logo

IV Sextilis AD

A római szónoklat és a szónoki iskolák

Római szónokok.

Cornelius Fronto.




A köztársaság korában, midőn az állam lelke a forum és a curia volt, és sorsa a nagy pártok küzdelmeinek a kimenetelétől függött, a római népnél bizonyos ragyogó politikai szónoklat művészete kezdett kifejlődni. A beszélés művészete a neveléshez tartozott mindazoknál Rómában, a kik politikai pályára készültek. Azok a férfiak, a kiknek az eleme a harc és a táborozás volt, egyszersmind politikusokká kiképzett szónokok is voltak, mint Metellus, Licinius Crassus, Antonius, Pompeius, Caesar és Brutus. A polgárháborúkig megőrizte a szónoklat a maga gyakorlatias jellegét; de ezután a görögöknek a római világba betolakodó dialektikája az egész irodalmat és vele együtt a szónoklás művészetét is átalakította. Ez most görög minták szerint kiformált rhetorikává lett. A határvonalakat itt Cicero jelzi.

A politikai szenvedélyek áradatának gátat vetett a monarchia, a mely a szólás szabadságával a tárgyalás méltóságát is elrabolta. De mit is jelenthettek most a causae centumvirales és magánosok ügyes-bajos dolgai a köztársaság ama világtörténelmi jelentőségű pereihez képest? „Nem tudom", úgymond Messala, „vájjon vettétek-e a kezetekbe azokat a régi iratokat, a melyek elődjeink könyvtáraiban hevernek; de azok azt mutatják, hogy Pompeius és Crassus nem csak fegyvereik, hanem szónoki tehetségük révén is nagyok voltak, hogy a Lentulusok, Metellusok, Lucullusok és Curiók és a többi nagy férfiak sok gondot fordítottak erre a foglalkozásra. és hogy azokban az időkben szónoki tehetség nélkül senki sem juthatott hatalomhoz. Ehhez járult a kérdések díszes volta és fontossága, a melyek már maguk is fokozták a beszéd művészetét. Mert nagy különbség rejlik abban, hogy valamely lopási eset felett kell jogi formulát, vagy tilalmat kifejteni, vagy a választógyűléseken való korteskedésről, a szövetségesek kifosztásáról s polgártársak lemészárlásáról kell beszédet tartani".

A császárok korabeli rómaiak keservesen panaszkodtak legbüszkébb nemzeti tulajdonuk elvesztése felett, mert most Rómának nem volt immár semmije, a mit a görög felfuvalkodással szembe állíthatott volna, mint a Cicero idejében. „Mindazok a lángelmék", mondja Seneca, „a kik világot vetettek tudásunkra, annak a kornak a szülöttei. Ez után csakhamar aláhanyatlott a szónoklás művészete az idők romlottsága miatt, vagy pedig amiatt, hogy a becsvágy már alacsony dolgokra, hivatalok elnyerésére vagy nyerészkedésre irányult. A munkátlan ifjúság szelleme elernyedt; tisztességes foglalkozásban senki sem virasztja már át munkában az éjszakát. Az, hogy becstelenűl tánc és zene-tanulásra adják magukat, elpuhitja a lelkeket, s az ifjak jellemző tulajdona az a törekvés, hogy a legtisztátalanabb kicsapongásban tűnjenek ki".

Tacitus szellemes párbeszéde a szónokokról a szónoklatnak a monarchia megalapulása óta való hanyatlását a való élettől elforduló, szavalati gyakorlatokkal való nevelésnek tulajdonítja. Ez előtt az ifjúság nyilvánosan a törvényszékek előtt és a népgyűlésekben tanulta a szónoklást s a régi köztársasági szokás szerint sarkantyúikat azzal érdemelték ki, hogy kiváló férfiak ellen intéztek támadást; így Crassus 19 éves korában Caius Garbót, Caesar 21 éves korában Dolabellát, Asinius Pollio pedig mint 22 éves ifjú Caius Catót támadta meg fényes szónoklatokkal, míg most az ifjúságot a rhetoroknak csúfolt iskolamesterek dobogójára állítják, hogy tehetsége a semmit mondó hiábavalóságok értelmetlen gyakorolgatásával megrontassék.
Mesteri vonásokkal ecseteli Satyriconjában Petronius ezt a rhetori nevelést. Nézete szerint a dolgok és nagy mondások szóáradatától az ifjúság csak elbutul, úgy, hogy ha a fórumra kilép, egészen más világban érzi magát. Az iskolában épen semmi gyakorlatias dolgot nem hallanak; ott csak láncra vert kalózokról, zsarnokokról, a kik a gyermekeknek azt parancsolják, hogy az atyjuk nyakát vágják el, döghalál alkalmával kibocsátandó edictumokról van szó, a melyek szerint három, vagy több szűz feláldozandó.
Végezetül minden beszéd és mindenféle tény mézbe van mártva és mintegy mákkal s szezám-olajjal bevonva. „Nem régjött“, mondja Petronius, „ez a szeleburdi szószátyárság Ázsiából Athénbe és az ifjúság szellemére pestises csillagzat lehelletét fuvalta rá. S vajon ki tudott volna felemelkedni ezen az alapon Thukydides fenségéig és Hyperides dicső magasztosságáig? Még csak egy egészséges szellemű költeményt sem voltak képesek létre hozni; minden, egy és ugyanazon anyagból volt gyúrva s rövid életű volt. Szintén ez lett a kimenetele a festőművészetnek is, miután az aegyptusi merészség ily nagy művészet helyébe tákoló modorosságot eszelt ki.“

Nem csak a forma és az anyag, hanem az iskolás beszédgyakorlat mindkét fajtája, a rábeszélő (suasoriae) és a perlekedő (controversiae) is Görögországból került Rómába? Feladatokat tűztek ki, mint a minő például a következő: Nagy Sándor tanácsot kér vájjon bevonuljon-e Babylonba, mert az augur ebben az esetben szerencsétlenséget jósol; továbbá: az athéniek tanácsot ülnek, vájjon eltávolítsák-e a perzsák felett aratott diadal jelvényeit, mert Xerxes azzal fenyegetődzik, hogy visszatér, ha ez meg nem történik; Agamemnon azon töri a fejét, feláldozza-e Iphigeniát, mert Kalchas azt hirdeti, hogy e nélkül nem tudnak elhajózni. Voltak aztán még oly vitás kérdések is, a melyek a sophista szőrszálhasogatásnak abba az osztályába tartoztak, a melyekkel tudományos műveltségű férfiak társas összejöveteleikben és lakomák alatt szokták az unalmat űzni. Iskolák voltak ezek az ügyvédek és per-csavarók számára, de a finom műveltségű világfi részére is.

A mily lelketlen volt az értelemnek ez a gymnastikája, épp oly pedáns volt a szónokoknak készülő ifjak tökéletes szavaló szószátyárokká (declamatorokká) való kiképezése is. Quintilianus Szónoklattanában (Institutiones oratoriae) kimeritőleg beszél erről. A színművészettől vannak kölcsönözve a szabályok az indulat-gerjesztésre nézve, a mellyel a bírót meglágyítani igyekeznek, valamint a szavalásra, hang-hordozásra, kéz-hordozásra, arcjátékra és a művészies taglejtésre nézve is. Így a szemeknek most merőn kell nézniük, majd epedőleg, majd ismét az örömről repesve; itt pislogatva, ott gyönyörben, hogy ne mondjam kéj-mámorban úszva (venerii), mert csak egy oktondi fogja a szemeit egészen nyitva, vagy behunyva tartani. Erre következnek szabályok az ajkak, az áll, a nyak, a nyakszirt és a váltak használatára vonatkozólag a szónoklásnál, és tüzetes utasítás a kézjátékra nézve. Minő pompás hatása van például, ha az ember a kezeit tördeli Gracchus ismeretes declamatiójában: „Hová meneküljek, óh én nyomorult? Merre forduljak ? A Capitolium felé? A mely bátyám vérétől piros? Vagy hazafelé? Talán, hogy boldogtalan anyám jajveszékelését és ájuldozását nézzem?“

Helytelen volna azonban e miatt az iskolai pedantéria miatt annak a kornak szónoki művészete felett pálcát törni. Mert a kimagasló szellemek is csak onnan kerültek ki, és a társadalom az irodalom s művészet iránt való fogékonyságát onnan merítette. Hanyatlásában is dísze volt az életnek, s a déli népnek oly természetes lelki szükséglete, hogy az olaszok között a humanizmus késő korszakában az antik irodalom újra ébredésével a szónoklat is újra felvirult. A császári birodalomban részben ez pótolta a drámát és a sajtót. Minden császár végig járta ennek az iskoláit, nem csak azért, mert az az önkény-uralmat szép szólásformákkal aranyozta meg, hanem különösen azért, mivel az egyéniség befejezettségéhez elkerülhetetlen volt.
Vespasianus volt az első, a ki a szónoklás tanítására mindkét nyelven nyilvános mestereket alkalmazott, s ez időtől fogva a provinciák is arra törekedtek, hogy hírneves szónoklattanítókat nyerjenek meg maguknak. A császárok közt azonban nem volt egy sem, a ki a szónoklat érdekében annyit tett volna, mint Hadrianus, a ki maga is ritka szónoki képzettséggel bírt. Korában nem egy, ünnepelt római szónok virágzott, így Calpurnius Flaccus, Antonius Julianus, Gellius, a tanító, továbbá Castricius és Celer.

A leghíresebb volt valamennyi között Cornelius Fronto, származására nézve itáliai, de a numidiai Cirtában született a második évszázad elején. Alexandriában tanult, azután Rómában tündöklött mint törvényszéki szónok Hadrianus alatt, a ki őt senatorrá is kinevezte. Egy levelében, a melyet Marcus Aureliushoz intézett, azt mondja, hogy a kinek a császár örökbe fogadott unokája, azt ő a tanácsban nem egyszer magasztalta, nagyra is becsülte, de nem szerette, mert a szeretethez bizalom és bizalmas viszony is kell. Dió ezt a Frontót Róma első ügy-védjének tartja? Működése oly gazdagsághoz juttatta, hogy a Maecenas kertjeit árverésen magához váltotta és fürdőket építtetett.
Miután a 143. évben két hónapig consul volt, az ázsiai proconsulságnak sok fáradsággal járó méltóságát visszautasította. Egy jövendőbeli császárhoz körülbelül oly viszonyba lépett, mint Seneca Néróhoz. Ha azonban ennek átka lett az, hogy Nero volt a tanítványa, Frontónak áldás és elévülhetetlen dicsőség gyanánt szolgált az, hogy minden idők legnemesebb uralkodójának, Marcus Aureliusnak lehetett a nevelője. Megható kegyelettel hálálta meg ez a császár mesterének fáradozásait, és Fronto fenséges tanítványában nem talált semmi más kivetni valót, mint azt, hogy a rhetorikától a bölcsészeihez pártolt át. Egymással folytatott levelezésük emlék-jele ennek a szép viszonynak.
Egyszersmind megvilágítja a Fronto jellemét is, a ki, ha önmagával eltelt ember létére alá volt is vetve mindazoknak a gyöngeségeknek, a melyek szónoki hivatásából és a trónörököshöz való viszonyából folytak, jellemében megvoltak az igaz emberiesség tiszteletre méltó vonásai is. Némely leveleiből és értékezéseiből, mint p. o. az „Alsiumi szün-napok" című levélgyűjteményéből, a melyekben tanítványát az élet vidor élvezetére inti, az tűnik ki, hogy Fronto alapjában nem volt még sem valami száraz pedáns. Másik tanítványával, Lucius Verus-szal szemben nem viseli magát mindig őszintén és ennek a hiúságát legyezgeti. De Marcus Aurelius mégis boldognak tartotta magát, hogy tőle tanulta az igazmondást.

Az 160. év körül örvendett Fronto a legnagyobb hírnévnek; a 175. év körül elhalálozott.
Mint író az ósdiaskodás pedáns szószólójaként szerepel a latin irodalomban. A míg Quintilianus ezt az irodalmat arra utasítja, hogy Cicerót vegye újból mintául, Fronto magát a Cato, Ennius, Plautus és Sallustius formáihoz tartja. Mit sem törődik a görög rhetorok modorával, de stílus dolgában a legrégibb rómaiakat utánozza. Ezért adózott neki Gellius csodálattal. Az az idő volt ez, a melyben a philologiai lelkesültséggel felkarolt ósdi szólásforma járta. Ez a bizarr törekvés stílust és nyelvezetet egyaránt nevetségesen fonákká és homályossá tette; megfosztotta jó hangzásától s az irodalom menthetetlen sülyedésének a bizonyságául szolgált.
Fronto iratait, a melyek között van egy töredék a keresztyének ellen, és találhatók a partus háború történetéből is rész, letek, csak Angelo Mai fedezte fel az Ambrosianában és Vaticanában, de nagyon fogyatékos állapotban. Kezdetben mint a classicismus váratlan sereghajtóját lelkesedéssel üdvözölték s túlságosan nagyra becsülték az értékét is; majd azután becsmérlőleg leszállították. Frontónak a szónoki gyakorlatokhoz használt tárgyai gyakran nagyon hétköznapiak. Igy pl. van közöttük a gondnélküliség, a füst és a por dicsérete. Már pedig ahhoz, hogy valaki egy seprőnyélről is szellemesen tudjon beszélni. Swiftnek kellene lennie. Mint a koiszak műveltségének történelmi okmánya, minden iratai között a legfontosabb az Antoninusokkal való levelezése. Persze csak középszerű szellem sugárzik ki belőle, a minő tehetetlen, eszmékben szegény kortól telt. Görög nyelven is írt néhány levelet és egy „Erotikost“.

Tehát a római szónoklat többé nem mutathat fel Cicero után klasszikus irodalmat. Quintilianus „De institutione oratoria" cimű művében maga is csak példányszerű tankönyvet nyújt a szónoki művészet elsajátítására vonatkozólag. S míg ez Rómában alapjában véve mindig a gyakorlatiasságra, nevezetesen a törvényszéki szónoklásra volt irányozva, a görög szónoklat szabad szépművészetnek nevezhető, a mely épen ezért irodalmi szempontból is termékeny.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza