logo

XXIV Januarius AD

Plutarchus. Arrianus. A byblosi Philo. Appianus. Phlegon.

Hadrianus emlékiratai.




E korszak írói közül csupán egynek az alakját ragyogja közül az emberszeretet enyhe fénye; ez Plutarchus, korának legegyetemesebb szelleme s Favorinus mellett legcsodáltabb írója. Müvei a világ-irodalomnak díszei még ma is.
Plutarchus az 50. év körül született abban a Chaeroneában, a hol a Filep elleni harcban Görögország szabadsága sírját lelte. Athénben tanult az Ammonius keze alatt, s ezután tekintélyes polgári viszonyok között szülő városában élt, a honnan utazásokat tett Hellásba és Aegyptusba. Vespasianus alatt meglátogatta Rómát is, a hol előadásokat tartott s baráti viszonyba lépett a legtekintélyesebb férfiakkal, nevezetesen C. Sosius Senecióval, a kinek párhuzamas életrajzaiból később többet ajánlott. Itt elsajátította a latin nyelvet is, bár fogyatékosan.

Miután Chaeroneába visszatért, innen többé nem is mozdult ki, hanem életét a múzsáknak és szülőhelye közjavának szentelte. Nincs ennek az ellenmondásokban oly gazdag korszaknak egyetlen egy egyénisége sem, aki az összhangzatos tökéletességnek és a szerény boldogságnak oly ragyogó példáját mutathatná fel, mint ő. Ellentéte Hadrianusnak. bölcsész-lélek, de antik szabású. A chaeroneabeliek papi hivatallal ruházták fel, egyszersmind papja volt még a delphibeli Apollónak és agonotheta a pythói játékokon. Traianus megadta neki a consuli méltóság tisztelet-jelvényeit, Hadrianus pedig, mármint aggastyánt, Görögország procuratorává nevezte ki. A műveit világ mindkét fele, Róma és Hellas egyaránt tisztelte őt. A 120. év körül, élete 70-dik évében halt meg Chaeroneában.

Plutarchus nagy számú iratai, a melyeknek nagy része megsemmisült, elterjedtek az egész világon. A mi belőlük megmaradt, az két részre oszlik, 23. életiratra, (ío: παράλληλο.) és az erkölcstani iratokra (ήθ-ιζά), a melyeknek a száma 83. Nem a lángész művei ezek, a mely a szellemi világban új ösvényeket tör, hanem csodálatos olvasottság alapján álló termékei a reflexiónak és az élettapasztalatoknak. A szónoki, nyelvészeti és humán tanulmányok, valamint a morál alkotják a Plutarchus iratainak fővonásait. A pogány világnak a szelíd életbölcselet segélyével emberiesebbé való tétele, a mely már a keresztyénséghez közeledik: ez a legsajátlagosabb Plutarchusban, s az, hogy valamint a régi népvallást, úgy a régi történelmet is eszményiesítette.
Értekezéseiben, a sophisták módszerének megfelelőig, a legkülönbözőbb tárgyakra kitér, akár csak egy szellemes tanulmányíró. Vizsgálódása tárgyává tesz tudományos kérdéseket épen úgy, mint kizárólag gyakorlatiakat, és életszabályokat állít fel úgy, a mint ezeket Epictetus kézikönyve s Marcus Aurelius elmélkedései tartalmazzák. így vannak elmélkedései az erényről és bűnről, az egykedvűségről, a szülői szerétéiről, a szószátyárságról, a kapzsiságról, továbbá az irigységről és gyűlöletről, a gyermek nevelésről; vannak a házasságra és egészségre vonatkozó életszabályokat tartalmazó értekezései, szól a Sorsról, a jósdák megszűnéséről, a hét bölcs lakomájáról, nők hőstetteiről, nevezetes királyok és hadvezérek velős mondásairól, szerelmi elbeszélések, politikai irányelvek, platói kutatások, Socrates geniusáról (talán daimonionjáról? Ford.) a világszellem keletkezéséről a Timaetisban, a stoikusok ellenmondásairól; vannak iratai Epicurus követői ellen, physikai vizsgálódásai, a hideg okáról, a Herodotus-féle irigységről, Isisről és Osirisről, s még számos egyébről. Plutarchus nem követett semmi határozott tanrendszert; ő is, mint Cicero, eclectikus volt.

Mindezeknek a tanulmányoknak csak a művelődéstörténeti búvárkodásra nézve van beesők; de párhuzamos életrajzai, a római és görög nevezetes embereknek ez a képcsarnoka, még ma is kézről kézre vándorol az egész világon a műveltek között. Halhatatlanságát egyes-egyedül ennek köszönheti; mert ezekkel egy irodalmi műfajt teremtett. Midőn a kis Chaeroneából Rómába megy, a birodalomnak ez a fővárosa megrázó hatást gyakorol reá. Ennek az emlékművei alatt, a melyek nem csak a helyi történelem szűk körére vonatkoznak, mint ama görögországiak, hanem hátterében ott van az egész világ, elbűvölten elmélkedésbe mélyed ama komor, rettenetes hatalmak felett, a melyek ily roppant fenséges államot tudtak létre hozni; s Rómának ezt a világuralmát az isteni gondviselés művének tekintette ez a mélyen vallásos férfiú. Itt teljesen megszabadult a görög hiúságnak attól az előítéletétől, a mely még rhetorikai értekezéseiben egyfelől a rómaiak szerencséjével, másfelől Nagy Sándor érdemeivel és szerencséjével szemben sugalmazta, a mely szerint a rómaiak nagyságukat nem vitézségüknek és belátásuknak, hanem a véletlen szerencsének köszönhették.

A görögöknek különben már Polybius óta állást kellett foglalniuk a rómaiak hatalmával szemben, a kik hazájukat leigázták és nyomorba taszították. Attól fogva ők, az emberiség legnemesebb törzsének az ivadékai, uraik és parancsolóik mellett éltek s nem maradt fenn egyéb nekik, mint ezeket törvényeseknek s a világuralomra érdemeseknek ismerni el, ha a szellemi felsőbbség kiváltságát a maguk számára megőrizték is.
Belső becsüknek ezt a tudatát első sorban is a hatalmas Róma adta vissza, a mely Görögország ideáljainak csodálattal adózott s előttük alázattal hajolt meg. Rómának minden államférfia, hadvezére és császára elismerte a görögszellem felsőbbségét, kezdve Flaminiuson, a Scipiókon és Cicerón, egészen a görög-barát Hadrianusig és Marcus Aureliusig.

Szerencsés gondolata volt Plutarchusnak, hogy az ókori kultur-világnak egymással párhúzamos két felét történelmi vonatkozásukban fogta fel és egymással kibékítőleg egyeztette össze. Életrajzainak egész sorozatában egyszerű, nyugodt tárgyilagossággal állította szembe egymással Róma és Hellas nemzeti jellemeit, s így alkotta meg a hősök könyvét. Plutarchus mellett, az ő méltó társaként, a még egészen antik görög, a bithyniai Ntkomediából való Flavius Amanus áll, a saját korának égjük legkimagaslóbb egyénisége. Még Marcus Aurelius alatt is élt; de igazi tevékenysége a Hadrianus korára esik, a kinek részére a Fekete tenger Periplusát szerkesztette. Azok közül a kevés számú görögök közül való volt, a kik a római állam magas hivatalos állásaiban alkalmazást nyertek.
Az athéni polgárjogon kívül elnyerte a rómait is, sőt senator és a 121-124. évek között consul is lett, majd Hadrianus utolsó éveiben Cappadocia helytartója volt. Egyformán derék államférfi volt és hadvezér, s ép oly derék történetíró volt, mint bölcsész. Már ezért is nem ok nélkül tartották második Xenophonnak. Előadás és stílus dolgában ezt a régi hellént vette mintaképül; így, mint Xenophon, ő is irt művet a vadászatról. Iratai gyakorlatias szellemű embernek mutatják, az előadás sophistikus színezete nélkül, de minden formai szépség híján is.

Ifjúságában élénken foglalkoztatta a nemes férfiasság legjobb nevelője, a stoikus bölcsészet. Epictetus tanítványai között ő volt a legkitűnőbb. Csak az ő közvetítésével ismerjük ennek a bölcsnek a tantételeit, a kinek az értekezéseit az Enchiridionban (kézi könyv) s a „nyolc könyv“-ben összegyűjtötte. Sajnos, hogy a mester beszédjei, tizenkét könyvben, úgyszintén életrajza is elvesztek.
A történelem jeles műveket köszön Arrianusnak, mindenek előtt azt, a mely Nagy Sándorról szól, a görögök e legnagyobb hőséről, a kiben a görög világra szóló nagyság tudata testet öltött. Traianus parthus háborúi ennek az emlékét nem rég újból felelevenítették. Amanus hét könyvet irt Nagy Sándor hadjáratairól, s hozzájok nyolcadik gyanánt az „Indika” címűt. Ezekhez forrásokul Nagy Sándor idejebeli iratokat használt, s épen ez teszi munkáját fontos történelmi forrássá s őt magát legelsővé Nagy Sándor azon életirói között, a kiknek a művei reánk maradtak.
Tíz könyve a Diadochok koráról, valamint tizenhét könyve a Traianus parthus háborúiról. fájdalom, elveszett. Hasonló sors érte azt a nyolc könyvre terjedő művét, a mely Bithynia történetét tárgyalta a mythosi időktől az utolsó Nikomedesig, a ki országát a rómaiaknak hagyományozta. Elveszett továbbá a syrakusai Dión és Timoleon története s végül az „Alanika“. Ehhez csatlakozik a „hadi rend az alanok ellen", a mely korunkra fennmaradt. „Taktikai művészetében" a fegyver-nemeket, a csapatok gyakorlatait, meneteléseit és vezényszavait írja meg a nem avatottak (laikusok) számára.

A katonai iratok akkor időszerűek voltak. Magának Hadrianusnak ugyan helytelenül tulajdonítanak egy had-tudományi értekezést „Epitedeuma" címmel; de az, hogy szenvedéllyel csüggött a sereg ügyein, ösztönül szolgált ily tárgyú művek létesítésére. Ezekhez az iratokhoz ugyan nehezen sorozható Aelianusnak tátikái elmélete, azé, a ki a második század első felében Rómában élt. De az Appollodorus híres műve az ostromlás művészetéről határozottan a Hadrianus megrendelésére készült.
Szép számmal voltak azok a görög írók is, a kik a világtörténelemmel, vagy Róma és az egyes országok történetével foglalkoztak. Müveik elpusztulása érzékeny veszteség. Suidas említést tesz Kephalaionról, a ki a világtörténelemnek Sinustól Nagy Sándorig terjedő részéről irt vázlatot jón dialektusban; továbbá argosi Jasonról, a ki Görögországról irt művet; az alexandriai Leander Nikanorról, s végül a herakleai Diogenesről, a ki földrajzíró is volt.
Herennius Philo, egy phoeniciai. Byblosból, harminc könyvet írt az államokról, s ezek nevezetes férfiairól, görögre fordította, kilenc könyvben, a Sanchuniathont, a melyből Eusebiusnál töredékek maradtak fenn, a mi különben nem zárja ki azt, hogy ezt az állítólagos phoeniciai müvet Philo meghamisította. Kriton, a macedóniai Pieriából, Hadrianusnak utazásaiban kísérője, Syrakusáról, Macedóniáról, Perzsiáról és Traianus dáciai háborújáról irt történelmi műveket.

Egy szerencsés véletlen megtartotta az alexandriai Appianus történelmi műveinek nagy részét, a ki Antoninus Pius alatt írta „Romaika“ cimü müvét. Róma történelmét néprajzi alapokon tárgyalja Augustusig huszonnégy könyvben, s az egyes országok sorsát addig az időig állítja szemeink elé, a midőn római provinciákká lettek. Ezek közül fennmaradt a pún, syriai, mithridatesi, hispaniai és illyr háború és a római polgár-háborúkról szóló öt könyv. A száraz, de haszna vehető mű Polybiusra támaszkodik, s ennek abban a nézetében, hogy Róma világuralma isteni rendelkezés műve, Plutarchusszal együtt Appianus is osztozik.
Hadrianusnak egy felszabadított rabszolgája, a trallesi Phlegon, chronologiai munkájával szerzett hírnevet. Ez a mű az olympiások szerint volt rendezve s a Hadrianus koráig terjedt. Csak töredékei maradtak fenn. Photius, a ki a tizenhat könyvre terjedő műből ötöt olvasott, azt mondja róla, hogy nyelve sem nem közös (κοινή), sem nem attikai; stílusa minden kellem nélkül való, s az egész munka részletességei miatt unalmas. E müvet különben Eusebius felhasználta, Plegon még Siciliának, Róma topográfiái nevezetességeinek és a római ünnepélyeknek leírását is adja. Mindezek a történelmi és régiségtani iratok meg-semmisültek. Ennek az írónak csak két jelentéktelen irata, a „Csodás történetek" és „A hosszú életű emberek" című maradt meg.

Phlegon annyira nagy kegyben állt Hadrianusnál, hogy ez a maga emlék-iratainak a szerkesztésével is őt bízta meg. Hadrianus tényleg megírta emlék-iratait, valamint Traianus is, s ezek, a Spartianus állítása szerint, a halhatatlanságra vágyó császárnak saját művei voltak, de a Phlegon neve alatt adta ki azokat, minden kétségen kívül görög nyelven.1 Hadrianus emlék-iratai, ha rendelkezhetnénk velők, ritka tehetségű császári történetíróval gazdagítanák az irodalmat, s némely tények elkerülhetetlen szépítgetése dacára e császár történetére nézve hiteles forrás-művek lehetnének. A római viszonyokra általában, de némely elődjének uralkodására is vetettek volna bizonyosan némi fényt Hadrianusnak ezen emlék-iratai? Életrajzát megírta több kortársa is. így a byblosi Philo is.
Mivel azonban ezek az életrajzok elvesztek, ismeretünk a császárság egyik legnevezetesebb korszakáról csak két compilator hézagos tudósításából meríthető, a kik a Hadrianus emlékiratait felhasználták, nevezetesen a Spartianuséból, a ki Diocletián alatt élt s a Dió Cassiuséból, a harmadik század első évtizedeiből, a kinek az értesítései különben csak a Xiphilinus kivonatában állnak rendelkezésünkre. Pótolhatatlan veszteség az is, hogy nem maradt fenn a Marius Maximus római története sem, a ki a Suetoniustól megkezdett császári életrajzok meg-írását folytatta s a második század végén és a harmadik elején írt. Spartianus és bizonyosan Aurelius Victor is Hadrianusnak azt az életrajzát használták fel, a melyet ez irt meg.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza