logo

XXIV Januarius AD

Tudomány és tudósok.

A latin és a görög irodalom.
Tudós iskolák.
Athén. Smyrna. Alexandria. Róma.




A császári udvar Augustus óta nagy befolyást gyakorolt a birodalomban a tudományos életre. Sürgős parancs volt minden római uralkodóra nézve az, hogy kora műveltségével rendelkezzék, s ezt mint Maecenas támogassa. Nem volt a világon sehol oly monarchia, a mely a tudományt többre becsülte volna, mint a római, s egy más uralkodói trón sem mutathat fel oly hosszú sorozatát a kiváló fejedelmeknek. Azonban az udvari kegy mégis megfosztotta a tudományt a szabad fejlődéstől. A censurát már Augustus és Tiberius alatt behozták, s a Flaviusok a philosophusokat, mint a monarchia ellenségeit, kiűzték Rómából. A császárok első századának zsarnoksága meddővé tette az irodalmat, s ez az is maradt mindaddig, míg Nerva a szellemeknek a szabadságot ismét vissza nem adta.

Traianusnál a fejedelmi Maecenásság s az udvartól függő tudós világ ismét felvirágzott. Épen különösen Hadrianus nagyra növelte azt. Ő maga, kiváló elméjű férfiú létére otthonos volt a tudományos és szépiradalom egész területén, úgy szintén a képzőművészet minden ágában is. Spartianus ezt mondja róla: „a philosophusok közül Epictetussal és Heliodorussal benső barátságban állott, és hogy valamennyit név szerint fel ne soroljam, nyelvtudósokkal, szónoklattanítókkal, zenészekkel, mérnökökkel, festőművészekkel és csillagjósokkal vette magát körül. Még azokat a tudósokat is ajándékokkal és kitüntetésekkel szokta elbocsátani, a kik a saját szakjukban gyarlóknak mutatkoztak”.
Ugyanezt az irányt követték az Antoninusok is. Hogy minő nevelésben részesült akkortájt egy fejedelmi sarjadék, azt a Verus példája mutatja. Ez az ifjú a grammatikából Scarustol vett oktatást, a kinek az atyja Hadrianusnak volt a tanítója. Hallgatta ezenkívül Appollonius, Celer, Caninius, Herodes Atticus szónoklat-tanítókat, Appollonius és Sextus bölcsészeket s a görög tanulmányokban Telephust, Hephaestiont és Harpokratest. S a fejedelmi tanulók és tanítóik között bizonyos viszony maradt fenn, a mely az iskolát folytatni látszott. Mutatja ezt Fronto levelezése az Antoninusokkal és a modor, a melyben Marcus Aurelius a saját tanítóiról beszél.

Hadrianus bizonyára a maga udvari tudósait nem egyszer csak szeszélyének a céltáblájául használta, a mely szeszély a zsarnoki önkény és az udvariasság szélsőségei között ingadozott; de azért a tudományokat istápolta mindenütt. S ha az igazi tudományosság nem bírt többé felvirágzani, ez nem az ő hibája volt. Az ő saját ízlése korának a terméke volt és szellemi áramlatok felett a leghatalmasabb uralkodók sem képesek uralkodni. Az irodalom, a melynek sohasem volt az előtt oly tág tere, mint a minő volt akkor a római birodalom, a tanítás és gondolat teljes szabadsága mellett Nerva óta hatalmas lendületet vehetett volna, ha belőle a teremtő erő már régen ki nem hamvadt volna. Szónoklat és nyelvészet uralkodott a második évszázadban, s ez nem volt képes többé sem klasszikus költőt, sem nagy prózaírót állítani elő.
Az encyklopaedikus mindentudóság volt az eredménye annak az időnek, a melyben a rómaiság világ-öntudattá szélesedett ki. A művészetekben a stílus-forma újjászületéséig haladt, de eszmei tartalom nélkül, s az irodalomban a régiekhez csak philologiai visszatérés mutatkozik teremtő gondolat nélkül. Ez az ósdias irány észrevehető volt már régóta s általában talán az ízlés megtévelyedése volt, s nem — mint Niebuhr hitte — annak a szükség-érzetnek a kifolyása, hogy a szegényedő latin nyelvet a régi klasszikusok szó-kincsével gazdagítsa. Már Augustus fellépett ez ellen a philologiai ósdiaskodás ellen, a melyet Tiberiusban is megrótt.
Hadrianus és az Antoninusok gyönyörködése a homályos és ódon szólásformákban általában a császárság rococo divatjaként tűnik fel. Spartianus azt állítja, hogy Hadrianus Catót Vergiliusnál. a Gracchusok korabeli Coelius Antipatert Sallustiusnál többre becsülte. S így Platót sem tisztelhette, és Antimachust, az alexandriai mesterkélt költészetnek a peloponnesusi háború korabeli előfutóját Homerus fölé kellett helyeznie.

Míg a latin irodalom iránti érdeklődés hanyatlott, a görög irodalom újabb lendületet vett és hellenek. nem latinok voltak amaz időszak legjobb tehetségei. A latin nyelvet homályba borította egy újra felvirágzó irodalom fénye, telve a declamatio minden csillogó pompájával, a mely Smyrna sophista-iskolájából indult ki." A latin nyelv a nyugatot és Afrikát csodálatos gyorsasággal meghódította, mint a törvénykezés és a közigazgatás nyelve fenntartotta az uralkodó nemzet előjogát a keleten is; de a hellenségnek nagyobb hatalma előtt meghátrált az irodalomban, sőt még az előkelő társaságban is.
A görög, mint a műveltség nyelve, épen abban a viszonyban állt a latinhoz, mint Nagy Frigyes idejében a francia a némethez, s a nyelveknek ez a viszonya régibb volt, mint maga a monarchia. Már Cato gáncsolta Albinust azért, mert római történetet görög nyelven írt. De azért Lucullus is csak görögül írta meg a marsus háború, valamint Cicero is a saját consulsága történetét; Claudius görögül irt tyrrheni és karthagói történeteket és Titus is görögül költött szomorú játékokat.
Aelianus, a praenestei sophista, a mint látszik, a Hadrianus kortársa, „Vegyes történetek" s „Az állatokról" cimü müveit szintén görög nyelven írta, s tökéletes görögnek tartották. Favorinus, a gall bölcsész, szenvedéllyel adta magát neki a hellen irodalomnak s Gellius a görög nyelvet a latinnak a rovására magasztalta, a mint hogy már korábban Lucretius is panaszkodott anyanyelvének szegénysége felett. Oly ítélet ez, a melyet az ifjabb Plinius is megerősített Arrius Antoninushoz intézett levelében, s Antoninus Piusnak ez a nagybátyja is tökéletes hellenista volt.
Maga Hadrianus különös kedvteléssel irt görögül, valamint utóda Marcus Aurelius is. S míg Suetonius és Apulejus mindkét nyelven írtak műveket, Fronto csak görögül irt. A Hadrianus kora bizonyára nem hozott létre a görögök közt sem több úttörő lángelmét, de azért bizonyos finomabb hellen világ-műveltséget árasztott szét az egész birodalomban.

Minden tekintélyesebb városban virágzottak az iskolák a műveltségnek egyik vagy másik, vagy mindkét nyelvén. S míg Róma a művészetek és tudományok világpolgárias központja volt, Smyrna, Alexandria és Athén a hellenség főfészkei gyanánt tündöklöttek. Hadrianus óta Athén ismét keresett egyeteme lett a bölcsészeinek és a szónoklatnak. Hallgató termei és könyvtárai, a melyeket ez a császár gyarapított, minden provinciából nagy számú hallgatókat és hírneves tanítókat vontak oda.

Innen özönlöttek aztán a sophisták a római birodalom minden tájéka felé s szerezték a pénzt és aratták a dicsőséget. Athénben a legelső nyilvános tanító az ünnepelt Lollianus volt Ephesusból. A sophista Hadrianus, a ki előbb Athénben, majd utóbb Kómában töltött be tanszéket, Marcus Aureliustól asztalt nyert az állam költségén, ünnepélyes alkalmak előfordultával elölülő volt, továbbá adómentességet, papi és egyéb kitüntetéseket élvezett. Theodotus volt az athéni ifjúság első tanítója, a ki a császártól 10,000 drachma fizetést húzott.

Majdnem fényesebben ragyogott még Athénnél is Smyrna, a jóniai sophista-iskola főhelye. „Az egész Jónia, mondja Philostratus a Skopelianus életrajzában, gyülekezőhelye a legtudósabb férfiaknak, de a városok között Smyrna foglalja el az első helyet. Ő adja a hangot, mint a citera a többi hangszereknek." Itt tanított Polemon és nagy számú hallgatót vonzott ide. Más városok is, mint Tarsus, Antiochia, Berytus és Karthágó híres tanintézetekkel rendelkeztek, de virágzásuk csak a Hadrianus utáni korra esik.
Valamennyi várost túlragyogta Alexandria, a görög tudományosság szülő anyja. A birodalom majd minden országának az ifjúsága ide gyülekezett ennek világhírű gymnasiumaiba és azokba a könyvtárakba, a melyeket egykoron Zenodotus, Kallimachus, Eratostenes és Aristarchus rendeztek. Ezek közül a könyv-gyűjtemények közül az, a melyik a Museummal a Brucheionban volt egyesítve, Ptolomaeus Philadelphus nagyszerű alapítása, a tűz martalékává lett akkor, a midőn Caesar az aegyptusi hajóhadat a kikötőben megsemmisítette. Azután Cleopatra ezt a pergamumival pótolta, a melyet Antoniustól kapott ajándékba. Egy másik kisebb könyvtár a Serapeumban volt.

Az alexandriai iskola oly sokáig tartó fényt árasztott az egész műveit világra, a minőre később egyetlen egyetem sem volt többé képes, sem a scholasticus Paris, sem Bologna vagy Padua. Az első lagidák, Ptolemaeus Philadelphus és Euergetes alapításai, a könyvtár és a Museum köré gyűlt a hellenek sophistikája és encyclopaedikus tudákossága, miután a görög genius teremtő ereje már régen kimerült és a bölcsészeti, valamint az egzakt tudományok minden disciplinája évszázadokon keresztül, egészen az antikvilág enyészetéig, Alexandriában találta meg a megfelelő ápolást, habár időközönként való megszakításokkal is. Ott gyűjtötték össze és rendezték a klasszikus irodalom kincseit, ott javították ki a megrongált kéziratokat s szövegüket ott magyarázták meg. A Museum bizonyára maga, a melynek pompás márvány csarnokai a Múzsák templomával együtt a régi királyi vár körletében diszlettek, nem volt tulajdonkénem tanintézet, hanem inkább a tudósok gyülekező helye, a akik közül többen az állam terhére eltartásban és díjazásban részesültek. Aegyptus főpapját, a ki ennek az ellátást biztosító akadémiai intézetnek az élén állt, a római uralom előtt a királyok választották, ekkor pedig a császárok nevezték ki. A régi Museumhoz a tudós Claudius új intézetet csatolt, a Claudiumot, a professzorok azonban az imperatori hiúság zsoldosaivá lettek.

Hadrianus is megerősítette ennek a tiszteletre méltó intézetnek a kiváltságait. Mivel pedig még mindig a legnagyobb kitüntetésnek tekintették tudósra vagy költőre nézve, ha ennek a tagja lehetett, s a kinevezés császári kegytől függött, holmi visszaélést könnyen űzhettek vele. Hadrianus azonban aligha volt az első uralkodó, a ki a museumi állásokat henye-hivatalok (sine curák) gyanánt idegen, nem ott élő egyéneknek osztogatta, mint Polemonnak, a smymai sophistának és a miletusi Dionvsosnak. Sőt a mi több, egy középszerű lant-pengetőt. Pankratest is kinevezte az akadémia tagjává. Ez valószínűleg oda való születésű volt; de az mélyen sérthette az aegyptusiak nemzeti érzületét, hogy Hadrianus a Museum elnökévé, következésképen Aegyptus főpapjává egy rómait nevezett ki. Julius Vestinust, a ki neki titkára és a római könyvtárnak főnöke volt.

Az alexandriai iskolának egyik történetírója a Museum hanyatlását helytelenül tulajdonítja a Hadrianus kegyével való visszaélésnek az állások betöltése körül s az a gyámolítás is, a melyben ugyanő Róma és Athén, sőt egyéb városok tanintézeteit is részesítette, szintén alig csökkenthétté a már vénhedő intézmény jelentőségét, mert már a Flaviusok alatt annyira tönkre volt silányodva, hogy Dió Chrysostomus szerint ez az intézet névleg igen, de tényleg nem Museum már.
A tudós társaság különben Caracalláig, Alexandria borzasztó tönkre tevőjéig állt fenn, a ki ezt feloszlatta. Visszaállították ugyan, de régi jelentőségét nem tudta többé visszanyerni. Majd a 389. évben a híres könyvtárt a pompás Serapeionnal együtt szétrombolta a keresztyének fanatizmusa.

Ami Rómát illeti, ez a világ-város akkor a tudósok egyetemes vásártere és a rengeteg könyv-világnak árúhelye volt. A római könyvtárak, a mióta Lucullus az első nyilvános könyvgyűjteményt megalapította, folyton szaporodtak, úgy, hogy Róma ebben a tekintetben immár versenyezhetett Athénnel és Alexandriával. Sulla a maga ragadmányát, Apellikon könyvtárát Athénből Rómába hozta, Augustus pedig a palatiumi Apollo templomában és Octavia oszlopcsarnokában alapított nagyszerű könyvtárakat. Tiberius a Capitoliumon, Vespasianus a Béke templomában szervezett egyet-egyet, sőt még Domitianus is gazdagította a római könyvtárakat azokkal a másolatokkal, a melyeket Alexandriában készíttetett. Végül Traianus az Ulpius-féle könyvtárat alapította.
Hadrianus a saját magán használatára tiburi villájában helyezett el egy könyvgyűjteményt; volt neki még ily gyűjteménye Antiumban is. Egy harmadik az ő hírneves tanintézetével. az Atheneummal kapcsolatban állt fenn. Róma tehát minden egyéb előnyök mellett a könyveknek valódi kincstárával kínálkozhatott a tudósoknak.
A Flaviusok kora valósággal az ő aranykoruk volt, egyes egyedül a bölcsészeknek a kivételével, a kiket a cynikusok szabad szelleme által megbántott Vespasianus, s utána még egyszer Domitianus száműzött. Ezek tömegesen tértek vissza. Szónoklat-tanítók, bölcsészek, paedagogusok mintegy népvándorlásban özönlöttek Rómába szerencsét próbálni. Midőn Apollonius bölcsész tanítványai kíséretében Athénből Róma felé hajón tengerre szállt, az Athéni Demonax ezt egy Argo-hajóshoz hasonlította. a ki az aranygyapjú elhozására megy.

Már Vespasianus megvetette az alapját egy római tan-intézetnek. a hol első sorban a görög és latin szónoklat részére szervezett a császári kincstárból 5000 aranytallérral díjazott tanszékeket. Ezt az intézetet bővítette ki s nevezte el Atlienaeumnak Hadrianus. Ő ezt, mint már a neve is gyaníttatja, arra jelölte ki, hogy különösen a görög irodalmat művelje, a nélkül azonban, hogy belőle a latin ki volna zárva. A beszéd művészetének tanszéke itt is, mint Athénben „Thronos “ nevet viselt.
Az Athenaeum oly tágas termekkel rendelkezett, hogy később a tanács olykor üléseket tarthatott bene. Szónoklattanítók és bölcsészek tartottak itt előadásokat s költők álltak ki versenyre. Hadrianusnak ez az intézete a Symmachus idejéig fennállt; azért a második századtól kezdve Róma egyeteme gyanánt tekinthető.

A birodalom számos tanintézete, a melyeket a császár, a város-községek, sőt magánosok is alapítottak és istápoltak, általános műveltséget és nagy számú tudós kart teremtett. Ez utóbbihoz annál jobban tolultak, mivel Vespasianus és Hadrianus rendeletéi értelmében a városi terhek s hivatalnokoskodás alól a szónoklat-tanítók, bölcsészek, philologusok, sőt az orvosok is mentesítve voltak, Hogy a könyvbúvárlat minő mértéket öltött, az látható Gelliusnál, a ki „Attikai Ejjelezéseit“ a 150. év körül írta. Ö igazi tüköré a saját kora tudományosságának, s régiségtani ismeretek és fogalommeghatározások által különben értékes műve tele van a leghétköznapibb dolgokkal. Azt, hogy miképpen jutott ehhez a sok lim-lomhoz, egyenesen maga beszéli el. Megvesz minden régi könyvet, a melyhez csak hozzáférhet, s kivonatokat készít belőle.

A tudósok az utcákon őgyelegtek, mint a kolduló barátok a középkorban. Szavalok (declamatorok) és szónokok nyilvános téreken hallgattatták magukat és a mesterek (magisterek) a könyves bódék előtt ácsorogtak, a hol tele torokkal kinálgatták magukat ennek vagy annak a könyvnek a magyarázásához; mert az idő, a mely szellemben oly szegénynyé lett, a tekintélyt és régiséget uralta.
A phrasisok nagy készletével igyekeztek a költők egy-egy helyét vagy régi történelmi tényeket megvilágítani; előkutattak egy szokatlan kifejezést vagy homályos idő-használatot, a melynél a történelmi és philologiai ismeretek előtárásával tündökölhettek. Az, hogy az ismeret-anyaghoz ily könnyen hozzá lehetett férkőzni, a középszerű tehetségeknek egész légióját hozta mozgalomba, a mely tudásával akart érvényesülni; mert nem lehetett mindenki Herodes Atticus vagy Favorinus, hogy tudóssága kiváltságaiból igazi hasznot húzhasson. S nem mindenki választhatta az ipar vagy művészet helyett oly joggal a tudományt élte hivatásául, mint Lucianus, a kinek ifjúsága álmaiban megjelent Minerva, a ki eléje varázsolta azokat a kincseket, díszes állásokat, rangot és dicsőséget, a melyek az ő ifjaira az életben várnak.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza