logo

XXII Januarius AD

Peregrinus Proteus.

A cinikus irány torzképét Peregrinus Proteusban rajzolta meg Lucianus. a ki a bölcsészkedő szédelgőt teszi benne nevetségessé; de még egyszersmind e kalandor történetével a Hadrianus korának erkölcsi állapotára is világot vet. Ez a cinikus. Peregrinus Proteus a mysiai Parionban született a második század elején. Nyughatatlan vándorlási hajlamból, a mely, úgy látszik, az akkori emberek általános jellemvonása volt, de egyszersmind tudásvágyból is, mint maga Hadrianus, sok országot bejárt. Átkutatta a bölcsészeti és vallási rejtelmeket; így Palestinában megismerte a keresztyének misztériumait, s hozzájuk csatlakozott. Lucianus ehhez a felekezethez való áttérésében csak a tébolyodott elme cselekedetét látja. A keresztyének „csodálatos bölcsesége“ csak nevetségesnek tűnhetett fel előtte.
Peregrinus műveit és tehetséges ember létére ezeknél oly nagy tekintélynek örvendett, hogy a gyülekezet egyik elöljárói állására emelték, s mint ilyen, üldöztetéseket is szenvedett. Amint ugyanis a keresztyén misztériumokban részt vett, a rendőrség elfogta és bebörtönözte; ennek következtében a keresztyének felebaráti szerétében oly nagy mértékben részesült, hogy „ez alatt a cím alatt(t. i. a vértanuság cimén), szép jövedelemre tett szert. Mert ezek az emberek, mondja Lucianus, oly esetekben, a melyek gyülekezetüket illetik, nem riadva vissza sem fáradságtól, sem költségtől, hihetetlen tevékenységet fejtenek ki.
Hogy mit tartott Lucianus a keresztyénségről, mutatja az, a mit folytatólag e tan követőiről mond: Ezek a szegény ördögök egészen abban a hiedelemben élnek, hogy szőröstől-bőröstől halhatatlanok lesznek és örökké fognak élni. Ez az oka, hogy a halált megvetik, sőt ezt némelyek önkéntesen is felkeresik. Ezen kívül első törvényadójuk beléjük csepegtette azt a hitet is, hogy egymásnak mindnyájan testvérei, mihelyt odáig juthatnak, hogy a görögök isteneit megtagadják, hogy továbbá a keresztre feszített sophistát imádják, s ennek a rendeletéi szerint élnek. Minden egyéb javakat megvetnek s közösen birtokolnak a nélkül, hogy nyomós bizonyítékuk lenne nézetük helyessége felől. Ha tehát egy ravasz csaló hozzájuk férkőzik, erre nézve nem jár semmi nehézséggel az, hogy csakhamar meggazdagodjék s aztán ezeken az oktondiakon jókat nevessen. Lucianus azt meséli, hogy keresztyén gyülekezetek még Ázsiából is küldtek követeket, hogy a fogoly sorsán enyhítsenek.

Peregrinust azonban mégis kitaszították a gyülekezetből, mert tilos húsevésen kapták rajta. Erre kalandos életét Aegyptusban és Italiában tengette tovább, a hol szabad szellem és demagóg szerepében lépett fel és nagy hírre tett szert. Miután Rómából a város praefectusa kiutasította, Elisbe vándorolt. Itt a mások kisebbítésére irányuló hajlandóságának a lakossággal szemben szabad megnyilatkozást engedett. „Majd a görögöket akarta rábeszélni arra, hogy ragadjanak fegyvert Róma ellen, majd ismét égj művelt és érdemekben gazdag férfiú, Herodes Atticus gyalázására adta a fejét, a ki egyéb érdemein kívül, a melyeket Görögország emelése körül szerzett, vízvezető csatornát is vezettetett Olvmpiába, hogy a versenyjátékok nézőit szomjúság ne epessze. Ezt a jótéteményt rótta fel neki, mintha ez által a görögöket el akarta volna puhítani.
Peregrinusban minden esetre valami magasabbra való törekvést kell felismernünk, a mely azonban hibás és kalandos irányt vett. Végtére a cinikus, megundorodván az élettől, a mely semmiféle formájában nem bírta kielégíteni, színpadias hetvenkedés közt önmaga vetett véget életének. A stoikusok is védelmükbe vették az öngyilkosságot, s ez tiszteletet szerzett inkább, mint sem szégyennel járt volna. Euphrates bölcsészről, a kire Plinius csodálattal tekintett, azt beszélik, hogy miután Hadrianus megengedte neki, hogy bürök-poharat ürítsen, önkéntesen halt meg.

Eusebius szerint Peregrinus Proteus a 168. évben önkéntes tűzhalált szenvedett. Ez a szomorú bohózat, amint Lucianus mondja, Olympiában játszódott le, a hol a szereplő bizonyos lehetett abban, hogy feltűnést fog vele kelteni. Ő és barátai erre, mint valami nyilvános színpadi látványra meghívást is bocsátottak közre. A tűzhalálról szónokoltak a gymnasiumban is, és Peregrinus egy gyülekezet előtt maga tartotta meg a saját gyászbeszédét, a melyet Lucianus csak töredékesen hallhatott, mert attól való félelmében, hogy agyon nyomják, a tolongásnak hátat fordított.
„Azt mégis hallottam, hogy azt mondotta, hogy aranyos életet aranykoszorúval akar jutalmazni; mert a ki úgy élt, mint Hercules, annak úgy is kell meghalnia, mint a hogy Hercules halt meg és vissza kell térnie az aetherbe. Jóltevője is akar lenni az emberiségnek, mert megmutatja neki, hogyan kell megvetni a halált. Legyen tehát mindenki az ő Philoktetese. - Itt a lágy szívűek és együgyűek könnybe lábadt szemmel így fohászkodtak:
„Tartsd meg magadat a görögök számára!“ Mások azonban, a kiknek az idegzete erősebb volt, így biztatták : „Hajtsd végre, a mit elhatároztál!“ Ez az öreget mintha kissé kihozta volna a sodrából; mert úgy látszott, hogy arra számított, hogy a néptömeg erővel is vissza fogja tartani a tűzhaláltól s akarata ellenére is arra kényszeríti, hogy éljen. De ez a serkentés: „Hajtsd végre, a mit elhatároztál", oly váratlanul esett, hogy sápadtabb lett, mint előbb volt, noha már akkor is valóságos halotti színe volt. Annyira elfogta a reszketés, hogy egy szót sem volt képes többé kinyögni."

A játékok befejezése után, s miután már sok idegen eltávozott, a nagy színjáték Olympia közelében tényleg színpadra került. Éjfél volt s a hold fényesen ragyogott, hogy tanúja legyen a hőstettnek. Peregrinus, oldalán a patraei Theagenessel, a legtekintélyesebb cynikusok társaságában érkezett. Valamennyi fáklyát vitt a kezében. A máglya 20 stadiumnyira állt a hyppodromtól egy szurokkal leöntött száraz gályákkal telt gödörben. Proteus letette a batyuját, a cinikus felleghajtót s eldobva magától a herculesi bunkós botot, piszkos vászon alsó-ruhában szégyenkezett a nézők előtt. Erre tömjént kért, beledobta a tűzbe s dél felé fordulva így szólt: „Ti atyai és anyai nemtőim, fogadjatok szeretettel!" E szavakra bele vetette magát a tűzbe s eltűnt, mivel a körülötte lobogó lángok feje felett összecsaptak.
A máglya mellett álló cynikusok néma gyászszal, könytelen szemekkel bámultak bele a tűztengerbe.
Peregrinus halála körülményeivel talán csodás regék keletkezésére óhajtott alkalmat szolgáltatni az utókor előtt, a mi nem történhetett volna meg, ha ott a versenyjátékok színhelyén épen az összegyülekezett görögség előtt dobja magát bele a tűzbe. A Lucianus túlzott előadása azonban eziránt az ember iránt ellenséges érzületet árul el s aligha felel meg a valóságnak. Peregrinust, Gellius, a ki Athénben szintén hallotta beszélni, komoly embernek ismeri, s Ammianus úgy emlékezik meg róla, mint hírneves bölcsészről. Tűzhalála különben mély hatást tett az emberek képzelő tehetségére; mert a keresztyén apologeta, Athenagoras, Proteus fiatalabb kortársa szerint Pariumban neki kép szobrot állítottak és jósló tehetséget tulajdonítottak.

Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza