logo

XX September AD

Évkönyvek (Annales) XV. könyv.

1. Eközben a parthusok királya Vologeses értesül Corbulo eljárásáról és hogy egy idegen eredetű király, Tigranes állíttatott Armenia élére, testvérének Tiridatesnek elűzésével pedig megsértették az Arsacidák fönségét: bosszúra gondolt. De viszont Róma nagysága és a folyvást fonálló szövetség iránti tisztelet ellentétes gondolatokra indítja, mint tétovázó természetű embert, ki a hyrcanok hatalmas néptörzsének elpártolása folytán különben is sok háborúba volt bonyolódva. Kétes helyzetében azonfelül még egy újabb sérelem híre is fölizgatja, hogy ugyanis Tigranes leszállva Armeniából, az abiadok szomszédos nemzetét oly terjedelemben és oly sokáig pusztította, a mi már több volt egyszerű rabló hadjáratnál, s a nemzet főbbjei nehéz szívvel tűrték ezt:
„Annyira lenézik őket, hogy már nem is egy római hadvezér tör be földükre, hanem az annyi éveken át rabszolgák közt tartott túsz követi el ezt a vakmerőséget. “ Ezt az elkeseredést még inkább fokozta Adiabene kormányzója Monobazus azzal a kérdésével, hogy „honnan kérjen ő segélyt? Már Armeniáról lemondtak, a többi tartomány föl van dúlva; s ha a parthusok nem védik őket, könnyebb a rómaiak szolgaságát viselni a hódoltak, mint a legyőzőitek állapotában. “
Az országából menekült Tiridates is hallgatásával, vagy halk panaszával még nyomasztóbbá tette a hangulatot: „hogy semmittevéssel nem lehet nagy birodalmakat fenntartani; férfiasán és fegyveresen kell versenyre szállni; a legmagasabb polcon az a jogosabb, a mi hatalmasabb; a magáét megtartani minden magánembernek kötelessége, de idegenért küzdeni királyi dicsőség."

2. Ezek hatása alatt Vologeses gyűlést hív össze, melyen Tiridatest ültette maga mellé, s így kezdett beszélni: „Én ezt, ki velem ugyanegy atyától született s nekem koromnál fogva engedte át a legfőbb rangot, Armenia birtokába iktattam, a mi harmadik fokú méltóságnak tartandó, mert a médeket már előbb foglalta le magának Pacorus. Meg voltam győződve, hogy a testvérek régi gyűlölködésével és a mi családunk régi viszályaival ellentétben jól rendeztem el házunk dolgát. Ezt nem akarják a rómaiak, és a rajok nézve sohasem szerencsésen megzavart békét most megint saját vesztökre törik meg. Nem akarom tagadni, hogy most is jobb szeretném méltányos megegyezéssel, mint vérrel, alkuval inkább, mint fegyverrel tartani meg őseim szerzeményeit. Ha mit tétovázással vétkeztem, vitézséggel teszem jóvá. A ti erőtök és dicsőségtek épen áll; most még a mértéktartás érdeme is járul hozzá, a mit a legmagasabb méltóságban levő halandó sem kicsinyelhet s az istenek is megbecsülik.“ Egyúttal koronával övezte Tiridates fejét s egy derék lovas csapatot, mely a királyt szokta kísérni, Moneses előkelő férfi vezetése alá adott, az adiabenok segédhadainak hozzácsatolásával, s megparancsolta, hogy Tigranest Armeniából kergessék ki, míg ő maga a hyrcanokkal szemben fennforgó viszályok lecsillapítása után összes belföldi erőit és egész hadi hatalmát talpra fogja állítani, a római tartományokat fenyegetendő.

3. Midőn Corbulo ezt biztos hírvivők útján megtudta, két légiót Verulanus Severus és Vettius Bolanus alatt segítségére küld Tigranesnek, azzal a titkos paranccsal, hogy minden esetben inkább óvatosan, mint hirtelenkedve járjanak el, mert jobban szerette, hogy legyen háborúja, mint hogy valósággal is viselje azt, s megírta a császárnak, hogy külön vezérre van szükség, a ki Armeniát védelmezze; Syria válságos helyzetben van, ha Vologeses betörne. Addig is a többi légióit az Eufrates partjain helyezi el; a tartomány népességéből egy portyázó sereget szervez; az ellenség betörő útjait őrcsapatokkal zárja el, s mivel az a vidék vízben szegény, az erődöket források mellett állítja föl, némely patakot pedig homok alá rejt.

4. Míg Corbulo Syria védelmére ily készülődéseket tesz, Moneses, hogy jövetelének hírét megelőzze, gyors menetekben nyomul elő, de Tigranest még sem lepte meg váratlan és készületlen állapotban. Ugyanis Tigranocertába vette be magát, a védőinek számánál és bástyáinak nagyságánál fogva erős városba. Különben is a nem csekély szélességű Nicephorius folyó veszi körűi a falak egy részét, s a hol a folyó nem nyújtott oltalmat, egy roppant árkot ástak. Rendes katonák voltak az erősségben, s eleve ellátták élelmi készlettel, melynek szállítása alkalmával néhányan tüzesebben merészelvén előre száguldozni, a hirtelen megjött ellenségtől körülfogattak ugyan, de a többieket kudarcukkal inkább bosszúra, mint félelemre hangolták. A parthusnak azonban nincs bátorsága arra, hogy az ostromharcot szemtől-szembe vívja; ritka nyíllövéseivel a bezártakat nem rettenti meg, s csak magát fárasztja haszon nélkül. Az adiabenek, midőn hágcsókat alkalmaztak és gépeket hoztak elő, könnyű szerrel visszaveretének, s a mieink kitörnek, nagy vérontást csináltak köztük.

5. Corbulo azonban, ámbár jól indultak a dolgok, úgy vélik, hogy a szerencsében mértéket kell tartani: követséget küldött Vologeseshez, panaszt tenni a tartomány megtámadása miatt. „Hogy egy szövetséges és baráti viszonyt tartó király ostromolja a római csapatokat. Vagy hagyja abba az ostromot, vagy ő is ellenséges földre helyezi át táborát.“
Casperius centurio, ki a követséget vezette, a Tigranocertától harminchét mérföldnyi távolságban fekvő Nisibis városnál találta a királyt s heves hangon adta elő megbízatását. Vologesesnek régi és mély meggyőződésben gyökerező elve volt kerülni Rómával a fegyveres összeütközést, s jelenleg sem folytak dolgai szerencsésen. Az ostrom sikereden, Tigranes biztosítva van csapatok és élelem dolgában, a roham visszaverik, légiók küldettek Armeniába, mások készen állnak Syriában, hogy bármely pillanatban betörjenek: lovassága takarmányhiány miatt gyönge, mivel a sáskasereg minden zöldet és lombot lerágott. Eltitkolva azonban e miatt táplált aggodalmát, szelíd hangon válaszolta, hogy követeket fog küldeni a római császárhoz Armeniára föntartott igénye és a béke megszilárdítása ügyében. Monesest visszarendeli Tigranocerta alól s maga is hátrafelé vonul.

6. Ezt az eredményt, mint olyat, mely a király félelme és Corbulo fenyegetése által éretett el, sokan nagyszerűnek magasztalták; mások ellenben úgy magyarázták, mintha titkon megalkudtak volna, hogy mind a két fél felhagyván a háborúval, Vologeses visszavonulása után Tigranesnek is távoznia kell Armeniából. „Mert miért vezették el a római hadakat Tigranocertából? miért hagyták békés úton cserbe azt, a mit háborúval védtek? avagy jobb a téli szállás Cappadocia szélső zugában, sebtében fölütött sátrak alatt, mint egy
csak az imént visszaszerzett ország fővárosában? Bizonyára azért halasztották el a háborút, hogy Vologesesnek ne Corbulo, hanem egy más vezér ellen kelljen harcolnia, s Corbulo a maga annyi éven át szerzett babérait ne tegye kockára“. Mert, — mint már mondám — Armenia védelmére egy külön vezért kért, s hallatszott is már, hogy az Caesennius Paetus személyében közeledik.
Mikor megérkezett, a haderőt úgy osztották meg, hogy a negyedik és tizenkettedik légió, együtt az ötödikkel, mely újabban hívatott elő Moesiából, s egyszersmind a pontusi, galatiai és cappadociai segédhadak Paetus parancsnoksága alá menjenek; a harmadik, hatodik és tizedik légiók s az előbbi syriai katonaság Corbulónál maradjanak. A többit a körülményekhez képest közösen használják vagy megosztják. De egyrészről Corbulo nem tűrt vetélytársat, másrészt Paetus, a kinek elég dicsőség lett volna másodiknak is lenni, becsmérelte az eddigi eredményeket, a miért se vérontás, se zsákmány nem volt, s mondogatja, hogy csak üres szóbeszéd, a mit a városok megvívásáról mesélnek. O majd adói, törvényeket s egy árnyékkirály helyett római jogot fog a legyőzőitek nyakára kényszeríteni.

7. Ez időtájban Vologeses követei, kiket, mint említem, a császárhoz küldött, eredmény nélkül tértek vissza, s a parthusok nyíltan megkezdték a háborút. Paetus nem vonakodott tőle, hanem két légióval, melyek közűi a negyediket azon időben Fuaisulanus Vettonianus, a tizenkettediket Calavius Sabinus vezette, Armenia földjére lép bal-jósjel alatt. Ugyanis az Eufráteszeszen való átszálltok alkalmával, mivégett hidat vertek, az a ló, mely a consuli jelvényeket hordta hátán, nem tudni mi okból, megbokrosodva visszafelé száguldott. Egy áldozati barom is, mely az épülőfélben levő téli táborban állt, a félig kész műveken nyargalvást áttört s kiszaladt a sánc közűi. A katonák dárdáinak hegyén tűz égett a mi annál jelentősebb csuda volt, mert a parthus ellenség hajító fegyverekkel harcol.

8. Paetus azonban mit sem törődik a jósjelekkel, mikor még a téli tábor sem volt eléggé megerősítve s gabonaneműek beszerzéséről sem gondoskodtak, magával ragadja a sereget a Taurus hegyen át, mint mondja, Tigranocerta visszafoglalására, és azon vidékek földulására, melyeket Corbulo bántatlan hagyott. El is foglalt néhány váracsot, s szerzett volna nem kevés dicsőséget és zsákmányt, ha a dicsőségben mértéket tud tartani, vagy a zsákmánnyal gondosan bánik volt. Mikor aztán messze utakon végig száguldott, oly nagy vidékeken, melyeket nem bírt hatalmában tartani, s az összeharácsolt élelmi szerek elromlottak, a tél pedig már küszöbön állt: visszavezette seregét s levelet írt a császárnak, oly színben ad elő a dolgot, mintha be volna fejezve a háború, nagy szavakkal, valódi tartalom nélkül.

9. Ezalatt Corbulo a soha figyelmen kívül nem hagyott Eufráteszesz partot több őrcsapattal rakta meg, s nehogy az ellenség lovas rajai a híd építését akadályozhassák, — mert már magukat mutogatva, sűrűn száguldoztak a túlsó mezőkön, — kiváló nagyságú, gerendákkal összekapcsolt s tornyokkal rakott hajókat vitet oda a folyamon, s hajító és lökő gépekkel elriasztja a barbárokat, a kiket a kövek és dárdák oly távolságban is elértek, ahonnan nyíllövésekkel nem tudták egyenlően viszonozni. Azután folytatták a híd építését, és a szemközt fekvő halmokat a szövetséges csapatok, majd a légiók foglalják el táborhelyül, oly nagy gyorsasággal és erőkifejtéssel, hogy a parthusok felhagynak a Syria megtámadását célzó készülődéssel, minden törekvésüket Armeniára helyezik, a hol Paetus a jövendők sejtelme nélkül az ötödik légiót a távoli Pontusba küldi, a többieket pedig a katonák rendszertelen szabadságolásával meggyöngítette, míg híre jött, hogy Vologeses nagy támadó hadsereggel közeledik.

10. Előrendeli a tizenkettedik légiót, s épen ez az intézkedés, mellyel azt akarta elérni, hogy hadereje szaporodásának híre menjen, árulta el annak számbeli gyengeségét. De még azzal is megtarthatja táborát és a háború elhúzásával kifáraszthat] ti volt a parthusokar, ha Paetus akár a maga elhatározásához, akár mások tanácsához tudott volna állhatatosan ragaszkodni. Csakhogy mikor hadértő férfiak a közvetlen fenyegető veszély nemléte iránt megnyugtatták, nehogy az legyen a dolog színe, hogy idegen tanácsra szőrül: megint visszás és ferde intézkedésekhez fogott. Majd ott hagyja a téli tábort, annak hangoztatásával, hogy nem árkot és sáncot, hanem embereket és fegyvert adtak neki az ellenség ellen: kivezette a légiókat, mintha csatát kezdene. Azután, mikor elesett egy centurio s néhány katona, kiket az ellenség csapatainak kémlése végett előre küldött, megijedve visszatért. Mivel pedig Vologeses kevés eréllyel üldözte, újra föléledt hiú elbizakodásában háromezer válogatott gyalogost helyezett el a Taurus közel fekvő magaslatán, hogy a király előtt elzárják az átjárást; pannon csapatait is, lovasságának színe-javát, a sík egyik részén állítja föl.
Feleségét és fiát egy Arsanosate nevű hegyi erődbe rejti el, egy cohorsot rendelvén oltalmukra, s így szétszórta a katonaságot, mely együtt tartva, a laza szervezetű ellenségnek erélyesebben nézhet volt szemébe. Nehezen is bírta rá magát, mint mondják, megüzenni Corbulónak, hogy az ellenség már sarkában van. De Corbulo nem sietett, azért sem, hogy a veszély nagyobbodásával nagyobb legyen a segélyadás dicsősége is. Útnak indított mégis a három légióból ezer-ezer embert, a segédhadakból pedig nyolcszáz lovast, s ugyanannyi gyalogságot.

11. Vologeses azonban, habár meghallotta, hogy az utakat Paetus egyfelől gyalogsággal, másfelől lovasokkal megszállta: még sem változtatott tervén semmit, hanem a szövetséges lovasokat ráütéssel és fenyegetéssel elriasztotta, a legióbeli katonákat eltiporta, miközben csak egyetlen centurio, Tarquitius Crescens, merte védelmezni azt a tornyot, melynek őrzése rá volt bízva, gyakran ki is törvén s levágván a barbárokban azokat, a kik közelebb jöttek, míg végül tűzcsóvák dobálásával legyőzeték. A gyalogok közűi a sérűletlenek távoli és járatlan helyekre vetődtek el, a sebesültek visszatértek a táborba, s ott a király vitézségét, népeinek kegyet-lenségét s nagyszámát, félelmőkben mindezt túlozva festették, könnyű hitelre találván azoknál, a kik épen ettől remegtek. A vezér pedig nem csak hogy mellét nem feszítette a balsors ellen, hanem minden katonai kötelességét cserben hagyva, leveleket küldözött Corbulóhoz azzal a kéréssel, hogy jőjön gyorsan s a szerencsétlen seregnek hadi jelvényeit, sasait és még megmaradt nevét mentse meg; a meddig életük tart, ők helyt állnak.

12. Corbulo meg nem ijedve, haderőinek egy részét az Eufrátesz mellett elhelyezett erődítmények védelmére Syriában hagyja: a legközelebbi s élelmi szerekben nem szűkölködő utakon, Commagene tartományon, majd Cappadocián keresztül siet Armeniába. Seregét egyéb hadi kellékeken kívül nagy számú, gabonával megrakott teve kísérte, hogy egyszerre űzze el az ellenséget meg az éhséget. Az elzüllöttek közül először Paccius elsőrendű centurióval, azután sok közlegény nyel találkozott, a kiket, miután szökésöket különféle okokkal szépítgették, figyelmeztetett, hogy térjenek vissza zászlóik alá s kérleljék meg Paetust; ő csak győzőkkel gyakorolhat irgalmat. Egyszersmind légióihoz fordul; buzdítja, hadi sikereikre figyelmezteti őket, új dicsőséget mutat nekik: „hogy nem örmény falvak és városok, hanem római táborok és azokban két legio lesz fáradságuk jutalma. Ha minden egyes közlegény egy polgár megmentéséért díszkoszorút szokott kapni a fővezérnek saját kezéből: mennyi és mily nagy dicsőséget szereznek, mikor egyenlő a száma azoknak a kiknek szabadulást hoznak és a kik azt nyerik!“ Ezek és hasonló szavak bátorítólag hatottak rajok, s mivel voltak olyanok is, a kiket testvérek vagy rokonuk veszélyben forgása különös érdeklődésre sarkalt: szakadatlan menetben éjjel és nappal haladtak előre.

13. Vologeses viszont nagyobb erővel szorongatta az ostrom zároltakat ; majd a légiók sáncait vívta, majd a várost, melyben a védtelen korú személyek tartózkodtak, közelebb is mentek előre, mint a parthusoknak szokásuk, hogy vakmerő támadásukkal csatába csalják az ellenséget. De azokat alig lehetett csak sátraikból is kihívni s csupán a védművek közt harcoltak, némelyek a vezér parancsából, mások saját gyávaságuknál fogva is, vagy mert Corbulót várták; ha pedig a túlnyomó erő nyomása alatt összeroskadnának, készen tartották a maguk mentségére a caudiumi és numantiai vereség példáit. Pedig a samniták itáliai népe nem volt oly hatalmas, mint a párthusok, a római birodalomnak e vágy társai, és mégis a régi kor erős és dicsőített bajnokai gondoskodtak önfentartásukról, ha a balsors ellenük fordult.
A hadseregnek ily kétségbeesése által kényszerített vezér először nem könyörgő, hanem panaszkodó levelet intézett Vologeseshez, „a miért Armenia ellen, mely mindig római uralom alatt állt, vagy a császártól választott királynak volt alávetve, ellenségesen lépett föl. A béke ” egyenlő föltételek mellett hasznos mindkettőjüknek; ne tekintse csak a jelen állapotot. Két légióval szemben országának teljes erejével jött; de a rómaiaknak még rendelkezésökre áll egy egész világ, hogy a háború sorsát jóra fordítsák.“

14. Erre Vologeses érdemileg nem felelt, hanem csak „hogy be kell várnia testvéreit Pacorust és Tiridatest. Akkor lesz hely és idő kitűzve a tanácskozásra, hogy Armeniáról mit határozzanak; az istenek még arra is méltatták az Arsacidákat, hogy ezúttal római légiók sorsa fölött is döntsenek.“ Ezután Paetus újabb követeket küldött, hogy a királytól találkozást kérjen, a ki maga helyett Vacaces lovassági parancsnokot rendelte ki. Paetus az előtt fölemlítette Lucullust, Pompejust és mindazt, a mit a császárok Armeniának birtoklása vagy elajándékozása dolgában cselekedtek; mire Vacaces azt mondja, hogy a mi birtoklásra vagy ajándékozásra való jogunk csak képzeleti, a parthusoké pedig valóságos és tényleges. Kölcsönösen sok vitázás után, másnapra az adiabenei Monobazus is meghivták tanúul azokra, a mikben megegyeznek. Meg is állapodtak abban, hogy a légiók felmentetnek az ostromzár alól, s az összes katonaság elvonul Armenia határairól, az erődök és élelmi készletek a parthusoknak adandók át, és mindezek végrehajtása után alkalma lesz Vologesesnek Néróhoz követeket küldeni.

15. Azalatt az Arsania folyón, mely a tábor mellett haladt el, hidat veretett Paetus, mintha azon akarna átmenni; de a parthusok parancsolták azt, mintegy bizonyítékául győzelmeknek, s csakugyan ők is használták, míg a mieink ellenkező irányban vonultak el. Azzal is megtoldja a mende-monda, hogy a légiók járom alatt küldettek volna keresztül, s emlegetnek más gyászos dolgokat is, a milyenekhez hasonlatost az örmények is követtek el. Bementek ugyanis az erődítmények közé, mielőtt még a római sereg távozott volna, s fölállottak az út két oldalán, hogy a valamikor elzsákmányolt szolgáikat s igásbarmaikat fölismerjék és visszavegyék. Raboltak ruhát is s elvettek fegyvereket, mivel a katonaság félt és engedett, nehogy összeütközésre adjon okot.
Vologeses a levágottak fegyvereit és testeit egybe hordatta, hogy azzal tanúsítsa vereségünket, de a menekülő légiók nézésétől tartózkodott. Mértéktartásáról akart ezzel a közvélemény előtt érdemet szerezni, miután büszkesége kielégítést nyert. Az Arsania folyón elefánt hátán ülve, ment át, a királyhoz legközelebb állók pedig lovaikon úsztattak keresztül, mivel az a hír terjed el, hogy a hid, építőinek álnok eljárása miatt, le fog szakadni a teher alatt; ám a kik rá mertek lépni, erősnek és megbízhatónak találták.

16. Egyébiránt bebizonyult, hogy az ostromoltaknak oly bőven volt élelmiszerük, hogy a raktárakat felgyújtották; viszont Corbulo meg azt jegyezte föl, hogy a parthusok az élelmi készletek hiánya és a takarmány fogyta miatt már föl akartak hagyni az ostrommal, s ő sem volt már messzebb, mint három napjáratra. Azt is írja, hogy Paetus a hadi jelvények előtt, ott áll mellette azok, a kiket a király tanúság végett küldött, esküvel kötelezte magát, hogy egy római sem fog Armenia földjére lépni, míg Nérótól a béke jóváhagyása tárgyában levél nem érkezik. Ha ezt a hírt a gyalázat kiszínezése végett költötték is, az a további nem esik kétség alá, hogy Paetus egy nap alatt negyven mérföldet haladt, szanaszét hagyván sebesültjeit, s a menekülők rémülete nem volt kevésbé csúfos, mintha vesztett csatából futottak volna. Corbulo csapataival együtt az Eufrátesz partján találkozván velők, jelvények és fegyverek dolgában nem fejtett ki olyan pompát, mely a két sereg közt az ellentétet szembeötlővé tette volna. A szomorú s bajtársaik sorsán sajnálkozó katonák még könnyeiket sem tudták tartóztatni; sírás miatt alig jutottak a kölcsönös üdvözléshez. Eltűnt a vitézség versengése és a dicsőségvágy: a boldog emberek buzdulása; szánalom vett erőt mindenkin, de jobban a közemberek szívén.

17. A vezérek közt rövid beszélgetés folyt le, miközben Corbulo panaszkodott a most már kárba veszett fáradság miatt, holott a háborút lehetett volna a parthusok megfutamításával is végezni. A másik erre azt felelte, hogy mindkettejüknek szabad kezük van, forduljanak vissza, s támadják meg a Vologeses távoztával meggyöngült Armeniát. Corbulo válaszolta, hogy „neki a császártól nincs olyan parancsa; csak a légiók veszedelme bírta rá, hogy tartományából kimozduljon. Mivel a parthusok szándéka bizonytalan : ő vissza fog térni Syriába. így is kérni kell a szerencse jóságos istenasszonyát, hogy a hosszú utak által megviselt gyalogság az ellenségnek gyors s a terep alkalmas-volta miatt könnyebben haladó lovasságát megelőzhesse. “ Ezután Paetus Cappadociábari telelt; Vologesesnek pedig követei érkeztek Corbulóhoz azzal az üzenettel, hogy az Eufráteszen túl emelt érődéit rontsa le, s a folyam képezzen köztük, mint előbb, határt. Ö viszont követelte, hogy Armeniából is távolíttassanak el az ellenséges megszálló csapatok. Ebben végül engedett a király; az Eufráteszen túl lerontattak Corbulo erősségei, s Armenia magára hagyatott.

18. Rómában pedig diadaljeleket állítanak a parthusok fölött vívott győzelem örömére s egy ívet a capitoliumi hegy közepén, a mit a tanács még akkor határozott el, mikor a háború javában folyt, s most sem hagyott föl vele, noha a valóság fölött kellett szemet hunyni, hogy a látszatnak tegyenek eleget. Sőt Nero, a külső események miatt érzett aggodalmait leplezendő: a nép számára rendelt, de megdohosodott gabonát is a Tiberisbe hányatta, a mivel a közélelmezés biztonságába vetett hitet akarta fenntartani. A gabona ára nem is emelkedett, noha kétszáz hajónyi rakomány még a kikötőben vihar által ment tönkre, más száz hajót pedig a Tiberisen való fölfelé haladtában a véletlenül kitört tűz emésztett meg. Azután három consulviselt férfiúra, L·. Pisó, Ducinius Geminus és Pompejus Paulinusra bízta az állami jövedelmek felügyeletét, azzal az előbbi császárokra célzó megrovással, hogy azok terhes költekezésekkel túl mentek a rendes bevételek határán, míg ő évenként hatvan milliót takarít meg az állam javára.

19. Gyakorivá lett ez időben az a kárhozatos szokás, hogy a közelgő választások és a tartományok kisorsolása előtt gyermektelen férfiak hamis örökbefogadás útján fiákkal látták el magukat, s mikor azután mint atyák, praetorságot vagy sorshúzással tartományokat kaptak: azonnal elbocsátották atyai hatalmuk alól az örökbefogadottakat. De az igazi atyák nagy bosszúsággal mennek a tanács elé, fölsorolják a természet jogát s a neveléssel járó fáradalmakat, szemben a csalárd, szemfényvesztő és csak rövid időre szóló örökbefogadással. „Elég jutalom az a gyermekteleneknek, hogy teljes gondtalanságban, minden teher nélkül könnyű szerrel és gyorsan esik az ölükbe összeköttetés, hivatal és minden. Ellenben a nekik törvénnyel biztosított és régóta várt ígéretek meghiúsulnak, midőn egyik-másik, a ki gond nélkül lett atya, gyász nélkül gyermektelen, az igazi atyáknak csak lassan teljesülő vágyát hamarosan éri el.“ Ennek folytán tanácshatározat hoztak, hogy a színlelt örökbefogadás semmi részben ne segítsen valakit közhivatalra, sőt még az örökség birtokbavételénél se adjon előnyt.

20. Most a krétai Claudius Timarchus állíttják törvény elé, különféle bűnökért, a milyeneket a tartománybeli túlhatalmas emberek szoktak elkövetni azzal, hogy szerfölött nagy gazdagságukat a kisebb emberek elnyomására használják föl. Ez a senatus húsába vágott be azzal a meggyalázó szavával, mellyel mondja, hogy tőle függ, vajon a proconsuloknak, a kik Crétát kormányozzák, szavaztassék-e köszönet. Ez alkalmat Paetus Thrasea a közjó érdekében akarván kiaknázni, miután a vádlottnak Cretából való száműzetését indítványozá, ezzel toldotta meg beszédét: „a tapasztalás bizonyítja, tanácsurak, hogy jeles törvények s dicséretes példaadások a jó emberek közt mások vétkeiből születnek. így szülte a szónokok hírvágya s megvesztegethetősége a Cincius-féle javaslat, a jelöltek korteskedése a Julius-féle törvényt, a tisztviselők zsarolása Calpurnius indítványát. Mert a bűn időbelileg előbbvaló, mint a büntetés, s a megtorlás későbbre esik a vétkezésnél. Tehát a tartománybeli embereknek újonnan jelentkező túlkapása ellen tegyünk a római becsülethez és következetességhez méltó intézkedést, hogy a szövetséges társak biztonságának semmi fogyatkozása ne legyen, tőlünk pedig távol maradjon az a vélemény, mintha a polgárok ítéletén kívül valami egyébtől függene az, hogy ki-ki minek legyen tartandó. “

21. „Hajdan ugyan nemcsak praetor vagy consul, hanem magánemberek is küldettek a tartományok meglátogatása s jelentéstétel végett, hogy mindegyik miként áll az engedelmesség dolgában, és a nemzetek féltek az egyesek ítéletétől is. Most pedig bókolunk e külső országok lakói előtt és hizelgünk nekik, s ők egy-egynek intésére köszönetnyilvánítást, vagy még nagyobb készséggel vádindítványt határoznak el. Ám határozzanak, s maradjon meg a tartományiaknak, hogy hatalmukat ilyenképen fitogtassák; de a hamis meg a kéréssel kicsikart dicsőítés tiltassék meg nekik épen úgy, mint a rosszakarat és a kegyetlenség. Több baj származik abból, hogy udvariaskodunk, mintha erősen rátapintunk a bajra. Hiszen némely erények, mint a hajthatatlan szigor, a kegy hajhászattal szemben hozzáférhetetlen jellem, épen gyűlölet tárgyai szoktak lenni. Ezért a mi hivataloskodásunk a kezdetén rendszerint jobb és a vége felé hanyatlik, mivel a jelöltek akkor a szavazatokra vadásznak. Ha ezt meg tudjuk szüntetni, a tartományi kormányzat egyenletesebb és állandóbb lesz. Mert valamint a kártérítéstől való félelem csökkentette a zsarolást, úgy ti köszönetnyilvánítás eltiltása meg fogja gátolni a korteskedést.

22. Hangos helyeslés kísérte az indítványt; ám határozat hozataláig nem juthatott a dolog, mert a consulok azt mondták, hogy a kérdés nincs napirendre tűzve. De majd a császár jóváhagyása után elhatározták, hogy a szövetségesek gyűlésén senki ne tegyen indítványt a propraetorok vagy proconsuloknak a senatus elé terjesztendő hálanyilvánítás tárgyában, és hogy ily célú követségben nem lesz szabad eljárni. Ugyanazon consulok hívataloskodása alatt a testgyakorló iskola villámcsapás következtében leégett és benne Nero szobra idomtalan érctömbbé olvadt össze. Földindulás következtében pedig Pompeji, Campania népes városa, nagy részében romba dőlt. Elhunyt Laelia Vesta-szűz is, kinek helyébe a Cossusok családjából való Cornelia választaték meg.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903