logo

XXII Januarius AD

Eszményi szobrászat és ennek világpolgárias jellege

Antik mesterművek ismétlése.
A Hadrianus villájában feltalált műremekek áttekintése.
Az Antinous-szobrok.




Az eszményi szobrászat terén e korszak művészetének teljesen világpolgárias jellege van. Egyforma művészi ügyességgel alkotja újra Görögország korszakainak típusait épen úgy, mint az aegyptusiakét. A mítosz egész antik kincses kamrája, Syria görögösitett legendája s a Nilus hieroglyphes rejtelmei egyaránt vannak itt ábrázolatokban előterjesztve. S míg ezek a symbolumok ott künn, Athénben és Smyrnában, Ephesusban, Alexandriában és Karthágóban egy-egy helyre szorítkoznak, Rómában már világpolgáriasokká lesznek. Mert a miként van világirodalom, ép úgy van világ-plasztika is.
Az akkori ember a műveltségnek oly fokán áll, hogy onnan az összes letűnt nemzedékek alkotásait áttekintheti. Az isten-elegyítés a stílusok elegyítését is magával hozza; de mivel az olympusiak leszálltak templomi fülkéikből, hogy a paloták díszítésére is szolgáljanak, idegenszerű megjelenésük conventionalisan elsimul épen úgy, mint a hogy a barbár istenek neve is rómaivá lesz.

A Hadrianus korabeli aegyptusi bálvány-alakokon a vatikáni múzeumban az, a mi a kultusznak már többé nem felel meg, divatszerű (modernizált) formájuk simaságánál fogva az első pillanatra felismerhető. Ezeket a bálványokat akkor ép oly régiség iránti érdeklődéssel szemlélhették, mint a hogy mi nézzük a tibetiek vagy mexikóiak faragványait. Bizonnyal akadtak oly műkedvelők is, a kik egy ódonszerű templom-stílushoz illő Pallast, egy ephesusi Dianát vagy egy Vestát, a mint az a Torlonia múzeumban látható, több gyönyörrel bámultak, mint Polykletus vagy Phidias eszményies Júnóját s Athenéjét. Műkutatók azt a nézetet vallják, hogy az e korabeli ábrázolatok a bacchusi mondakörből örvendettek a legnagyobb kedvességnek; a dionysosi táncokkal ékített domborművekből s a vázáknak és szarkofágoknak ámorkákkal való ábrázolásaiból következtetik ezt, valamint némely Hadrianus idejebeli műből; igy a vatikáni faunusokból, a capitoliumi satyrból a szőlőfürttel, s a két fekete márvány kentaurból. Ez azonban mind a véletlen műve is lehet, míg a szép Antinousnak természet után készült Dionysos-szobra neki megfelelő gyanánt volt megállapítva.
A már említett művek kivitel tekintetében tökéletes ismétlései az antik motívumoknak; ezek a tiburi villából származnak. A híres barberini faunas Münchenben, Hadrianus mausoleumát ékesítette. Nem csoda, hogy a császárnak egy villájából több szobrászati művet hoztak napfényre, mint az egész Pompejiből; de az már csodálatot gerjeszthet, hogy még sír-emléke is ép oly nagy gazdagsággal volt szobrokkal ellátva. Még Belizár korában is az ott megostromlott görögök a gotok rohamának széttört márvány-alakokkal álltak ellent. A síremlék romhalmazából került elő a Hadrianus óriási mellszobra is, a mely ma a Vatikán Sala Rotondájában van. Szintén innen ered a fehér és fekete gránitból készült fürdőkád, a mely a Laocoon kabinetjében áll. A műremekek múzeuma volt bizonyosan Venus és Róma temploma is, a honnan kerültek elő a már említett Medusa-maszkok.

Egy császárnak sem nyílt oly bő alkalma a görög városok antik remekműveit megszerezni, mint Hadrianusnak. Feltehető, hogy némelyeket a hely színén vett meg, míg másokat ajándékba kapott. Erőszakkal nem vitt el semmit. A helyett, hogy villája számára egy obeliszket Heliopolisból hurcoltatott volna el, egy másikat állíttatott fel ott, a melyet Rómában készíttetett. Szóval rablóit mesterművek helyett maga készíttette másolatokkal veszi magát körül.

A régi és új keletű mesterműveknek, a melyeket Hadrianus villája termeiben állíttatott fel, oly nagy számúaknak kellett lenniük, hogy a vatikáni múzeumok kincseinél mennyiség tekintetében valószínűleg nem álltak hátrább. Ha a műremekeknek ezt a pantheonját egész teljességében áttekinthetnénk, határozott fogalmat nyernénk nem az akkori művészet, hanem ama művészetkedvelés képzelet-köréről, a melynek legkiválóbb képviselője maga a császár volt. S ezeknek az itt talált műveknek puszta egybevetése is elegendő arra, hogy megtudjuk azt, hogy Hadrianus ott minden korszak és minden művészi irány remekeit múzeummá egyesítette.
Száz meg százféle modor és forma volt itt látható a kecses domborművel ékített márvány-vázától és az óriási karos gyertyatartóktól a síró Niobe torzójáig (a Vatikánban), a parthenoni Phidias-féle Iris-utánzattól Zeus, Héra, Apollo és Aphrodite isten-alakjaiig. Megvoltak itt szobrai a múzsáknak, mellszobrai és hermái a költőknek és bölcsészeknek, a tragoedia és comoedia csinos fejei, Aristophanes feje, az elhagyott Ariadne domborműves ábrázolata, Harpokrates és egész sora az aegyptusi istenségeknek, közöttük Antinoussal, Vesta-papnők, faunusok, satyrok, kentaurusok; Erichthonius születésének attikai töredéke, az ephesusi Artemis, az úgynevezett Flora (a Capitoliumban), a Nemesis, Psyche, az amazonok, Jason vagy Hermes (Münchenben), Meleager, Adonis és a szendergő Endymion (Stokholmban), a Diskobolos Myron után (a Vatikánban), Ajax Achilles holttestével (töredékei a Vatikánban), Antinous (a Capitoliumban) és sok más.

Ha némely régiség lelő helye legalább valószínűvé teszi azt, hogy a Hadrianus korából való, sokkal több az olyan, a mely ugyanebből a korból eredhetett a nélkül, hogy bebizonyítható volna. Semmi sem akadályoz bennünket annak a kimondásában, hogy a Nilus hírneves alakja a Vatikánban épen ehhez a korhoz tartozik. A Torlonia múzemban látható egy fekete márványból készült Nilusalak pálmaággal, bőségszaruval és a Sphynx-szel, a mely Hadrianus aegyptusi érmeinek a typusára emlékeztet. Oly műremekek, mint a Daedalus és Ikarus veres márvány dombormű alakja az Albani Villában, a Medea dombormű alakja a Torlonia múzeumban, az amazonok Polykletus után a Capitoliumban és a Vatikánban; az ijjat feszítő Erosok, a diszkos-dobó, a Mars-alakok, Apollo Sauroktonos utánzatai; a Venus-alakok Praxiteles után, a pihenő Satyrok, néhány Niobe-alak Skopas után ép oly könynyen származhatnak a Hadrianus korából, mint egy más előbbiből, a melynek a Laokoon-csoport és a belvederei Apollo másolatait köszönhetjük. De igen kevéssé vagyunk tájékozva a római császári korbeli s az alexandriai művészet közti különbségre nézve, s még a Laokoonról sem egészen bizonyos az, hogy vájjon a két korszak közül melyiknek tulajdonítsuk.

Mivel a császári kor két első századának művészi termékei az eredetiségnek semmiféle belső ismertető jelét nem viselik magukon, hanem csak régi ideálok ismétléséből állnak, reánk nézve nincsen keletkezési idejüknek oly bélyege, a mely a biztos időmeghatározás alapjául szolgálhatna. Csak a legnemesebb ízléstől lelkesített iskola technikájának legnagyobb finomságával tűnnek még ki. A formák megfigyelésében felemelkedtek egészen a szellemes választékosságig, a mi azonban eszmékben szegénnyé válhatik egészen a semmit mondásig.
A játékszini női fejek a Sala Rotondában, a kentaurusok s az Antinous domborművek szólnak e mellett. A formák akadémikus simasága csaknem Canovára és Thorwaldsenre emlékeztet. Ha azonban az utolsó reneszánsznakk ez a két mestere a szobrászatot az antikhoz való visszatérés által a bárok túlterheltségétől megszabadította, a Hadrianus-féle kor ily visszatérő irányt nem vehetett, sőt inkább ő maga lett az antiknak végső kiinduló pontja, legvégének pedig a jellegzetesnek külsőséggé való elpárolgássá kellett lennie. Ebben a szobrászat karöltve jár a görög sophistikával, s maga is ép úgy üres pompában végződött volna, ha Smyrna, Athén és Konstantinápoly sophista-iskoláit, a keresztyénség győzelmét és a barbarismus kezdetét, a hatodik századig képes lett volna túl élni.

A Hadrianus-féle művészet legfőbb eszményét Antinous typusában igyekezett elérni. Az eszelősséggel határos császári szeszély, egy új istennek a teremtése, csak kedvencének ritka szépsége következtében volt lehetséges és kivihető. Ezen a komédián valószínűleg minden részt vevő jót nevetett: a görögök a császár ötletén, a császár pedig a világon, a melynek a rossz tréfához jó arcot kellett vágnia; később azonban, midőn a császár kezdte észrevenni, hogy mily hatást gyakorolt a művészetre imádott apródjának az alakja, keblét e felett még nagyobb megelégedés tölthette el, mint a felett, hogy kultusza a babonára minő hatást tett.
Azok a képek és szobrok, a melyeket az ő műkedvelő keze készített, a művészek kritikáját nem állták ki; azonban bithyniai istenét szó nélkül elfogadták ideális formának. Az Antinous márvány-alakja különben úgy is a császár saját művének tekinthető, mert a kivitelhez kétségkívül ő adta az utasítást a művészeknek. Számtalan emlékszobron, domborművön és gemmán van genius, heros vagy valamely határozott isten megjelenése gyanánt ábrázolva.

S bár Antinousról csak eszményi alakításaink vannak, még is valamennyinek történelmi arckép az alapja. S ennek megvan a maga személyi sajátossága. Mindenütt ugyanazzal a mélabús szépségtől ragyogó arccal látjuk, mélyen fekvő szemeivel, gyengéden ívelt szemöldökeivel s homlokára omló gazdag fürtjeivel. A kissé duzzadt ajkak, a domború mellkas s egész testének lágy körvonalai érzékiséget lehelnek, a melyet azonban egy keserűen szomorú vonás észrevehetőleg enyhít.
Az ázsiai görögnek remek megvalósulása ez, kissé eszményiesítve, mivel az Antinous sorsát ismerjük, ezt, mintha vonásainak komorságából is ki lehetne olvasnunk s talán nem minden alap nélkül; mert a művészek tudtak az ő áldozat-haláláról, a melynek az ifjú halhatatlanságát köszönhette. Bizonyos sötét titokzatosság, a mely az Antinous vonásain elömlik. a nézőt mindig vonzaná ennek az alakja felé, még ha képét nem tudná is nevén nevezni. S e szép vonások még is szellemtelenek és laposak, majdnem csak álarc jellegűek; egy ifjú áll előttünk, a ki nem élt s nem jelentett semmit.

Az Antinous-alakok, midőn a tiburi villában felfedezték őket, a XVIIl. századbeli művész-világra ép oly lelkesítő hatással voltak, mint a XVI. század elején a legnevezetesebb antik szobrok. Értéküket túlbecsülték. Winkelmann nagy elragadtatással dicsőítette a Villa Casali Antinousát s különösen a Villa Albani féldomborművét. A mondragonei kolosszális Antinous-főt, a melyet Frascatiban találtak s a mely 1808 óta a Louvreban áll, a legszebbnek nyilvánította valamennyi között, a mi csak a vatikáni Apollo és a Laokoon után a régiektől reánk maradt.
Annyi bizonyos, hogy szépségre nézve messze túlhaladja a tiburi villában talált óriási mellszobrot, a mely most a vatikáni Sala Rotondában van, úgyszintén a másikat is a Villa Albaniban, a mely szintén onnan való. Még nagyobb lelkesedésre ragadtatott volna a nagy mű-búvár, ha azt az Antinous-kolosszust láthatta volna, a melyet 1793-ban Palestinában találtak és VI. Pius pápa Braschi hercegnek ajándékozott. Ezt néhány évvel ez előtt IX. Pius a lateráni múzeumból áthelyeztette a Sala rotondába. Ez kétségkívül a legremekebb alakja Dionysos-Antinousnak.
Leomló hajfürtéi örökzölddel vannak átfonva és feje tetején fenyő-toboz van; a bő felső ruha, a mely eredetileg aranynyal és elefántcsonttal volt ékítve, bal vállán van összefogva s fedetlenül hagyja a jobb kart, a mellet s részben a lábszárakat. Magasra emelt bal kezében az ifjú isten a szőlő-lombos pálcát tartja. A festői díszítésre irányuló igyekezet ezen a bacchusi alakon erősen kidomborodik s a szigorúbb formai szépség kedvelői a nápolyi múzeum Antinous herosát és a még híresebb capitoliumit ennek eléje fogják helyezni. Ez egy minden jelleg nélküli meztelen ifjú, a ki jobb felé hajló fejével egy ábrándozó állásában inkább egy Narcissushoz vagy Hermeshez hasonlít.

Az bizonyos, hogy az eddig említett Antinous-alakok a Hadrianus korában a legjobbak közé tartoznak, mert legtöbbnyire a császár lakó-helyeiről származnak. De ezek és más mell és egész szobrok csak töredékét mutatják azoknak a plasztikai müveknek, a melyek a Hadrianus kedvencét megörökítették. Dió határozottan mondja, hogy a császár az egész lakott világon állított neki szobrokat és emlék-műveket. Sok, felette rossz kivitelű Antinous mellszobor még azt is bizonyítja, hogy ezt a típust még díszítéshez is közönségesen használták. Aegyptusban és a görög városokban különösen nagy számmal lehettek emlékszobrai.
Athénban a Dionysos színházban egy meztelen ifjú alakot ábrázoló szobrot fedeztek fel, a melyet szintén Antinousnak tartanak; ez az ottani nemzeti múzeumban áll, egy másik, aegyptusi stílusú társával, a melyet Marathonban találtak s talán egykor a Herodes Atticus villájának dísze lehetett. 1860-ban Leonormant Eleusisban talált egy thasosi márványból készült Antinous-szobrot. Ezt az Antinoust ott mint új Dionysost imádták. Általában az Olympus ifjú lakosai, Hermes, Apollo és Dionysos azok, a kiknek az alakjaiban az istenített ifjút megörökítették. E miatt csak arcképének az alapvonásai. Winkelmann túl áradó csodálkozásával, a melyben különben már Levetzow sem osztozott, az újabb kritika már csak azért is egy más, csaknem fitymáló bírálatot állított szembe; még az egekig magasztalt mondragonei mellszobortól is megtagadtak minden magasabb művészi szárnyalást.

Mindezek dacára az Antinous-alak az ifjú szépségnek valóságos eszményévé lett, a melyet a kor művészete magából az életből merített. Mivel pedig egyéb szoborművek közül, a melyeket a Hadrianus korának tulajdonítanak, legfeljebb csak az arcképeket lehet némi bizonyossággal ide tartozóknak mondani, az Antinous-képek egyedüli hiteles bizonyságai annak, a mit a Hadrianus-féle korszak az eszményi plasztika terén előmutatni képes volt. S ha már most a görög művészet virágzása idejéből feltalált igazi műremekek után, mint a Parthenon szoborművei, vagy az olympiai Hermes, az Antinousalakok értékét szerény mértékre kell is leszállítanunk, azt még sem lehet elvitatni tőlük, hogy az idő, a mely ezeket létre hozta, még teljes birtokában volt nem csak a legvirtuózusabb technikának, hanem még az antik forma-érzéknek és megfigyelésnek is. A mi a legkevesebb, ez az, hogy az Antinous-típus úgy tekinthető, mint az ókor utolsó művészi erőfeszítése és a görögök ideál felé való törekvésének végső bágyadt akkordja.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza