logo

XX September AD

Agricola élete (Vita Agricolae) I. rész

1. Jeles férfiak tetteit és jellemét az utóvilág számára megörökíteni, olyan régi szokás, melyet még a mi napjainkban sem mulaszt el ez a különben saját embereivel keveset törődő nemzedék, a mikor csak voltmely nagy és kiváló érdem legyőzte és túlszárnyalta a kis és nagy államokban egyaránt honos vétket, az irigységet meg az erkölcsi érték iránti elvakultságot. A régieknél azonban, valamint emlékezetre méltó tetteket véghez vinni könnyebb volt és bővebb tér nyílt rá: úgy viszont a legkitűnőbb elmék elfogultság és hírvágy nélkül, csupán a jó öntudat jutalma által vezették magukat, midőn az erénynek emléket akartak állítani. Sőt sokan saját maguk életét elbeszélni is inkább önérzetük kifejezésének, mint elbizakodottságnak tekintették. Egy Rutiliusnak és Scaurusnak sem szolgált az hitelességük rovására vagy kisebbségére. Mert az erényeket azon időkben szokták legtöbbre becsülni, mikor legkönnyebben születnek. De nekem most, midőn egy elhunyt ember életét szándékozom elmondani, mégis bocsánatot kellett kérnem, a mit különben nem vennék igénybe, ha amaz oly kegyetlen és a kiváló erkölcsi tulajdonokat üldöző idők ellen vádat akarnék emelni.

2. Olvassuk a múltak évkönyveiben, hogy midőn Arulenus Rusticus Paetus Thraseáról, Herennius Senecio Priscus Helvidiusról magasztalólag írtak: halálbüntetést szenvedtek ezért; és nemcsak a szerzők, hanem könyveik ellen is folyt az üldözés, három férfiból álló bíróságra bízva az a föladat, hogy e jeles szellemek műveit a gyűléstéren és fórumon megégessék. Azt hitték ugyanis, hogy azzal a tűzzel sikerűi a római nép szavát, a senatus szabadságát és az emberi nem lelkiismeretét elfojtaniuk, midőn azonfelül még kikergették a bölcselet tanítóit is, s minden nemes művészetet száműztek, hogy sehol semmi tisztesség ne álljon útjokban. Valóban nagy bizonyítékát adtuk türelmünknek; s valamint a régi kor látta a szabadság túlzásait, úgy szenvedtünk mi a szolgaság végleteiben, midőn a titkos kémkedés még a beszéd és hallás által való közlekedéstől is megfosztott bennünket. Emlékező tehetségünket is elvesztettük volna szavunkkal együtt, ha annyira hatalmunkban állna feledni, mint hallgatni.

3. Most végre fellélegzettünk. És ámbár mindjárt e boldog korszak kezdetén Nevra császár az előbb összeférhetetlennek hitt dolgokat, az egyeduralmat és a szabadságot, összeegyeztette; Nerva Traianus pedig napról napra szaporítja a jelen idők áldását, és a közbiztonság ma már nemcsak reményből és óhajtásból áll, hanem biztosítékot és testet is öltött: mindazonáltal az emberi gyarlóság természete szerint lassabban hatnak a gyógyító szerek, mint a bajok, s valamint testünk lassan növekszik, gyorsan elpusztul: úgy a tehetségeket s tudományos törekvéseket könnyebb elnyomni, mint azután életre kelteni. Mert észrevétlenül erőt vesz a lelken a tétlenség édes megszokása, s az eleinte gyűlöletes tunyálkodás végül kedvessé válik.
Hát még ha tizenöt esztendő alatt — nagy idő a halandó életben — sokan vesztek el véletlen esetek következtében, a legderekabbak pedig a fejedelem dühe által, és csak kevesen maradtunk fönn, túlélve, úgyszólván, nemcsak a többieket, hanem mi magunkat is, miután életünk közepéből annyi év esett ki, mely alatt ifjak öregségre, öregek csaknem az emberi kor végső határára némaságban jutottunk el. Mindamellett is nem sajnálom, hogy a korábbi szolgaságnak emlékezetét és jelen boldogságunk bizonyítékát, ha szinte egyszerű s művészietlen előadásban megírtam. Addig is ez a könyv, mely ipám Agricola tiszteletére van szánva, a kegyelet nyilvánulásánál fogva vagy dicséretre, vagy legalább elnézésre tart számot.

4. Gnaeus Julius Agricola Forum Julii régi és híres gyarmatvárosban született, s mindkét nagyapja császári tiszttartó ő volt, a mely méltóságot a lovagi rendűek szokták viselni. Atyja Julius Graecinus senatori rendű férfiú, szónoki s bölcseleti tanulmányairól volt ismeretes, és épen ebbeli kiválóságával vonta magára Caius Caesar haragját. Mert midőn annak fölszólítására, hogy Marcus Silanus ellen emeljen vádat, tagadólag válaszolt, halállal büntették. Anyja Julia Procilla ritka szűzies jellemű volt. Ennek kebelén s szerető ápolása közt növekedvén, gyermek és ifjúkorát a tisztességes tanulmányokkal való sokoldalú foglalkozásban töltötte. Távol tartja őt a bűnök csábjaitól saját magának jó és romlatlan természetén kívül az is, hogy már kis gyermekkorában lakó és tanuló-helye Massilia volt, mely városban a görög műveltség és a vidéki egyszerű élet szerencsés vegyületben van párosulva. Gyakran hallottam tőle beszélgetés közben, hogy ifjúsága kezdetén nagyobb vággyal feküdt volna a bölcselet tanulmányozásának, mint egy rómaihoz és senatorhoz illik, ha anyjának okossága szenvedélyes és égő vágyát nem mérsékli volt. Fennkölt és nagy rá-törő szelleme ugyanis több hévvel, mint óvatossággal vonzódott a nagy és fönséges dicsőség szépsége és eszménye felé. Csakhamar azonban csillapította őt a megfontolás és a kor, s megszerezte a bölcselettel való foglalkozásból azt, a mi legnehezebb: az önuralmat.

5. Első hadi kísérleteit Britanniában tette Svetonius Paulinus megelégedésére, ki éber és meggondolt hadvezér volt, s őt azzal tüntette ki, hogy maga mellett házában tartotta. És Agricola nem követte az oly fiatal tisztek példáját, a kik tribuni címük és tapasztalatlanságuk révén a tábori szolgálatot könnyelmű kicsapongásokra vagy henye mulatozásra és szabadságkérésre használják; hanem megismerte a tartományt, ismertté tette magát a seregben, tanult a tapasztaltaktól, követte a legderekabbakat, hányavetiségből nem vállalkozott valamire, félelemből nem ijedt vissza semmitől, s egyszerre előrelátó s erélyes tudott lenni. Soha még nem volt Britannia oly izgatott és kétséges állapotban, mint ekkor. Veteránjainkat agyonverték, gyarmatainkat fölgyújtották, hadcsapatainkat bekerítették; akkor még az életért kellett harcolni, csak azután a győzedelemért. És ha másnak terve szerint s vezetése alatt ment is végbe és az egész siker s a tartomány visszahódításának dicsősége a hadvezérre hárult: mégis ismeretet, gyakorlatot és ösztönt adtak azok az ifjú embernek, s megszállta lelkét a hadi dicsőség vágya, a mi háládatlan dolog oly időben, mikor a kitűnő egyének törekvését gyanúsan magyarázzák s nem kisebb veszély fenyegeti a szép hírnevet, mint a rosszat.

6. Innen visszaté a fővárosba, hogy állami szolgálatba lépjen, ott hitvestársul vette a fényes családból származó Domitia Decidianát, a mely házasság nagyra törekvésének előnyére s támogatására szolgált. Csudás egyetértésben is éltek; kölcsönös szeretet és egymás iránti előzékenység fűzte őket össze, a miben annál több érdeme van a jó feleségnek, a mennyivel ellenkező esetben nagyobb a hibája. A quaestori hivatalra való sorshúzás Ázsiát juttatta neki tartományúi, proconsuli főnökéül pedig Salvius Titianust. Egyik sem térítette el a becsület útjáról; ámbár a tartomány gazdag volt s alkalmat nyújtott a vétkes üzelmekre, a proconsul pedig mindenféle zsarolásra hajlandó lévén, a legnagyobb készséggel vásárolta volna meg a visszaélések kölcsönös elnézését. Szaporodott itt családja egy leánykával, pótlásul és egyszersmind vigaszul, mert egy korábban született fiát röviddel azelőtt elvesztette. Majd a quaestori és a néptribuni hivatal közt eső évet s magát a tribunusság évét is csöndes nyugalomban töltötte el, ismeri Nero uralkodásának jellegét, a mikor a tétlenség okosság számba ment.
Ugyanoly csöndes folyással telt el praetorsága is, mert igazságszolgáltató hatóság nem jutott neki; hivatalának lényegtelen tennivalóit, a közjátékok rendezését pedig a számító takarékosság és a bőség közt középúton haladva teljesíti, annyira kerülvén a pazarlást, a mily közel maradt az illendőséghez. Ezután Galbától a templomi kincsek fölkutatásával bízza meg, figyelmes utánjárással elérte azt, hogy az állam a Nero templomrablásán kívül semmi további kárt sem vallott.

7. A következő év súlyos csapással sújtotta szívét és családját. Midőn ugyanis Otho hajóhada szerte kalandozván, a Liguriához tartozó Intemelium vidékét ellenség módjára feldúlja, Agricola anyját mezei jószágán megölte, magát a jószágot, sőt atyai örökének egy részét is fölprédálta s épen ez volt az oka a gyilkosságnak is. Agricola tehát a temetésre oda utazik, ott érte Vespasianus császárrá kiáltatásának híre s ő is azonnal pártjára állott. Az új uralkodó helyett kezdetben Mucianus intézte a főváros ügyeit, mivel Domitianus még nagyon fiatal volt s atyjának magas állását csak rakoncátlankodásra tudta fölhasználni.
Mucianus azután az újoncozásra küldött s megbízatásában fedhetetlenül és serényen eljáró Agricolát a huszadik légiónak tette parancsnokává, mely vonakodva tette le a hűségesküt s előbbi parancsnoka szemlátomást lázadó szándékot táplált. Mert még consuli rangú parancsnokkal szemben is hatalmaskodó s félelmes volt ez a legio; annyival kevésbé bírt vele a praetori alvezér, nem tudni: rajta múlt-e a dolog, vagy katonáinak rossz szellemén? Így Agricola utódul s egyúttal megtorlásra szemeli ki, ritka önzetlenséggel úgy működött, mintha a katonaságot fegyelmezettnek találta volna, holott ő tette azzá.

8. Vettius Bolanus vezette akkor Britannia kormányát, kevesebb eréllyel, mint egy féktelen tartományban szükséges lett volna. Agricola mérsékelte a saját tetterejét s hevét, nehogy a főnököt háttérbe szorítsa, tud engedelmeskedni s megtanulván összeegyeztetni a hasznosat a tisztességessel. Nem sokkal azután Petilius Cerialis állott Britannia élére. Alatta tér nyílt a kitűnésre; eleinte azonban Cerialis csak a munkában, meg a veszélyekben, de később a dicsőségben is részt adott neki. Gyakran bízta rá kísérletképpen a hadsereg kisebb részének vezetését, olykor a sikerhez képest nagyobb haderőnek is állította élére. És Agricola a maga viselt dolgaival sohasem a maga hírét gyarapította, hanem mint segéd, az intézőre s vezérre hárította át a sikert. Ilyképpen a felsőbb parancs jeles végrehajtásával s az eredmény hirdetésében tanúsított szerénységével ment maradt az irigységtől, de a dicsőségben része volt.

9. Alvezéri állásáról visszatérve, fölvette őt a boldogult Vespasianus a patríciusok közé, s azután Aquitania tartománynak élére állította, a mi kiválólag fényes méltóság volt kormányzati tevékenységénél s a consulságra való kilátásnál fogva, melyre őt a császár kiszemelte. Sokan hiszik, hogy a katonai elmékben nincs meg a finomság, mivel a hadi jogszolgáltatás szorosan megszabott, tekintet nélkül való s többnyire gyorskezű lévén, nem fejti ki a polgári törvénykezés mesteri furfangjait. Agricola azonban az ő természetes okosságával könnyen és igazságosan tudott forgolódni a polgári ügyek igazgatásának terén is. Idejét megosztotta a hivatalos működés és a pihenés között. Midőn gyűlések és törvényszékek tartása vette igénybe, komoly, figyelmes, szigorú s gyakran könyörületes is volt; hivatalát végezvén, eltűnt belőle a hatalom személye. Ridegség, gőg és kapzsiság tőle távol maradt. És, ami legritkább, se barátságos viselkedése nem ártott tekintélyének, sem szigora közkedveltségének. Becsületességét s önzetlenségét említeni, megbántása lenne egy ily nemes férfiú jellemének.
Még a hírnevet sem kereste, melyre pedig a derék emberek is vágynak, erényeivel való tüntetés és mesterséges eszközök útján. Távol tartja magát a tiszttársaival való versengéstől, távol a tiszttartókkal való civódástól, úgy vélekedik, hogy győznie dicstelen, legyőznie pedig szégyenletes volna. Három évnél rövidebb ideig maradt ez állásban s közvetlenül a consulságra való kilátással hivatott vissza, s általános volt a föltevés, hogy Britanniát fogja tartományúi kapni; nem mintha maga beszélt volna erről, hanem mivel őt látták ez, állomásra legalkalmasabbnak. A közvélemény nem mindenkor téved, néha jól is ejti meg a választást. Mint consul jegyezte el velem szép reményű leányát s consulsága után hozzám adta. Mindjárt azután elfoglalta Britannia helytartóságát, felruházva azonkívül a főpapi méltósággal is.

10. Britannia földrajzi fekvését s népeit, miről már sok író emlékezett meg, nem gondosságomnak és képességemnek velők való összehasonlítása végett fogom előadni, hanem mivel ekkor fejeződött be meghódítása. így a miket előzőim, mint még tisztába nem hozott dolgokat, művészies színezéssel rajzoltak, én azokat a valóságnak megfelelő hűséggel fogom előadni. Britannia mindazon szigetek között, melyeket a rómaiak ismerete felölel, a legnagyobb; kiterjedését és földrajzi helyzetét illetőleg keletre Germania felé, nyugatra Hispania felé dől, déli irányban Galliára néz; északi vidékeit, semmi szárazföld nem feküdvén vele szemközt, a sivatag és nyílt tenger verdesi. Egész Britannia alakját a legjelesebb írók, a régibbek közűi Livius, az újabbak közűi Fabius Rusticus, egy hosszúkás tálhoz vagy bárdhoz hasonlították. Ilyen is az alakja, ha Caledoniát nem vesszük tekintetbe, s így az emberi fölfogás a részről az egészre vitte át a képet. De ha ezen a részen áthalad az ember, akkor e föld végső partján még egyelőre ugró mérhetetlen és roppant terület nyúlik el vékonyan, mint az ék.
A legszélső tengernek ezt a partvidékét most hajózza először körül a római hajóraj, bizonyossá lett, hogy Britannia sziget, s egyúttal az eddig ismeretlen szigeteket is, melyeket Orkádoknak hívunk, föltalálta és meghódítja. Látták messziről Thulét is (de oda nem jutottak), mert csak idáig szólt a parancs, s a tél is közeledett. Mondják, hogy ott a sűrű s nehezen hajózható tengert még a szelek sem igen tudják fölkavarni; azt hiszem azért, mivel ritkábbak ott a szárazok és hegyek, melyek a viharokat szülni s táplálni szokták; de meg a szakadatlan tenger mély víztömege nehezebben is mozdul. Az óceán természetét egyébiránt, s dagályát és apályát kutatni, nem lehet föladata e munkának, és különben is sokan írtak már róla. Csak egyet adok hozzá, hogy sehol sincs a tengernek ily széles kiterjedése, sok áramlatot bocsát erre és arra, s nemcsak a part mellett dagad föl és apad le, hanem beomlik a szárazföld belsejébe, s kanyarogva még a hegyláncok és dombvidékek közé is beférkőzik, mint saját birodalmába.

11. Hogy Britanniát kezdetben milyen emberek lakták, őslakók-e vagy jövevények? mint a barbároknál lenni szokott, nem lehet meghatározni. Testük alkata különféle s ebből következtetéseket lehet vonni. Mert a Caledoniát lakóknak vörhenyes hajuk s tagbaszakadt termetük germán eredetre mutat. A silurok barna arca s többnyire göndör haj ok, valamint Hispániává! szemközt eső lakhelyük azt bizonyítja, hogy hiberek szálltak ide át hajdan és foglalták el e vidékeket. A gallokhoz legközelebb lakók hasonlítanak is ezekhez, vagy azért, mivel a vérrokonság hatása még folyvást érvényesül, vagy mivel az egymással szemközt előre nyúló vidékeken az éghajlat ugyan azonossága gyakorolt befolyást a testalkat egyformaságára. Általában véve azonban hihető, hogy gallok szállták meg a velők szomszédos szigetet.
Az ő szertartásukat s babonás hitüket találhatni itt is; nyelvük egymástól nem sokban különbözik; a veszély kihívásában ugyanazt a vakmerőséget mutatják, s ha helyt kellene állnak, ugyanoly gyáván térnek ki a baj elől. De a brittek mégis nagyobb szilajságot tanúsítanak, mivel őket a hosszú béke még nem puhította el. Mert tudjuk, hogy a gallok is vitézek voltak hajdan a harcban; de azután a nyugalommal együtt meglepte őket a tunyaság, elvesztvén szabadságukkal együtt hősiességüket is. így jártak a régebben meghódított brittek is, míg a többiek olyanok maradtak, a milyenek a gallok voltak egykor.

12. Hadi erejük a gyalogságban fekszik; némely törzsek szekéren is harcolnak. Az úr kocsiskodik, hűbéreseik harcolnak. Hajdan királyok alatt állottak; most egyes törzsfők között külön érdekeik szerint pártokra vannak oszolva. És ez erőteljes népekkel szemben mi sem hasznosabb reánk nézve, mint az, hogy egyetértőleg nem tudnak eljárni. Ritka, hogy két vagy három törzs szövetkezzék a közös veszedelem elhárítására; így egyenkint viselnek háborút s egymás után mind elbuknak.
Az éghajlat a gyakori eső és köd miatt kellemetlen; kemény hideg nincs. A nappalok tartama hosszabb, mint a mi földrajzi szélességünk alatt; az éjszaka világos és Britannia szélső részében oly rövid, hogy a naplemente és kelte közt csekély időkülönbség van. Azt állítják, hogy ha felhők nem födik el az eget, éjjel is látni a nap világát, mely nem megy le és nem kél föl, hanem a láthatár szélén halad körül. Ugyanis a föld szélső és lapos karimájának alacsony árnyéka nem okoz sötétséget, s az éj az ég és csillagok alá esik.
Az olajfán, szőlőn s melegebb tájakon teremni szokott növényeken kívül, alkalmas és termékeny a talaj a gabonafélékre; az érés hosszas, de a csírázás gyors; mind a két dolognak pedig ugyanazon egy oka van: a föld és a levegő bő nedvessége. Terem Britannia aranyat és ezüstöt s más fémeket is, jutalmul a győzőnek. Gyöngyöket is ad a tenger, csakhogy azok homályosak és ólomszínűek. Némelyek azt hiszik, hogy a gyöngyhalászokban nincs meg a kellő szakértelem; mert a Vörös Tengerben élő és lélegző állapotban szakítják le a gyöngycsigákat a sziklákról, Britanniában pedig úgy szedik össze, a mint partra vetődtek Én úgy hiszem, hogy inkább a gyöngyök minőségében, mint a mi nyereségvágyunkban kell keresni a hibát.

13. Maguk a britannok az újoncozást, adókat és a rájuk rótt állami szolgálmányokat elég készséggel viselik, ha nem párosul velők igazságtalanság. Ezt nehezen tűrik, mivel még csak annyira vannak meghódítva, hogy engedelmeskedjenek, de nemhogy rabszolgák gyanánt bánjanak velők. Az összes rómaiak között a dicsőült Julius volt az első, a ki Britanniába seregével behatolt; és ámbár a lakosokat szerencsés harccal megfélemlíti s a partvidéket elfoglalta: mégis azt lehet mondani, hogy az utódoknak csak megmutatta, nem adta át ezt a földet. Majd következtek a polgárháborúk, s a főemberek a köztársaság ellen fordították fegyvereiket, s azután a békében is hosszú feledés borította Britanniát. A boldogult Augustus elvből járt így el, Tiberius pedig mintegy az ő meghagyására.
Tudjuk, hogy Caius császár tervbe vette volna a Britanniába való bevonulást, ha ingatag elméje, változékony elhatározása és a Germania ellen indított roppant készületeinek dugába dőlte, ezt a szándékát is meg nem hiúsítják volt. Végre a boldogult Claudius megvalósította a tervet, midőn légiókat és segédseregeket szállított át oda, s Vespasianusnak is részt adott a hadjárat intézéséből, a mi e férfiú majdani fölemelkedésének kezdete volt. Népeket hódítottak meg, királyokat ejtettek foglyul, és a végzet ujjal mutatott Vespasianusra.

14. Első consuli helytartóul Aulus Plautius s azután Ostorius Scapula küldetett oda, mind a kettő jeles hadi férfiú; és Britannia legközelebbi része lassanként tartománnyá lett; azonkívül kiszolgált katonákból is telepítettek ott egy gyarmatot. Néhány néptörzset oda ajándékoztak Cogidumnus királynak (a ki egészen a mi emlékezetünkig meg is maradt hűségében), ősi és már rég bevett szokása lévén a római népnek, hogy az idegen nemzetek leigázására királyokat is használjon eszközül. Majd Didius Gallus tartotta meg azt, a mit elődjei szereztek, csak kevés erődítményt helyez előre, hogy azzal tiszti működésének jóhírét szaporítsa. Didiust nyomon követte Veranius, a ki még azon év lefolyása előtt meghalt. Utána Suetonius Paulinus szerencsésen vezette az ügyeket, a mennyiben több néptörzset leigázott s őrségekkel rakott körűi, melyekben bízván, betört Mona szigetére, honnan a lázadók segítséget kaptak volt, s ezzel védtelenül hagyta a maga hátát az esetleges támadás ellen.

15. A britannok ugyanis a helytartó távollétében elkezdték maguk közt a szolgaság bajait hánytorgatni, elmondák sérelmeiket, s azok magyarázgatása által tüzelték egymást, „hogy béketűréssel semmi egyebet nem lehet elérni, csak azt, hogy rájuk, mivel könnyen viselik, még súlyosabb terheket raknak. Hajdan mindig csak egy királyuk volt, most kettőt küldenek nyakukra, kik közűi egyik, a helytartó, vérükben, a másik, a procurator, javaikban dúskálkodik. Elöljáróiknak viszálykodása egyenlően vészhozó rájuk, az alattvalókra nézve; mert egyiknek a centuriói, a másiknak szolgái követnek el rajtok erőszakot s gyalázatosságokat. Semmi sincs biztosítva kapzsiságuk s kéjvágyuk ellen.
A csatában a bátrabb az, kinek a zsákmány jut; most pedig a többnyire gyávák és tehetetlenek rabolják ki az ő házaikat, hurcolják el fiaikat, újoncokat szednek, mintha ők a hazáért már meg sem tudnának halni. Mert milyen kevés katona jött át ide, ha a brittek számba veszik magokat? Úgy rázták le a germánok is a római jármot; pedig csak egy folyó, nem tenger védelmezte őket. Nekik hazájuk, hitveseik, szülőik jóléte, a rómaiaknak csak pénzvágyuk és fényűző életuk függ a háború kimenetelétől. Meg fognak azok hátrálni, a hogy a dicsőült Julius is visszavonult; csak ők legyenek vitézségben hasonlók őseikhez. És egy vagy két ütközet kimenetele ne csüggessze el őket. A rómaiak több hévvel támadnak, de a nagyobb kitartás az elnyomottaknál szokott lenni. Már a britteken az istenek is könyörülnek, midőn a római vezért messze földön s a sereget egy másik szigeten lekötözve tartják; már ők maguk, a mi a legnehezebb volt, tanácskoznak sorsuk felől. S végre is veszélyesebb, ha ilyen tervezgetésen rajta kapják őket, mintha bátran hozzálátnak a dologhoz."

16. Ezen és ilyféle szavakkal biztatva egymást, Boudiccának, egy királyi vérből származott nőnek vezérlete alatt (mert a főhatalomnál nem tekintenek a nemi különbségre), mindnyájan megkezdték a háborút, és az erődökben szétszórtan tanyázó katonáinkat megrohanva és az őrhelyeket megostromolva, betörtek a gyarmatba is, mint a szolgaság székhelyére, hol a barbároknál szokásos kegyetlenségnek mindenféle nemét gyakorolta a győztesek bosszúja. Úgyhogy, ha Paulinus, megtudván a tartomány lázadását, gyorsan segítségre nem siet, Britannia elveszett volna reánk nézve.
Egyetlen csata kimenetele egyáltalában nem is terelte őket vissza a régi engedelmességre, mert még sokan maradtak fegyverben, a kiket a lázadás bűntudata és a helytartótól való félelem nyugtalanított, tart tőle, hogy a különben derék férfi szigorúan fogja a magán és seregén ejtett sérelmet megboszulni, ha megadják magokat. Tehát Petronius Turpilianus küldetett helyébe, a ki szelídebb jellemű s az ellenség bűntettei által érintetlen s azért a bűnbánók iránt könnyebben engesztelhető lévén, visszaállította a nyugalmat, de azontúl nem is kezdett semmi új vállalatba, s Trebellius Maximusnak adta át a tartományt. Trebellius, a ki még tétlenebb volt és semmi hadi jártassággal nem bírt, kormányzatának szelídségével tudta a tartomány nyugalmát megőrizni.
Már a barbárok is megtanulták elnézéssel lenni a nekik jóleső bűnök iránt; a polgári háborúk közbejövetele pedig elegendő mentségül szolgált a semmittevésre. De csakhamar lázongásokkal gyűlt meg a baja, midőn a hadjáratokhoz szokott katonaság a béke alatt féktelenkedni kezdett. Trebellius a hadsereg haragja elől futással és elrejtőzéssel menekül, dicstelen és megalázott helyzetbe jutott, s ezentúl csak kegyelemből viselte még a parancsnokságot; s a hadsereg a fegyelmezetlenséget, a vezér az életet mintegy kölcsönös alkuban kiköti magának, a lázadás vér nélkül megszűnt. Vettius Bolanus sem kormányozta szigorral Britanniát, mivel a polgári háborúk még mindegyre folytak. Az ellenséggel szemben ugyanaz a tétlenség, a táborban ugyanolyan kicsapongás folyt tovább is, azzal a különbséggel, hogy a becsületes Bolanus, ki semmi bűnnel nem tette magát gyűlöletessé, tekintély helyett közkedveltséget szerzett magának.

17. De midőn Vespasianus a világ többi részével együtt Britanniát is megszerezte, nagy hadvezérek állottak elő, kitűnők voltak a seregek, fogyott az ellenség reménye. Mindjárt Petilius Cerialis félelmet gerjesztett, megtámadja a brigántok törzsét, mely az egész tartományban a legszámosabbnak tartják. Sok és olykor véres csatát vívott, és a brigántok földének nagy részén győzelemmel, vagy legalább fegyverrel végig ment. Cerialis homályba is borította volna bármely más utódának tevékenységét s hírnevét; de Julius Frontinus ő utána is megfelelt föladatának; nagy ember, a mennyire akkor valaki lehetett; a silurok erős és harcias népét fegyverrel hódította meg, diadalmasan megbírkózván az ellenség vitézségén kívül a háború színterének nehézségeivel is.

18. Britanniát ily állapotban és a háborút ily helyzetben találta a már nyár derekán britt földre lépő Agricola, midőn egyrészről a katonák, már nem számítanak újabb hadjáratra, nyugalomnak adták magokat, másrészről pedig az ellenség várakozott a jó alkalomra. Nem sokkal az ő megérkezése előtt az ordovikok törzse a határain állomásozó egy lovascsapatot csaknem egészen megsemmisített, s ezen kezdemény izgalomba hozta az egész tartományt. A kik vágytak a háborúra: helyeselték a példát, s csak azt várták, hogy milyennek fogja mutatni magát az új főparancsnok. Ekkor Agricola, jóllehet a nyár már elmúlt, a hadcsapatok a tartományban szétszórva tanyáztak, maga a katonaság is ez évben már pihenésre számított, a mi mind késleltető és akadályos dolog a háború megkezdésére, s ámbár sokan helyesebbnek vélték most csak vigyázni a gyanús vidékekre, mégis elhatározta, hogy szembeszáll a veszéllyel.
Összevonta tehát a légiók egyes csapatait és a segédhadak kis részét, s mivel az ordovikok a síkra leszállni nem mertek, ő maga a sereg élére áll, hogy a többieknek az egyenlő veszedelemben hasonló bátorságuk legyen, a hegyekbe vezette hadait. Miután csaknem az egész törzset lekaszaboltatta, tudván, hogy az ellenségre gyakorolt benyomást föl kell használni, és hogy az első sikerek terjesztik tovább a félelmet: föltette magában, hogy Mona szigetét, melynek meghódításával, mint föntebb említők, Paulinus az egész Britannia lázadása miatt fölhagyni kényszerűit, hatalmába keríti. De, mint hirtelen fogamzott elhatározásoknál meg szokott esni: nem voltak hajói; a vezér esze és kitartása azonban legyőzte ez akadályt. A segédcsapatok válogatott embereit ugyanis, kik előtt a gázlók ismeretesek voltak, s hazájukban megszokták az úszást, mi mellett magokat, lovaikat kormányozni s fegyvereiket is kezelni tudták, minden poggyászt letétetve velők, oly váratlanul küldötte át a szigetre, hogy az ellenség, mely hajóhadra, hajókra és tengeren való átkelésre számított, rémületbe esett s elhitte, hogy semmi sem nehéz s legyőzhetetlen azoknak, kik így szállnak harcba.
Békét kértek tehát s megadták a szigetet; Agricola pedig dicsőségre és nagy hírnévre tett szert, mint a ki munkát és veszélyt keresett mindjárt, mikor a tartomány kormányára lépett, a mely időt mások magok-fitogtatásával és hódolatnyilvánítások fogadásával szokták eltölteni. De azért ő nem használta föl sikereit hiú kérkedésre, s nem nevezte a legyőzőitek megfékezését hadjáratnak vagy győzedelemnek; sőt a történtekről szóló tudósítást sem küldötte babérággal díszítve;28 ám épen saját hírének leplezésével növelte hírét; mert az emberek elképzelték, hogy mit várhatnak jövendőben attól, a ki ily nagy dolgokat lárma -nélkül tud végbe vinni.

19. Mivel pedig ismerte a tartomány hangulatát és mások tapasztalataiból tudta, hogy kevésre lehet menni fegyverrel, ha a hódítást igazságtalanság követi: elhatározta a lázongások okait kiirtani. Magán és övéin kezdve, először is saját háznépét tartotta korlátok közt, a mi sok embernek épen oly nehéz dolog, mint egy tartomány kormányzása. Szabadosai és szolgái által nem végzett hivatalos ügyet; közigazgatási szolgálatra katonákat nem alkalmazott személyes rokonszenvből vagy a centuriók pártfogása és kérése alapján, hanem azt tartotta, hogy a legderekabb emberből a leghívebb tisztviselő is lesz. Mindenről tudott, de nem mindenért fenyített; kisebb vétségekkel szemben elnézést gyakorolt, a nagyokra szigort alkalmazott; nem kívánt mindig büntetni, gyakran beérte a megbánással is; a tiszti közigazgatási állásokra inkább olyanokat helyezett, kikről tudta, hogy nem fognak hibázni, mint sem, hogy büntetnie kelljen, mikor már hibáztak.
A gabona és adók beszedését a közterhek egyenletesebbé tételével könnyítette, megszűnt mindazt, a mit a hivatalos közegek nyerészkedésből találtak ki, és a mi magánál az adónál is nehezebben volt tűrhető. Mert mintegy gúnyt űzve kényszerítették a népet, hogy bezárt csűrjei mellett üljön, a gabonát vásárolja és készpénzzel fizesse. Kerülő utakra és távol eső vidékekre utálták őket, úgy, hogy az egyes téli táborok mellett lakó törzsek is messzire levő és járatlan utakon elérhető helyekre szállították a gabonát, s így a mi mindenkinek kézügyében volt volna, egynéhány emberre nézve vált nyereséghajtó üzletté.

20. E visszaéléseket mindjárt az első évben megszünteti, kedvező véleményt teremtett a békés állapot iránt, melytől elődjeinek akár gondatlansága, akár türelmetlensége következtében, csak úgy féltek a bennszülöttek, mint a háborútól. De midőn beállott a nyár, összegyűjtve hadseregét, sokat forgolódott a csapatok közt; dicsérte a jó magaviseletűeket, megfékezte a rendetlenkedőket; a táborhelyeket maga választotta ki, a mocsaras vidékeket s erdőket személyesen előre kikutatta. E közben pedig nem hagyott nyugtot az ellenségnek, hanem hirtelen becsapásokkal pusztította; majd midőn eléggé megfélemlíti őket, ismét kíméletes bánásmóddal a béke előnyeit mutatja meg nekik. Mindezek következtében sok néptörzs, mely azon ideig függetlenségben élt, kezeseket ad, megszüntette az ellenségeskedést; Agricola pedig őrhelyekkel és erődökkel oly okszerűen és gondosan vette őket körül, hogy Britanniának egy újonnan meghódított része sem jött át soha azelőtt birtokunkba olyan kevés bajjal.

21. A rákövetkező tél idejét üdvös intézkedésekre fordította. Hogy ugyanis a szanaszét és műveletlen állapotban élő s épen azért a háborúra mindenkor kész embereket az élvezetek által szoktassa nyugalomra és békére: személyes rábeszéléssel buzdította, hivatalos úton támogatta őket, hogy templomokat, köztereket, házakat építsenek, a serényeket megdicséri, a resteket korholja. így a kitüntetésért való versengés pótolta a kényszert. A törzsfők fiait pedig már tudományos oktatásra fogta, és a brittek természetes eszét többre becsülte a gallok szorgalmánál; úgy, hogy a kik csak nemrég a római nyelvtől idegenkedtek, most az ékesszólás elsajátítására törekedtek. Mostantól fogva viseletűnk is divatba jött, s gyakorivá lett a tóga hordozása. Majd lassankint áttértek az élvek csábító eszközeire: oszlopcsarnokok, fürdők állítására, finom vendégségekre. És ezt a tapasztalatlanság művelődésének gondolta; holott csak a szolgaságnak volt egyik tényezője.

22. A hadjárat harmadik éve új népeket tárt föl, midőn a pusztító portyázást a Tanaus nevű mocsárterületig lakó törzsekre kiterjesztették; a mi az ellenséget oly nagy rémületbe ejti, hogy a különben borzasztó időjárással küszködő hadsereget nem merte háborgatni; sőt még erődítések elhelyezésére is maradt idejük. Megjegyezték a szakértők, hogy egy más vezér sem tudta több körültekintéssel kiválasztani az alkalmas helyeket; az Agricolától emelt váracsok közül egyet sem adtak föl s nem hagytak szökéssel cserben, sőt gyakori kicsapásokat tettek belőlük, mert az ostrom hosszas tartama esetére is egy évre való élelmiszerrel voltak ellátva, így aggodalom nélkül lehetett bennük a telet kihúzni; mindenki bízott a maga erejében; az ellenség pedig semmire sem megy, elcsüggedt, mivel megszokta eddig, hogy nyári veszteségeit téli sikereivel többnyire kipótolja; most pedig nyáron és télen egyaránt szorongatták.
Ami e sikerekből másoknak osztályrésze volt, azt Agricola sohasem tulajdonítja önzőleg magának; akár egy századparancsnok, akár egy csapatvezér, a maga tettének ő benne igazságos tanújára talált. Azt állítják némelyek róla, hogy a dorgálásban túlságosan keserű, s a milyen nyájas a jók iránt, ép oly rideg volt a rosszakkal szemben. Azonban nem volt haragtartó; rejtegetett s hallgatag bosszújától nem kellett tartani, mert nemesebbnek tartotta a nyílt sértést, mint a titkolt gyűlöletet.

23. A negyedik nyarat azon vidékek birtokának megerősítésére fordította, melyeket előbb futólag elfoglalt; és ha a hadsereg vitézsége és a római név dicsősége engedi volt, magában Britanniában már megtalálta volna a hódítás határát. Mert a Clota és Bodotria öblök, melyeket a két átellenes tenger hullámai nagyon közel hoznak egymáshoz, csak egy szűk földszoros által vannak elválasztva, melyet ekkor őrcsapatokkal rakott meg, s az azon innen eső összes terület római hatalom alá került, az ellenség pedig úgyszólván egy más szigetre volt átszorítva.

24. Hadjáratainak ötödik évében, mihelyt a hajózási időszak megnyílt, átkel a túlsó részbe, sűrű és szerencsés ütközetekben meggyőzte az ottani azon ideig ismeretlen népeket; Britanniának azt a részét pedig, mely Hiberniára néz, csapatokkal rakta meg, nem azért, mintha onnan támadástól tartott volna, hanem inkább számításból; mivel ugyanis Hibernia középütt feküvén Britannia és Hispania közt, és a galliai tenger felől is könnyen hozzáférhető
lévén, a római birodalom jelentékeny része közlekedésének nagy hasznú központjául szolgált. Területe Britanniával összehasonlítva kisebb, de a mi tengerünk szigeteit meghaladja. Földje s éghajlata, valamint a lakosok természete és életmódja nem sokkal különbözik Britanniától, előnyeire nézve. Révei és kikötői a kereskedők és üzérek által ismeretesekké lettek.
Agricola e földek egyik kiskirályát, ki belső lázadás következtében elűzetett, oltalmába fogadta s barátság színe alatt jövendő eshetőségek reményében magánál tartotta. Gyakran hallottam tőle, hogy egy légióval és némi segédcsapatokkal Hiberniát meg lehetne hódítani és birtokba venni, s hogy ez a Britanniára való tekintetből is hasznos lenne, ha mindenütt római fegyver uralkodnék, és a már alávetett britt népek szeme a túlsó parton sem látna szabadságot.