logo

XX September AD

Évkönyvek (Annales) XVI. könyv.

1. E napokban tréfát űzött a sors Néróval saját hiszékenysége és egy Caesillius Bassus nevű ember ígérgetése folytán, a ki, származását illetőleg pun, egy éjjeli álomképet zavaros eszével kétségtelen tényűl magyarázott, és Rómába megy, pénzzel kicsinálta, hogy a császár elé bocsáttassák, s ott elmondta, hogy földjén roppant mélységű barlangot talált, mely tele van tömérdek arannyal, nem vert pénz alakjában, hanem nyers állapotban csak régi módon mérhető. Szörnyű súlyú téglák ugyanis s mellettük rudak hevernek ott, sok idő óta elrejtve, hogy a jelen kor vagyonát gyarapítsák. Különben, a hogy gyanítani lehet, a Tyrusból menekült phoeniciai Dido Carthago alapítása után ásta el azokat a kincseket, hogy új népe a pénzbőség miatt feslett erkölcsűvé ne váljék, vagy hogy a numida királyokat, kik úgyis ellenséges indulattal viselkednek, az arany vágya háborúra ne ingerelje.

2. Nero tehát a nélkül, hogy akár a hírhozónak, akár a dolognak hihetőségét kellőleg megvizsgálná, vagy embereket küldene, a kik által az előadás valóságáról meggyőződést szerzett volna: még tódítja is a mesét, s megbízottakat küld, hogy csakúgy hozzák el a kész zsákmányt. Hadi hajókat és válogatott evező legénységet rendel ki, hogy a szállítás gyorsan eszközöltessék. Nem is beszéltek azon napokban egyébről, hiszékeny módja szerint a nép, különféleképen az okosabbak. Történetesen ekkor tartották másodízben az ötéves játékünnepet, s a szónokok főleg ezt a tárgyat választották ki a császár dicsőítésére; „hogy a föld keble már nem csak a szokott terményeket s nem csak a más fémekkel vegyült aranyat szüli, hanem új bőséget is áraszt, és az istenek a császár elé tárják a kincseket", s egyéb efféle szolgalelkűségeket fecsegtek, nagy szópompával s nem kisebb hízelgéssel, biztosak lévén, hogy szívesen hiszi.

3. Ezalatt a hiú remény hizlalta a pazarló kedvet, s fogyasztották a régi vagyont, mintha sok esztendei tékozlásra való új eszköz kínálkoznék magától. Sőt már abból is költekeztek, úgyhogy a gazdagságra való kilátás a közszegénységnek lett egyik okává. Mert Bassus, miután fölásták földjét és a körülötte fekvő telkeket, míg majd ezt, majd meg azt a területet mondta az ígért barlang helyének, s mentek utána nem csak a katonák, hanem a munkára oda rendelt paraszt nép is: végül felhagyván bolond képzelődésével, csudálkozva mondja, hogy azelőtt az ő álmai nem szoktak csalni s hogy most vallott először csúfot; minélfogva önkéntes halállal menekült a szégyen és büntetés elől. Némelyek azt írják, hogy börtönbe vetették, de csak hamar kibocsátották, elvétetvén javai a császári kincstár kárának pótlására.

4. Ezalatt az államtanács, hogy e kudarcról elvonja a közfigyelmet, mivel az ünnepi verseny már közeledett, fölajánlja a császárnak az ének győzelmi díját, hozzá csatolva még az ékesszólás koszorúját is, a mivel a színpadra föllépésének gyalázatát akarták elhárítani. De Nero azt mondja, hogy nincs szüksége sem pártfogásra, sem a tanács beavatkozására; egyenlen alapon versenytársaival szemben és a versenybírák ítéletéből kívánja a megérdemelt dicséretet elnyerni. Először tehát egy verset olvas föl a színpadon, majd a csőcselék sürgetésére, hogy mutassa be minden tudományát — mert e szavakat használták, — megjelenik a színházban, a citerajáték minden szabályát pontosan követve, fáradtan, úgyhogy pihenés végett sem ült le, izzadságát is csak magán hordott öltönyével törülte; köpni vagy orrát fújni nem látták. Végül térdet hajtva s kezével a gyülekezetnek üdvözlő bókot intve, várta színlelt elfogultsággal a bírák ítéletét. És a főváros köznépe, mely a közönséges színészek játékát is biztatni szokta, ütenyszerű tetszészajjal s csinált tapssal harsogta tele a színházat, mintha örülnének, és talán csakugyan örültek is annak, hogy ez időre legalább nem kellett gondolniuk az államot emésztő bajokra. 

5. De akik a távolabb fekvő vidéki városokból s a régi szokáshoz még szigorúan ragaszkodó Itáliából s a kik messze tartományokból, a ledérséget nem ismerve, küldöttség! megbízásban vagy magán ügyeik érdekében jöttek a fővárosba: nem bírták sem ezt a látványt tűrni, se a tisztességtelen munkának megfelelni nem tudtak, s gyakorlatlan kezük is elfáradt. így azokat is, a kik szakértők voltak, zavarták, s gyakran kaptak ütleget a katonáktól, kik beékelve a közönség közt álltak, nehogy csak egy pillanat is éktelen kiabálás nélkül vagy lomha csöndben múljék el.
Megállapított tény, hogy sok lovag, midőn a szűk bejáratokon és a kitóduló tömegen át tolongtak, eltiportatott; mások pedig, kik éjét s napot ülőhelyükön voltak kénytelenek eltölteni, halálos betegséget kaptak. De még rosszabbtól lehetett félniük, ha a játékszíntől távol maradtak, mert sok ember volt ott részint nyíltan, részint titokban, a kik a jelenlevők neveit és magaviseletét, vidám vagy bosszús hangulatát figyelték. Minélfogva az alsóbb rendűek mindjárt ott a helyszínén megkapták büntetésüket, míg a főbb rangú személyeknél egyelőre elnézték a dolgot, hogy később torolják meg. Beszélik, hogy Vespasianust is egy Phoebus nevű szabados megkorholta amiatt, mert elaludt, s csak a tisztességesebb emberek védelmezték meg üggyel-bajjal, hogy majd a fenyegető veszélyt magasabb rendeltetése útján kerülje el.

6. Az ünnep bevégezte után Poppaea meghalt, férjének rögtöni föllobbanása következtében, a ki a teherben levő asszonyt sarkával megrúgta. A mérgezést ugyanis nem hiszem el, noha némely írók inkább gyűlöletük kifolyásaképpen, mint hitelre méltóan, azt állítják. Mert hiszen Nero gyermekekre vágyott s feleségét szerette. Testét nem tűzben, a hogy a rómaiak szokták, hamvaszták el, hanem az idegen királyok módja szerint illatszerekkel telítve, bebalzsamozták és a Júliusok sírboltjába helyezték. De nyilvános temetést rendez a császár neki s maga magasztalta szószékről szépségét, s hogy egy isteni gyermeknek volt szülője, s egyéb efféléket említett, erények helyett szerencseajándékokat.

7. Poppaea halála, melyet nyíltan ugyan gyászoltak, de titokban, visszagondolva kéjsóvár és kegyetlen jellemére, örültek is rajta, újabb rossztettre szolgáltatott alkalmat Nerónak, midőn eltiltja C. Cassiust a temetésen való részvételtől, a mi első jele volt e férfi bukásának. Nem is húzódott sokáig a dolog; sőt még Silanust is hozzá csatolta, semmi egyéb vétkükért, csak mert Cassius régi családi vagyonával s erkölcsi méltóságával, Silanus pedig hírneves származása és gáncs nélkül való ifjúságával tűnt ki. Tehát a tanácshoz indítványt küld be, melyben kifejti, hogy „mind a kettőt el kell távolítani a közügyek vezetésétől, s Cassiusnak szemére hányja, hogy ősei képei közt a C. Cassiusét is ilyen felírással; „a pártok vezérének", tiszteletben tartja; ezzel ugyanis a polgárháború és a Caesarok háza elleni pártütés magvait hinti el. S hogy egy oly ellenszenves névnek emlékével meghasonlást keltsen, maga mellé vette L. Silanust, ezt a nemes származású, dacos jellemű fiatal embert, hogy a forradalom bekövetkeztével őt állítsa előtérbe."

8. Azután magát Silanust korholta ugyanazon módon, mint előbb nagybátyját Torquatust, mintha máris uralkodó gyanánt intézkednék, s szabadosait számadó, kérvényezési s levelezési titkároknak nevezné, a mi mind alaptalan és hazug gyanúsítás volt, mert Silanust nagybátyjának bukása épen félénkségre tette hajlandóvá, s riasztólag inti óvatosságra. Azután följelentők neve alatt oly embereket állít elő, a kik Lepidáról, Cassius nejéről, Silanus nagynénjéről azt a mesét terjesszék, hogy testvére fiával vérfertőző viszonyt folytat és förtelmes vallási szertartásoknak hódol. Bűntársaid Volcatius Tullinus és Marcellus Cornelius senatorok és Calpurnius Fabatus római lovag vonták be, kik azonban a császárhoz tett felfolyamodással kikerülték az elítéltetést, s később is, mint kisebb szabású emberek, megmenekültek Nérótól, a ki csak a legnagyobbak ellen irányzott gazságok elkövetésében lelte kedvét.

9. Erre tanácshatározat alapján Cassius és Silanus száműzetésbe küldenek; Lepida felől ítéljen a császár. Tehát Cassiust Sardinia szigetére száműzték, s ott hagyták vénségére való tekintetből. Silanust Ostiába távolították el, azzal a szándékkal, hogy Naxusba szállították; de azután Barium nevű apuliai városban tartaték fogva. Míg ott méltatlan sorsát bölcs megadással tűrte, egy kivégzésére küldött centurio lepi meg s tanácsolja neki, hogy ereit vágja föl; mire ő azt válaszolja, hogy lelke el van ugyan szánva a halaira, de a hóhér tisztének dicsőségét nem engedi el neki. A centurio látván a bár fegyvertelen, de erőteljes férfit, a ki inkább haragot, mint félelmet mutatott, parancsolja a katonáknak, hogy vágják le. De Silanus sem szűnt meg ellenállni és ütni, a mennyire puszta öklével teheti; mígnem a centurio kezétől elül — mintha csatában — kapott sebeiben összeomlott.

10. Nem kisebb bátorsággal mentek a halálba L. Vetus s anyósa Sextia meg leánya Pollitta, kiket azért gyűlölt a császár, mintha életükkel szemrehányást tennének neki Rubellius Plautusnak, Vetus vejének megöletéséért. Kegyetlen szándékának leleplezésére alkalmat nyújtott neki egy Fortunatus nevű szabados, ki ura pénzének elsikkasztása után vádlójául lépett föl, szövetségben Claudius Demianus-szal, kit Vetus, mikor Ázsia proconsula volt, gazságaiért börtönbe vetett, Nero pedig most a vád jutalma fejében fölmentett. Mikor az üldözött megtudta, hogy az ő szava meg a szabadosáé egyenlő tekintet alá esik, mezei jószágára, Formiaeba utazott. Ott csöndben katonai őrcsapat veszi körűi. Vele volt leánya, kit a bekövetkező veszélyen fölül hosszú fájdalma is keserített, mióta férjét Plautust a gyilkosok keze alatt látta kimúlni, míg átszúrt nyakát ölelte, s azután vérázott ruháit őrizve özvegyként élt meg nem szűnő gyászában, csak annyi táplálékot vesz magához, a mennyivel életét tovább tengetheti. Most atyja biztatására Nápolyba ment, s mivel Nero nem bocsátotta maga elé, kijáró útjába állt, hogy az meghallja szemrehányó panaszát, a miért egy ártatlan embert, nem is szólván arról, hogy egykori consultársát, föláldozta egy szabadosért. Ezt kiabálta asszonyi búgással, olykor neméből is kivetkőzött fenyegető hangon. De a császár egyaránt rendületlen maradt esdeklésével és vádjaival szemben.

11. Tehát most tudtára adja atyjának, hogy mondjon le minden reményről s nyugodjék meg az elkerülhetetlen végzetben. Egyúttal hírűi hozzák, hogy a tanács vizsgálatot rendelt és szigorú ítélet várható. Akadtak olyanok is, kik figyelmeztették, hogy hagyatékának nagy részére nevezze örökösül a császárt, hogy a többiről unokái javára rendelkezhessék. De ezt nem fogadta el, nehogy a szabadság szolgálatában töltött életét utoljára egy aljas tettel mocskolja be. Amennyi készpénze volt, szétosztja szolgái közt, s megparancsolja, hogy vegye ki-ki magának, a mit el tud vinni; csupán három nyugágyat hagyjanak meg temetésére.
Ekkor mind a hárman egyazon szobában, ugyanazzal a Réssel elmetszik ereiket, de szeméremből külön-külön lepedőbe burkolózva, fürdőbe vitetik magukat, és az atya leányára, a nagyanya unokájára, az mindkettőjükre függesztett szemmel, mindegyik vetekedve imádkozik a másik kettő elszálló lelkének gyors megváltásáért és hogy előzzék meg őt halálukban. A sors megtartotta a sorrendet; elől a legöregebb, azután ki-ki kor szerint hunyt el. Temetésük után tárgyalták az ellenük emelt vádat s azt határozták, hogy ősi szokás szerint legyenek büntetendők. De Nero közbeszólt, hogy ő engedte meg nekik a szabadon választott halált. Az elkövetett öldöklést ilyen játékkal tetőzték be.

12. P. Gallus római lovag, mivel Faenius Kufusnak benső barátja volt s Vetustól sem állott távol, tűztől és víztől eltíltaték. Szabadosának s vádlójának munkája jutalmául helyet adtak a színházban a tribuni hivatalszolgák közt. Az a hónap pedig, mely Aprilisre, most már Neroneusra következett: Május, Claudiusnak, Június pedig Germanicusnak nevét kapta. Ugyanis Cornelius Orficus, ki az indítványt tette, bizonykodott, hogy az előbbi Junius nevet azért kell törölni, mivel már két Torquatus végeztetett ki bűnei miatt, s a Junius név baljóslatú jelentőséget nyert.

13. Ez oly sok gonoszsággal bemocskolt évet az istenek is viharokkal és nyavalyákkal bélyegezték meg. Campaniát szélzivatar pusztította, házakat, fákat, terményeket szerteszét szórt, s átvitte dühét a főváros környékére is, melyben mindenféle osztálybeli emberek közt, minden szembetűnő éghajlati rendetlenség hiányában, nagy erővel dúlt a dögvész. A házak holttestekkel, az utcák temetési menetekkel teltek meg; se nem, se kor nem nyújtott védelmet a vész ellen. Úgy a rabszolga-, mint a szabadszületésű lakosság hullott, hitvesek és gyermekek siralma közt, s a kik őket ápolják és siratják, gyakran velők ugyanazon máglyán hamvadnak el; lovagok és senatorok halálozása szintén elég sokszor fordult ugyan elő, de kevéssé bánkódtak rajtok azon gondolatban, hogy a közös múlandóság útján menve el, legalább megelőzték a császár vérszomját. Ez évben újoncozást tartottak a narbói Galliában, Afrika és Ázsiában az Illyriai légiók kiegészítése végett, melyekből a koruknál vagy egészségi állapotuknál fogva alkalmatlanná váltakat elbocsátották a szolgálatból. Lugdunum kárát négymillió sestercius adománnyal vigasztalta meg a császár, hogy a város veszteségét helyre pótolják; Lugdunum lakói ugyanis ugyanily összeget ajánlottak föl a fővárosnak a nagy égés után.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903