logo

XXIII September AD

Évkönyvek (Annales) XIV. könyv - Kr. u. 62.

48. P. Marius és L. Asinius consulok alatt Antistius praetor, kiről említem, hogy néptribun korában önkényesen járt el, sértő verset csinált a fejedelemre és népes vendégségben Ostorius Scapula asztalánál föl is olvasta. Ezért Cossutianus Capito, ki minap apja Tigellinus közbenjárására senatori rendet kapott, fölségsértési váddal lépett föl ellene. Az erről szóló törvény ekkor újítatott föl, s az volt az általános hit, hogy nem is annyira Antistiusnak vesztét, mint inkább a császár dicsőítését célozták vele, hogy a tanácstól elítéltet a maga tribuni közbelépésével megmentse a halálbüntetéstől.
Ámbár Ostorius vallomásában azt mondá, hogy ő semmit sem hallott, mégis az ellenkező tanúknak adtak hitelt, s Junius Marullus, kijelölt consul azt az indítványt tette, hogy a vádlott megfosztatván a praetori hivataltól, az ősök szokása szerint végeztessék ki. Míg a többiek hozzájárultak az indítványhoz, Paetus Thrasea sok elismeréssel a császár iránt és heves kárhoztatással szólva Antistiusról, azt fejtegette, hogy „egy jeles fejedelem alatt s mikor a senatust semmi kényszer nem kötelezi, nem azt kell határozni, a mit a bűnös érdemelne.
A hóhér és a hurok már rég elavult dolgok, s vannak törvénnyel megállapított büntetések, melyek szerint a bírák vérengzése és a kor meggyalázása nélkül is lehet ítéletet hozni. Ha javainak elkobzása után egy szigeten tölti minél hosszabbra nyúló bűnös életét: személyileg annál nyomorúságosabb lesz, s a nyilvános kegyelemnek annál nagyobb példája gyanánt fog szolgálni."

49. Thrasea szabadelvű nyilatkozata rést tört a többiek szolgalelkűségén, s miután a consul szavazást engedett, az ő véleményét fogadták el, néhányuk kivételével, a kik közt A. Vitellius, a hízelgés útján legeiül járva, szemrehányással ingerlé a legderekabbakat, a válaszokra pedig némán hallgatott, a hogy gyáva lelkek tenni szokták. Mivel azonban a consulok nem merték a tanácsvégzést megfogalmazni, fölírtak a császárhoz, hogy adja jóváhagyását. Az szégyen és harag közt ingadozva, végre válasziratot küldött, „hogy Antistius, bár semmi sértődéssel nem érezhette magát kihívottnak, súlyos rágalmakkal illette a császárt; megtorlása a tanácsuraktól kivántatott, s helyes lett volna a vétség nagyságához képest szabni ki a büntetést. Ő egyébiránt, a ki a határozat szigorát meg akarta volna akadályozni, mérsékletüknek sem áll útjába; döntsenek meggyőződésük szerint; szabad fölmentő ítéletet is hozniuk.“
Miután ezt és egyéb effélét tartalmazó levele, melyből bosszankodása nyilván kitűnt, felolvasták: még sem változtatták meg a consulok az ülésről szóló jelentést, sem Thrasea nem állott el indítványától, s a többiek, a kik helyeselték, szintén nem hagyták cserbe, némelyek azért, hogy nem akarták kitenni a fejedelmet a közérzület rosszallásának, többen azért, mert biztonságot láttak számuk nagyságában; Thrasea pedig szokott jellemszilárdságánál fogva s hogy jó hírnevét el ne veszítse.

50. Hasonló váddal kellett Fabricius Veientónak megküzdenie azért, mert sok gyalázó szavakkal illette a tanácsurakat meg a papokat azon iratában, melyet könyveinek nevezett. Tullius Geminus a vádlója, azt toldta még hozzá, hogy a császári tisztségeket és a közhivatalok elnyerésének jogát pénzért áruba bocsátotta. Ez okúi szolgált Nerónak, hogy magára vállalja a bíráskodást, s az elmarasztalt Veientót kiűzte Itáliából s könyveit megégetni rendelte, melyeket azonban annál inkább gyűjtöttek és olvastak mindaddig, míg veszéllyel lehetett tenni; később bírásuk lehetősége feledést borított rájuk.

51. Mialatt azonban a közbajok napról-napra súlyosbodnak: apadtak a mentő eszközök, s Burrus is elköltözött e földi világról, nem tudni: betegség vagy mérgezés következtében-e? Betegségre abból következtettek, mert torkának belül mindegyre növekvő daganata és lélegzetének elfulladása volt közvetlen oka a halálnak. De többen állították, hogy Nero parancsából, mintha orvosságot akarnának neki adni, ártalmas szerrel kenték meg ínyét, és hogy Burrus észreveszi a gonosztettet, midőn látogatására jött a császár, elkerülte annak tekintetét s tudakozódására csak annyit felelt: „jól érzem magamat.“ A polgárság nagy bánattal kísérte sírjába, megemlékezik kiváló tulajdonairól, melyekkel szembe állítja utódai közűi az egyiknek gyáva becsületességét, a másiknak szertelen gazságait. A császár ugyanis két parancsnokot nevezett ki a testőrcsapatok élére, Faenius Rufust, a köznép kedvencét, mint a ki a közélelmezés ügyét önzetlenül igazgatta, meg Sofonius Tigellinust, kinek megrögzött ledérsége és gyalázatos élete gyakorolt rá vonzó hatást. Ez ismert jellemtulajdonságaik szerint álltak, Tigellinus erősebben a császár szívében, kinek bizalmas kedvteléseihez is társul fogadtatott, Rufus pedig kedvező hírben a nép és a katonák előtt, míg Nerónál az ellenkezőt lehetett tapasztalni.

52. Burrus halála megingatta Seneca hatalmát, mivel a másik vezető férfi eltávozta után a jó tulajdonságok sem hatottak többé Néróra hasonló erővel, s hitványabb egyének felé hajlott. Ezek különféle vádakkal megtámadják Senecát, hogy roppant nagy és egy magánember igényét meghaladó vagyonát még mindig szaporítja, hogy a polgárok érdeklődését magára vonja, kertjeinek szépségével, nyári lakjainak pompájával is mintha csak a fejedelmet akarná homályba borítani.
Azt is szemére hányták, hogy „az ékesszólás dicsőségét egyedül magának tulajdonítja s gyakrabban ír verseket, mióta Nero is kedvet kapott ahhoz. Hogy a császár mulatságait rossz szemmel nézi, kárhoztatja a lóhajtásban való ügyességét, s kigúnyolja hangját, mikor énekel. Hát már semmi sem jó ebben az országban, a mi nem az ő alkotása? Nero gyermekkora már mégis csak véget ért s erős férfiúvá fejlődött; rázza le tehát nyakáról tanítómesterét, hiszen elég tekintélyes tanítókra talál saját őseiben."

53. Seneca azonban jól ismerte gáncsolóit, mert beárulták neki őket olyanok, a kik még a tisztesség iránt érzékkel bírtak, s mikor a császár mindinkább kerülte a vele való bizalmas érintkezést, kihallgatást kér és megkapja azt, így kezdi beszédét: „Tizennégy éve már császár, mióta reményteljes fiatalságod mellé vagyok rendelve; nyolc éve, hogy a legfőbb hatalmat gyakorlód. Ez idő alatt annyi tisztességet és vagyont halmoztál reám, hogy boldogságomból csak az az egy hiányzik, hogy mérsékeltessék. Nagy példákat hozok föl, nem az én sorsomból, hanem a tiedből veiteket. Ősatyád Augustus M. Agrippának a Mytilenébe való visszavonulást engedte meg; C. Maecenasnak pedig, hogy magában a fővárosban élvezze azt a pihenést, a mit a falusi magány szokott nyújtani.
Egyik, a ki háborúiban volt társa, a másik, a ki még több munka közt hányódott, mindketten bőséges ugyan, de roppant érdemeikhez mért jutalmakat kaptak. Én pedig mi más szolgálatomat szentelhettem neked, mint, úgy szól, árnyékban felnőtt tanulmányaimat, melyeknek csak azért jutott részükről némi híresség, mert arra gondoltak, hogy a te ifjúságod fejlődését segítettem velők elő; nagy jutalma az én munkámnak! Te pedig elhalmoztál engem mérhetetlen kegyeddel, számlálhatatlan pénzzel, annyira, hogy sokszor azon tépelődöm: hát engem, a lovagi és tartományi család sarját, az állam nagyjai közé számítanak-e? a régi nemesek és az ősök hosszú sorozatával dicsekvők közt ragyogott-e föl az én új nevem? Hová tűnt az az én kevéssel beérő lelkem, mely most ily díszkerteket alkot, ilyen kéjlakokban andalog a főváros közelében, ily terjedelmes jószágokban, annyi kincsben dúslakodik? Az az egyetlen mentség jut csak eszembe, hogy a te ajándékaidat nem volt módomban visszautasítani.

54. „De most már mindketten betöltöttük a mértéket, te is azzal, a mit a fejedelem egy barátjának adhat, én is azzal, a mit egy barát fejedelmétől elfogadhat. Minden több csak a közirígységet szaporítja, mely ugyan, mint akármely emberi dolog, a te nagyságodhoz nem ér föl, de engem súlyosan nyom; rajtam segíteni kell. Miként, hogy ha hadi szolgálatban vagy átázásban fáradtam volna el, támogatást kérnék: úgy életem ez útján megrokkanva, még a legcsekélyebb gond kifejtésére is alkalmatlan létemre, mivel vagyonom terhét többé nem bírom hordozni, segítségért könyörgök hozzád. Parancsold, hogy kamaratisztjeid vegyék át kezelésükbe s a te birtokodba. Ezzel nem taszítom magamat szegénységbe, hanem csak azt adom át, a minek fénye megvakít; és a mely időt kertjeim és kéjlakjaim gondozásától menekülve megtakarítok, lelkem művelésére fogom fordítani. Te férfierőd teljességében vagy s már annyi év óta tartod kezedben a kormányt, hogy mi öreg barátaid nyugalmat kívánhatunk. Az is dicsőségedre szolgáland, hogy magasra emeltél olyanokat, kik a közönséges életsorsba is bele tudnák találni magukat.“

55. Erre Nero körülbelül így válaszolt: „Hogy a te előre meggondolt beszédedre rögtönösen felelni tudjak: azt főleg neked köszönhetem, a ki megtanítottál nem csak az előre látott, hanem a váratlan dolgok iránt is tájékozni magamat. Ősatyám Augustus Agrippának és Maecenasnak fáradalmaik után engedett nyugodalmat, de már maga is abban az életkorban volt, a melynek tekintélye igazolta mindazt, a mit és bármily alakban nekik engedett. De egyiket sem fosztotta meg a nekik adott jutalmaktól. Háborúban és veszélyek közt érdemelték ki, mert azok közt forgolódott Augustus ifjabb korában. Én sem nélkülöztem volna fegyveredet és karodat, ha háborút viselek volt; de a mit a jelen helyzet kívánt: ésszel, tanáccsal, utasítással gyámolitád gyermek-, majd ifjúkoromat. A te nekem adott ajándékaid, míg életem tart, örökkévalók lesznek; a miket tőlem kaptál, a kertek, a pénz és a kéjlakok, a vaksorsnak vannak alávetve. S habár ezek tetemesnek látszanak, mégis sokan, a te szellemi tulajdonaiddal nem mérkőző emberek, többet kaptak, ha ugyan magadat kevesebbre nem becsülöd a háromszor consulságot viselt Vitelliusnál és engem Claudiusnál; s a mennyit Volusius hosszú takarékossággal szerzett, az én bőkezűségem irántad annyit sem tud teljesíteni. Szinte restellem fölhozni a szabadosaimat, kik gazdagabbak nálad, a miért szégyent is érzek, hogy a ki nekem legkedvesebb vagy, anyagi javak tekintetében nem állasz mindannyiok fölött. “

56. „De még erőteljes korban vagy, s alkalmas a jól megérdemelt jutalomra; magam pedig uralkodásomnak csak kezdetén állok; sőt ha az én ifjúságom sikamlós útján valahová letévednék, visszatartasz, erőmet pedig támogatásoddal hathatósabban irányítod.
Nem a te szerénységedet, ha pénzemet visszaadnád, nem nyugalmadat, ha a fejedelmet elhagynád, hanem az én fukarságomat, az én embertelenségemtől való félelmet fogja minden száj emlegetni. Ha kiválóképen dicsérnék is a te önzetlenségedet, még sem illenék egy bölcs férfihoz abból meríteni magának dicsőséget, a mivel barátját rossz hírbe hozza. Csókkal és öleléssel fejezte be szavait, mert természete és gyakorlottsága hozta magával, hogy kaján indulatát hamis nyájassággal tudja leplezni. Seneca, amint a nagyurakkal szemben minden végződni szokott, köszönetét fejezte ki; de mostantól megváltoztatja előbbi befolyásos állásában követett viselkedését; a nála tisztelegni kívánók gyülekezését eltiltja, kerüli a kísérettel való megjelenést, ritkán tartózkodik a fővárosban, mintha gyönge egészsége vagy bőlcselmi foglalkozásai tartóztatnák.

57. Seneca állásának megrendülte után könnyen ment Rufus Faeniust félre tolni azoknak, kik Agrippinával való barátságát hozták föl ellene. S napról napra hatalmasabb lett Tigellinus, a ki azon véleményben, hogy rossz tulajdonságai, melyekkel egyedül dicsekedhetett, még kedvesebbek lesznek, ha a fejedelmet bűnszövetséggel hálózza be: félelmének tárgyait kutatja. Mikor aztán megtudta, hogy leginkább fél Plautustól, a kit nem rég Ázsiába, és Sullától a kit a narbói Galliába távolított el: magas származásukat emlegeti és hogy amannak a keleten álló, emennek a germaniai hadak esnek keze ügyébe.
„Hogy ő nem leskelődik, mint Burrus, önző kilátások felé, hanem csak Nero javát tartja szeme előtt, a minek a belső fondorlatokkal szemben voltmennyire eleget is tud tenni jelen hatáskörében. De hogyan lehet elnyomni a messze országokban keletkezhető mozgalmakat? Gallia hegyezi fülét a dictatori névre, s nem kevésbé tartja feszült várakozásban Ázsia népeit Drususnak, a nagyatyának hírneve. Sulla vagyontalan s ebből ered kiváló vakmerőségé; színleli a lustaságot, a míg merész terve megvalósítására tért talál. Plautus nagy vagyon birtokában nem is negélyezi a tétlen életre való vágyódás látszatát, hanem a régi rómaiak utánzásával tűntet, a stoikusok gőgjét öltvén föl és azt az iskolát követvén, mely a nyugtalan és politikai szereplésre törekvő férfiakat szüli. Nem lehet tovább késlekedni.“ Sullát hat nappal azután a Massiliába átküldött orgyilkosok, mielőtt valamit csak sejtett és hallott volna, ebédje mellett leszúrják. Elhozott fejét megcsúfolta Nero, korai őszülése miatt csúnyának mondván.

58. Plautus meggyilkolásának előkészítése nem folyhatott olyan titokban, mivel életére többen vigyáztak, s a szárazföldi és tengeri út hosszúsága meg a közbeeső idő fölrebbentette a hírt. Általános volt az a mese, hogy Plautus fölkereste Corbulót. a ki akkor nagy hadseregek fölött parancsolt, s föltárta előtte, hogy ha híres és ártatlan férfiak megöletése van tervbe véve, akkor őt első sorban fenyegeti a veszedelem. Sőt beszélték azt is, hogy Ázsia fegyvert fogott a fiatal férfi mellett, meg hogy a gaztett végrehajtására kiküldött katonák akár elégtelen számuk miatt, akár lelkük hajlandóságából, miután a parancsot teljesíteni nem bírták, csatlakoztak az újonnan föltűnt csillaghoz. Mindezen hiábavaló híreket a mendemondákban hivő renyhék szokása szerint még többel is tódították. Eközben Plautusnak egy szabadosa gyors vitorlával elibe vágott a kiküldött centuriónak s meghozta ipától L. Antistiustól azt az üzenetet, hogy „térjen ki a tétlen halál elől, mely csak végső menedék; a nagy neve iránti részvét útján találni fog derék embereket, maga köré gyűjtheti a bátrakat. Aközben sem szabad semmi segélyt visszautasítani. Ha a hatvan katonát (mert annyi ment) elkergeti, míg a hír Nero fülébe jut, míg másik csapat megy oda: sok adhatja magát elő olyan, a mi egész háborúvá nővi ki magát. Végre is ily módon vagy megmenekül, vagy semmi súlyosabbat nem kell elviselnie merész elhatározásával, mint ha gyáván megadja magát. “

59. De Plautusra mindez nem hatott; mivel védtelen és száműzött állapotában semmi segélyre nem nyílt kilátása, akár mert félve a bizonytalan jövőtől, másrészt hitvese és gyermekei szeretetétől is indíttatva, úgy gondolja, hogy ezekre való tekintetből engesztelékenyebb lesz Nero, ha semmi ellenállással nem ingerli föl. Vannak, a kik azt mondják, hogy ipától újabb hírnök jött, állítólag azzal az üzenettel, hogy semmi veszély nem fenyegeti, meg hogy Coeranus görög és Musonius tuszk bölcselettanárok javasolták neki inkább bátor lélekkel bevárnia a halált, mint bizonytalanság és remegés közt élnie. Bizonyos, hogy déltájban meztelenre vetkőzve testgyakorlatokat végzett. Ily állapotban szúrta le a centurio, Pelago heréit jelenlétében, a kit a centurio és a csapat, mint poroszlók fölé kényúri megbizottúl helyezett Nero.
A meggyilkoltnak hazavitték a fejét, melynek láttára (a császár szavait ismétlem) Nero így szólt: „Miért “ s most már mitől sem félvén, az effélék miatti aggodalma következtében addig halogatott házasságát Poppea-val sietteti, s válni készül nejétől Octaviától, a ki bármily szerényen élt is, atyja nevénél és népszerűségénél fogva alkalmatlan volt reá nézve. De a tanácshoz küldött levelében semmi vallomást nem tett Sulla és Plautus meggyilkolásáról, csak annyit mondott, hogy mind a kettő nyugtalan természetű ember volt, és hogy neki nagy gondja van a közállapotok épségének fenntartására. Ez okon hálaimákat rendeltek el, s hogy Sulla és Plautus kitaszíttassanak a senatusból. így még súlyosabb volt a gyalázat, mint maga a tény.

60. Megkapván tehát a tanács határozatát, miután látja, hogy minden gazságát dicséretesnek ítélik, elűzi magától Octaviát, meddőségét hozván föl okúi, és egybekél Poppaeával. Ez, a ki sokáig volt ágyasa Nerónak, s uralkodott rajta házasságtörő viszonyuk alatt is, most pedig mint férjén: rábeszélt Octavia emberei közűi egyet, hogy őt egy rabszolgával való szerelmeskedéssel vádolja. Kiszemelnek e szerepre egy Eucaerus nevű, alexandriai származású embert, a ki ügyes fuvolás volt. Szolgáló-leányait is vallatták ez ügyben, s kínzás kényszere alatt némelyek hamis vallomást tettek, többen pedig állhatatosan védelmezték asszonyuk ártatlanságát, s közülük egy a faggatózó Tigellinusnak azt válaszolta, hogy tisztább Octaviának az asszonyi része, mint neki a szája. Eltávolítják mégis Octaviát először polgári válás színe alatt, s Burrusnak házát s Plautus mezei jószágát kapja vészjósló ajándékul; majd Campaniába űzték, katonai őrizetet ad mellé. Gyakori, nem titkolt panaszok hangzottak föl e miatt a nép köréből, melynek kisebb a bölcsessége s alacsonyabb állapota miatt kevesebb veszély is fenyegeti. Ennek következtében, s nem mintha gonoszságát megbánta volna, visszahívta feleségét Nero.

61. A nép azonnal örvendezve hág föl a capitoliumra; imádkoznak az istenek előtt, Poppaea szobrait lerombolják, Octavia képeit vállukon hordozzák, behintik virággal, s a fórumon és templomokban állítják föl; mennek a fejedelemhez is tisztelgő dicséreteiket kifejezni. És már a palotát sokaságuk és lármájuk tölti be, midőn kiküldött katonai csapatok ütlegekkel és előreszegzett fegyverrel verik szét a zavargókat; így megváltoztatták azt, a mit a forrongás létesített és Poppaea visszahelyeztetik rangjába. Ez a gyűlölködő természeténél fogva mindig rosszat forraló asszony pedig most attól való féltében is, nehogy a nép erőszakossága felülkerekedjék és Nérót a közvélemény nyilvánulása megváltoztassa szándékában, térde elé borúivá mondái „nem olyan az ő helyzete, hogy egy házasságért, még ha azt életénél előbbre teszi is, küzdelemre szálljon; de az élete is kockán forog Octavia védencei és szolgái részéről, a kik a nép neve alá bújtak s olyat merészeltek békés időben elkövetni, a mi háborúban is alig történhetik. Azok a fegyverek a császár ellen voltak irányozva, csak még a vezér hiányzott, a ki zavaros időkben könnyen találkozik. Csak hagyja hát el Octavia Campaniát és jöjjön a fővárosba ő, a kinek egy intésére távollétében is zavargás keletkezik. Mi egyébiránt neki a vétke? Kinek okozott voltha sérelmet? Vagy habár ő valódi sarjai fog adni a császárok családjának: jobban szeretné a római nép az egyiptomi flótás ivadékát ültetni a császári trónra? Szóval, ha a körülmények úgy kívánják, inkább önként, mint kényszerítve hívja vissza az úrnőt, vagy méltó megtorlással gondoskodjék az ő biztonságáról. Az első mozgalom enyhe szerekkel volt lecsilapítható; de ha nem remélik, hogy Octavia Nerónak felesége marad, akkor neki fogják Nérót férjül adni.“

62. Ez a váltakozó félelmet s haragot kelteni egyaránt alkalmas beszéd megijeszti s föl is ingerlé a hallgató császárt. De a gyanú, melynek szerzője egy rabszolga volt, nem igen fogott, a szolgáló leányok kikérdezése után pedig épen csúffá lett. Jónak látszott tehát egy olyannak a vallomását megszerezni, a kire a fölforgatás kísérletének vádját is rá lehet kenni. Ilyenül alkalmasnak tetszett a császáranya meggyilkoltatásának végrehajtója, Anicetus, a Misenumnál állomásozó hajórajnak, mint említem, parancsnoka, a ki az elkövetett gaztett után vékony kegyben részesült, azután pedig annál inkább aratott gyűlöletet, mivel a bűnök eszközei mindig úgy tűnnek föl, mintha vádat emelnének a megbízó ellen. Midőn a császár őt magához hívatja, emlékezteti előbbi szolgálatára: „hogy egyedül ő jött a fejedelem biztonságának segítségére fondorkodó anyja ellen; nem kisebb hála megszerzésére nyílik most tér, ha bősz indulatú feleségét elteszi láb alól. Nem lesz szükség cselekvésre vagy fegyverre, csak vallja, hogy Octaviával házasságtörést követett el. ígér neki bár egyelőre titokban tartandó, de nagy jutalmakat s kellemes visszavonulást; ha pedig a megbízást megtagadná, halállal fenyegeti. Anicetus a veleszületett erkölcsi tompultságánál fogva s előbbi alávalóságai által is megkönnyítheti elhatározással még többet hazudik, mint a mennyit kívántak tőle, s a bizalmasok előtt, kiket a császár mintegy tanácskozásra gyűjtött össze, vallomást tesz. Azután Sardiniába űzetik, hol nem szegény állapotban viselte száműzetését, s élete is természetes halállal végződött.

63. Nero pedig kiáltványban mondván el, hogy tudomására jutott neki az a tény, mely szerint neje a hajóhad megnyerése reményében elcsábította annak parancsnokát, azután pedig (megfeledkezvén arról, hogy csak nem rég ő maga panaszkodott meddőségéről) bűnös viszonyának eltitkolása végett méh-magzatát elhajtotta: Pandateria szigetére záratja el Octaviát. Soha száműzöttet nagyobb szánalom nem kísért bujdosó útjára. Emlékeztek még némelyek a Tiberius által elüldözött Agrippinára, élénken állt még szemük előtt a Claudiustól számkivetett Júliának emlékezete; de azok meglett korúak voltak, boldog éveket is láttak, s a jelen sivárságát egykori jobb sorsukra való visszagondolással enyhítették. Ennek pedig mennyegzői első napja is olyan volt, mintha temetőbe menne; olyan házba vitték, hol csak gyász jutott részéül; méreg ragadta el tőle atyját s mindjárt utána testvérét; azután egy ringyó volt nála az úrnőnél hatalmasabb, a Poppaeával való viszony pedig vesztére szolgált a feleségnek, s végül mindezek tetejébe a minden halálnál kínosabb vád!

64. És a fiatal nő húsz éves korában, centuriók és katonák közt, a végromlás sejtelmével már úgyis lemondván életéről, még nyúgodalmas elmúlásra sem számíthatott, mert néhány nap múlva jön a parancs, hogy meg kell halnia. Arra hivatkozók, hogy ő már özvegy és csak nővér, s nevükön szólítja mindkettőjük közös őseit, a Germanicusokat, végül Agrippinát is, a ki ha életben marad, ő boldogtalan házasságban élt volna ugyan, de nem kellett volna halált is szenvednie. Megkötözik és minden tagján fölnyitják ereit, s mivel a rémület hatása alatt a vér lassabban ömlött, forró fürdővíz gőzével fojtják meg.
Azt a szörnyű embertelenséget is beszélik, hogy levágott és a fővárosba vitt fejét Poppaea megnézte. Hogy mindezekért ajándékokat szavaztak meg a templomok számára: minek is említeném? A ki ez idők eseményeit tőlem vagy más szerzők műveiből ismeri meg, előre is vegye bizonyosnak, hogy valahányszor a császár száműzetést és gyilkosságot parancsol: ugyanannyiszor hálaáldozatot hoznak az isteneknek, s a mi hajdan a közügyek szerencsés fejleményeinek szolgált megörökítésére, most a közönség jelévé vált. De még sem hallgathatom el, ha voltmely tanácshatározat a talpnyalás módjában valami újat, vagy a meghuny ászkodás szélső elfajulását fogja mutatni.

65. Ugyanez évben meghalt két nagytekintélyű szabados. Mint hitték, a császár mérgeztette meg őket; Doryphorust azért, mert az ellenezte Poppaeával való házasságát, Pallantust, mivel ennek rengeteg vagyonához hosszú vénsége miatt nem tudott hozzá jutni. Romanus titkos besúgás útján vádolta Senecát, mint C. Piso társát, de Seneca ugyanazzal a váddal hatályosabban verte őt le. E miatt Pisót rémület szállta meg, és a Nero ellen szőtt összeesküvésnek erős, de balul végződő viharja kezdett már föltűnni a láthatár szélén.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903