logo

XX September AD

Évkönyvek (Annales) XIV. könyv – Kr. u. 61.

29. Caesonius Paetus és Petronius Turpilianus consulok alatt súlyos csapás esett Britanniában, a hol A. Didius alvezér, mint említőm, csupán a szerzett részek megtartására szorítkozott, s utóda Veranius jelentéktelen portyázásokkal csak a silurok földét dúlta föl, s abban, hogy további hadi vállalatokba bocsátkozzék, a halál akadályozta meg. Míg élt, nagy volt a hire szigorúságának, de végrendeletének szavai dicsvágyáról tesznek bizonyságot. Mert Nero iránt kifejezett erős hízelgéseihez hozzá tette, hogy meghódította volna számára a tartományt, ha még a következő két év alatt életben marad.
Paulinus Suetonius kapta azután Britannia kormányát, a ki hadi tudományára nézve és a nép szájában, mely senkit sem hagy vetélytárs nélkül, Corbulóval vetélkedett, és annak Armenia visszaszerzésével szerzett dicsőségéhez itt a lázadás megfékezésével akart hasonló érdemet szerezni. Tehát az erős népességű Mona szigetét, mely a szökevényeknek menedékül szolgált, készült megtámadni, s a sekély és bizonytalan víz ellen lapos fenekű hajókat készíttet. Ezeken szállt át a gyalogság; a lovasok pedig a gázlókon követvén őket, vagy a hol a víz mélyebb volt, lovaikon úsztatva mentek át.

30. A szemközti parton állott a fegyverrel és bajnokokkal tömött hadsor; asszonyok futkároztak köztük, s fúriák módjára temetési öltözetben, leeresztett hajjal fáklyát lobogtattak kezükben. Druidapapnők is voltak körültök, égre emelt kezekkel, rémes átkokat szór. A látvány szokatlansága megdöbbentő a katonákat, úgy hogy mintha tagjaik megmerevednek, mozdulatlanul tették ki testüket a sebeknek. Azután vezérük buzdítására s magukat is kölcsönösen bátorítván, hogy ne ijedjenek meg attól az asszonyt veszett falkától: megindulnak, legázolják az ellenállókat s saját tüzökbe kergetik őket. Azután a legyőzőiteknél őrsereget helyeznek el s kivágják a véres babonának szentelt berkeket. Mert vallásos szokásuk volt a britteknek foglyok vérével öntözni oltáraikat és emberi belrészekből kutatni az istenek jóslatát. Míg Suetonius ezeket teszi, hírül hozzák a tartomány lázadását.

31. Az icenek királya, a hosszú uralkodásáról híres Prasutagus, a császárt és a maga két leányát rendelte örököseivé, ily hódolattal veszi országát és családját minden bántalom ellen biztosítani. De a dolog másként fordult úgy, hogy országát a centuriók, családját a rabszolgák, mint valami hódítmányt rabolták. Elsőben is nejét Boudiccát ütlegelték, leányait megbecstelenítik. Az icenok főembereit is, mintha az egész országot csak ajándékul bírnák, megfosztják ősi javaiktól, s a király rokonaival úgy bánták, mint rabszolgákkal. Ily gyalázat hatása alatt s attól való féltőkben, hogy még gonoszabb sors vár rájuk, ha országuk tartománnyá alakítják: fegyvert ragadnak, új háborúra bírja a trinobantokat is s másokat, a kik a szolgaságtól még nem törve meg, titkos összeesküvésekkel fogadkoztak a szabadság visszavívására.
Heves gyűlölettel voltak eltelve különösen a veteránok ellen. Az történt ugyanis, hogy a Camulodunum gyarmatba újonnan telepített öreg katonák kiűzték házaikból, elzavarták földjeikről, foglyoknak, rabszolgáknak nevezték őket, miközben a katonák is, életsorsuk hasonlósága miatt és ugyanazon szabad gazdálkodás reményében támogatták a veteránok gyatraságát. Ehhez járult az is, hogy a boldogult Claudius tiszteletére emelt templomot úgy tekintették a lakosok, mintha az örökké tartó kényuralomnak vára volna, s az oda kinevezett papok vallásos szertartás címén minden vagyont elharácsoltak. Nem is látszék nehéznek a védművekkel körűi nem kerített gyarmatot megsemmisíteni; a mi vezéreink erre nem igen fordítottak gondot, mivel előbb elégítették ki a élvezet, mint a haszon szükségleteit.

32. Ez időben Camolodunumban minden nyilvánvaló ok nélkül ledőlt és hátára fordult Victoria szobra, mintha meg akarna hátrálni az ellenség előtt. Az asszonyok erre dühös izgatással jövendölték vesztünket, s gyűlésházukban idegenszerű zsibongás hangzott; üvöltéstől zúgott a színház, s egy feldúlt gyarmat képe látszott a Themze kiöntésében. Már az óceán is vérszint öltött és a dagály leszálltával emberi testek alakjai maradtak a fövényen, s mindezt a britannoknak jó remény ökre, a veteránoknak pedig veszedelmükre magyarázták. Mivel azonban Suetonius távol volt, Catus Decianus tiszttartótól kértek segítséget. Ö nem küldött többet kétszáz ember-nél, kellő fegyverek nélkül, s bent csak csekély számii katonacsapat volt. Mivel a templom védfalaiban bíztak s azok is csak útjokban állottak, a kik a lázadásba titkon beavatva zavarták az intézkedéseket: nem építettek se árkot, se sáncot s az öregek és nők eltávolítása után nem maradt ott más, csak maga a legénység. így mintha teljes békeállapot uralkodnék, vigyázatlanul engedik bekeríttetni magukat a barbárok sokaságától. Ezek minden egyebet az első rohammal foglaltak el és perzseltek föl; de a templom, melyben a katonaság összegyűlt, csak két napi ostrom után vétetett be. A győztes britt a segítségre siető Petilius Cerialissal, a kilencedik legio alvezérével szembe száll, szétveri a légiót s az összes gyalogságot levágja. Cerialis a lovasokkal táborába menekül és sáncai közt védi magát Catus e csapástól és a zsarolása által háborúba kergetett tartomány gyűlöletétől való ijedelmében Galliába szökött át.

33. Suetonius azonban csudás kitartással az ellenségen keresztül Londiniumba ment, mely város nincs ugyan gyarmat címmel fölruházva, de kereskedőinek nagy számánál és forgalmánál fogva nagyon nevezetes. Fontolgatja, hogy ott, ezt a várost válaszsza-e ki a hadviselés központjává, katonai erejének csekély számára való tekintettel és mert Petilius vakmerősége elég súlyos bizonyítékkal lett megtorolva: elhatározó, hogy egy város föláldozásával menti meg az egészet. A segélyét kérőknek sírása és könnyei sem hajlították el szándékától, hogy jelt adjon az indulásra, s azokat, a kik vele akartak menni, fölvette csapatába; a kiket pedig harcra nem alkalmas nemük, fáradt életkoruk vagy a hazai föld szeretete visszatartott, levágta az ellenség.
Ugyanaz a szerencsétlenség érte Verulamiumot is, mivel a barbárok az erődök és a katonai őrállomások megkerülésével, restek a fáradságos munkára, zsákmányszomjasan azon helyekre vetették magukat, a hol a fosztogatás legdúsabb aratást Ígért és védők nem voltak. Megállapított tény, hogy az említett helyeken mintegy hetvenezer polgár és szövetséges hullott el; mert nem ejtettek s nem adtak el foglyokat s nem űztek semmiféle kereskedést a háborúból, hanem siettek az öldökléssel, akasztással, tűzés kereszthalállal, mintha vissza akarnák adni a rajtok esett sérelmeket és előlegezni a rájuk váró bosszút.

34. Már Suetonius alatt volt a tizennegyedik legio, a tizediknek tartalékosaival meg a szomszédságból összevont segédhadakkal, körül-belül tízezer fegyveres, midőn további késedelem nélkül ütközetre szánja el magát. Egy szűk hegy szorossal, hátul erdővel elzárt helyet választ ki, miután megtudta, hogy sehol nincs ellenség, csak előtte, és hogy ott egy nyílt síkság terűi el, hol nem kell tartani meglepetéstől. A legióbeli katonaságot tehát sűrű sorokban, két oldalról a könnyű fegyverzetű gyalogságot helyezi el, a szárnyakon pedig tömött csapatokban állott a lovasság. A britannok tömegei csapatok és rajokban száguldoztak, oly nagy számmal, mint soha máskor, és oly vad bátorsággal, hogy a győzelem szemtanúi gyanánt magukkal vitték s a harctér szélső körvonalán elhelyezett szekerekre ültették feleségeiket is.

35. Boudicca magával vivén kocsiján leányait, a mint egyegy néptörzshez érkezett, elmondja, hogy „szokás ugyan a britannoknál asszony vezetése alatt harcolni; de most nem, mint nagy ősök sarja, országáért és vagyonáért, hanem mint egy közönséges nő az elvesztett szabadságért, megütlegelt testéért, leányainak meggyalázásáért akar bosszút állani. Oda fajult már a rómaiak gyönyöréhe, hogy nem csak a testet, hanem még az öregséget meg a szüzességet sem hagyják megfertőzetlenűl. De segítséget adnak az istenek az igazságos megtorláshoz; tönkre ment egy legio, mely harcba mert bocsátkozni; a többiek táborukban bujkálnak vagy futásra gondolnak. Ennyi ezernek még zaját s lármáját sem fogják elviselni, nemhogy rohamát és karját. Ha a fegyveresek sokaságát, ha a háború okait megfontolják, győzniük vagy halniuk kell e csatában. Erre szánták el magukat a nők; a férfiak ám éljenek és legyenek rabok.“

36. Suetonius sem hallgatott ily válságos helyzet közepeit. Ámbár bízott katonáinak vitézségében, mégis buzdítást és kérést vegyesen intézett hozzájuk. „Vessék meg a barbárok harsogó lármáját s üres fenyegetéseit; több asszonyt lehet ott látni, mint fiatalságot. Hiszen ezek a harciatlan, fegyvertelen s annyiszor elpáholt emberek meghátrálnak, mihelyt a győzők fegyverét s vitézségét megismerik. Sok légióban is csak kevesen vannak azok, a kik a harcot elszokták dönteni, s nekik dicsőségökre fog válni, hogy mint csekély haderő egy egész hadsereg becsületéért állnak helyt. Csak tömötten egymás mellett, és ha dárdáikat kidobták, azután a pajzscsúccsal és karddal folyvást üssenek, meg vágjanak, zsákmányra nem gondolva; hiszen a diadal megnyertével úgyis minden az övék lesz/ Oly lelkesedés követte a vezér szavait, úgy tartja készen magát a régi és sok csatában kipróbált katona a dárda hajítására, hogy a siker felől biztos hittel adhatta meg Suetonius a csatajelt.

37. Kezdetben mozdulatlan egy helyben állott a legio a hegyszorosban mint sánc közt tartja magát; de mikor az ellenség közelebb és biztos lőtávolba jött s mind elhasználta lövegjeit: ék módjára nyomult elő a római. A segédhadak ugyanazt a lökést vitték végbe, s a lovasság előretartott lándzsáival keresztül tört mindenen, a mi útjába került és ellenállni tudott. A többiek hátat fordítanak, de nehéz volt a menekülés, mivel a körös-körűi fekvő szekerek elzárták az utat. A katonaság még a nők megölésétől sem tartózkodott, s a hajító fegyverektől átszúrt igavonó állatok is szaporítják a hullahalmokat. Fényes és a régi győzedelmekkel fölérő dicsőséget szereztek e napon, mert vannak a kik nyolcvanezernél csak alig kevesebbre teszik a levágott britannok számát, míg a mi katonáink közűi csak mintegy négyszázan estek el, s nem sokkal több volt a sebesült. Boudicca méreggel vetett véget életének. Poenius Postumus, a második legio tábori főnöke, értesül a tizennégyesek és tízesek sikereiről, mivel a maga légióját megfosztotta a hasonló dicsőségtől s a katonai szabály ellenére megtagadta vezére parancsainak végrehajtását: saját kardjába dőlt.

38. Az ezután összevont egész hadsereg sátrak alatt tanyázott, hogy a háborúnak még hátralevő részét befejezze. Szaporította a haderőt a császár, Germaniából oda küld kétezer sorhadi katonát, nyolc cohors segédcsapatot s ezer lovast, kiknek megérkezte után a nyolcasokat legióbeli legénységgel egészítik ki. A cohorsok és lovasosztagok új téli szállásokon helyeztettek el, s a mely néptörzs kétes vagy ellenséges indulatot mutatott, tűzzel és vassal pusztíttatik. De semmi sem sújtotta le a gabona elvetéséről sem gondoskodó népet annyira, mint az éhínség, mivel mindenféle korúak csak a háborúra adták magukat, s a mi élelmi szállítmányainkra számítottak.
A kiválóképen vad törzsek csak lassan mutattak hajlandóságot a békére, mivel Julius Classicianus, a ki Catusnak utódául küldték, Suetoniussal való torzsalkodásával a közjó érdekét hátráltatta, s azt a hírt terjesztette mindenfelé, hogy be kell várni az új alvezért, a ki ellenséges harag és a győző dölyfe nélkül kegyelmesen fog bánni a hódolni akarókkal. Egyúttal jelenté a fővárosban, hogy a harcok végét nem lehet remélni, ha utódot nem küldenek Suetonius helyébe, a kinek rovására írta a kudarcokat, míg sikereit a szerencsének tulajdonítja.

39. Tehát a szabadosok közűi küldetett oda Polyclitus Britannia állapotainak megvizsgálására, nagy reményt táplálván Nero, hogy annak tekintélye nem csak az alvezér és a tiszttartó közt fogja az egyetértést helyreállítani, hanem a barbárok lázongó kedvét is lecsilapítja. Nem is késett Polyclitus, miután magát Italiában és Galliában roppant kísérettel terhelte meg, átszállni az óceánon s félelmes színben jelenni meg katonáink előtt. De az ellenségnek csak gúnytárgyúi szolgált; mert még akkor is teljes erővel élt bennük a szabadság szeretete, s megfoghatatlan valami volt előttük egy udvari szolgának a hatalma, s csodálkoztak, hogy hadvezér és hadsereg, oly nagy háborúnak befejezői, szolgák előtt meghunnyászkodhatnak. A császárnak azonban mindenről kedvezőbb színű jelentést tett, s Suetonius továbbra is megmaradt vezető állásában. De mikor azután a parton néhány hajója és az azokon levő evezőlegénység tönkre ment, parancsot kap, hogy — mintha még tartana a háború — adja át seregét a consulságról már lelépett Petronius Turpilianus-nak. Ez azután nem ingerelte többé az ellenséget, sem attól nem nyugtalaníttatván, renyhe tétlenségét a béke tisztes nevével fedezte.

40. Ugyanez évben Rómában két feltűnő bűntettet követtek el; egyiket egy senator, másikat egy vakmerő rabszolga. Ugyanis Domitius Balbus, praetorságot viselt ember, mind késő vénségénél fogva, mind gyermektelensége és pénze miatt ravasz fondorlatoknak szolgált célpontjául. Rokona Valerius Fabianus, ki államhivatal viselésére volt kiszemelve, végrendeletet hamisított az ő nevére, Vinicius Rufinus és Terentius Lentinus római lovagok tudtával, a kik Antonius Primust és Asinius Marcellust is bevonták szövetségökbe.
Antonius vállalkozó szellemű ember volt, Marcellus pedig nagyapja Asinius Pollio révén jó hírnek örvendett s nem rossz jelleműnek tartaték, kivéve, hogy a szegénységet legnagyobb bajnak tartotta. Fabianus tehát az okiratot az említettem cinkostársakkal s más kevésbbé ismert emberekkel aláíratja. Ez rábizonyult a tanács előtt, s Fabianus és Antonius, Rufinussal meg Terentiussal együtt, a Corneliusféle törvényszerint ítéltettek el. Marcellust őseinek emlékezete és a császár kérése mentette meg inkább csak a büntetés, mint a becstelenség alól.

41. Ugyanaz a nap lesújtotta Pompejus Aelianus, quaestori tisztet viselt ifjú embert is, mint a ki állítólag tudója volt a Fabianus gazságainak; a miért kitiltották Itáliából s Hispániából, a hol született. Hasonló becsületbüntetés érte Valerius Ponticust is, azért mivel a tetteseket, hogy ne a városi elöljáró előtt folyjon ellenük az eljárás, a praetorhoz utasította, egyelőre a törvény rendeletének színe alatt majd, hogy csalárd úton saját ügyének elárulásával meghiúsítsa a büntetést. Kimondatott a tanácshatározatban, hogy a ki ilyen szolgálatot vesz vagy elad, oly büntetésben marasztalandó el, mintha nyilvános ítélőszéken rágalmazás miatt ítéltetett volna el.

42. Nem sokkal ezután Pedanius Secundus városi elöljárót megölte a saját rabszolgája, vagy azért mert megtagadta szabadon bocsátását, melynek árát már kialkudta, vagy mivel egy bujaságra használt fiatal legény szerelme miatt haragudott rá, nem akarván vetélytársul tűrni gazdáját. Mivel pedig régi szokásnál fogva az egész cselédséget, mely úgy azon födél alatt lakott, halállal kellett volna lakoltatni: az oly sok ártatlan embernek védelmére összecsődült köznép majdnem zendülést csinált s ostrom alatt tartotta a tanácsot, melyben szintén voltak a túlságos szigort kárhoztató tagok, míg többen úgy vélekedtek, hogy semmit sem kell a régi törvényen változtatni. Ez utóbbiak közűi C. Cassius ily beszéddel okolta meg szavazatát:

43. „Tanácsurak, gyakorta voltam jelen e gyülekezetben, midőn őseink szokásaival s törvényeivel ellentétben álló indítványok tétettek; nem is elleneztem azokat, nem azért, mintha kételkedtem volna, hogy hajdan minden ügyről jobban és helyesebben tudtak gondoskodni, és a mit megváltoztatunk, csak rosszabbra változtatjuk; hanem azért, hogy ne tűnjék föl úgy, mintha az ősi szokás túlságos szeretete által csak saját szakbeli foglalkozásom értékét akarom emelni. Egyszersmind arra is gondoltam, hogy ha voltmelyes nyomatéka van az én szavamnak, nem kell azt gyakori ellenkezéssel lerontanom, hanem, ha valamikor a közérdeknek szüksége volna rá, maradjon meg csorbulatlanul. Ma ez az eset áll előttünk, midőn egy consul-viselt férfiú saját házában gyilkoltatott meg, rabszolgájának orvtámadása által, melyet senki sem akadályozott meg vagy árult el, ámbár még érintetlen áll az a tanácshatározat, mely az egész cselédséget halálbüntetéssel fenyegeti. Hát csak határozzátok el a büntetlenséget, hogy így saját méltósága védje meg azt, a kinek a városi elöljárói állás nem használt. Kit biztosít szolgáinak nagy száma, ha Pedanius Secundust az ő négy
száza sem védte meg? Kin fog segíteni cselédsége, ha még a halálbüntetéstől való féltében sem veszi észre a veszedelmet, melyben forgunk? Vagy — a hogy némelyek nem szégyenük mesélni — a rajta esett sérelmet bosszulta-e meg a gyilkos, mivel atyjáról maradt pénze felől rendelkezett, vagy örökölt tulajdon vétetett el tőle? Hát akkor mondjuk ki egyenesen azt a véleményünket, hogy a védúr jogosan öletett meg.“

44. „Kell-e érveket kutatni egy oly kérdésben, a melyről bölcsebb emberek már határoztak? De ha most először kellene is nekünk határoznunk: hiszítek-e, hogy az a rabszolga úgy szánta el magát gazdájának meggyilkolására, hogy egy fenyegető szót sem ejtett, hogy véletlenül sem szólta el magát? Vagy ám legyen, elrejtette szándékát s a gyilkoló fegyvert a többiek tudta nélkül szerezte be: de lehetett-e mindnyájuk tudtán kívül az éjjeli őrök közt keresztül mennie, a hálószoba ajtaját fölnyitnia, mécset bevinni, a gyilkosságot végrehajtani? A bűntettnek sok jelensége előre mutatkozik; ha a rabszolgák elárulják, magunkban élhetünk sokuk közt, nyugodtak lehetünk addig, míg ők félnek; végül pedig, ha mégis meg kell halni, legalább ne vezszünk el bosszúlatlanúl vétkes emberek kezétől. Őseink előtt gyanús volt a rabszolgák lelke, még akkor is, ha a birtokon vagy a házban születtek s a gazdájukhoz való ragaszkodást ott közvetlen tanulták. Mióta pedig cselédségünkben népfajok vannak képviselve, melyeknek különfélék a szokásaik, vallásuk pedig vagy idegen vagy nincs is: ezt a csőcseléket csak félelemmel lehet zabolán tartani. Hát némelyek ártatlanul fognak elveszni? Hiszen, mikor a vert seregből minden tizediket agyonütik: derék embereket is érhet a sors. Van valami igazságtalanság minden nagy példaadásban, melyet egyesek ellen a közjó érdekében kell szolgáltatni.“

45. Habár Cassius véleményével magában senki sem mert szemben szállni, de különféle hangok hallatszottak azok részéről, a kik a büntetés alá esőknek nagy számán, korán, nemén és sokaknak kétségtelen ártatlanságán szánakoztak; túlnyomó volt azonban az a rész, mely a halálbüntetést kimondja. De nem lehetett a határozatot végrehajtani, mert a köznép összecsoportosult s kőzáporral és tűzzel fenyegetőzött. Ekkor a császár a népet egy kiáltványban megdorgálta, s az utat, melyen az elítélték a vesztőhelyre vezet
tétének, katonai csapatokkal zárta el. Cingonius Varro azt indítványozta, hogy az ugyanazon födél alatt volt szolgákat is ki kell Itáliából toloncolni, a mit a császár nem hagyott jóvá azon az okon, hogy a régi szokás, melyet a szánalom nem csökkentett, ne szigorítsák meg jobban a kegyetlen alkalmazás által.

46. Ugyanő consulok alatt elítélték Tarquitius Priscus zsarolás miatt a bythiniak panaszára s nagy örömére a tanácsuraknak, kik visszaemlékeztek, hogy ő vádolta be saját proconsulát Statilius Taurust. Vagyonbecslések tartattak Galliában Q. Volusius, Sextus Africanus és Trebellius Maximus által, miközben Volusius és Africanus rangelsőbbségük fölött viszálykodtak; Trebelliust mind a kettőt lenézve, épen ezzel emelték magasabbra.

47. Ez évben bevégezte életét Memmius Regulus, tekintélye, szilárd, jelleme s jó hírneve révén oly magasan álló férfi, a menynyire a császári fönség árnyéka alatt lehetséges, úgy, hogy mikor Nero betegen feküdt és a körülte csúszó-mászók halála esetére a birodalom végét jósolgattak, azt válaszolta, hogy van a kire bízni lehet az államot. Mikor kérdezték, hogy kire főképen? Memmius Regulust nevezte meg. Élt azonban Regulus azután is; fedezte őt nyugalmas jelleme, új keletű származása és az, hogy nem volt irigylésre méltó nagy vagyona. Egy testgyakorló-iskolát állított ez évben Nero s görögös előzékenységgel bocsátja rendelkezésre a senatori és lovagi rendnek a szükséges olajat is.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903