logo

VI December AD

Agricola élete (Vita Agricolae) II. rész

25. Most azon a nyáron, mellyel kormányzásának hatodik évét megkezdte, a Bodotrián túl lakó néptörzsekre irányozza a figyelmét, mivel a túlnan levő összes népek mozgalmaitól lehetett tartani, és mivel félnie kellett az ellenségképen benyomuló hadsereg szárazföldi útjának veszélyeitől: a réveket kikutattatja hajóraja által, mely ekkor vétetett föl haderejének kiegészítő részéül. Megkapó látvány volt, midőn szárazon és tengeren egyidőben indult meg a háború, és gyakran ugyanazon táborban egyszerre szállott meg a gyalog, lovas s hajós katonaság, s együtt mulatva, mindegyik a maga tetteivel és kalandjaival dicsekedett, s majd az erdők és hegyek sokaságát, majd a viharok és hullámok viszontagságait, egyik felől a szárazföldet és ellenséget, másik felől a megfékezett óceánt hasonlítgatták össze katonás nagymondásokkal. De a britannokat is, mint a foglyoktól hallani lehetett, megdöbbenté volt a hajóhad látása; mintha már tengerük titka feltárva, a legyőzőitek előtt az utolsó menedék útja is elzáratott volna.
A Caledoniát lakó népek tehát fegyveres ellenállásra gyülekeztek, nagy készülődéssel, melynek még nagyobb volt a híre, a hogy ismeretlen dolognál lenni szokott; sőt egy erődünket meg is rohanván, mint támadó fél nagy ijedelmet okoztak katonáink közt. Már a gyávák óvatosság színe alatt tanácsolták, hogy vissza kell vonulni a Bodotrián inneni földekre, s okosabb lesz engedni, mint kiűzni. Agricola e közben megtudja, hogy az ellenség több hadoszlopban közeledik feléje; nehogy tehát a tereppel ismerős túlnyomó ellenséges erő körülkerítse: ő is három részre osztván hadseregét, megkezdte az előre nyomúlást. 

26. Midőn erről a britannok értesültek, rögtön megváltoztatva tervüket, egyesített erővel a kilencedik légiót, mint leggyöngébbet, éjjel megtámadták, s levágva az alvó és megrémült őröket, betörtek a táborba. És már bent a sáncok közt dúlt a harc, midőn Agricola megtudja kémeitől az ellenség indulását és nyomban utána siet, leggyorsabb lovasait és gyalogjait küldi, hogy a harcolókat hátulról rohanják meg. Majd egyszerre harsant meg harci kiáltásuk, s a hajnali fényben megcsillantak hadi jelvényeik így a britannokat a kettős veszedelemben félelem fogta el, míg a rómaiak ismét neki bátorodtak, s most már biztosak lévén életük felől, a dicsőségért harcolnak. Sőt még ki is törtek a táborból, s épen a kapuk szorosaiban ádáz küzdelem folyt, miközben mind a két seregrész versenyzett egymással, ezek meg akarván mutatni, hogy segélyt hoztak; amazok mintegy bebizonyítandók, hogy nem szorultak segítségre. Végre megszaladt az ellenség, és ha a futókat mocsarak s erdők nem veszik védelmükbe, ez egy csatával vége lett volna a háborúnak.

27. A győzelem tudata és híre harcvágyóvá tette a sereget, mely azt hitte, hogy vitézsége előtt nincs hozzáférhetetlen hely, s hangosan követelte, hogy be kell hatolni Caledoniába s a harcok szakadatlan sorában végre meg kell találni Britannia határát. És a csak imént óvatos és bölcs emberek a jó kimenetel után merészekké és nagyszájúakká lettek. Az a háborúk sorsának legvisszásabb oldala, hogy a sikerből mindenki részt követel magának, a balszerencsét pedig egynek róják föl. A britannok azonban meg lévén győződve, hogy őket nem vitézség, hanem egy véletlenül kedvező helyzet s hadi csel győzte le, nem hagytak föl elbizakodottságukkal, hanem csak annál inkább fegyverezték az ifjúságot, hitveseiket s gyermekeiket biztos helyekre szállították, gyűlésekben és áldozati szertartásokkal szentesítették a törzsek szövetségét, és így a két ellenfél izgatott lélekkel hagyta el a háború színhelyét.

28. Ugyanezen a nyáron az usipiok népéből Germánjában besorozott és Britanniába átküldött egy hadcsapat nagy és emlékezetes vállalatra vetemedett. Legyilkolva ugyanis századparancsnokukat és azon katonákat, a kik hadi gyakorlatok tanítása végett közéjük beosztva, és vezetőkül voltak alkalmazva, három naszádra szálltak s erőszakkal kényszerítették oda a kormányosokat. Ezek közűi kettő engedett, kettőt azonban, mivel gyanúsan viselték magokat, megöltek, s azután, mielőtt még híre kelt volna a dolognak, mint valami csodatünemény elhajóztak a partok mellett.
Majd vízszerzés és élelmiszerek rablása végett partra szállva s a sajátjokat védő britannokkal gyakran összeütközve, néha győzve, máskor elriasztva, végül oly nagy ínségre jutottak, hogy maguk közűi először a leggyöngébbeket, azután a sorshúzás útján kijelölteket megették. Így körül evezték Britannia partjait, s miután hajóikat a kormányzásban való járatlanságuk miatt elvesztették, először a svévek, majd a frízek fogták el őket, tengeri kalózoknak gondolják. S voltak közülök olyanok, kiket kereskedők adnak el, a kézről-kézre való cserélgetés útján egészen a mi partjainkig jutottak s nagy föltűnést keltettek kalandjaik elbeszélésével.

29. E nyár kezdetén családi gyászeset sújtotta, midőn egy évvel azelőtt született fiát elveszté. A mely csapást nem úgy tűrte, mint némely erős lelkű férfi, kérkedő nyugalommal, de nem is merült asszonyias siránkozásokba és búbánatba, s gyászában enyhítő szerűi szolgált neki a háború. Előre küldik tehát hajóhadát, mely sok helyen zsákmányolva, nagy és bizonytalan ijedelmet gerjesztett : ő maga megindította szárazföldi hadát, melyhez a britannok közűi a legvitézebbeket és már a hosszú békés állapotba kipróbáltakat is hozzá csatolta, s megérkezett a Grampius hegyhez, melyet az ellenség akkor már megszállva tartott. Mert a britannok az utolsó ütközet balsikere miatt épen nem csüggedve el, sőt inkább a bosszút vagy a szolgaságot látván maguk előtt, s annak tudatában, hogy a közös veszedelmet csak egyetértéssel háríthatják el: követségek és szövetkezések által az összes törzsek erőit talpra állították. Már harmincezernél több fegyveres volt egybegyűlve látható, s még mindegyre özönlött az összes fiatalság, meg az öregebb, de még java erőben levő harcedzett férfiak is, mindegyik a maga díszjelvényeivel; midőn Calgacus, ki a többi vezérek között vitézi hírnevénél és származásánál fogva a legkiválóbb volt, az egybegyűlt és harcot kívánó sokaság előtt, mint mondják, ilyenképpen kezdett beszélni.

30. „Valahányszor a háború okait és szorult helyzetünket fontolóra veszem, nagy bizodalommal vagyok, hogy ez a mai nap és a ti egyetértő törekvéstek egész Britanniára a szabadság hajnalát deríti föl. Mert mi mindnyájan tiszták vagyunk még a szolgaságtól, és ezentúl nincs tovább szárazföld, sőt még a tenger sem nyújt biztonságot, ott is fenyeget bennünket a római hajóhad. így a harc és a fegyver, dísze a vitéznek, most már a gyáváknak is legbiztosabb oltalom. Az előbbi háborúknál, melyek a rómaiak ellen váltakozó szerencsével folytak, megvolt még az a remény, hogy ami karjaink segélyt fognak nyújtani, mint a kik az egész Britanniának legnemesebbjei vagyunk, s az ország belsejében lakván s a leigázottaknak még partjait sem látván, szemeinket is tisztán őriztük meg az idegen uralom fertőzésétől. Minket, a föld végén lakókat és a szabadságban az utolsókat, e napig félreeső helyzetünk s hírünk ismeretlensége védelmezett. De most Britannia határa föl van tárva, s minden, a mi ismeretlen, nagyszerűnek tetszik. Túl rajtunk nincs többé nép; nincs semmi, csak a hullámok és szirtek, meg a mindennél bőszebb rómaiak, kiknek gőgje elől hiába akarsz engedelmességgel és megadással menekülni. Ők, a világ rablói, miután pusztító vágyuk előtt elfogyott minden föld, most már a tengert is kikutatják. Ha gazdag az ellenség, akkor a pénzvágy, ha szegény, a dícsvágy ösztönzi, de sem Kelet, sem Nyugat nem tudja jóllakatni őket; egyedül ők kívánják egyenlő mohósággal dúsnak, Ínségesnek a vagyonát. Fosztogatni, öldökölni, rabolni: ezt mondják ők hamis szóval uralkodásnak; és a hol pusztaságot csinálnak, azt békének nevezik.“

31. „Úgy akarta a természet, hogy mindenkinek gyermekei és rokonai a legkedvesebbek legyenek; ezeket újoncozás által elviszik tőlünk, hogy másutt legyenek szolgák; feleségeink s nőtestvéreink, ha elkerülik is az ellenség kéjvágyát, barátság és vendégi viszony címe alatt fertőztetnek meg. Javainkat és vagyonúnkat fölemészti az adó, szántóföldünk termését a gabonaszolgáltatás; sőt testünk és kezünk is ütlegek és szidalmak között sorvad el az erdők és mocsarak járhatóvá tételében. A született rabszolgát egyszer adják el, s különben is urától kap táplálékot: Britannia önön szolgaságát naponként megveszi, naponként hizlalja. És mint a házi cselédség közt a legújabban vett szolga még társai gúnyának is céltáblául szolgál, úgy a földkerekség e régi szolgahadában mi mint újak s hitványak vagyunk a legrosszabb bánásmódra kiszemelve. Mert nincsenek nekünk dús mezeink, vagy bányáink avagy kikötőink, a melyekben való munkára megkímélnének bennünket.
De meg az alattvalók harciassága és büszke bátorsága nem tetszik a parancsotoknak, s maga félreeső és rejtett lakóhelyünk minél több biztonságot nyújt számunkra, annál gyanúsabb nekik. így a kíméletes bánás reményétől megfosztva lévén, bátorodjatok föl valahára, úgy azok, a kik az életet, mint a kik a dicsőséget tartják a legfőbb jónak. A brigántok egy asszony vezetése alatt perzseltek föl egy gyarmatot, foglaltak el egy tábort, és ha sikeres kezdeményezésüket később lanyhaság nem váltja volt föl, lerázhatták volna a jármot. Mi tehát, kik töretlen erőben a szabadságért, nem pedig a későbbi megbánásra fogtunk fegyvert: mutassuk meg mindjárt az első összecsapásnál, hogy milyen férfiakat tartogatott magának Caledonia a végső harcra.

32. „Avagy hiszitek-e, hogy a rómaiak ugyanoly bátrak a harcban, mint a milyen kicsapongók a békében? A mi egyenetlenkedésünk és viszálykodásaink által nőttek ők nagyra, s az ellenség bűneit saját hadseregük dicsőségére használják föl. De azt a hadsereget, mely a legkülönfélébb népekből van összeszedve, a mint a sikerek összetartják, úgy a balszerencse szét fogja bomlasztani, ha csak nem hiszitek, hogy a gallok és germánok, és (szégyen mondani) a britannok közűi is sokan, hűséggel és vonzalommal viseltetnek irántuk; (a mi pedig képtelenség), mert ámbár most vérükkel adóznak az idegen uralomnak, de mégis hosszabb ideig voltak a rómaiaknak ellenségeik, mint szolgáik. Félelem és rémület gyönge kötelékei a ragaszkodásnak, s ha elhárítod azokat: a kik megszűnnek félni, gyűlöletet éreznek.
A győzelemnek minden serkentő eszköze mi mellettünk van; a rómaiakat nem tüzelik harcra feleségeik, szülőik nem hányják szemökre a futást; legtöbbnek vagy nincs is hazája, vagy másutt van. Számuk kevés; járatlanok lévén ez idegen földön, mindentől remegnek; magát az eget, a tengert és az erdőket, mint ismeretleneket, aggódó szemekkel vizsgálják, s mintegy ide zárva és megkötözve adták őket kezünkbe az istenek. Ne ijesszen benneteket az üres látszat s az arany vagy ezüst csillogása, a mely se nem oltalmaz, se nem sebez.
Az ellenség soraiban fogjuk segédcsapatainkat megtalálni. Föl fogják ismerni a britannok saját ügyüket; visszaemlékeznek a gallok régi szabadságukra; cserben fogják őket hagyni a többi germánok is, mint a minap az usipiok megszöktek tőlük. Tovább pedig mitől kellene félnünk: az üresen álló erődöktől, elvénült katonák gyarmataitól, vagy a kelletlen hódolat és az igazságtalan uralkodás közepeit elégedetlenkedő és zúgolódó városoktól? Itt van vezéretek, van hadseregetek; ott adó, bányamunkák s a rabszolgák egyéb büntetései várnak rátok, melyeket örökre tűrni vagy mindjárt megbosszulni, ezen a csatatéren nyílik alkalom. Gondoljatok tehát, midőn a harcba mentek, őseitekre s utódaitokra. “ 

33. Lelkesedve s barbár szokás szerint énekkel, ujjongással és sokhangú lármával fogadták e beszédet. Es már hadoszlopok alakultak, fölcsillogtak a fegyverek; a legbátrabbak előre rohantak. A rómaiak is csatasorba állottak, midőn Agricola, ámbár látta, hogy a katonaság harci kedvvel van eltelve és a sáncok közt már alig tartható vissza, mégis jónak gondolván bátorságokat éleszteni, így szólt hozzájok: „Bajtársaim, nyolcadik éve már, hogy a római birodalom hatalmi jelvényeivel s nevében híven fáradozva, diadalmasan járjátok be Britanniát. Oly sok hadjáratban, annyi ütközetben, akár vitézségtökre volt szükség az ellenséggel szemben, akár türelemre és kitartásra úgyszólván magával a természettel vívott küzdelemben: se én nem pirultam katonáim miatt, se ti nem bánhattátok meg, hogy én vagyok vezértök. Most már, túlhaladván én a régi parancsnokok, ti az előbbi seregek által elért határokon, nem puszta szó vagy mende-monda szerint, hanem táborral és fegyverrel állunk Britannia végén. Megtaláltuk és meghódítottuk Britanniát. Hiszen gyakran hallottam menetelés közben, midőn mocsárok, hegyek és folyamok fárasztottak, a legderekabbak szájából ily szavakat: „mikor állunk már szemben az ellenséggel, mikor lesz csata.“
No hát itt vannak most, kiűzetve búvó zúgaikból; megnyílt a tér vágyaitok és vitézségetek előtt; a győzőnek minden készen hull az ölébe, de a legyőzöttnek ugyancsak minden ellene fordul. A milyen szép és dicső ugyanis ily utat megtenni, erdőkön keresztül hatolni, ingoványokon átgázolni, ha előre halad a sereg: viszont a futókra nézve épen az a legveszélyesebb, a mi ma kedvező. Mert nincs meg nekünk akár az a helyismeretünk, sem az élelmi szerekben való az a bőségünk, a mi az ellenségnek; de van karunk és fegyverünk, és ebben van mindenünk. A mi engem illet, már régen meg vagyok győződve, hogy a hátrálás se a seregnek, se a vezérnek nem nyújt biztonságot. Azután meg a tisztességes halál előbbre is való a gyalázatos életnél, s megmaradásunk s becsületünk kérdése ezen a téren dől el. De az sem lesz dicstelen dolog, ha itt a föld és a természet véghatárán estünk el."

34. „Ha új népek állnak velünk szemben és egy ismeretlen haderő állna itt mellettem: más seregek példáival buzdítanálak benneteket. De így gondoljatok saját hőstetteitekre, kérdezzétek saját szemeteket. Ezek azok, kiket a múlt esztendőben, midőn egy légiót lopva éjjel megtámadtak, lármátokkal vertetek szét; ezek a többi britannok között a legfutósabbak, s azért maradtak meg ilyen sokáig. Mint az erdők és berkekbe hatoló vadászokkal a legbátrabb vadállatok rohannak szembe, míg a félénkeket s gyávákat már a hajtó csapat lármája el szokta kergetni: úgy a britannok legvitézebbjei már rég elestek s csak a pályák és félénkek falkája maradt életben. Hogy ezeket végre megtaláltátok, nem azért van, mintha helyt állnának, hanem mivel utolértétek őket. A világ vége és a kétségbeesett rémület leszögezte őket erre a helyre, hogy itt ti egy szép és fényes diadalt arassatok. Végezzetek tehát a hadjáratokkal, koronázzátok meg az ötven évet egy nagy nappal s bizonyítsátok be a hazának, hogy a háború késedelmes menetét vagy megújításának okait sohasem lehet a hadsereg rovására írni."

35. Még Agricola beszéde alatt kitört a katonák harci heve s végét roppant ujjongás kísérte s rögtön siettek fegyverkezni. A lelkesült és előre rohanni vágyó katonákat úgy állította föl, hogy a nyolcezer főnyi gyalog segédcsapatok egy erős középső rendet képeztek, a három ezernyi segédlovasság a szárnyakon terjeszkedett ki. A légiók a sánc előtt állottak föl, nagy dicsőségűi győzelem esetén, ha az római vér nélkül vívatik ki; viszont támogatásul, ha a segédcsapatok meghátrálnának.
A britannok, hogy többet mutassanak s nagyobb félelmet támasszanak, emelkedett helyeken állították föl hadtömegeiket, úgyhogy az első sor lent a síkon, a többiek pedig a lejtős halmokon mintegy lépcsőzetesen következtek; a mező közepét a szekérharcosok zajongva, föl s alá vágtatva töltötték be. Akkor Agricola tart attól, hogy őt az ellenség túlnyomó sokaságával élűiről és a szárnyakon is egyszerre támadhatja meg, hosszabbra térj észté ki hadrendjét; s ámbár így a csatavonal vékonyabbá lett és sokan figyelmeztették, hogy elő kellene szólítani a légiókat is: ő azonban erősen bízva győzedelmében, de a kedvezőtlen fejleményekkel is kész lévén szembe szállni, hátra küldte lovát s gyalog állott a zászlók elé.

36. Az első összecsapásnál távoli harcot vívtak, s a britannok elszántan és nagy ügyességgel kerülték vagy ütötték ki hosszú kardjaikkal s rövid pajzsaikkal a mieink lövedékeit, s a hajítófegyvereknek nagy tömegét zúdították reánk. Ekkor Agricola a batávok öt és a tungurok két cohorsát fölszólította, hogy kardélre és kézi tusára fordítsák a harcot, a mi nekik mint régi katonáknak megszokott dolog volt, az ellenség pedig, mely kicsiny pajzsokat és nagyon hosszú kardokat hordott, nem bírta azt kiállani.
Amint tehát a batávok közéjük vágtak, pajzsuk csúcsával ütötték őket, arcukat összezúzták, s leterítve a síkon állókat, a dombokra vitték föl a csatát: a többi cohorsok is vetekedve rohantak fölfelé, és a velők szemben állókat levágták; sokat félholtan vagy sértetlenül hagyja a győzelem siető rohamában hátuk mögött. Eközben lovas csapataink is, amint a szekérharcosok megfutamodtak, bele vetették magokat a gyalogok harcába. És ámbár rohamuk újabb rémületet okozott, mégis az ellenség sűrű csapatai közt és az egyenlőtlen terepen megakadtak, s kezdett az ütközet képe a mieinkre nézve már épen nem kedvezően alakulni, midőn a lejtőn különben is nehezen haladva föl, egyszersmind a lovak teste is szorította őket lefelé, s gyakran üres szekerek, vezető nélkül való megriadt lovak, a mint a félelem kergette őket, oldalról vagy szemközt közéjük szaladtak.

37. Azok a britannok is, a kik eddig a harcban részt nem véve, a halmok tetején foglaltak helyet s a mieinknek csekély számát gondatlanul lenézték, lassankint kezdtek leszállni és a győzők háta mögé kerülni. De épen ettől tart Agricola, azon négy lovasszázadot, melyeket a csata véletlen esélyeire tartalékba állított, vetette az előnyomulók elé, s minél hevesebb volt rohamuk, annál erősebben űzte őket vissza és szórta szét. így a britannok terve önmagok ellen fordult, és a vezér parancsára a harcolók homloksoráról visszavonult lovascsapataink most az ellenséget oldalvást támadták meg. És akkor a nyílt csatatéren nagyszerű és véres látvány tárult föl: üldözték, vágták, foglyul ejtették a futókat, s ha másokra találtak, az előbb elfogottakat leölték. Az ellenségből, amint kinek-kinek lelki ereje hozta magával, egész fegyveres csapatok kisebb számú embereink előtt hátat fordítottak; mások viszont fegyvertelenül rohantak katonáink közé s önként szentelték magokat a halálnak. Szerte-széjjel fegyverek, testek és szétroncsolt tagok a véres földön. Itt-ott azonban a legyőzőitek dühe s vitézsége is érvényesült.
Miután az erdőket elérték, gyülekezni kezdtek s pontos helyismerettel bírván, a mieink közűi azokat, kik vigyázatlanul követték őket, körülkerítették. Úgyhogy, ha a mindenütt éber Agricola meg nem parancsolja, hogy erős és könnyű fegyverzetű csapatok hajtósereg módjára, s a hol sűrűbb volt az erdő, lovaikról leszállított lovasok menjenek be, a ritkásokat pedig a lovasság portyázza végig: a túlságos elbizakodás következtében nem egy veszteséget szenvedtünk volna. Mikor aztán az ellenség látta, hogy ismét rendezett erős sorokban üldözik, futásnak eredve, többé nem csapatosan, mint előbb, hanem egyik a másikkal nem törődve, egyenkint és egymást kerülve, menekültek a félreeső és járhatatlan rengetegekbe. Az üldözésnek az éj és a vérrel jóllakottság vetett véget; közel tízezer öletett meg az ellenségből; a mieink közűi háromszázhatvanan estek el, köztük Aulus Atticus cohors parancsnok, kit ifjú heve és szilaj lova az ellenség közé ragadott.

38. A győzők vígan és a zsákmánynak örvendezve töltötték az éjszakát. A britannok pedig szanaszét bolyongva, férfiak és nők egy be vegyült siránkozása mellett hurcolták sebesültjeiket, hívogatták az épen maradottakat, elhagyták hajlékaikat, sőt elkeseredésükben maguk gyújtották föl; búvóhelyekre vonultak, majd megint előjöttek onnan; tanakodtak egymással, hogy mitevők legyenek, azután ismét szétoszlottak; olykor megtörte őket a bánat kedveseik láttára, még gyakrabban haragra gyúltak, s tudva van, hogy sokan saját hitveseiket s gyermekeiket megölték, mintegy könyörületből. A felvirradó nap szélesebben tárta föl a győzedelem képét; mindenütt kietlen csönd, elhagyott halmok, távol füstölgő hajlékok, s portyázóink, kik minden irányban kiküldetnek, egy lélekkel sem találkoztak. Minthogy hírül hozták, hogy a menekülőknek nyomuk veszett s az ellenség sehol sem gyülekezik, a nyár pedig már elmúlóban lévén, Agricola nem akart apró háborúba bocsátkozni: a borestok földére vezette seregét. Ott túszokat szedve, meghagyta a hajóhad parancsnokának, hogy Britanniát hajózza körűi. Elegendő erőt adott rendelkezésére, s előtte járt útjában a rettegés. Maga a gyalog és lovassereget lassú napi menetekben helyezte el téli szállásokra, hogy az újonnan alávetett népek lelkére az átvonulás hosszabb tartama is ijesztőleg hasson. Szintúgy a hajóhad kedvező idő mellett és a népekre gyakorolt üdvös hatással bevitorlázott a trutuléni révbe, honnan Britanniának egész innenső oldalát megkerülve tért vissza.

39. Az események e lefolyását, habár Agricola semmi kérkedéssel nem nagyítja leveleiben, Domitianus, szokása szerint, vidám arccal, de szorongó kebellel vette tudomásul. Bántotta az a tudat, hogy a minap germaniai hadjárata alkalmából tartott diadalmenete nevetség színében tűnt föl, a mikor kereskedőktől vásároltak embereket, kiknek viseletét és haját hadi foglyok módjára alakították; most pedig oly sok ezer ellenség megöletésével kivívott igazi és nagy győzedelmet lehet méltó büszkeséggel ünnepelni. Nagyon veszedelmes dolog, ha egy alattvalójának neve a fejedelemé fölé emelkedik. Hiába hallgattatta el az ékesszólás dicséretét és a tudományos tevékenységet kísérő hírt, ha a hadi dicsőséget mégis más foglalja le magának. Egyéb valamit mégis csak könnyebben lehet észrevétlenné tenni, de a jó hadvezér erénye parancsolva vétet magáról tudomást. Ilyen gondokban gyötrődve, és a mi kegyetlen gondolkozásának jele volt, magános töprengéssel lakva jól, elhatározta, hogy gyűlöletét egyelőre pihenni hagyja, míg Agricola népszerűségének melege és a hadseregnek iránta táplált ragaszkodása alább száll; mert Agricola ekkor még helytartó volt Britanniában.

40. Megengedte tehát, hogy a senatus elhatározza neki, sok megtisztelő szóval tetézve, a diadalmi díszjelvényeket s a szoborral való kitüntetés dicsőségét és mindazt, a mit a diadalmenet helyett adni szoktak; azonfelül sejtetni engedte, hogy Agricolának Syria van tartományul szánva, mely akkor Atilius Rufus consul viselt férfiúnak halálával üresedésben s kiváló emberek számára volt tartogatva. Sokan mint bizonyosat beszélték, hogy egy bizalmas szolgálatokra alkalmazott szabadosát küldötte Agricolához azon rendeletével, melyben neki Syriát adta, de azzal a meghagyással, hogy csak úgy kézbesítse, ha még Britanniában volna; és a szabados épen az óceán szorosában találkozott Agricolával, s még csak hozzá sem szólt, visszatért Domitianushoz; már akár igaz ez az adat, akár a császár jelleméhez képest költötték és gondolták ki.
Eközben Agricola átadta tartományát utódának nyugodt és biztosított állapotban. S nehogy a fővárosba való bevonulása az eléje menők ünneplése által s nagy számánál fogva feltűnő legyen: kikerülve barátainak tisztelgését, éjjel, a hogy parancsolva volt, ment a császári palotába s ott egy futó csókkal minden megszólítás nélkül fogadtatván, visszavonult az udvari nép közé. Azután, hogy katonai hírnevét, mely súlyos bűn volt a semmittevők szemében, más erényekkel mérsékelje, teljes nyugalomban és visszavonultságban élt; magaviseletében egyszerű, beszédében nyájas, egy vagy két barátja kíséretében járt ki; úgy hogy sokan, kik a nagy férfiakat a külső megjelenés szerint szokták megítélni, látván és megpillantva Agricolát, kérdezték hírességének alapját s csak kevesen értették meg.

41. E napok alatt gyakran vádolták távollétében Domitianus előtt, de kihallgatatlanul föl is mentették. Veszélyben forgásának oka nem voltmely bűntettére, vagy voltmely általa sértett ember panaszára, hanem a fejedelemnek a kiválóságok iránt ellenséges érzületére volt visszavezethető, meg a rosszakarók leghitványabb fajára: a hízelgőkre. Pedig az állam életében olyan idők következtek el, melyek nem engedték, hogy Agricoláról megfeledkezzék a közvélemény.
Moesiában és Daciában, Germania és Pannóniában oly sok seregünk veszett oda a vezérek könnyelműsége vagy gyávasága miatt, annyi katonatiszt csapatokkal együtt esett foglyul a megostromolt erődökben, hogy már nemcsak a birodalom határát és partját, hanem a légiók téli szállásait és a birtokállást is veszély fenyegette. így midőn egyik romlás a másikat érte, s az egész év gyász és csapás jeleiben folyt le: a közvélemény hangos szóval követelte Agricolát, mindenki összehasonlítva az ő erélyét s határozottságát a többiek gyámoltalanságával s félénkségével. Tudva van, hogy az ily beszédek Domitianus fülébe is eljutottak, mivel a szolgálatában levő szabadosok közűi a jobbak iránta való szeretetből s kötelességérzetből, a legaljasabbak pedig kaján irigységből izgatták a különben is rosszra hajló fejedelmet. így Agricola mind a maga erényei, mind a mások bűnei által a saját dicsőségének örvénye felé sodortatott.

42. Eljött már az az év, a mikor Ázsia és Afrika proconsulsága fölött sorsot kellett húzni, s Civicának kevéssel azelőtt történt kivégeztetése egyrészről figyelmeztetés volt Agricola számára, másrészről előzetes példa Domitianusnak. Jöttek is hozzá a császár nézetét ismerő emberek, kérdezve tőle, hogy el fog-e menni a tartományba kormányzónak; s eleinte homályos célzással dicsérték előtte a nyugalmas és gond nélkül való életet, azután ajánlgatták közbenjárásukat lemondásának elfogadása dolgában; végre pedig már leplezetlenül hol jó tanáccsal, hol ijesztéssel hatottak rá, s magokkal vitték Domitianushoz. Ez mindig készen a színlelésre, kevély állásba helyezkedve hallgatta a lemondó kérelmét, s midőn beleegyezett, engedte, hogy még köszönetét is mondjon érte, s nem pirult el az ilyen kegynek gyalázatossága miatt.
De a proconsuloknak utalványoztatni szokott fizetést, a mit ő maga többeknek engedélyezett, Agricolának nem adta meg, akár sértődésből, hogy nem kérte, akár bűnérzete miatt, mivel kerülni akarta azt a látszatot, hogy pénzen vette, a mit maga tiltott meg. Sajátsága az emberi jellemnek, hogy gyűlöljük azt, a kit megbántottunk; Domitianusnak azonban hirtelen haragra hajló, s minél zárkózottabb, annál engesztelhetetlenebb lelkét mégis enyhébbre hangolta Agricola az ő igény télén és eszélyes magaviseletével, mivel makacssággal és szabad szellemének üres fitogtatásával nem keltett föltűnést s nem hívta ki maga ellen a végzetet. Tudják meg azok, kiknek szokásuk mindent csudáló magasztalással illetni, a mi a törvény ellen követtetik el, hogy a rossz fejedelem alatt is lehetnek jeles férfiak, s hogy az engedelmesség és önmegtartóztatás, ha tevékenységgel és erős jellemmel párosul, többet ér azok dicsőségénél, a kik oly sokan dacosan viselkedve, de az államnak minden haszna nélkül, fényes halállal váltak híresekké.

43. Élete vége nekünk gyászos, barátainak fájdalmas, még a távolabb állóknál s idegeneknél is részvétet keltett. Az utcai tömeg és ez a közönyös nép is csődült házához s a köztereken meg a társaskörökben róla beszéltek; és Agricola halálát hallva, nem volt senki, a ki örvendett rajta, vagy hamar elfelejtette volna. Növelte az általános bánatot az az állandóvá lett hír, hogy méreggel ölték meg; de családja tagjai semmi olyast nem tapasztaltak, hogy ezt megerősíteni merném. Egyébiránt betegsége egész ideje alatt sűrűbben jöttek hozzá a legfőbb császári hivatalnokok s a legmeghittebb orvosok, mint az udvarnak szokása, mely hírvivők által tesz látogatásokat; már akár érdeklődésből, akár kémkedésből történt ez.
Ismeretes az is, hogy az utolsó napon haldoklásának pillanatait is fölállított futárok tudatták, és senki sem hitte, hogy annyira sietnének a hírrel, ha a császár szomorú szívvel hallaná. A fájdalom külszínét azonban magatartásában s tekintetében mégis mutatta, mivel most már nem volt oka a gyűlöletre s különben is könnyebben tudta titkolni örömét, mint aggodalmát. Tudjuk azt is, hogy mikor elolvasta Agricolának végrendeletét, melyben kedves felesége és szerető leánya mellett Domitianust társörökössé tette, örült ennek, mint a tiszteletnyilvánítás bizonyítékának. Annyira elvakítja és elrontja elméjét a folytonos hízelgés, hogy nem tudta, hogy egy jó családapa csak gonosz fejedelmet nevezhet örökösévé.

44. Született Agricola Caius Caesar harmadszori consulsága alatt, június idusán, meghalt ötvennégy éves korában, Szeptember kalendája előtt tíz nappal, mikor Collega és Priscus voltak consulok. Hogy ha az utókor kűlsejéről is óhajt valamit tudni: inkább kellemes, mint tekintélyes megjelenésű volt; semmi komorság vagy ijesztő nem volt tekintetében; arcán nyájasság ömlött el; könnyen lehetett jó embernek tartani, nagynak szívesen. És ámbár erőteljes férfikorának közepén ragadtatott ki az élők sorából, a dicsőséget illetőleg mégis hosszúra nyúlt pályája. Egyrészről ugyanis azt az igazi boldogságot, mely az erényekben fekszik, élvezte; másrészről mint volt consulnak s diadalmi dísszel kitüntetett embernek mit adhatott volna még többet a szerencse? Túlságos gazdagságra nem vágyott; jelentékeny vagyont juttatott neki a sors.
Leánya és felesége túlélvén őt, még szerencsésnek is volt mondható, hogy csorbítatlan méltóságban, virágzó hírnév birtokában, mikor még rokonságát és barátainak körét nem érte baj, menekült a bekövetkezendő idők eseményei elől. Mert ha nem adatott neki a mostani boldog korszak virradatát megérnie s Traianust császárul látnia, a mit velünk való beszélgetéseiben sejtelemmel és óhajtással előre megjósolt: viszont korai halálában megvolt az a nagy vigasztalása, hogy kikerülte azt az utolsó időt, mikor Domitianus már nem időközönként és szüneteket tartva, hanem folyvást s úgyszólván szakadatlan kínzással merítette ki az állam életerejét.

45. Nem látta Agricola az ostromolt curiát, a fegyveresekkel megszállott tanácstermet s egyetlen csapással annyi consulságot viselt férfiúnak megöletését, annyi nemes hölgynek száműzetését és futását. Még Carus Metius akkor csak egy győzelméről volt ismeretes; Messalinus vészítélete csak az albai kastélyban harsogott. Massa Boebius is akkor még vádló helyett vádlott volt. De nemsokára mi senátorok saját kezeinkkel hurcoltuk börtönbe Helvidiust; minket töltött el szégyennel a Mauricus és Rusticus ellen elkövetett gazság látványa; rajtunk száradt Senecio ártatlan vére. Nero legalább félre fordította a szemét és csak parancsolta a bűntetteket, de nem gyönyörködött látásukban; Domitianus alatt fokozta nyomorúságunkat az is, hogy látnunk és láttatnunk kellett; midőn még sóhajtásainkat is följegyezték, midőn elegendő volt annyi embernek halálszínt festeni arcára az a kegyetlen tekintet és a vörösség, mellyel magát a szégyenpír ellen vértezte. Boldog vagy tehát Agricola, nemcsak életed fényes ragyogásával, hanem azért is, mert halálod alkalmas időben következett be.
Mint azok beszélik, a kik utolsó szavaidnak tanúi voltak: szilárd lélekkel és megnyugvással vártad végzetedet, mintha magad részéről ártatlanságot akarnál ajándékozni a fejedelemnek. De nekem s leányának az atyánk elköltözésén érzett keservünkön felül növeli bánatunkat az is, hogy betegágyánál ülnünk, a haldoklót ápolnunk, nézésével és ölelésével eltelnünk nem engedte a sors. Hallottuk volna legalább tanácsaid és szavaidat, hogy azokat mélyen szívünkbe véssük. Mienk a fájdalom, mienk a seb, hogy oly hosszú távollétünk körülményei miatt négy évvel hamarább vesztettünk el. Hiszen kétségtelenül minden bőven megvolt a tiszteletedre, jó atyánk, melletted lévén szerető hitvesed; de mégis kevesebb könnyel sirattak meg s utolsó pillanataidban vágyódva kerestek minket szemeid.

46. Ha mint a bölcsek mondják, van egy hely a dicsőültek lelkei számára, és ha a testtel együtt nem múlnak el a nagy szellemek, nyugodjál békében, s minket, a te családodat, a gyöngeszívű panaszkodástól és asszonyos jajgatástól hívj el a te erényeid szemlélésére, melyeket gyászolni és siratni nem szabad. Csodálással inkább és halhatatlan dicséretekkel, s ha természeti erőnk engedi, utánzással ápoljuk emlékedet; ez lesz az igazi tisztelet, ez lesz a hozzád legközelebb állók kegyelete. Azt kötöm szívére leányodnak és feleségednek is, hogy úgy tiszteljék az atya és a férj emlékét, hogy minden tetteit s mondását szemük előtt tartsák s lelkének inkább, mint testének alakját és képét öleljék keblükre.
Nem mintha ellenezni akarnám a szobrokat, melyek márványból vagy ércből alkottatnak; de valamint az emberek külsője, úgy a külső képei is gyarlók és múlandók; ellenben a szellem alakja örök, melyet nem voltmely idegen anyag és művészet, hanem saját erkölcseink által tarthatunk meg s fejezhetünk ki. A mit Agricolából szerettünk, a mit benne csodáltunk: az fennmaradt és fönn fog maradni az emberek lelkében, az idők örökkévalóságában, a történelem hírében. Mert sokakat a régiek közűi, mintha dicsőségük s nevük sem lett volna, a feledés homálya borít; de. Agricola, a kit én az utókornak megírtam és átadtam, mindenkor élni fog.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903