logo

XX September AD

Évkönyvek (Annales) XV. könyv - Kr. u. 65.

48. Most Silius Nerva és Atticus Vestinus lépnek a consulságra, a mikor egyszerre kezdődött és erősebb lett az az összeesküvés, melyhez vetekedve adták nevüket senatorok, lovagok, katonák, sőt nők is, kiket úgy a Nero ellen táplált gyűlöletök, mint C. Piso iránt érzett rokonszenvük sarkalt a tettre. Ez a Piso a Calpurnius-nemzetségből származván és sok kiváló családdal lévén atyai ágon rokoni összeköttetésben, kitűnő hírben állt a köznép előtt is erényes voltánál vagy legalább az erényekhez hasonlító külső tulajdonságainál fogva. Mert ékesszólását a polgárok védelmében érvényesítő, bőkezű volt barátaival szemben, sőt ismeretleneket is nyájas szóval és leereszkedőleg fogadott házánál. Mindezekhez járultak a sors ajándékából nyert előnyei: délceg termet, szép arc, bár hiányzott benne az erkölcsi komolyság és az élvezetekben való mértéktartás; hódolt a kényelmességnek, a pompának s olykor a kicsapongásnak is. És ezt sokan helyeselték is olyanok, a kik a vétkek nagy ingerének hatása alatt az uralkodásra született embert nem szeretik merevnek és túlszigorúnak látni.

49. Az összeesküvés nem az ő kívánságára kezdődött; de nehéz volna megmondanom, hogy ki volt első megindítója s kinek ösztönzésére létesült az a terv, melyhez aztán oly sokan csatlakoztak. Hogy a legtevékenyebbek Subrius Flavus, a testőrség tribunja és Sulpicius Asper centurio volt: bizonyította a halálban is tanúsított rendületlen bátorságuk. Lucanus Annaeus és Plautius Lateranus mély gyülőletöket hozták be. Lucanust személyes bántódása izgatta fel, mert költői művének hírét Nero elnyomta s az összehasonlítástól féltében eltiltá, hogy Lucanus nyilvánosan föllépjen vele.
Lateranust, a kijelölt consult, nem magán sérelem, hanem a hazaszeretet bírta csatlakozásra. Flavius Scaevinus pedig és Afranius Quintianus, mindketten a senatori rendből valók, rossz hírük ellenére vállaltak első rendű szerepet ily nagy merényletben. Mert Scaevinusnak kicsapongásai következtében petyhüdtek voltak idegei, s élete csak tengődésből állt; a testi puhaságáról hírhedt Quintianus pedig, mivel Nero gúnyverssel állítja pellengérre, ezt a sérelmét akarta megbosszulni a szűk utcák és a magas házak nem engedték a nap hevét annyira behatolni; míg most a széles és tág, semmi árnyéktól nem védett utakat tikkasztó hőség perzseli.

50. Midőn tehát maguk közt s más barátaik körében emlegetik a császár galádságait, a birodalom bukását és hogy választani kell valakit, a ki a roskadozó állapotokon segítsen: összegyűjtötték Claudius Senecio, Cervarius Proculus, Vulcatius Araricus, Julius Augurinus, Munacius Gratus, Antonius Natalis és Marcius Fessus római lovagokat. Közülük Senecio, ki Nerónak bizalmas környezetéhez tartozott s baráti viszonyát legalább szinleg még most is folytatta, annál nagyobb veszélyben forgott. Natalis be volt avatva Pisónak minden titkába; a többiek valami reményt vártak az állapotok megváltozásából. Subriuson és Sulpiciuson kívül, a kiktől már emlékeztem, katonai erőket is nyertek meg: Gavius Silvanus és Statius Proximus testőrségi tribunokat, valamint Maximus Scaurus és Venetus Paulus centuriókat.
De legfőbb erejüket Faenius Rufus testőrparancsnokban látták, a kit, mint élet-folyásánál s becsületességénél fogva köztiszteletben álló férfiút, Tigellinus a maga vérengző és szemtelen tulajdonságaival hátraszorított a császár kegyében, vádaskodással zaklatta s gyakran oly színben tűntette föl, mintha Agrippinával bűnös viszonyban állt volna s utána való bánkodásában bosszúra gondol. Midőn tehát az összeesküvők az ő ismételt nyilatkozatából is meggyőződtek, hogy a testőrség parancsnoka pártjokhoz szegődött: most már erélyesebben láttak a gyilkosság időpontjának s helyének megállapításához. Beszélték, hogy Subrius Flavusnak jött az a merész ötlete, hogy Nérót akkor kell megrohanni, mikor a színpadon énekel, vagy mikor háza égése alatt éjjel őrizetlenül ide-oda szaladgál. Némelyeknek elhatározását az egyedüllét által nyújtott kedvező alkalom, másokét pedig épen az irányozta, hogy egy egész sokaság legyen tanúja az oly dicső tettnek; de mindnyájukra tartózkodást parancsolt az a törekvés — minden nagy vállalkozásnak megbuktatója —, hogy ép bőrrel kerüljenek ki a csávából.

51. Míg így ingadozva, reménykedés és félelem közt várakoznak, valami Epicharis nevű nő, nem tudni, mi módon (mert soha azelőtt tisztességes dolgon nem jártatta eszét), értesül a tervről, tüzeli és korholja az összeesküdteket; azután pedig unván lanyhaságukat, mikor épen Campaniában időzik, a misenumi hajóraj főembereit igyekezett eltántorítani és a titok kötelékébe bevonni, a következő eljárással. Volt ott a hajórajban egy Volusius Proculus nevű kapitány, a Nero anyján elkövetett gyilkosságainak egyik eszköze, a kit — meggyőződése szerint — a tett nagyságához képest nem jutalmaztak meg eléggé. Midőn ez, korábbi ismeretségük vagy új keletű barátságuk jogán, föltárja az ő Nero körűi szerzett érdemeit és hogy azok mennyire hiábavalók lettek, s egyszersmind panaszát és azt a szándékát nyilvánítja, hogy alkalomadtán bosszút áll érte: az asszony lelkében azt a reményt kelti, hogy cselekvésre lesz bírható s többeket is meg lehet nyerni általa.
A hajórajtól pedig nem csekély segítség volna várható, s gyakran kínálkoznék alkalom is, mivel Nero Puteoli és Misenum körül gyakran szórakozott tengeri kirándulásokon. Epicharis tehát többet is közölt vele, elmondta a császár összes gonoszságait s minden szentséget leszedett róla. „Ám gondoskodtak már, miként lakoljon az általános romlásért. Csak igyekezzék ő is közreműködni; nyerje meg a pártnak a legelszántabb katonákat, s várja el méltó jutalmát.“ Az összeesküdtek neveit azonban elhallgatja, s így Proculus följelentése eredménytelen maradt, ámbár fölfedezte Nero előtt mindazt, a mit β hallott. Mert Epicharis, mikor előhozták és szembesítették, könnyű szerrel hazudtolta meg a feljelentőt, a ki tanúkra nem hivatkozhatott. De mégis letartóztatták, mert Nero gyanakodott, hogy nem alaptalan az a dolog, még ha valósága nem volt is bebizonyítható.

52. Az összeesküdtek azonban az árulás félelmének hatása alatt elhatározták sietősen végrehajtani a gyilkosságot Piso Baiaei nyárilakjában, melynek bájos fekvésétől elragadtatva a császár, gyakran tett oda látogatást, benne fürdőzött s lakomázott, testőrök és magas állásának egyéb terhe nélkül. Ezt a tervet azonban elutasította Piso, hivatkozván a rossz benyomásra, ha az asztal szentségét és a vendégvédő isteneket egy akármily fejedelemnek vérével fertőztetnék meg. Jobb lesz a fővárosban, gyűlölt s a polgárok vagyonának megrablásából épült palotájában vagy nyilvános helyen hajtaniok végre azt, a mire a közjóért vállalkoztak. Ezt mondja a többiek előtt; valójában pedig attól tartott, hogy L. Silanus, ez a főnemes származással bíró ember, ki C. Cassius felügyelete alatt s házában nevelkedik s nagy hírnévnek örvendett, fogja majd elnyerni a trónt, a miben készséggel támogatnák azok, a kik az összeesküvéstől tisztán tartották magukat, meg azok is, a kik sajnálkoznának Nérón, mintha gonoszul öletett volna meg. Sokan azt is hitték, hogy Vestinus consul heves természetétől félt Piso, nehogy majd a szabad alkotmány mellett foglaljon állást, vagy ha új császárt választanának is, a maga kezébe vegye a kormányhatalom vezetését. Mert nem volt részes az összeesküvésben, habár Nero azután e vád örve alatt töltötte ki az ártatlan ember ellen táplált régi gyűlöletét.

53. Végre megállapodtak abban, hogy a Ceres tiszteletére rendezendő circusi játékok alkalmával hajtják végre szándékukat, mivel a császár ritkán szokott kijárni, s házába vagy kertjeibe zárkózva élt; de a circusi játékokat sűrűn látogatja, s az ünnep vigalmai közt könnyebben lehetett hozzá férkőzni. A merénylet sorát úgy beszélték meg, hogy a merész lelkű s hatalmas testi erejű Lateranus, mintha vagyoni helyzetének fölsegítését akarná tőle kérni, könyörögve és a gyanútlan fejedelem térdei elé borulva, buktassa el s tartsa a földön. Azután fekvő és gyámoltalan helyzetében a tribunusök, centuriók és mások, a kiknek bátorságuk van hozzá, fussanak oda és mészárolják le. Az első szerepet Scaevinus követelte magának, a ki az Üdv, vagy mint mások írják, a Ferentinumban levő Fortuna templomából hozott és hordott magánál egy tőrt, mint nagy munkára szentelt fegyvert. Aközben Piso Ceres szentélyében várakozzék, honnan Faenius parancsnok és mások előhíván, vigyék a testőrség táborába, Claudius leányának Antóniának kíséretében, a mivel a nép kegyét szándékoztak megnyerni, mint C. Plinius említi. Mi sem akartuk e hagyományt hallgatással mellőzni, noha képtelenségnek látszik, hogy akár Antonia egy oly üres remény fejében oda kölcsönözze nevét s veszélynek tegye ki magát, akárhogy Piso felesége iránti általánosan ismert szerelme dacára egy másikkal való házasságra kötötte volna le magát, hacsak föl nem tesszük, hogy az uralomvágy minden más szenvedélynél erősebb lánggal lobog.

54. Csudálatos azonban, hogy oly sokféle származású, rendű, korú és nemű, gazdag és szegény emberek mindent el tudtak a hallgatás leple alá rejteni, míg az árulás Scaevinus házából ki nem pattant. Ö ugyanis a merénylet előtti napon hosszasan beszélgetett Natalis-szal, azután haza megy, elkészítette végrendeletét. Majd a föntebb említett tőrt kihúzván hüvelyéből, bosszankodással látta, hogy az ócskasága miatt eltompult, s megbízta Milichus nevű szabadosát, hogy kövön fenje s élesítse ki hegyét. Egyszersmind a szokottnál gazdagabb lakomához ült, s szolgái közűi a legkedveltebbeket szabadsággal vagy pénzzel ajándékozta meg. Maga szomorú volt, s meglátszott rajta, hogy nagy gondokban tépelődik, habár csapongó társalgásával vidámságot igyekezett színlelni.
Végül, hogy sebekre való köteléket és vérzéscsillapító szereket készítsen, meghagyja ugyancsak Milichusnak, a ki vagy már tudta az összeesküvést, de addig híven hallgatott róla, vagy nem tudta és most fogott egyszerre gyanút, a mint többen, az utólagos eseményekből következtetve írásban hagyták Mert midőn szolgai lelkében árulásának jutalmát fontolgatja s egyszersmind a roppant pénzbeli nyereményt, meg a hatalmat is maga elé képzelte: elnémult benne a lelkiismeret szava, háttérbe vonult védurának java, a tőle kapott szabadság emlékével együtt. Mert kikérte feleségének egy asszonytól várható botor tanácsát is, a ki még azzal is íjeszti, hogy szabados és rabszolga állott akkor ott, a kik mindent láttak; egy ember hallgatása úgy sem használna semmit; azé lesz a jutalom, a ki először teszi meg a följelentést.

55. így virradatkor a Servilius-féle kertbe megy Melichus, s midőn az ajtónál vissza akarták utasítani, mondja, hogy egy nagy és borzasztó tervről hoz hírt; mire az ajtónállók Nero szabadosához, Epaphroditushoz vezették, majd ez meg Néróhoz, a hol előadja, hogy sürgős a veszély, vért szomjaznak az összeesküvők, s egyebet a mit hallott vagy gyanított. Megmutatja az ölésre elkészített tőrt is, s kívánta a bűnös megidézését. Midőn azt oda hurcolták a katonák s azzal a mentegetéssel kezdte védeni magát, hogy a tőrt, mely bizonyítékul szolgál ellene, mint hazájából származót, régóta vallásos kegyelettel őrzi és szobájában tartotta, honnan a szabados álnokul csente el. Végrendeletet többször is csinált, a nélkül, hogy keltének napját ellenőrizte volna.
Pénzzel és szabadsággal azelőtt is ajándékozta szolgáit, de ezúttal azért bővebb kézzel, mivel vagyona már megfogyatkozott, s a hitelezők zaklatása miatt nem bízhatott meg végrendeletében. Asztala pedig mindig gazdagon szokott ellátva lenni, hiszen költekező életet folytatott, melyet szigorú bírálói nem is igen vettek jó néven. Sebkötelékeket épen nem is rendelt; de mivel szabadosa egyebekben világos hazugságokkal akarja eláztatni, megtoldja azokat még egy váddal, melynek magát teszi följelentőjévé s egyszersmind tanújává is.“ Sőt végül ő rohanta meg vádlóját, mint undok és elvetemült embert, oly nagy önérzettel hangban és arckifejezésben, hogy már megingott volna a följelentés hitele, ha Milichust felesége nem figyelmezteti, hogy Antonius Natalis sokszor találkozott titkos beszélgetésre Scaevinussal és hogy mind a kettő bizalmas barátja C. Pisónak.

56. Megidézik tehát Natalist s mindkettőjüket külön kérdezik ki, hogy miféle értekezlet volt az s milyen tárgyban? Most gyanú támadt, mert nem válaszoltak egybevágóan, s bilincsre veretének. A kínzó szerek látását s a velők való fenyegetést nem bírták elviselni; de mégis Natalis, a ki az összeesküvést jobban ismerte s a bizonyításban is jártasabb volt, hamarább tett vallomást először Pisóról, azután megnevezte Annaeus Senecát, vagy azért, mert közte s Piso közt ő közvetíti az érintkezést, vagy hogy kegyelmet nyerjen Nérótól, a ki Seneca ellen táplált bosszújában minden eszközt fölhasznált megrontására.
Scaevinus most már értesül Natalis vallomásáról, hasonló bárgyú módon, vagy talán, mert azt hitte, hogy minden föl van derítve s a hallgatásnak többé semmi haszna nincs: elárulta a többieket is. Közülük Lucanus, Quintianus és Sepecio sokáig tagadtak; majd a büntetlenség ígéretétől elcsábulva s hogy késlekedésüket jóvá tegyék: megnevezte Lucanus saját anyját Aciliát, Quintianus Glitius Gallust, Senecio pedig Annius Polliót, legjobb barátaikat.

57. Nero azonközben megemlékezik Volusius Proculus feljelentéséről, elrendeli Epicharis letartóztatását s kínzó eszközökkel való marcangoltatását, abban a hitben, hogy egy nő teste nem bír a fájdalomnak ellenállni. De azt se verés, se tűz, se kínzóinak amiatt való bőszült haragja, hogy egy asszony akar kifogni rajtok, nem bírta a vádak bevallására. így az első napi vizsgálat nem hozott eredményt. Midőn másnap hordszéken — mert kificamított lábain nem bírt állni — ugyanoly kínzásokra előhozták: a kebléből elővett zsinórt hurok gyanánt a szék támlájára akasztván, beledugta nyakát s a testének súlya alatt megfeszült kötél kiszorítja úgyis már gyönge életerejét. De ez a szabadosnő fényes példát adott azzal, hogy oly szörnyű helyzetben, idegen, sőt előtte majd nem ismeretlen emberekért föláldozta magát, midőn nemes születésűek, férfiak és római lovagok, meg tanácsurak, a kikhez kínzással nem nyúltak, legdrágább övéiket árulták el. Mert se Lucanus, se Senecio és Quintianus nem restelték derűre-borúra kiszolgáltatni a beavatottakat, mi miatt Nérót mindegyre nagyobb rettegés fogta el, ámbár sokasított őrökkel vette körül magát.

58. Sőt a várost is mintegy ostromállapotba helyezte, fegyveres csapatokkal szállták meg nem csak a falakat, hanem a tengert és a folyót is. A piacokon, a házakban, mezőkön, a vidék közeli városaiban gyalog és lovaskatonák száguldoztak, vegyesen germánokkal, kikben mint külföldiekben, leginkább bízott a császár. Mindenfelől szakadatlanul hozták a megkötözöttek csapatait, s a kertek ajtajai előtt leültették őket, s mikor vallatásra a bíróság elé vezették, bűnűl rovatott föl nekik, ha örömet mutattak voltmely összeesküvőnek láttára, kivel véletlenül valahol szót váltottak, vagy pillanatra találkoztak, együtt mennek valamikor vendégségre vagy a színházba. Nero és Tigellinus vérszomjas nyomozásán fölül még Faenius Rufus is erőszakos hévvel látott a munkához, mert még a följelentők nem nevezték meg őt, s hogy a maga ártatlanságának hitelt szerezzen, irgalmatlannak mutatta magát társaival szemben. Ugyan ő Subrius Flaviust, a ki a vizsgálat alatt ott állt s szemével kérdőleg intett neki, hogy ne rántson-e kardot s ne vágja-e le a császárt, leintette s így meghiúsítja a kezét már kardja markolatán tartó embernek támadó szándékát.

59. Voltak olyanok, a kik az összeesküvés elárultatása után, mikor Milichus kihallgatása folyt, mikor Scaevinus még habozott, bíztatták Pisót, hogy „menjen a testőri táborba, vagy szálljon szószékre, megnyerni a katonák és nép pártfogását. Ha vállalata mellé csoportosulnak a beavatottak, követni fogják őket az addig még közönyösek is; váratlan események kibontakozásánál a megindított mozgalom zajos lármája szokott legjobban hatni. Nero ily meglepetés ellen semmi eszközről nem gondoskodott. Még bátor férfiakat is megrettent az előre nem látott eset, nemhogy az a színjátszó — persze Tigellinusnak s ágyasainak kíséretében — merne fegyveres ellenállásra vetemedni. Ha hozzáfog az ember, sok meglesz, a mit a pipogyaság szemében nehéznek tűnik föl. Hiába várunk hallgatást és szótartást annyi beavatott ember leikétől s testétől; kínzással meg jutalommal mindenkihez hozzá lehet férni. Jőni fognak majd, a kik őt is láncra verik, hogy végül méltatlan halállal illessék. Mennyivel dicsőségesebb lesz elmúlása, ha a közjót öleli keblére, ha a szabadság védelmére hívja föl a segítő karokat. Még ha a katonák nem állnának is oldala mellé, még ha a köznép cserben hagyná is: csak az elődök, csak az utódok helyeseljék halálát, ha életét áldozatul hozza.“
Mindez nem tett rá hatást; s miután kis ideig kívül időzött, majd házába zárkózott el s lelkét erősítgette az élettől veendő búcsúra: egy katonai csapat érkezett oda, melyet Nero újoncokból vagy nem rég szolgáló legényekből válogatott ki; mert félt a régi katonáktól, mint a kik meg lehetnének nyerve az ügynek. Karján elmetszvén ereit, meghalt. Végrendeletét, tele aljas hízelgéssel Nero iránt, feleségéhez való szerelméből tette, kit különben egy ledér és csak testi szépségével feltűnő személyt, egyik barátjának oldala mellől vett volt házastársul. Atria Galliának hítták ezt az asszonyt; előbbi férje Domitius Silus volt, kinek elnézése, párosulva nejének arcátlanságával, a Pisoról keringő rosszakaratú híreknek csak újabb tápot szolgáltatott.

60. Legközelebbi áldozata lett Nero dühének a jövőre kijelölt consul, Plautius Lateranus, oly hirtelen, hogy gyermekeit sem ölelhette keblére, még csak egy rövid órai halasztást sem nyert, hogy haláláról maga rendelkezhessék. Elhurcolták egy rabszolgák kivégzésére szánt helyiségbe, ott Statius tribunus kezétől kapja a halálos csapást, oly néma megadással, hogy még a tribunnak sem tett szemrehányást ugyanabban a tervben való részességéért. Következik Annaeus Seneca erőszakos halála, legnagyobb öröme a fejedelemnek; nem mintha az összeesküvésben való részvételét bebizonyultnak látná, hanem hogy fegyverrel bánjék el vele, miután mérgezési kísérlete nem sikerűit. Ugyanis egyedül Natalis és az is csak annyiban vallott rá, hogy ő volt küldve a betegeskedő Seneca látogatására s panaszt tenni előtte, a miért nem fogadja magánál Pisót, holott jobb lenne barátságukat bizalmas találkozással meg-pecsételniük. Seneca erre azt válaszolta volna, hogy közvetített üzenetváltás s gyakori találkozás egyiküknek sem áll érdekében; különben pedig az ő biztonsága Piso bántatlan maradásától függ. Gavius Silvanus testőrségi tribunus bíztak meg, hogy ezt a gyanúsítást tudassa Senecával, s kérdezze meg tőle, ha beismeri-e, a mit Natalis mondott, s a mit ő maga felelt rá? Seneca véletlenül vagy szándékosan épen aznap jött vissza Campaniából, s a főváros alatt a negyedik mérföldjelző kő melletti mezei lakjában szállott meg. Oda ment alkonyaikor a tribunus, s a nyári lakot katonai csapattal vette körűi, s azután, amint Seneca nejének Pompeja Paulinának s két barátjának társaságában vacsoráit, elmondja előtte a császár meghagyását.

61. Seneca azt válaszolta, hogy „Natalis hozzá küldi, panaszkodott Piso nevében a miatt, hogy ő annak látogatását nem fogadja; mi ellen ő beteges állapotával és a nyűgalomra való vágyával mentegette magát. Hogy egy magán ember javát a saját biztonságának föléje helyezze: arra nem volt semmi oka, s természetével nem is egyezik meg bókot mondani. Ezt senki sem tudja jobban Nerónál, a ki Seneca szabadszólását többször tapasztalta, mint szolgai alázkodását.“ Midőn ezt a tribunus Poppaea és Tigillinus — a dühöngő császár e legbensőbb tanácsa — előtt elmondta: kérdezi tőle Nero, hogy nem készül-e Seneca önkéntes halálra ? Erre a tribunus állítja, hogy nem vette rajta észre a félelemnek semmi jelét, se szavaiban, se arcán nem volt semmi levertség. Megparancsolja tehát neki, hogy menjen vissza s tudassa vele halálítéletét. Fabius Rusticus úgy adja elő, hogy a tribunus nem azon az úton ment vissza, a melyen jött, hanem letért Faenius parancsnokhoz, s kifejti előtte a császár parancsát, kérdezte, hogy megfogadja-e ? s erre azt az intést kapta tőle, hogy teljesíteni kell a parancsot. Mily végzetes gyávaság vezette vakon mindannyiukat! Mert Gavius Silvanus tribunus is az összeesküvők közé tartozott, és most szaporítani segítette azokat a bűntetteket, melyeknek megtorlásába maga is beleegyezett. Megkímélte azonban magát attól, hogy szóljon Senecához és lássa; centuriói egyikét küldi be hozzá, tudtára adni, hogy végórája elérkezett.

62. Remegés nélkül fejezi ki kívánságát, hogy végrendeletet tehessen, s a centurio tagadó válaszára barátaihoz fordulva; mondá, hogy „ha már meg van tiltva érdemeikhez méltó hálával fizetnie: a mi egyetlen, de legdrágább kincse maradt, élete példáját hagyja rájuk, melyet, ha emlékezetükben megőriznek, a becsületes hírnév és az állhatatos barátság gyümölcsét fogják élvezni. Egyszersmind majd társalgás alakjában, majd komolyabb feddő hangon hívja föl a siránkozókat szilárd magatartásra, kérdezi tőlük: „hová tették a bölcseletből tanult elveiket, hová azt a lélekszilárdságot, melyre a fenyegető balsorssal szemben oly sok éven át készülhettek? Mert hát ki ne ismerte volna Nero kegyetlen erkölcseit? Nincs is már egyéb hátra az anya és testvér meggyilkolása után, mint hogy nevelőjét és tanítóját is megölesse. “

63. Míg ezeket s más hasonló szavait mindnyájukhoz intézte, megöleli feleségét és a pillanatnyi helyzettel szemben kissé ellágyulva, kéri s esdekli, hogy ne merüljön örök búbánatba, hanem az erény útján lefolyt élete szemléletében viselje férje után fölvett gyászát nemes vigasztalódással. A nő ellenben váltig bizonykodik, hogy őt is halálra szánták, s a gyilkos kezéből kívánja kapni a halálos csapást. Seneca erre, nem ellenezvén dicső elhatározását, s abból a szerető gondoskodásból is, hogy az egyetlen kedvelt nőt ne hagyja, hátra bántalmazások tárgyául: megmutattam neked — mondja — azokat az eszközöket, melyek az életet elviselhetővé teszik; de te inkább választod a halál díszét. Helyeslem példaadásodat. Bátor elmúlásunkban tanúsított elszántságunk legyen mind a kettőnknél egyenlő, de legyen a te halálod a dicsőbb. “
Azután egyidejűleg tett vágással fölnyitják ereiket. Mivel azonban Senecának elöregedett s a vékony táplálkozástól elgyöngült testéből lassú szivárgással folyt a vér, lábszára és térdhónaljának ereit is fölmetszette. Kegyetlen kínjainak gyötrelmében, nehogy fájdalmával nejének bátorságát megtörje s viszont magát is az ő halálküzdelmének látása csüggedtségbe ejtse: tanácsolja neki, hogy más szobába menjen. Végső pillanatában sem hagyta el ékesszólása; előhívott írnokainak sokat mondott tolluk alá, a mik szó szerint nyilvánosságra lévén hozva, nem tartom szükségesnek, hogy más szavakkal leírjam.

64. Nero azonban Paulina ellen nem táplálván személyes gyűlöletet, s mivel nem akarta vérszomjának rossz hírét fokozni, megparancsolja, hogy halálát akadályozzák meg. Szolgái a katonák biztatására, bekötik karjait s elállítják a vérfolyást, nem bizonyos, hogy az ő tudtán kivűl-e. Mert, mint a köznép hajlandó rosszabbat tenni föl, voltak a kik azt hitték, hogy csak addig vágyott a férjével együttes halál dicsőségére, míg Nero engesztelhetetlen haragjától tartott; mikor pedig szelídebb elbánásra nyílt kilátása, győzött rajta az élethez való ragaszkodás. Élt is még azután néhány esztendeig, kegyelettel ápolván férje emlékezetét s arcán és tagjain oly sápadt szín ömlött el, mely mutatta, hogy életerőinek nagy része elszivárgóit testéből.
Seneca azalatt, mivel lassú haldoklása hosszan tartott, kéri Statius Annaeust, hű barátját, a ki orvosi tudományával is kitűnt, adná elő azt a régen tartogatott mérget, milyennel az athéni törvényszék által elítélteket kivégezni szokták. De hiába vette be, mert tagjai már elhidegűlvén, teste fogékonytalanná lett a méreg hatása iránt. Végül meleg vízzel telt kádba ült, s miután a hozzá közelálló szolgákat befecskendezte, mondja még, hogy a szabadító Jupiternek áldozza azt a vizet. Majd újabb fürdőbe tették, s miután annak gőzében lelkét kilehelte, minden gyászpompa nélkül elhamvasztják tetemét. Így hagyta meg végintézkedésében, még nagy gazdagság és hatalom birtokában, mégis előre gondoskodott a maga temetéséről.

65. Az a mende-monda is szárnyra kelt, hogy Subrius Flavus a centuriókkal együtt, de nem Seneca tudta nélkül, elhatározta volna, hogy ha Nero Pisónak közreműködésével meggyilkoltatták, Pisót is elteszik láb alól és a kormányhatalmat Senecának, mint feddhetetlen s kiváló erényeinél fogva arra legméltóbb embernek adják kezébe. Sőt Flavus azon szavai is szájról szájra jártak, hogy „gyalázat dolgában egyre menne, ha a komédiás távozik és a tragédiás jön utána, “ mivel Nero citerával kezében, Piso pedig tragikus jelmezben szokott színpadra lépni.

66. Egyébiránt a katonai összeesküvők sem lappanghattak sokáig, mivel följelentők akadtak Faenius Rufust beárulni, nem lévén tűrhető, hogy ő bűnrészes és vizsgáló bíró legyen egy személyben. Mikor tehát a vádlottakat zaklatta és fenyegette, Scaevinus gúnyos mosollyal mondja neki, hogy senki sem tud többet, mint ő maga, s bíztatta, hogy csak tanúsítsa háláját az oly jó császár iránt. Erre nem talált Faenius válaszoló szót, de nem is hallgatott, csak dadogva mondott valamit s kiűlt arcára a rémület, míg többen is, főleg Cervarius Proculus római lovag, siettek rábizonyítani a vádat, minek folytán a császár parancsára egy Cassius nevű katona, ki nagy testi erejére való tekintetből Nero oldala mellé volt rendelve, megragadja és bilincsbe veri.

67. Nem sok idő múlva Subrius Flavus is, ugyanazok följelentésére, tőrbe kerül. Eleinte védelműl a maga életmódja és szokásainak eltérő voltára hivatkozott; hogy ő, a fegyverviselő bajnok, nem fog gyáva s elasszonyosodott emberekkel cinkos társaságra lépni. Majd mikor faggatták, jobbnak látta az őszinte vallomás érdemét keresni, s Nerónak kérdésére, mi okból tudott katonai esküjéről megfeledkezni, így válaszolt: „mert gyűlöltelek; pedig senki sem lett volna nálam hívebb katonád, ha rászolgáltál volna, hogy szeressünk. Gyűlölni kezdtelek, mióta anyád és feleséged gyilkosa, kocsis és komédiás és gyújtogató lettél/4 Szó szerint idéztem mondását, mivel nem jött köztudomásra, mint a Senecaé, pedig nem kevésbé érdekes egy katonai férfinak durva, de megragadó erejű érzelmeit ismernünk.
Bizonyára az összeesküvés egész lefolyása alatt nem ütötte meg ennél súlyosabb szó Nero fülét, a ki a mennyire kész volt rosszat tenni, annyira nem volt szokva hallania arról, a mit cselekedett. Flavus kivégeztetése Seianus Niger tribunusra bízták. Az a közel fekvő mezőn gödröt ásat, melyet meglátván Flavus, kifogásolja, hogy nem eléggé mély és tág, s az ott álló katonákhoz fordulva, mondja: „hát még ezt sem tudjátok rendesen csinálni!“ Mikor pedig a kivégzésre rendelt katona figyelmezteti, hogy bátran tartsa a nyakát, „bárcsak te tudnál olyan bátran vágni!“ — válaszolta. És az csakugyan nagy izgatottságában alig tudta két csapással levágni a fejet, s azután dicsekedett Nero előtt azzal a kegyetlenségével, hogy másfél vágással végezte ki.

68. A bátor elszántság legközelebbi példáját Sulpicius Asper centurio nyújtja, a ki, mikor Nero kérdezte, hogy miért esküdött össze az ő meggyilkolására, azt a választ adta, hogy másképen nem lehetett segíteni az általa elkövetett galádságokon. Azután elszenvedte reá mért büntetését. A többi centurio sem mutatott kislelkűséget a halállal szemben; csak Faeniusnak nem volt hasonló bátorsága; jajveszékelését még végrendeletébe is átvitte. Várta Nero, hogy Vestinus consul is bemártassék a csávába, mint a kit erőszakos és rossz indulatú embernek tartott; de az összeesküvők közűi némelyek azért nem avatták be Vestinust tervükbe, mert régi haragot tápláltak ellene, többen pedig azért, mert izgága s megférhetetlen embernek tartották.
Nero gyűlölete egyébiránt Vestinus ellen bizodalmas pajtáskodásukból vette eredetét, mivel emez föl·· ismerte és megvetette a császár semmirevalóságát a maga teljességében, amaz pedig félt barátja szilajságától, s a mellett sokszor kellett tűrnie csípős tréfáit is, melyek annál mélyebb nyomot hagytak emlékezetében, mennél több volt bennük az igazságból. Hozzájárult mindezekhez az a véletlen ok, hogy Vestinus Statilia Messalinát vette házastársul, kinek kedvesei közé tartozott a császár is.

69. Tehát nem voltmely határozott bűntettért, mivel vádló nem-létében a bíró szerepét nem játszhatta, hanem zsarnoki hatalmát tolva előtérbe, Gerellanus tribunust egy csapat katonával küldi rá, ezzel a paranccsal, hogy vágja útját a consul terveinek; foglalja el házát, mely hasonlított egy várhoz, gyűrje le válogatott legénységét, mert ugyanis Vestinusnak a köztér fölött emelkedő palotája volt s -egyenlő korú, szépen öltöztetett szolgasereget tartott maga körűi. E napon már minden consuli hivatalos dolgát bevégezte s lakománál ült, nem gyanít semmit, vagy hogy félelmét leplezni akarta: midőn a belépő katonák mondják neki, hogy hívja egy tribunus.
Késlekedés nélkül fölkel az asztaltól, s aztán megtörténik minden sietősen. Bezárják szobájába, nyomban ott terem egy orvos, elvágják ereit, még élve fürdőbe teszik, lenyomják a meleg vízbe, a nélkül, hogy csak egy panaszszót is ejtene a maga szánalmas sorsán. Vendégei azalatt, kik vele ültek az asztalnál, őrizet alá vétetnek s csak késő éjjel bocsájtanak el. Nero amint remegésüket elképzelte, hogy az asztal mellett kellett halálukat várniuk: gúnyosan nevetve mondja: „no ezek jól megfizették a consuli lakoma árát!"

70. Most Annaeus Lucanus megöletését rendeli el. Midőn az vére folyásával hidegűlni érzi lábait, kezeit, s lassankint kezdett végtagjaiból távozni az életerő, de még keble nem hűlt ki és eszméletnél volt: megemlékezvén a saját költői művéről, melyben egy katonának ugyanily módon való kimúlását írta le: elmondja azokat a verseket és ez volt utolsó szava. Senecio azután, meg Quintianus és Scaevinus korábbi puha életét megcáfolva, majd a többi összeesküvők egymás után mentek halálra, említésre való tett vagy mondás nélkül.

71. Έ közben a város temetéssel, a capitolium áldozatokkal volt tele. A miért egyiknek fia, másiknak testvére vagy rokona, vagy barátja gyilkolták le: hálaimát mondtak az isteneknek, babérral díszítik házaikat, a császár térde elé borultak, kezeit csókokkal halmozták. Ö pedig, mindezt az öröm nyilvánulásának tartván, Antonius Natalisí és Cervarius Proculust büntetlenséggel ajándékozza meg, rögtöni vallomásuk jutalmául. Milichus a kapott jutalom révén nagy úrrá lett s görög szóval Mentőnek nevezte magát. A tribunusok közűi Gavius Silvanus, ámbár fölmentették, saját kezétől esett el; Statius Proximus a császártól kapott kegyelmet élete dicstelen végződésével csúfolta meg.
Megfosztatának a tribunságtól: Pompeius, Cornelius Martialis, Flavius Nepos, Statius Domitius, állítólag nem azért, mintha a fejedelemnek ellenségei lettek volna, hanem mert azt tették föl róluk. Novius Crispus Senecával való barátsága miatt, Glitius Gallus és Annius Pollio inkább azért, mert rosszhírbe keveredtek, mint hogy valami bebizonyult volna rájuk, kegyelemből száműznek. Priscust elkísérte felesége Artoria Flaccilla, Gallust Egnatia Maximilia, ki előbb nagy és tehermentes vagyonnal bírt, melyet azután elvettek tőle, de a mi csak emelte szép hírnevét. Rufrius Crispinus is az összeesküvés alkalmával űzetett ki, de inkább azért, hogy Nero haragudott rá, mint Poppaeának egykori férjére.
Verginius Flaviusnak és Musonius Rufusnak ünnepelt nevük miatt kellett távozniok, mert Verginius szónoklatra, Musonius a bölcselet tanaira oktatja az ifjúságot. Cluvidienus Quietusnak, Julius Agrippának, Blitius Catulinusnak, Petronius Priscus és Julius Altinusnak, mintegy a csoport és szám betöltése végett, választás engedtetett az aegei tenger szigetei közt. Scaevinus felesége Caedicia és Caesennius Maximus Itáliából utasíttattak ki, csak a büntetés kiszabásakor tudta meg, hogy vádlottak voltak. Aciliát, Annaeus Lucanus anyját, fölmentés és büntetés nélkül egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

72. Midőn Nero ezekkel elkészült, maga köré gyűjti volt a katonaságot, s a legénység közt fejenként kétezer sesterciust osztott ki, s azonfelül gabonát is adott nekik ingyen, holott előbb a rendes árat kellett fizetniük. Most, mintha egy hadjárat befejezéséről tenne előterjesztést, összehívja a tanácsot, s diadaljelvényeket adományoz Petronius Turpilianus volt consulnak, Cocceius Nerva praetor jelöltnek s a testőrség parancsnokának Tigellinusnak, még azzal is kitüntetvén Tigellinust és Nervát, hogy a fórumon álló diadalmi képeiken kívül a Palatiumon is elhelyezte szobraikat. Nymphidiusnak consuli jelvényeket adott, s mivel ez az ember most bukkan föl elsőben, egyet s mást elmondok róla, mert neki is része lesz Róma balsorsában. Tehát fia volt egy szabados nőnek, ki a maga csinos személyét a császári szabadosok és szolgák közt árúba szokta bocsátani. Azt állítja, hogy Caius császár lett volna az apja, mivel csakugyan ő is oly magas termetű és mord külsejű alak volt; vagy csakugyan lehet, hogy Caius császár, a ki még közönséges szajhákat is megkívánt, az ő anyjával is összeadta magát.

73. Összehívja Nero a tanácsot, beszédet tartott az urak előtt, s egyszersmind kiáltványt intézett a néphez, melyben a följelentéseket s az elítéltek Írásba foglalt vallomásait közhírré tette. Mert a köznép mindegyre kíméletlenül marcangolta azzal a váddal, hogy derék és ártatlan embereket irtott ki pusztán gyűlöletből vagy a félelem hatása alatt. Egyébiránt a kik az igazságot szeretik elismerni, akkor sem tagadták, hogy összeesküvés csakugyan keletkezett, fejlődött, legyőzetett, s vallják ezt azok is, a kik Nero bukása után visszatértek a fővárosba.
A senatusban pedig mindnyájan, azok is a kiknek legtöbb okuk volt a szomorkodásra, hízelgésekben alázkodtak úgy, hogy mikor Julius Gallio, testvérének Senecának halálán megijedvén, saját életéért könyörgött: rárivalt Salienus Clemens s ellenségnek és apagyilkosnak nevezte, míg aztán ezt a tanácsurak egyértelműleg vissza nem riasztották azzal, hogy ne akarjon a közbajokból alkalmat szerezni magán bosszújának kitöltésére, s a fejedelem irgalmas szíve által lecsilapított vagy feledés leplével borított ügyeket ne bolygassa ismét föl újabb vérengzés okozására.

74. Azután ajándékokat és hálát szavaznak közönségesen az istenek számára s külön tiszteletadományt a Napistennek, kinek régi temploma ott áll azon circus mellett, melyben a merényletre készültek, s mint a ki az összeesküvés titkát jóakaratulag föltárta. Hogy továbbá a Ceres-ünnepen rendeztetni szokott circusi versenyek több lófuttatással tartassanak meg, és április hónap Nero nevét kapja. A Szabadulás istennőjének templom emeltessék azon a helyen, honnan Scaevinus a tőrt hozta. Maga a császár azt a tőrt a capitoliumban helyezte el, s fölajánlotta a bosszúálló Jupiternek, a mit akkor figyelmen kívül hagytak, de később a Julius Vindex, háborúja után jóslat és a jövendő bosszú jele gyanánt magyarázták.
Följegyezve találom a tanács jegyzőkönyveiben azt is, hogy Cerialis Anicius consuljelölt indítványt adott be, mely szerint az isteni Nerónak minél hamarább közköltségen templom építtessék. Úgy indítványozta ezt, mintha Nero már túlemelkedett volna a halandó sorson és az emberek imádatára szerzett volna érdemet; de maga a császár ellenezte, nehogy némelyek rossz előjel gyanánt az ő halálára magyarázzák, mert isteni tisztelet a fejedelmet is csak akkor illeti meg, mikor már megszűnt emberek közt működni.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903