logo

XX September AD

Beszélgetés a szónokokról I. rész

(1.) Gyakran kérded tőlem, Justus Fabius, miért van az, hogy míg a korábbi századokat annyi kiváló szónok tehetsége s dicsősége virágoztatta fel, addig a mi elhagyatott és az ékesszólás dicséretét nélkülöző korunk a szónoknak még a nevét is alig őrzi. Mert nevezni is csak a régieket nevezzük így, a ma ékesen szólók neve jogtanácsos, ügyvéd, patronus, vagy akármi egyéb, csak éppen nem szónok. Herculesre, alig mernék tudakozódásodra válaszolni és ily nehéz kérdés súlyát vállalni, hogy tudniillik vagy a magunk tehetségéről kelljen rossz véleménnyel lennünk, ha célunkat elérni nem tudjuk, vagy hozzáértésünkről, ha nem akarjuk,
- ha a magam vélekedését kellene előadnom, és nem a mi korunkhoz képest igencsak ékes szavú férfiak beszélgetését eleveníthetném fel, akiknek e kérdésről szóló eszmecseréjét még fiatal koromban hallhattam.
Így hát nem tehetségre, csak visszaemlékezésre és felidézésre van szükség, hogy e kiváló férfiak annak idején hallott finom megfigyeléseit és magvas kijelentéseit amikor is mindenki másféle, de helyeselhető okokat sorakoztatott fel, és ki-ki a maga gondolkodás és tehetségbeli sajátosságait juttatta kifejezésre, most, megőrizve a beszélgetés rendjét, ugyanolyan tagolásban és ugyanolyan érvekkel adjam elő. Mert akadt, aki az ellenfél szerepét vállalta, s miután jól meghurcolta és kigúnyolta a régiséget, a hajdaniak tehetségénél többre tartotta korunk ékesszólását.

(2.) Tehát másnap, miután Curiatius Maternus felolvasta a „Catót” és a szóbeszéd szerint megbotránkoztatta a hatalmasokat, mintha ennek a tragikus tárgynak kifejtése során, magáról megfeledkezve, csak Catóra gondolt volna, és erről városszerte sűrűn esett szó -, ellátogatott hozzá Marcus Aper és Iulius Secundus, forumunk akkori leghíresebb tehetségei. Én nemcsak a törvényszéki tárgyalásokon hallgattam szorgalmasan mindkettejüket, hanem hihetetlen tudásszomjtól és afféle ifjonti lángolástól hajtva, otthonukban és a nyilvánosság előtt is nyomukban jártam, hogy még csevegéseiket, tárgyalásaikat és bizalmas körben tartott gyakorlataik titkait is magamba szívhassam, bár sokak rosszindulatú véleménye szerint Secundusnak nem forgott elég gyorsan a nyelve, Aper pedig inkább rátermettségével és természetes erejével, semmint képzettségével és irodalmi műveltségével szerezte szónoki hírét. Valójában Secundus sem nélkülözte a tiszta és tömör és kellőképpen áradó beszédet, a sokoldalú műveltséggel rendelkező Aper pedig inkább lenézte, mint nem ismerte az irodalmat, mert meg volt győződve, hogy szorgalma és fáradozása nagyobb dicsőséget fog aratni, ha tehetsége látszólag nem támaszkodik idegen művészetek mankójára.

(3.) Tehát, amikor beléptünk Maternus hálószobájába, ott ült, kezében a könyv, amelyet előző nap olvasott fel.
Ekkor Secundus így szólt:
- Nem ijesztenek-e el, Maternus, rosszakaróid mendemondái attól, hogy ragaszkodj Catód megbotránkoztató célzásaihoz? Vagy azért vetted elő a könyvet, hogy gondosabban átfésüld, és kihagyva mindazt, ami hamis értelmezésre adott alkalmat, közzé tedd jobbnak ugyan nem jobb, mégis biztonságosabb Catódat?
Erre Maternus így felelt:
- Majd elolvashatod, mivel tartozott magának Maternus, és rá fogsz ismerni arra, amit hallottál. Úgy, hogyha valamit elhagyott Cato, a következő felolvasáson Thyestes fogja elmondani; mert ezt a tragédiát már elterveztem és magamban ki is alakítottam. És éppen azért siettetem emennek a kiadását, hogy letévén korábbi gondomat, szívvel-lélekkel új gondolataimnak szentelhessem magam.
- Annyira nem elégelted még meg ezeket a tragédiákat, vetette közbe Aper, hogy felhagysz a beszédek és perek tanulmányozásával és minden idődet hol Medeával, hol meg Thyestes-szel töltöd? Pedig annyi barátod peres ügyei, annyi colonia és vidéki város cliensi megkeresései szólítanának a forumra, hogy még akkor is alig tudnál nekik eleget tenni, ha nem gondoskodtál volna magadnak új elfoglaltságról: arról, hogy Domitiust és Catót, vagyis a mi történelmünket és a római neveket is görög mesék társaságába állítod.

(4.) Mire Maternus:
- Egészen megzavarna szigorúságod, ha nem vált volna már szinte megszokássá köztünk a gyakori, sőt állandó vita. Mert te is szüntelenül hajszolod és üldözöd a költőket, én pedig, akinek szememre hányod, hogy eluntam az ügyvédkedést, mindennap épp ezt a patronuskodást művelem, azaz veled szemben védem a költészetet. Annál jobban örvendek, hogy most döntőbíró elé jutottunk, aki vagy eltilt a további versírástól, vagy amit már régen óhajtok, a maga tekintélyével is arra ösztönöz, hogy felhagyva a forumi ügyekkel, amelyeknek gyötrelmeiben már éppen eleget izzadtam, azt a bizonyos szentebb és magasztosabb ékesszólást ápoljam.

(5.) Én pedig szólt közbe Secundus, még mielőtt Aper elutasít, mint bíráját, azt teszem, amit becsületes és mértéktartó bírák tesznek, hogy tudniillik kimentik magukat olyan törvényszéki ügyekben, amelyekben nyilvánvaló, hogy az egyik fél kedvesebb előttük. Mert ki ne tudná, hogy senkit sem fűznek hozzám szorosabban akár a régi barátság, akár a megsza-kítatlan jó viszony szálai, mint Saleius Bassust, aki nemcsak derék ember, hanem kitűnő költő is? Ha tehát a költészetet vádolják, nem látok nála védekezésre alkalmasabb vádlottat.
Aper így válaszol:
- Legyen nyugodt Saleius Bassus és bárki más, akinek azért szíve vágya a költészet művelése és a versírói dicsőség, mert perek vitelére nem képes. Én ugyanis, ha már e per döntőbíráját megtaláltam, nem fogom engedni, hogy Maternus többek társaságában védekezzék, hanem őt egymagában fogom előttetek bevádolni, hogy bár férfihoz és szónokhoz méltó ékesszólásra termett, amellyel barátságokat szerezhetne és tarthatna fent, kapcsolatokat létesíthetne, provinciákat vonhatna befolyása alá, elhanyagolja azt a hivatást, melynél a mi államunkban hasznosságban gyümölcsözőbbet, méltóságok elérésére alkalmasabbat, a város dicséretének megszerzésére megfelelőbbet vagy az egész birodalomra és minden népre szóló hírnév reményében fényesebbet kigondolni sem lehet. Mert ha minden tervünket és tettünket az élet hasznosságához kell szabnunk, mi biztonságosabb, mint annak a művészetnek a gyakorlása, amellyel mindenkor felvértezve védelmet nyújthatunk barátainknak, segítséget az idegeneknek, menedéket a veszélyben forgóknak, irigyeinkben és ellenségeinkben viszont félelmet, sőt rettegést kelthetünk, miközben mi magunk gondoktól mentesen és mintegy állandó jogkörrel és hatalommal felruházva élünk? Ennek hatása és haszna, ha dolgaink szerencsésen folynak, mások befogadásában és megvédelmezésében ismerszik meg, de ha nagy robajjal ránk tör a veszély, Herculesre mondom, mellvért és kard a csatában nem erősebb oltalom, mint vádlottnak és veszélyben forgónak az ékesszólás: védelem, egyszersmind támadó fegyver, amellyel egyformán védekezhetünk és támadhatunk, akár a törvényszék előtt, akár a senatusban, de még a princeps előtt is. A minap is Eprius Marcellus mi mást szegezhetett szembe a senatorok gyűlölködésével, mint ékesszólását, amellyel felövezve, és fenyegető fellépésével csúffá tudta tenni Helvidiusnak választékos, de gyakorlatlan és az efféle küzdelmekben járatlan bölcsességét? Többet nem is beszélek a haszonról, mert úgy vélem, hogy Maternus barátom éppen ezzel szemben fogja a legkevesebb ellenvetést tenni.

(6.) A szónoki ékesszólás gyönyörűségére térek át, melynek kellemessége nem egyetlen pillanatban, hanem majdnem minden nap, sőt majdnem minden órában megmutatkozik. Mert mi édesebb a szabad, nemes és tisztes gyönyörökre született léleknek, mint látni, hogy háza mindig tele van az oda tóduló tekintélyes személyek sokaságával? És tudni, hogy ez nem pénzének, nem gyermektelenségének, nem valamely hivatal viselésének, hanem csakis az ő személyének szól? Sőt akárhányszor éppen gyermektelenek, gazdagok és hatalmasok keresik fel a fiatalt és szegényt, hogy figyelmébe ajánlják a maguk vagy barátaik nehéz ügyeit. Meg-adhatja-e a roppant vagyon és nagy hatalom azt a gyönyörűséget, hogy láthatjuk, amint tapasztalt, idős emberek, akik az egész világ kedvezésére támaszkodhatnak, hiába dúskálnak mindenben, mégis kénytelenek megvallani, hogy a legkülönb dolog nincs birtokukban? Meg aztán az ünneplő togások minő kísérete és kivonulása! Micsoda látvány a nyilvánosság számára! Micsoda tiszteletadás a törvényszéken! Micsoda öröm, mikor felkel helyéről és ott áll a némán feléje forduló emberek között! Összefut a nép és körülözönli, hogy magába fogadja azt az érzelmet, amelyet a szónok éppen magára vett.
A szónoklók közismert örömeit sorolom fel, amelyek az avatatlanoknak is szembetűnhetnek: a rejtettebb és csak a szónokok előtt ismeretes örömök ezeknél különbek. Ha kidolgozott s átgondolt beszédet ad elő, nemcsak előadásának, hanem örömének is van bizonyos súlya és állandósága; ha nem minden belső remegés nélkül új és friss művével hozakodik elő, maga az izgalom teszi kedvessé a sikert és fokozza a gyönyört. De talán a rögtönzés merészségében és éppen ebben a kockázatban rejlik a legfőbb élvezet, mert a tehetséggel is úgy vagyunk, mint a földdel: bár más növények vetésével és nevelésével hosszan fáradozunk, kedvesebbek mégis, amelyek maguktól teremnek.

(7.) Legalábbis ami engem illet, bevallom, hogy nem az a nap okozott nagyobb örömöt, amikor felölthettem a széles bíborszegélyt, vagy amikor új ember létemre, aki legkevésbé sem kedvező városban született, elnyertem a quaestori, tribunusi vagy praetori tisztséget, hanem, amikor noha szónoki képességem csekélyke és középszerű, vagy sikerrel védhetek egy vádlottat, vagy a százszemélyes bíróságon eredményesen szólalhatok fel valamely ügyben, vagy a princeps előtt éppen az uralkodói ház felszabadítottjait és vagyonkezelőit képviselhetem védőként. Ilyenkor úgy érzem, hogy minden tribunusi, praetori és consuli méltóság fölé emelkedem, ilyenkor mintha olyasmivel bírnék, ami ha valakiben természettől fogva nincs meg, okirattal nem adományozható, s a keggyel sem jön meg.
Nos, melyik művészet híre és dicsősége hasonlítható össze a szónokoknak kijáró dicsérettel? Talán nincs hírük-nevük a városban, mégpedig nemcsak az elfoglalt és munkájuknak élő polgárok, hanem még az olyan serdülők és fiatalok körében is, akik jóravalók és remélhetnek maguktól valamit? A szülők kiknek a nevével ismertetik meg legelőször gyermekeiket? Kiket szólít gyakrabban nevükön jártukban-keltükben és kikre mutogat ujjal még a tanulatlan tömeg és ez a tunicában járó nép is? A jövevények és az idegenek is hallottak már róluk a municipiumokban és coloniáikban, és mihelyt felkerülnek Rómába, kérdezősködnek utánuk és mintegy rájuk szeretnének ismerni.

(8.) Merném állítani, hogy ez a Marcellus Eprius, akiről az imént beszéltem, és Crispus Vibius mert szívesebben hozok fel új és friss, mint távoli és feledésbe merült példákat, nem kevésbé ismert a világ legtávolabbi részein, mint Capuában vagy Vercellaeben, ahol köztudomásúlag születtek. És ezt nem egyiküknek kétszáz-, másikuknak háromszázmillió sestertiusa teszi, bár ehhez a vagyonhoz nyilván ékesszólásuk jóvoltából jutottak, hanem éppen az ékesszólás, melynek isteni hatalma és égi ereje minden korban sok példát szolgáltatott arra, hogy tehetségük révén a szerencsének mily magas fokára juthatnak fel az emberek. De ezek, mint fentebb mondottam, egészen közeli dolgok, melyeket nem hallomásból ismerünk, hanem szemünkkel láthatunk. Mert minél dísztelenebb körülmények között és minél reménytelenebb helyzetben születtek, s minél szembeszökőbb szegénység és szűkösség vette körül bölcsőjüket, annál tündöklőbb és a szónoki ékesszólás hasznosságának bizonyítására fényesebb példák arra, hogy noha születésük sem ajánlotta őket, vagyonuk sincs, erkölcsileg nem magasodnak a többiek fölé, sőt egyiküket testalkata miatt le is nézik, mégis már hosszú évek óta a legbefolyásosabb személyek az államban, és amíg kedvük tartotta, a forum első emberei voltak, most pedig mint a császár első barátai mindent mozgatnak-intéznek és bizonyos fokig az uralkodónak kitüntető megbecsülését is élvezik, mivel Vespasianus, ez a tiszteletre méltó és az igazságot szívesen tűrő öreg, jól tudja, hogy egyéb barátai arra támaszkodnak, amit tőle kaptak, s amit neki magának könnyű felhalmoznia és másokra árasztania, Marcellus és Crispus viszont olyasmivel járult hozzá barátságához, amit nem a princepstől kaptak, de nem is kaphattak. Ennyi sok nagy dolognak közepette a legkevésbé sem fontosak a képmások, díszfeliratok és szobrok, amelyeket azért éppen úgy nem szokás megvetni, akárcsak Herculesre mondom! a gazdagságot és a kincseket: azokat is inkább ócsárolja bárki, semmint finnyásan visszautasítaná. Tehát ilyen tisztségekkel, kitüntetésekkel és vagyonnal vannak tömve azoknak a házai, akik kora ifjúságuktól fogva a forumi ügyeknek és a szónoki hivatásnak szentelték magukat.

(9.) Mert a költemények és versek, amelyeknek Maternus egész életét áldozni óhajtja hiszen beszédünk eleve innen indult ki -, méltóságot sem biztosítanak szerzőiknek, hasznukat sem növelik; gyönyörűséget élveznek, de csak rövid ideig tartót, dicséretet is, de hiút és terméket-lent. Még ha ezt és további mondanivalómat visszautasítja is a füled, Maternus: kinek jó az, ha Agamemnon vagy Iason választékosan beszél darabjaidban? Ki az, aki ettől azzal a tudattal megy haza, hogy megvédted és hálára kötelezted? Ki az, aki Saleiust, kitűnő költőnket, vagy ha így megtisztelőbb: az ihletett Vatest a forumra kíséri, tisztelettudóan üdvözli vagy a nyomába szegődik? Természetesen, ha barátja, rokona vagy éppen ő maga valamilyen ügybe bonyolódik, Secundusunkhoz fog folyamodni, vagy hozzád, Maternus, de nem azért, mivel költő vagy, nem is azért, hogy érdekében verseket faragj, mert azok Bassusnak otthon is megteremnek, szépek is bizony és jól hangzanak, a sorsuk mégis az, hogy szerzőjük miután egy álló esztendőn mindennap, késő éjszakáig egyetlen könyvet összekalapált és mécsvilág mellett kiötlött, kénytelen még kérlelni is, utánajárni, hogy legyen, akinek méltóztatik meghallgatni, de még ezt sem ingyen kapja, mert helyiséget is kell bérelnie, a termet berendezni, ülőhelyekről gondoskodni és a meghívókat szétküldözni. És még ha felolvasását a legboldogítóbb siker kíséri is, minden dicsősége egy-két napon belül elhervad, mintha zölden vagy virágjában vágták volna le, és nem hozhat biztos és tartós termést; nem szerezhet barátságot, sem híveket, sem bárkinek a lelkében maradandó jótéteményt, csak kósza tetszésnyilvánítást, üres szavakat és röpke örömöt.
A minap mint valami csodás és rendkívüli dolgot dicsértük Vespasianus bőkezűségét, hogy ötszázezer sestertiust ajándékozott Bassusnak. Szép is az, ha valaki tehetségével nyeri el az uralkodó kegyét: mégis mennyivel szebb, ha az ember szükség esetén maga gondolhat magával, kedvezhet magának és a maga bőkezűségét tapasztalhatja! Vedd hozzá még azt is, hogy a költők, ha fáradságos munkával méltó művet akarnak alkotni, kénytelenek lemondani a baráti érintkezésről és a város örömeiről, le kell mondaniuk minden más kötelezettségükről, és ahogy mondják a berkekbe és ligetekbe, vagyis a magányosságba kell vonulniuk.

(10.) Még a jó hír és a dicsőség is, amelynek egyedül szolgálnak, és amelyről bevallják, hogy egyetlen jutalma minden fáradozásuknak, még az sem egyformán szegődik a költők és a szónokok nyomába, mivel a középszerű költőket senki sem ismeri, a jókat is kevesen. Ugyan mikor terjed el az egész városban az amúgy is ritka felolvasások híre? Arról pedig szó sem lehet, hogy annyi tartományon át is híre menjen. A Hispaniából vagy Kis-Ázsiából Rómába látogatók közül galliai vendégeinkről persze nem beszélek, ugyan minden hányadik keresi fel Saleius Bassust? De még ha történetesen felkeresi is, ha egyszer már látta, elégedetten megy tovább, mintha egy festményt vagy szobrot látott volna. De nem szeretném, ha e szavaimat bárki úgy értelmezné, mintha el akarnám ijeszteni a versírástól azokat, akiktől a természet megtagadta a szónoki tehetséget, ha a tudós foglalkozásoknak csak ezen a területén tudják kedvükre tölteni szabad idejüket, és nevüket csak így tudják a hír koszorújába befonni. Én az ékesszólást egészében és minden részében igenis szentnek és tiszteletre méltónak tartom, és nemcsak a ti kothurnustokat vagy a hősi ének hangját, hanem a lírai dalok kellemességét, az elégiák pajzánságait, a jambusok csípősséget, az epigrammák játszadozásait és egyáltalán az ékesszólás bármely más fajtáját is elébe helyezem az egyéb művészetekkel való foglalkozásoknak ez meggyőződésem. De abban nem értek veled egyet, Maternus, hogy
- bár tehetséged egyenesen az ékesszólás fellegvárába vinne, te inkább tévelyegsz, és miután a csúcsokat is elérted, alacsonyabb tájakon vesztegelsz.
Ha Görögországban születtél volna, ahol a játékok űzése is megbecsült foglalatoskodás, és ha Nicostratus testi erejével ajándékoz-tak volna meg az istenek, nem tűrném, hogy küzdelemre termett, roppant izmaid könnyű gerelyhajigálásban vagy diszkoszvetésben csenevészedjenek el: éppen így szólítlak el most a felolvasótermekből és a színházakból a forumra, a perekhez és az igazi harcokhoz, kiváltképpen minthogy azzal a sokaknak menedékül szolgáló kifogással sem élhetsz, hogy a költői tevékenykedés kevésbé ad alkalmat a megbotránkozásra, mint a szónoki. Mert felbuzdul gyönyörű tehetséged ereje, és nem valamelyik barátod érdekében, hanem ami veszélyesebb Catód nevében keltesz megbotránkozást. És nem is menthető a megbotránkoztatás a kötelességteljesítés kényszerével, vagy az ügyvédi hűséggel, vagy a véletlen és rögtönzött kifejezés szenvedélyességével: nyilvánvaló, hogy megfontoltan választottál ilyen közismert személyt, akinek minden szava nyomatékkal esik a latba. Tudom, mit lehet erre válaszolni: azt, hogy ez szüli a roppant tetszésnyilvánítást, az előadótermekben főképp ilyesmit dicsérnek, és hamarosan mindenki erről beszél. Hagyd tehát a nyugalommal és biztonsággal való mentegetőzést, ha már erősebb ellenfelet választasz. Elégedjünk meg azzal, ha védőként lépünk fel, mégpedig a mostanság szokásos magánügyekben: ha veszélyben forgó barátunk kedvéért ezek megfogalmazásában néha meg kell is botránkoztatnunk a hatalmasok fülét, őszinteségünk helyeslést érdemel, merészségünk pedig bocsánatot.

(11.) Mikor Aper befejezte szokás szerint a kelleténél hevesebben és felajzott arckifejezéssel előadott beszédét, Maternus higgadtan és mosolyogva így válaszolt:
- Már arra készültem, hogy éppoly hosszasan támadom a szónokokat, mint ahogy Aper dicsérte őket (azt hittem ugyanis, hogy az ő dicséretük után a költőket rántja le és a versírói foglalkozást fogja lábbal tiporni), ám ügyes fogással mégis meglágyított, amikor engedélyezte, hogy verset írhasson, aki a perek vitelére alkalmatlan. Én azonban talán nemcsak a perek vitelében vagyok képes valamit kivívni és elérni, hanem tragédiák bemutatása terén is a hírnév megszerzésének útjára léptem, amikor tudniillik „Neróm”-ban Vatiniusnak a költészet szentélyeit is meggyalázó gonosz hatalmát megtörtem, és ha ma némi ismertségre és névre hivatkozhatom, ezt megítélésem szerint inkább költeményeim, mint szónoklataim dicsőségével szereztem. De most már elhatároztam, hogy szakítok a forumi tevékenységgel. Nem vágyom az említett kíséretekre és kivonulásokra, vagy a reggeli üdvözlők sokaságára, éppen annyira nem, mint a szobrokra és képekre, amelyek szintén akaratom ellenére nyomultak be házamba. Mert bárkinek állását és biztonságát hathatósabban védi az ártatlanság, mint az ékesszólás, és nem félek, hogy a senatusban valaha is nem másvalakit fenyegető veszély elhárítása végett kell felszólalnom.

(12.) A berkek pedig és a ligetek, és az a magányosság, amelyet Aper szidott, nekem akkora gyönyörűséget szereznek, hogy verseim legkülönb gyümölcsei közt tartom számon azt, ami nem lármában születik, miközben ajtóm előtt peresek ülnek és gyászruhás vádlottak jajveszékelnek, hanem ilyenkor lelkem tiszta és ártástól mentes helyekre távozik, és élvezi szent otthonának örömeit. Ez az ékesszólás forrása, ez a szentélye; eredetileg ebben az alakban s ilyen köntösben férkőzött be a halandók javára ama szűzi és bűnöktől nem fertőzött szívekbe: ezen a nyelven szóltak a jóslatok. Mert a nyerészkedő és véres ékesszólásnak a gyakorlata új keletű és a rossz erkölcsökből született, és mint te mondottad, Aper, fegyvernek találták ki. Az a boldog és hogy mostani szóval mondjam: arany kor pedig híjával volt mind a szónokoknak, mind a bűnöknek, bővelkedett viszont ihletett költőkben, akik a jótetteket énekelték meg, nem az elkövetett vétkeket védték.
Senkinek sem jutott osztályrészül nagyobb dicsőség vagy magasztosabb méltóság, elsősorban az istenek előtt, akiknek válaszait közhit szerint hirdették és lakomáikon részt vettek, azután az istenektől született és szent királyok előtt, akiknek társaságában a hagyomány egyetlen jogászt sem tart számon, csak Orpheust és Linust, vagy ha még magasabbra akarnánk tekinteni, magát Apollót. Vagy ha mindezt túlzottan mesésnek és kitaláltnak érzed, annyit bizonnyal el kell ismerned, Aper, hogy Homerusnak nem csekélyebb tisztelettel adózik az utókor, mint Demosthenesnek, és nem szorul szűkebb határok közé Euripides vagy Sophocles hírneve, mint Lysiasé vagy Hyperidesé. Többeket fogsz ma találni, akik Cicero dicsőségét ócsárolják, mint ahányan Vergiliusét, és Asiniusnak vagy Messallának egyik könyve sem olyan híres, mint Ovidius „Medeá”-ja vagy Varius „Thyestes”-e.

(13.) És még a költők életviszonyait, boldog együttesüket sem félnék összehasonlítani a szónokok zaklatott és gondterhelt sorsával. Küzdelmeik és próbatételeik ám ragadják fel őket a consuli méltóságig, én inkább választom Vergilius gondtalan és csendes elvonulását, melyben mégsem nélkülözte az isteni Augustus kegyét, sem a római nép előtti hírnevét. Tanú erre Augustus sok levele, tanú maga a nép, amely a színházban Vergilius verseinek hallatára egy emberként állt fel és a történetesen a nézőtéren tartózkodó Vergiliust olyan tiszteletadásban részeltette, mint magát Augustust. De a mi időnkben is: Secundus Pomponius nem maradt el Afer Domitius mögött, akár életének méltóságát, akár hírének tartósságát nézzük. Mert ugyan mi kívánatos van a vagyonában Crispusnak és Marcellusnak, akiknek a példájára utalsz? Az, hogy félnek, vagy tőlük félnek? Vagy az, hogy mindennap kérésekkel ostromolják őket, de azok, akiknek nem adnak, még méltatlankodnak is? Vagy hogy a hízelgés kötelékeibe bonyolódva sem az uralkodók szemében nem eléggé szolgák, sem nekünk nem eléggé szabadok? Mi hát akkor ez az ő óriási hatalmuk? Ennyi hatalommal szabadon bocsátott rabszolgák szoktak rendelkezni.
Vergilius „édes Múzsái” ragadjanak csak engem ama bizonyos szentélyekbe, ama forrásokhoz, távol a gyötrő gondoktól és attól a kényszerűségtől, hogy mindennap tennem kell valamit szándékom ellen, s bár ne kellene többé reszketve kísérleteznem az esztelen és sikamlós forummal, sem a sápasztó hírnévvel. Ne riasszon fel engem az üdvözlésemre tódulók moraja, sem a lihegő szabadon bocsátott; ne kelljen a bizonytalan jövőtől való félelmemben végrendeletet írnom zálogul; csak annyim legyen, amennyit arra hagyhatok, akire akarom, mert egyszer a végzet rendelte nap, az én napom is eljön, és képmásom ne szomorúan és komoran álljon síromon, hanem vidáman és megkoszorúzottan, és emlékezetem miatt ne legyen senkinek gondja vagy kérése.

(14.) Alig fejezte be a felhevült és szinte ihletett Maternus, amikor Vipstanus Messalla lépett a szobába, s már a mindenki arcán tükröződő feszült figyelemről gyanítván, hogy komolyabb beszélgetés folyik közöttük, így szólt:
- Csak nem rosszkor toppantam közétek, amikor éppen bizalmas tanácskozással és valamely per előkészítésével vagytok elfoglalva?
- Egyáltalán nem, felelte Secundus, sőt bár korábban érkeztél volna, mert elgyönyörködtetett volna mind Aper barátunk átgondolt beszéde, amellyel Maternust arra buzdította, hogy tehetségét és felkészültségét teljes egészében ügyvédi ténykedésre fordítsa, mind pedig Maternusnak versei érdekében mondott lelkes és mint a költők védelméhez illik bátrabb, nem is annyira szónoki, mint inkább költői szónoklata.
- Valóban, szólt Messalla, végtelen gyönyörűséggel töltött volna el a beszéd, sőt már az is örvendetes, hogy ti, kiváló férfiak és korunk szónoki nagyságai, nemcsak forumi ügyekben és szónoki gyakorlatokon művelitek tehetségeteket, hanem ilyen vitákra is vállalkoztok, amelyek izmosítják a tehetséget, ugyanakkor tudományos és irodalmi tartalmukkal szívderítő örömöt okoznak mind nektek, a vita résztvevőinek, mind pedig azoknak, akiknek a füléhez majd eljutnak. Tehát Herculesre! szerintem nem kevésbé helyeslendő benned, Secundus, az, hogy Iulius Africanus életének megörökítésével reményt keltettél az emberekben még több ilyen könyvre, mint amennyire nem helyeslendő Aperben az, hogy még mindig nem fordított hátat az iskolás szónoki gyakorlatoknak, és szabad idejét inkább az új keletű rhetorok, semmint a régi szónokok módjára óhajtja eltölteni.

(15.) Erre Aper:
- Messalla, te továbbra is csak a régi és elmúlt dolgokat csodálod, a mi korunk törekvéseit pedig kigúnyolod, sőt semmibe veszed. Mert gyakran hallottalak így beszélni, amikor is megfeledkezvén a magad és fivéred ékesszólásáról, azt bizonygattad, hogy korunkban nincs igazi szónok, mégpedig annál merészebben, gondolom, mivel a rosszindulat vádjától nem kellett tartanod, hiszen azt a dicsőséget, amelyet neked mások megadnak, te vitattad el magadtól.
- Nem bánom ezt a beszédemet, szólt Messalla, és azt sem hiszem, hogy akár Secundus vagy Maternus, sőt akár te magad is, Aper, bár időnként az ellenkezőjét állítod, másképpen vélekednétek. És szeretném elérni, hogy valamelyitek felkutassa és elénk tárja ennek a végtelen különbségnek az okait, amelyeket én magamban gyakorta vizsgálok. Ami némelyeknek vigasztalására van, nekem megnehezíti a kérdést, mivel látom, hogy a görögökkel is ugyanaz történt: távolabb van Aeschinestől és Demosthenestől ez a mostani Sacerdos Nicetes és akárki más, aki Ephesost vagy Mytilenét a lármás iskolamesterek kórusával reszketteti, mint amennyire Afer vagy Africanus, vagy akár ti magatok elmaradtatok Cicero vagy Asinius mögött.

(16.) Nagy horderejű és megvitatásra méltó kérdést vetettél fel, szólt Secundus. De ki tudná helyesebben kifejteni, mint te, akinek fölényes műveltségéhez és kimagasló tehetségéhez ráadásul még gondos tanulmány és erről való elmélkedés járult?
Messalla pedig így szólt:
- Elétek tárom hát gondolataimat, ha előbb megígéritek, hogy ti is segítségemre lesztek beszélgetésünkben.
- Kettőnk nevében ígérem, szólt Maternus, mert én is, Secundus is azokat a szerepeket fogjuk eljátszani, amelyeket te, érzésünk szerint, nem annyira mellőztél, mint inkább nekünk hagytál. Mert hogy Aper általában más véleményen van, azt te is mondottad az imént, de rajta is elég világosan észrevehető, hogy már jó ideje készülődik az ellenfél szerepére és nem tűri közömbösen, hogy ily egyetértően dicsérjük a régieket.
- Nem bizony, szólt Aper, mert nem hagyom századunkat meghallgatás és védelem nélkül összeesküvéstektől elítéltetni, hanem először is azt kérdezem meg, kiket hívtok ti régieknek, melyik szónoki nemzedéket határozzátok meg ezzel a megjelöléssel. Mert én, ha azt hallom, hogy „régiek”, azokra gondolok, akik hajdanában éltek és annak idején születtek, és megjelenik szemem előtt Ulixes és Nestor, akiknek a kora mintegy ezerháromszáz esztendővel előzi meg a mi századunkat. Ti azonban Demosthenest és Hyperidest hozzátok elő, akik köztudomásúlag Philippus és Alexander idejében élték virágkorukat, de úgy, hogy mindketten túlélték őket. Ebből kitűnik, hogy a mi korunkat háromszáznál nem sokkal több év választja el Demosthenesétől. Ez az időköz, ha testi esendőségünkhöz viszonyítjuk, talán hosszúnak tetszik, de ha a századok természetes tartamához és a mérhetetlen örökkévalósághoz, akkor nagyon is rövid és közeli. Mert ha mint Cicero írja a „Hortensius”-ban az az igazi, nagy év, melynek leteltével az ég s a csillagok állása pontosan megismétlődik, s ez az év a mi úgynevezett éveinkben számolva tizenkétezerkilencszázötvennégyet foglal magába, akkor Demosthenes, aki szerintetek régi és hajdankori, nemcsak ugyanebben az évben, hanem szinte ugyanabban a hónapban élt, mint mi.

(17.) De áttérek a latinokra, akik közül, mint vélem, nem a valóban hajdankorinak tekinthető Menenius Agrippát szoktátok korunk szónokai elé helyezni, hanem Cicerót, Caesart, Caeliust, Calvust, Brutust, Asiniust és Messallát: de hogy őket miért utaljátok inkább a régi időkbe, mint a mienkbe, azt nem értem. Mert hogy csak Ciceróról szóljak, annyi bizonyos, hogy Hirtius és Pansa consulsága alatt, szabadon bocsátott rabszolgájának, Tirónak az írása szerint december hetedikén gyilkolták meg, abban az évben, amikor az isteni Augustus magát és Quintus Pediust tette meg consulnak Pansa és Hirtius helyébe. Most számítsd azt az ötvenhat esztendőt, ameddig ezután az isteni Augustus az államot kormányozta; vedd hozzá Tiberius huszonhárom és Gaius közel négy évét, majd kétszer tizennégyet, Claudius és Nero uralkodásának éveit, azután Galbának, Othónak és Vitelliusnak azt a hosszú egy esztendejét, és e boldog princepsi uralomnak immáron hatodik állomását, amikor Vespasianus viseli gondját az államnak: Cicero halálától a mai napig százhúsz évet számolhatunk össze, egy emberöltőt. Mert én magam láttam Britanniában egy öreget, aki vallotta, hogy részt vett abban az ütközetben, amelyben a britannok a fegyveres erővel támadó Caesart megkísérelték távol tartani partjaiktól és elűzni. Így, ha ezt az embert, aki fegyveresen állt szemben Gaius Caesarral, hadifogság, saját akarata vagy valami sorsrendelés Rómába vetette volna, akkor ugyanaz a személy egyaránt hallgathatta volna nemcsak magát Caesart és Cicerót, hanem a mi tárgyalásainkon is megjelenhetett volna. A legutóbbi élelmiszerosztás alkalmával ti magatok is láthattatok jó néhány öreget, akik azt beszélték, hogy az isteni Augustustól is kaptak egyszer-kétszer ajándékot. Ebből az következik, hogy Corvinust is, Asiniust is hallgathatták, mert Corvinus Augustus uralkodásának derekáig, Asinius pedig majdnem a végéig élt. Ne vágjatok hát ketté egy emberöltőt, és ne mondogassátok hajdankoriaknak meg régieknek azokat a szónokokat, akiket ugyanazok a hallgatók a fülükkel hallhattak, akiket szinte összekapcsolhattak és együvé foghattak.

(18.) Mindezt azért bocsátottam előre, hogyha ezeknek a szónokoknak híréből és dicsőségéből a korra is háramlik valami dicséret, akkor az meggyőződésem szerint közös, sőt közelebbről illet minket, mint Servius Galbát vagy Gaius Carbót s másokat, akiket méltán nevezhetnénk régieknek. Mert borzasak és csiszolatlanok, nyersek és formátlanok olyanok, hogy bár semmiben ne követte volna őket a ti Calvusotok, vagy Caelius, vagy akár Cicero! Mert most már bátrabban és merészebben akarok szólni, csak előbb még azt mondom el, hogy idővel változnak a szónoklás formái és nemei is. Így az idősebb Catóhoz viszonyítva Gaius Gracchus teljesebb és áradóbb, így Gracchushoz képest Crassus csiszoltabb és díszesebb, így mindkettőjüknél választékosabb, szellemesebb és magasztosabb Cicero, őnála szelídebb, édesebb és a szavak megválogatásában gondosabb Corvinus.
Nem is kérdem, ki szól a legékesebben: egyelőre egy dolog bizonyításával is megelégszem, azzal, hogy nincs egyetlen arculata az ékesszólásnak, hanem még az úgynevezett régiek ékesszólásában is többfélét lehet megkülönböztetni, és hogy nem feltétlenül hitványabb az, ami más, csak éppen az emberi rosszindulat hibájából mindig azt dicsérik, ami régi, a jelent pedig csömörrel nézik. Csak nem kételkedünk abban, hogy akadtak, akik Cato helyett inkább Appius Caecust csodálták? Eléggé köztudott dolog, hogy Cicerót is sokan gáncsolták, pöffeszkedőnek és dagályosnak, nem eléggé tömörnek, hanem mértéktelenül nagyzolónak, terjengősnek és kevéssé attikainak tartották. Bizonyára olvastátok Calvusnak és Brutusnak Ciceróhoz intézett leveleit, amelyekből könnyen megállapítható, hogy Cicero Calvust vérszegénynek és feszesre fűzöttnek, Brutust pedig henyének és széthullónak minősítette, s viszont: Calvus is elmarasztalta Cicerót, hogy nincs benne tartás és erő, Brutus pedig, hogy az ő szavait idézzem, mert „puhány és férfiatlan”. Ha engem kérdeznél, megítélésem szerint mindannyian igazat mondottak. De az egyesekre később térek rá, egyelőre valamennyiükkel van dolgom.

(19.) Mivel a régiek csodálói Cassius Severusnál szokták megvonni a régiség állítólagos határát, őt vádolják és róla mondogatják, hogy elsőnek tért le a szónoklás régi és egyenes útjáról: én azt állítom, hogy nem erőtlen tehetsége, nem is irodalmi műveletlensége miatt pártolt át ama bizonyos szónoklásmódhoz, hanem értelmes megfontolásból. Látta ugyanis, mint az imént mondottam, hogy a korviszonyokkal és az ízlés módosulásával egyetemben a szónoklás külső formáját is meg kell változtatni. Az a korábbi nép, mivel járatlan és nyers volt, könnyen elviselte a legnehezebb vértezetű szónoklatok terjengősségét, sőt épp azt dicsérte, akinek beszéde az egész napot kitöltötte. Mert akkor a bevezetés hosszadalmas előkészítése és a kifejtésnek messze távolról kezdett sora, a soktagú felosztás fitogtatása, az érvelés fokozatossága, s mindaz, amit csak Hermagoras és Apollodoros száraz könyvei előírnak, megbecsülésnek örvendett. Akiről pedig megsejtették, hogy beleszippantott a filozófiába és abból valamit szónoklatába iktatott, az egekig magasztalták. Nem is csoda: hiszen mindez új és ismeretlen volt, és még a szónokok közül is igen kevés tudta a rhetorika előírásait, vagy a filozófusok tantételeit.
Bezzeg most, Herculesre, amikor már mindez közkinccsé lett, amikor alig ácsorog valaki a tárgyalóteremben, aki a tudományok alapelveivel, ha nincs is felvértezve, de legalább érintkezésbe ne jutott volna, az ékesszólásnak új és különleges utakra van szüksége, melyek által a szónok a hallgatók megcsömörlését elkerülheti, kiváltképp olyan bírák előtt, akik az erő és a hatalom, nem a jog vagy törvények alapján tárgyalnak, nem tudomásul veszik, hanem megszabják a tárgyalás idejét, és nem kötelesek megvárni, amíg a szónok jónak látja rátérni a tulajdonképpeni tárgyra, hanem gyakran maguktól figyelmeztetik, és ha elkalandozik, visszaterelik, és nyomatékosan tudtára adják, hogy sietős a dolguk.

(20.) Ki viselné most el a szónokot, ha gyengélkedésére hivatkozva kezdené? Ilyenek általában Corvinus bevezetései. Ki várná végig a Verres ellen írott öt könyvet? Ki győzné türelemmel az ellenvetésről és a praetori vádformuláról szóló végevárhatatlan tekercseket, amelyeket, mint Marcus Tullius vagy Aulus Caecina érdekében elhangzott védőbeszédet olvasunk? Elébe vág mostanában a bíró a szónoknak, és ha az érvelés folyamatossága, a gondolatok sajátos színe, vagy a leírások csillogása és finom kidolgozása meg nem nyeri és el nem bűvöli, elfordul tőle. A jelenlevők sokadalma is, a hol odatóduló, hol szétszéledő hallgatóság már megszokásból követeli a derűs és tetszetős szónoklatot, és ugyanúgy nem tűri el a törvényszéken a sivár és fésületlen régiséget, mint ahogy a színpadon sem kívánja senki Roscius vagy Turpio Ambivius modorának utánzását.
A tanulmányok üllőjére helyezett ifjak pedig, akik előrejutásuk érdekében szegődnek a szónokokhoz, nemcsak hallani akarnak, hanem haza is vinnének valami szépet és megjegyzésre méltót; tovább is adják egymás között, és gyakran városaikba és provinciáikba is megírják, ha finoman és tömören megfogalmazott gondolat csillant fel előttük, vagy választékos és költői formában kidolgozott téma kápráztatta el őket színességével. Mert megkövetelik már a szónoktól is a költői díszt, de nem az Accius vagy Pacuvius rozsdájától mocskosat, hanem a Horatius, Vergilius és Lucanus szentélyéből származót. Tehát ezeknek füléhez és ítéletéhez alkalmazkodván, a mi szónokaink nemzedéke szebb és díszesebb lett. És attól még nem kevésbé hatásosak a mi szónoklataink, amiért műélvezetet okozva jutnak a bíráskodók fülébe. Vajon ingatagabbnak vélheted-e a mostanában épített templomokat, mivel nem faragatlan kőből és ormótlan cserepekkel készülnek, hanem márványtól csillognak és aranytól ragyognak?

(21.) Én bizony kereken megmondom neked, hogy némely régiek olvasása közben alig tudom a nevetést, máskor pedig az álmosságot leküzdeni. És még csak nem is valamelyik tucatszónokról, Canutiusról vagy Attiusról beszélek, nem is Furniusról és Toraniusról, meg másokról, akik ugyanebben a kórházban ugyanezeket a csontokat és ezt az aszottságot találják szépnek; még Calvus is, bár emlékezetem szerint huszonegy könyvet hagyott ránk, alig egykét kisebb beszédével elégít ki. És amint látom, mások sem térnek el véleményemtől: ugyan hányan olvassák el Calvusnak Asicius vagy Drusus ellen mondott beszédét? De, Herculesre! minden tanulni vágyó kezében ott forognak a „Vatinius ellen” című vádbeszédek, és ezek közül is kiváltképpen a második szónoklat, mert szó és gondolati figurákkal ékes, a bírák füléhez alkalmazkodik, úgyhogy meg lehetünk győződve: Calvus is tudta, mi a jobb, és nem a jóakarat hiányzott belőle, hogy magasztosabban és nagyobb csínnal szóljon, hanem a tehetség és az erő. Mit mondjak Caeliusról?
Természetesen azok a szónoklatai tetszenek, akár egészben, akár részleteiben, amelyekben korunk ragyogására és magasztosságára ismerünk. Mert a közönséges szavak és a tátongó szerkezet, a henye fogalmazású gondolatok mind régiségtől szaglanak, s véleményem szerint senki sem rajonghat annyira a régiségért, hogy Caeliust abban dicsérje, amiben régi. Nézzük el nyugodtan Gaius Caesarnak, hogy nagyszabású tervei és rendkívüli elfoglaltságai miatt az ékesszólás terén kevesebbet ért el, mint amennyit isteni tehetsége megkövetelt volna, ugyanúgy Herculesre! Brutust is engedjük át filozófiájának, mert még csodálói is elismerik, hogy szónoklataiban kisebbnek bizonyult hírénél. Ha ugyan nem akad valaki, aki Caesarnak Decidius Samnis, vagy Brutusnak Deiotarus király érdekében mondott beszédjeit s a többi, hasonlóképpen gyenge és langymeleg könyvet olvassa, vagy éppen még költeményeiket is csodálja! Mert gyártottak verseket is, és a könyvtárakba tétették, nem különb sikerrel, mint Cicero, de szerencsésebben, mivel az ő versírói ténykedésükről kevesebben tudnak.
Asinius is, bár közelebbi korban született, véleményem szerint a Meneniusok és az Appiusok között eltelt időben szerezte tudományát. Annyi bizonyos, hogy Pacuviust és Acciust utánozta nemcsak tragédiáiban, hanem szónoklataiban is: annyira darabos és száraz. A szónoklat pedig, miként az emberi test, csak akkor szép, ha nem dagadnak ki az erek, és nem lehet megszámlálni a csontjait, hanem kellő hőmérsékletű, jó vér ömlik el a tagokban, és kiugrik az izmok között, és még az inakat is pír borítja és éppen ezzel teszi széppé. Corvinust nem akarom bántani, mivel nem rajta múlt, mennyire tudta napjaink bőségét és fényét kifejezni; hiszen látjuk, mennyire volt összhangban akaratának vagy tehetségének ereje művészi ízlésével.