thraseát, ennek hasonló őrült eszmékkel eltelt vejét Helvidius Priscust, továbbá Paconius Agrippinust, atyja fejedelem gyűlöletének örökösét, meg Curtius Mohtanust, a ki förtelmes verseket gyártott, büntetlenül engedik játékukat űzni.
Hiába keresi a tanácsban a consulviselt embert, a fogadalmi imáknál a papot, eskütételnél a polgárt, mert hát Thrasea az ősök világi és vallási szokása ellenére nyíltan az áruló és ellenség szerepét öltötte föl. Végre is ő, a ki adja a tanácsurat, de a császár bántalmazóit szokta pártfogásába venni, jöjjön ide, mondja el, mit akar javítói vagy változtatni; könnyebben fogjuk tűrni, ha mindent korhol, mint a hogy most tűrjük hallgatását, mellyel mindent elítél. Avagy a földkerekséget átölelő béke, vagy a hadseregek vesztesége nélkül vívott diadalok nem tetszenek neki?
Annak az embernek, a ki az ország jólétén búsul, a ki a köztereket, színházakat, templomokat kerüli, a ki azzal fenyegetőzik, hogy önként megy száműzetésbe, nem szabad alkalmat nyújtanunk fonák nagyravágyásának kielégítésére. Nem szabad annak a tanácskozásokban részt venni, tisztségeket viselni és Róma városát látnia. Szakítsa el életét ettől a polgárságtól, melyet már rég nem szeret, most pedig látását is kerüli. “

29. Mialatt Marcellus ádáz tekintettel, fenyegető szóval, lángoló arccal és szemekkel így beszélt: a tanács már nem azt az ismert és a veszélyek gyakorisága folytán megszokott szomorúságot érezte, hanem új és mélyebbre ható remegésbe esett, midőn a katonák kezét s fegyverét látta s egyszersmind Thraseának tisztes képe ott lebegett szemük előtt. Sokan sajnálták Helvidiust is, a ki ártatlan létére rokonsági viszonyáért fog meglakolni. „Mit lehet Agrippinusnak is szemére lobbantani, atyja szomorú sorsán kívül, a kit, szint oly ártatlanul, Tiberiusnak vérengző lelke rontott meg? Montanust pedig, e jámbor fiatal embert, ki gúnyverset sem írt, azért száműzik, mert költői tehetségével kitűnteti magát. “

30. Eközben belép Ostorius Sabinus is, Soranus vádlója, s beszédét Rubellius Plautus barátságán kezdi, és hogy Soranus a maga proconsuli hivatalát Ázsiában, ez állás jelentőségéhez képest, nem annyira a közérdek javának előmozdítására viselte, mint inkább, a városok veszekedéseinek táplálásával is, a maga előnyére használta ki. Ez régi dolog volt; de új az, mellyel az atyának válságos sorsába bevonta a leányát is, mintha az a varázslóknak pénzt ajándékozott volna. Igaz, hogy ez Serviliának — így hívták a leányt — kegyeletes érzelméből kifolyólag történt, mint a ki atyja iránti szerétéiből s fiatal meggondolatlanságból kért tanácsot, nem is egyéb felől, csak hogy családját nem éri-e baj, hogy Nero meg lesz-e engesztelhető, s a tanács ítélete nem fog-e valami végzetest hozni rájuk? Megidézték tehát a tanács elé s egymással szemben állott a consulok bírósága előtt az éltes atya és a húsz évesnél fiatalabb korú leány, ki csak a minap lett özvegy és elhagyatott, mikor férjét Annius Polliót száműzték, s most még atyjára sem mert pillantani, mivel csak súlyosbíthatta volna annak veszélyes helyzetét.

31. Mikor a vádló kérdezte, nem bocsátotta-e árúba ékszereit és nyakáról levett láncát, hogy varázslatos szertartások csinálására pénzt szerezzen — elsőben földre borult, hosszas sírással és hallgatással, majd az oltárokat ölelgetve monda: „Semmi gonosz istenekhez nem intéztem varázsszavakat és szerencsétlen imámban nem fohászkodtam egyébért, csak hogy az én jó atyámat te császár, ti tanácsurak ne bántsátok. Úgy áldoztam föl gyöngyeimet, köntöseimet és rangom jelvényeit, mintha véremet s életemet kívánták volna. Győződjenek meg ezek a nekem ez ideig ismeretlen emberek, akármi legyen nevük, vagy bármily foglalkozást űzzenek, hogy soha én a császár nevét másként, mint az istenekével együtt, nem említettem. Szegény atyám nem is tud minderről semmit, és ha ez bűn: egyedül én követtem el.“ ·

32. Beszélt még, mikor Soranus szavába vágva, fölkiáltott, „hogy leánya ő vele nem is utazott a tartományba, Plautussal koránál fogva sem lehetett ismeretségben; férjének bűnéhez semmi köze nem volt; csak túlzott szeretete ültette a vádlottak padjára; válaszszák tehát el ügyét az övétől, s hadd szenvedje ő el a maga sorsát, bárminő legyen". Ekkor feléje induló leányának karjai közé akart rohanni, ha az ott álló poroszlók közbe nem vetik magukat. Majd a tanúk kihallgatására került a sor, és a mily szánalmat keltett a vád embertelensége, épen oly nagy haragot idézett elő P. Egnatius tanúvallomása.
Ez Soranusnak előbb védence, most pedig barátjának eláztatására lévén megvásárolva: a stoikus iskola tekintélyével lépett föl, mert gyakorlott volt abban, hogy magatartásával és arcjátékával a tisztességes ember képét juttassa kifejezésre, különben pedig hitszegő és álnok egyéniség, a ki kapzsiságát s érzékiségét tudta rejtegetni. Mikor aztán e tulajdonságait a pénz napfényre hozta, példát nyújtott arra, hogy mint az ármányba burkolt és gazsággal fertőzött, úgy a nemes jellemvonások álarca alatt barátaikat eláruló emberektől is egyaránt óvakodni kell.

33. De ugyanaz a nap egy tiszteletreméltó példát is hozott napfényre Cassius Asclepiodotusban, a ki nagy gazdagságával a bithynok közt első sorban áll, a mily hódolattal övezte Soranust virágkorában, most hanyatló állapotában sem hagyta el, s azért őt is megfosztották vagyonától és száműzték bizonyítékául annak, hogy mily közönyösek az istenek minden jó és rossz iránt. Thrasea, Soranus és Servilia fölött kimondják a halálítéletet; Helvidiust és Paconius kiútasítják Itáliából. Montanus megfenyítését atyjának engedik át, kimondván, hogy állami tisztséget nem viselhet. Eprius és Cossutianus vádlók egyenkint ötmillió, Ostorius egy millió kétszázezer sesterciust kapnak, ez utóbbi a quaestori díszjel vény nyel együtt.

34. Ekkor a kertjében időző Thraseához küldetik a consul quaestora, már alkonyaira hajol a nap. Kiváló férfiak és nők nagyszámú társasága gyülekezett körülötte, de ő főleg Demetriusnak a cynicus iskola tanárának szavaira figyelt, a kihez, mint arckifejezéséből s mikor hangosabb szót ejtettek, a hallottakból gyanítani lehetett, a lélek lényegéről s a szellem és test elválásáról tett kérdéseket, míg oda nem jött benső barátai közűi egyik, Domitius Caecilianus, a ki elmondja neki, hogy mit határozott a tanács. Most Thrasea felszólítja síró és jajveszékelő vendégeit, hogy gyorsan távozzanak, és egy elítéltnek sorsában való részvételükkel ne hozzanak magukra veszélyt. Arriát, a ki férjét a halálba követni és anyjának Arriának példáját utánozni akarta, inti, hogy maradjon életben s közös leányukat ne fossza meg egyetlen támaszától.

35. Majd az előcsarnokba lépve, ott találkozik a quaestorral, s még örömet is érzett, mikor megtudta tőle, hogy veje Helvidius csupán az Itáliából való kiutasításra lett elítélve. Kézhez kapja azután a tanács határozatát, Helvidiust és Demetriusf bevezeti szobájába, mindkét karján megnyitó az ereket, s a kifolyó vérrel meghintette a földet; közelebb szólító a quaestort s mondja: „áldozunk a szabadító Jupiternek. Nézz ide ifjú ember; de ne adják az istenek, hogy ez jósjel legyen számodra. Oly időben születtél, mikor hasznodra válik az állhatatosság példájával erősítni lelkedet". Azután a lassú elmúlás miatt súlyos kínokat szenved, Demetrius felé fordult…



Itt megszakad a XVI. könyv, melynek további része hiányzik, s véget ér egyúttal az Annales is, melyhez időrendileg csatlakozik Tacitusnak „Historiarum libritt vcjmu munkája. Az addig, a 68-ik évig, Nero bukásáig lefolyt eseményeket egykorú más írók, Dio Cassius, Suetonius Paulus, Plinius, Josephus Flavus s Plutarchus adatai alapján állítjuk össze a következő pótlásban.



Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903