logo

XXII Januarius AD

Szépirodalom. Hadrianus, mint költő

Florus.
Latin költők.
Görög1 költők.
Pankrates. Mesomedes. Halikarnassusi Dionysius, a zeneművész.
Hadrianus görög epigrammái.
Phlegon. Artemidorus és álmoskönyvei.
Az arany szamár című regény.




A rómaiak megbágyadt költői ihletének utolsó hullámverése csak a Hadrianus koráig ért. Statiussal, Martialissal és Juvenalissal kihamvadt a római nemzet költői tüze. Juvenalis, a kinek életsorsa a vége felé homályba borult, még Hadrianus alatt szatírákat irt. Ezek közül a hetediknek a bevezetésében ez a császár értendő a fejedelem alatt, a kibe a múzsák egyetlen reménységüket helyezik. Ez az uralkodó a költőknek és fűzfa-poétáknak a pénzt, a mely után áhítoztak, tele kézzel szórta, csak a múzsák adományaival nem tudta őket megajándékozni. Sem a görög, sem a latin irodalom nem volt képes többé a magasabb költő műfajokban valami lángeszű alkotást létre hozni.

Hadrianus is megpróbálkozott a műkedvelői verseléssel, mint majd minden császár és előkelő férfi Rómában. Irt szerelmi verseket, továbbá hymnusokat Plotinához. A latin anthologia neki tulajdonít néhány epigrammot, a melyek közül egy sem szolgálna különös dicséretére valamely költőnek. Ezek között található Soranus sírverse, a ki bataviai lovasságával a Dunát merészen átusztatta; sőt van közöttük sírirat a császár kedvenc lova, Borysthenes számára is. Azonban kétes, vájjon tőle származnak-e ezek a versek, valamint az Amazonokra vonatkozó száraz epigramm is? Egészen valódiak csak azok az ismeretes versek, a melyeket P. Annius Florussal váltott. Úgy látszik, hogy a költőt felszólította, hogy északi útjában kísérje, de Florus a következő trochaeusi trimeterrel utasította vissza a megtiszteltetést:

Nem szeretnék császár lenni,
Tengereken átkelni, Scytha-fagytól dideregni.

Hadrianus így válaszolt:

Nem szeretnék Florus lenni, Rossz szakácsnak főztél enni,
Rossz korcsmákban kustorogni,
Szúnyogoktól csipkedtetni.

Spartianus ezeket a bohóságokat, a melyek bizonyára nem egyebek, mint borközi rögtönzések, feljegyzésre méltóknak találta, s nem lehet eléggé csodálkozni azon, hogy fennmaradtak.

Florus szellemes ember volt. Ilyennek mutatja latin művének a töredéke, a melyet arra az iskolai feladatra vonatkozó párbeszédhez irt, hogy vájjon Vergilius szónok volt-e, vagy költő? A saját életsorsából is szőtt bele részleteket. Származására nézve afrikai volt. Még gyermek volt, midőn Rómába ment, s mint költő lépett fel. De Domitianus a koszorút, a melyre a capitoliumi versenyen érdemessé tette magát, megtagadta tőle, hogy efféle díjat Afrikába jutni ne engedjen. A megsértett költő erre búcsút vesz Rómától, beutazza a tágas világot s Tarracóban letelepedik. Itt szónoki iskolát nyit s a templom ligetében történik ama párbeszéd égtük jelenete. Az egyik szereplő csodálkozását fejezi ki azon, hogy Florus a vidéken marad s nem megy vissza Rómába, a hol verseit szavalják s a fórumon híres „Dák diadala” tapsokat arat.
Azt nem tudjuk, vájjon ennek a költeménynek a tárgyát tényleg a Traianus szolgáltatták-e, vagy a Domitianus gyalázatos alkudozásai Decebállal, a melyet a tanács diadalmeneti kitüntetésekkel jutalmazott. Florust a Hadrianus uralkodása alatt ismét Rómában találjuk. Barátsági viszonyba léptek egymással; azonban a nyugtalan császárt azért nem akarta követni, mert a világon való ide-oda kóborlásba belefáradt. Az említett értékes töredék világot vet a költő romantikus csodadolgokkal átszőtt életére.
Életrajza tükre lehetne az akkori irodalom és a Hadrianus-féle udvari kör múzsa-kedvelésének. Csakhogy nem tudunk felőle semmi egyebet. A latin anthologiákban előforduló epigrammái azt mutatják, hogy ha Pegazusa a középszerűség színvonalán felül nem is emelkedett valami nagyon, a tehetséges költő hírnevére mégis igényt tarthatott.

A Hadrianus idejében, mint latin költők, ismeretesek voltak még a következők: alexandriai Orion, a ki görög létére, latin magasztaló költeményt (panegyricust) irt a császárra, továbbá Voconius, Julius Paulus és Anianus Faliscus, egy etruiai idill-író. Rómában szinte nyűzsgött a versfaragók sokasága minden időben. Az ifjú Plinius ezt írta egy ízben: „Ez az év temérdek költőt hozott létre; egész áprilisban nem múlt el egy nap sem, hogy valamelyik ne hallatta volna a hangját". Ugyanekkor panaszkodik a közönség részvétlenségén.
Számosabbaknak, a latinoknál különbeknek kellett a görög költőknek lenniük. Hírnévnek örvendettek: Euodos Rhodusból, Erycius Thessaliából, az alexandriai Pankrates, a ki Antinous megéneklésével museumi álláshoz jutott, s legkivált Mesomedes Kréta szigetéről. Ez a legutóbbi Hadrianusnak egyik felszabadított rabszolgája volt, s mint citerás udvari dalnok a császár kegyében oly magasan állt, mint egykor Menekrates a Néróéban. Ő is megénekelte Antinoust. Sajnos, hogy ezekből az Antinousra vonatkozó költeményekből egy sem maradt fenn. Anyaguk eléggé romantikus volt s még a mi időnkben is felhasználták nem egy regényhez. Felvilágosítást nyerhetnénk belőlük, hogy az ifjú sorsa, a kinek az alakját csak a képző művészet származtatta reánk, miképpen alakult az egykorú költők képzeletében, s hogy minő erkölcsi tanulságot merítettek ebből a tragikomédiából.
A császár többi udvaroncai is számos költeményt ajánlottak az istenített búnak. így a troasi Numenios rhetor is irt egy Antinousra vonatkozó vigasztaló beszédet. Hadrianus a Mesomedes Antinoidáját tartáspénzzel jutalmazta meg, a melyet Antoninus Pius később takarékosságból megvont tőle; de Caracalla emléket állított neki, s ez eléggé igazolja, hogy a citerás tehetségei nyomot hagytak korának emlékezetében. Mesomedestől két epigramm és a Nemesishez intézett himnusz tartotta fenn magát, a melyet Synesius az ötödik században még ismert. Mint az ének és citera mestere, sokszor győzött zenei versenyeken s a Hadrianus szívét megnyerte.

A császár a zenében is műkedvelősködött. Ezért kedvelte a halikarnassusi Aelius Dionysiust, a hírneves zenészt, a ki a zene történetét és elméletét írta meg, s nemzetség-nevét Hadrianustól vette át. Az bizonytalan, vájjon ennek tulajdonítható-e a Kalliopéhoz intézett hymnus, vagy más, hasonló nevű zeneművésznek. Ez a hymnus, a melyet ennek a múzsának ajánlottak, továbbá egy másik Helioshoz, s a fentebb említett hymnus Mesomedestől, ezek csupán azok az énekek, a melyek ó-görög hangjegyekkel reánk maradtak. Egy zenetörténet-író oly értékes régiségeknek nevezte ezeket, a melyek nem tekinthetők mértékadók gyanánt a görög zeneművészet virág-korához, s ezeket a hagyományos szólásformákból laposan összetákolt költeményeket ugyanezen korszak domborműveivel hasonlítja össze, a melyek hagyományos formákból vannak összeróva.

Hadrianus mind a két nyelvben annyira iskolázott philologus volt, hogy verselő képességével görög nyelven is kísérletet tett. Öt epigrammja maradt reánk; ezek között van a Traianus által Zeus Casiusnak felajánlott dák zsákmány áldozati felirata is. Egyik epigrammjában, a miből kiderül az, hogy Mesomedes művészetének szabályait összeállította. A Chron. Euseb. a 146. év alatt így jelöli őt: κιθ·αρωδικών νόμων μουσικός ποιητής-ban, a melyet Eroshoz intézett, arra kéri Hadrianus az aranyszájú Kypris fiát, a ki a helikoni Tespiaeben, Narcissus virágos kertjeiben lakozik, hogy fogadja kegyesen áldozati ajándékul egy medvének a bőrét, a melyet ő lóhátról ejtett el, s cserébe nem kér egyebet, mint Aphrodite Urania kegyének egy lehelletét. E versezet kellemét csakis a görög szókincsből lehetett elrabolni.

Spartianus említi, hogy a császár „Libri Catachannae“ cím alatt egy felette homályos könyvet is irt. Ez, amint látszik, Antimachus szatíráinak az utánzata volt, csupa csoda-dolgokkal tele. Hadrianusról a háta mögött mondták azt is, hogy Homerus dicsőségét az elavult eposznak, Thebaisnak a szerzőjével el akarta volna homályosítani, s Ízlésének ez az iránya is csak irigységének talajdonítandó, a mellyel nem csak az élők, hanem még a holtak érdemeit is kisebbíteni igyekezett. Az ő korában írta az alexandriai Chaennus, a Hephaestion fia Antihomerusát, 24. énekben, a mi eléggé bizonyítja az akkori grammatikusok iskoláiban az ítélet félszegségét.

A Hadrianus korának költészete kevés anyagot szolgáltat az irodalomtörténet írójának; de ez az ekkori iratok bizonyos fajtáját az évszázad sötét oldalának tanulságaként tekintheti. A daemon-történetek alkotják ezt a műfajt, a mely azután átmegy a meseszerű és szatirázó regénybe. Phlegon „Csodás történeteket" irt. a melyekben a legképtelenebb kisértet-historiákat adja elő, a többek közt azt is, a mely Göthe „Korinthusi mennyasszonyának" szolgált forrásul. Mindezekben a mesékben nincs meg sem a hátborsóztató képzeleti tárgyaknak az ingere, sem valami rejtett erkölcsi tanulság becse.
Nagyon rikítók és ügyetlenül vannak kieszelve. Közönsége azonban nagy volt az efféle dolgoknak, mert a vallásrendszerek szétbomlása nagyra növelte a babonát s a császártól lefelé a rabszolgáig mindenki csak a mágiával, daemonologiával és astrologiával foglalkozott. Erről a misztikus irányzatról tanúskodik az az igyekezet is, a mely szerint az álmot, mint a jövő megnyilatkozásának a forrását, tudományos szempontból is vizsgálódás tárgyává tették. Az álmok mindenhatóságában vakon hitt mindenki; így Galenus, a ki útmutatóul használta a gyógykezeléshez; így Pausanias, a ki egy álomnak engedelmeskedett, midőn az Eleusiniumról írt, s így végül Lucianus is, a ki egy álma ujjmutatását követi, a midőn szobrász helyett sophista lesz.

Már a berytusi Hermippus, Herennius Philonak egyik tanítványa, Traianus és Hadrianus alatt megírta az álmok történetét. Utóda Artemidorus Daldianus volt Ephesusból, a daemonokban vetett babonás hit főfészkéből. Oneirokrit ikonjának, az az álommagyarázó könyvének előszavában azzal dicsekszik, hogy a világot igaz és közhasznú művei ajándékozza meg, a melyben egybe van foglalva az egész görög irodalom, a mely az álmokra vonatkozik. S ez a tudós valósággal majdnem az egész életét országok és szigetek bejárására, szentelte, hogy munkájához anyagot gyűjtsön.

Mindenekelőtt az „Oneiros“ és „Enypnion“ közt állapítja meg a különbséget. Az előbbi a jövőt, az utóbbi pedig a jelent jósolja meg. Amaz az ébren létei alatt is hatást gyakorol a lélekre, ez utóbbi nem; mert felébredéskor megszűnik. Az első rendbeli álmok vagy szemléletiek. azaz olyanok, a melyek a saját tartalmukra vonatkoznak; mint például mikor valaki hajótörésről álmodik, a mely tényleg bekövetkezik; vagy képlegesek. Az ő elmélete szerint az Oneiros a léleknek száz alakú elváltozása, mozgása; olyas valami, a mi az öntudaton kívül esik s a mi által a lélek az emberrel kinyilatkoztatást közöl, nem engedve semmi időt, vagy bizonyos időt engedve neki arra, hogy a jövőbe lásson. A képleges álomkép többnyire szimpatikusan jelzi az eseményeket, így például: a fő az apát, a láb a rabszolgát jelenti, stb.
Ha valaki magáról épen a saját születését álmodja, ez szegény emberre nézve szerencsét jelent, mert egy gyermeknek csak kell legalább is élelmének és gyámjának lenni, gazdagra nézve azonban azt jelenti, hogy a vagyona feletti rendelkezés kisiklik a kezei közül. Sok esetben nincs éles ész híjával a megfejtés. Leginkább arra a viszonyra van alapítva, a melyben az álmodó az álomképhez áll. Nagy fej gazdagságot, kitüntetéseket, cserkoszorút jelent, természetesen csak akkor, ha ezek az álmodénak még nincsenek a birtokában, mert abban az esetben, ha rendelkezik velők, gondot jelent. Hosszú és jól fésült haj szerencsét, megfordítva szerencsétlenséget és gyászt jelent. Haj helyett gyapjú betegséget, nyírott fő veszedelmet jelent. Ha azt álmodja az ember, hogy fülében hangyák mászkálnak, ez csak a sophistára nézve jó, mert sok hallgatót jelent, minden más emberre nézve halált, mert a hangyák a földben tanyáznak. Oly nő, a ki nincs férjnél, ha azt álmodja, hogy szakálla nőtt, biztosan számíthat arra, hogy elveszik. Ha végre a vádlott azt álmodja, hogy lefejezik, nyugodtan alhat a hóhér miatt, mert egy fejet kétszer nem lehet leütni. Ily módon sorolja elő Artemidorus az összes álomképeket, a midőn a testi foglalkozásról a szellemire megy át az álomban, s azután a jelenségeknek egész külső világára.

Míg a Phlegon műveiben a kisértet-adomák csak szórakoztatásra szolgálnak, Artemidorus kísérletet tesz arra, hogy az álmot lélektanilag tárgyalja. A görög Lucianus és a latui Apulejus, épen ellenkező útra térve, a kísértetekben vetett hitet és a daemonologiát, habár teljesen sikertelenül, szatírával ostromolják. Az arany szamár regényének valódi szerzője Lucius Patrensis; Lucianus csak felkarolta s újból alkalmazta, végül pedig Apulejus, a ki Hadrianus uralkodásának közepe táján Madaurában, Afrikában született, utolsó szerzője volt ennek az Antoninusok korát tárgyazó sikamlós, de értékes erkölcs-rajznak. Ennek köszönheti az irodalom Ámor és Psyche meséjét, az ó-kor ez egyik legbájosabb költeményét, a mely ama regény mocsarából mint egy szem igaz gyöngy ragyog elő.
A léleknek ez a platói allegóriája, a mely a szenvedések tisztító tűzén át a mennyei üdvözülésig szárnyal, úgy tűnik elénk, mint a haldokló pogányság végbúcsúja, mint elősejtelme a keresztyénséghez való áttérésnek. Ámor és Psyche csoportjának sem képleges, sem márványban való megörökítése kimutathatólag nem fordul elő a második évszázad előtt a szarkofágokon.

A regények e korbeli tovább fejlesztéséről nincsenek bővebb értesüléseink. E korhoz tartozónak látszik még a syriai Jamblichus is, a kinek babyloni szerelmi történetkéiből (Rhodanes és Sinonis szerelmi regénye) Photius kivonatokat készített. Ennek, valamint más regényíróknak is, az élet-sorsa homályos. De az nem szenved kérdést sem, hogy egy egész e fajta irodalom semmisült meg, a melynek a szülő hazája bizonyosan Ephesus volt.1 Traianus hadjáratai újra megnyitották a keletet a képzelet előtt, s Hadrianus eme vonatkozásokat tovább fejlesztette. Ázsia, Görögország és Aegyptus szellemi körei általa egymással és a nyugottal is közelebbi érintkezésbe jutottak. Az egész világ úton volt.
A Hadrianus valóságos utazásaival karöltve jártak a regény képzeletbeli utazásai. S ezek nagy keletnek örvendhettek, mert Lucianus „Igaz történeteiben, gúnyjával ostromolja. A harmadik század kezdetén ezek a kalandos utazások fel vannak dolgozva a Philostratus híres vallástársadalmi irányregényében, a melyben a tyanai Apollonius, mint pogány Krisztus utazza be a világot. A pogányság hasztalan védekezett, hogy antik vallásának positiv tartalma bele ne olvadjon a romantikába; mert végbe ment ez minden irányban, nemcsak az atheisták iróniája, hanem az új-platonikusok és pythagoraeusok fantasztikus eszmetana által is.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza