logo

XXIV Januarius AD

A jóshelyek. Plutarchos mint védelmezőjük

Hadrianus mysticismusa. Antinous istenné való emeltetése.




A csodákra áhítozó évszázad, a melyben a kelet mysticismusa egészen áthatotta a régi isteni tiszteleteket, újjászületését idézte elő a jósdái intézménynek is, a mely az első évszázadban a szellemek felvilágosultsága folytán hanyatló félben volt. Ugyanaz a Nero, a ki a delphi-beli jós-helyen kérdést intézett, aláásta ennek a tekintélyét is azzal, hogy Apolló templomát kifosztotta s javadalmait bevonta. Pythia elnémult. Ez hazugságai és megvesztegethetősége miatt régóta rászolgált az emberek megvetésére, amint már Cicero megjegyezte.
Az anyagyilkos Nérót arcátlan hízelgésekkel vette körül, amennyiben ezt Oresteshez vakmerősködött hasonlítani. Traianus, úgy látszik, visszaállította a Delphi-beli jós-helyet, és Hadrianus azt a kérdést tette fel neki, hogy hol született Homerus. S noha Plutarchus a jós-helyek enyészetéről beszél, a híresebbek közül egy sem némult el. Csakhogy vonzó ereje az által látszott kisebbedni, hogy a tömeg inkább az újabb keletű kinyilatkoztatások felé fordult, a melyek egyszerre divatba jöttek, mint a minő volt a Glykon jóshelye Abonoteichosban. Régi jós-helyi intézmények is álltak azért még fenn; igy leginkább az Apolló-félék Deloson és Argosban, Xanthusban és Klarosban Kolophon mellett, továbbá a Trophoniusé Lebadeában, a Branchidáké Didymiben Miletus mellett, a Napistené Heliopolisban és a syriai Hierapolisban. De azért többé-kevésbé viseltesek voltak már.

Plutarclius a jós-helyek hanyatlásáról írt művében sajnálattal vallja ezt meg, mivel ő azon fáradozott, hogy a jóslat-mondó hatalmakat ismét tekintélyhez juttassa.2 Erre a hanyatlásra az ő nézete szerint nincs mit adniuk, mivel ezek daemonokat állítottak az élökre, a daemonok pedig nem istenek. Ezeknek inkább oly természetük van, a mely halandó és halhatatlan vegyest, s mivel hozzájok testi elem is tapad, ennek folytán jóvá vagy rosszá átváltozhatnak, sőt el is tűnhetnek. Erre nézve hivatkozik Platóra, Empedokletre, Xenokratesre és Chrysippusra. Hogy a dolgot teljesen tisztába hozza, elbeszéli Pan halálának a történetét. Tiberius uralkodása alatt történt, hogy hajósok valamelyik görög tengerparton Thamus kormányos nevét hallották kiáltani; egy hang így szólt: ha Palodes magaslatára érsz, tedd hírré, hogy a nagy Pan meghalt. Thamus ezt megcselekedte, s erre hangos sóhajtás volt hallható. Tiberius a dolog lefolyását megvizsgáltatta s hitelesítette. Tehát a daemonok elpusztulhatnak.

Az epikureusoknak nem került semmi nehézségükbe ezt az újból kicicomázott orthodoxiát halomra dönteni. Már Oenomaus, a kinek az irataiból Eusebius kivonatokat készített, a jóslatokat a szemfényvesztők szédelgései gyanánt gúnyolta ki. Azonban az Epikurus követőinek kritikája és Lucianus szatírája mit sem használtak, mert a tömeg ezekről nem nyert tudomást, a korszak kiváló szellemei között pedig, a mint ezt Plutarchus az imént tanúsította, nem egy védelmezője akadt a jós-helyeknek. Aegyptusi és chaldaeai jövendő-mondók és csillagjósok rajonként hemzsegtek a birodalomban széliében, hosszában s kitűnő üzletet csináltak. Ünnepi menetekben, áldozati adományokkal tolongtak ezeknek az oltárai, szent képei és talizmánjai előtt, valamint rejtelmes fülkéik körül, a hol szellem-árnyak megjelenését lehetett látni és halottak jóslatait lehetett hallani. Hiába tette Lucianus és Favorinus nevetségessé azt a felfogást, mintha tetteink és elhatározásaink a csillagzatok befolyása alatt állanának.
Ha egy oly kiválóan szellemes férti, mint Hadrianus, hitt a csillag-jóslásban, s a keleti mágia bűvészetét gyakorolta, az ő példaadásának az efféle balhitre oly erősítőleg kellett hatnia, mint a pápák bulláinak a varázslatokban és boszorkányságban való hitre. Ő a csillagjelekben ép úgy hitt, mint a jós-helyek hatalmában. Mielőtt trónra lépett volna, császári méltóságának előjeleit megnyerte a Sibylla könyveiből, Vergilius énekeiből, Jupiter Nicephorus és az Antiochia melletti kastaliai források jóshelyétől, a mely utóbbiakat aztán, mint veszélyeseket elfalaztatött. Mint iskolázott csillagvizsgáló maga kutatta jövőjét s az a hír terjedt el felőle, hogy tetteit és élményeit minden évre előre kiszámította. A jósjelekben és csodajelekben az ifjabb Plinius is ép úgy hitt, mint Suetonius, a kinek a császárokról írott történetei tele vannak a legritkább csodák feljegyzéseivel. Ebből látható, hogy a keresztyéneknek a csodákban való hite a római birodalomban mily termékeny talajra talált.

Hadrianus misztikus hajlamait a Sibyllinák egyik költője versekbe szedte, a hol Róma ekképp van megszólítva:

Majd, ha neked már volt tizenöt nagy s büszke királyod,
A kik messze nyűgöt lakosit keletig leigázták,
Jő egy szürke hajú, kinek a nevet adta a tenger.
Ez nyugtot nem lelve bejárja a földet ajándék
Osztás közt, kincset szed aranyba", ezüstbe
Össze, — az ellennek sohse volt ily sok, — s haza fordul Zsákmányával.
Az összes titkok zárai nyitvák Nékie, istenné teszi Antinoust és szerte
szakítja Mind, a mi szent s kapuját felnyitja az ősi titoknak.

Itt Hadrianusra vonatkozólag az van állítva, hogy mindenféle vallásos titkot kipuhatolt. Ez teljesen összevág azzal, a mit Tertullianus és Julianus felőle mondottak.1 S noha nincs kiderítve az, hogy az eleusisi beavatásokon kívül részesült volna még másban is, az kétségtelen, hogy utazásai közben Görögország, Syria és Aegyptus sokféle mysteriumával megismerkedett; mert fürkésző hajlama bizonyára ép oly erős lehetett, mint a Septimius Severusé, a kiről Dió azt állítja, hogy nem hagyta kipuhatolatlanul sem azt, a mi embertől, sem azt, a mi istentől ered.
Mint a saját korának gyermeke, Hadrianus is mutathat fel Peregrinussal és Sándorral rokon vonásokat. Ő is alásüllyedt a vallási szemfényvesztőig; ő is fedez fel új istenséget és oly orákulumot, a mely ép úgy érvényre jut, mint a Glykoné Paphlagoniában. Vagy talán uralkodói szeszély volt az, a mely az emberek szolgalelkűségéből, mint minden Caesárra, úgy rá is rá költött isteni erő tudatából eredt? A vallás-alapításra vonatkozó kísérlete irónia is lehetett. Avagy az embereket, butaságuk miatt megvetve őket, csak bolonditani akarta? Csupán csak a művészetnek hódolt, a midőn az isteni Antinoust „a Szép valódi megtestesülését“ megalkotta? Avagy alapjában véve, mint az Epikurus követői és Lucianus, ő is istentagadó volt? E kérdésekre senki sem tud feleletet adni. Ennek a rejtélyes embernek a vallása előttünk titok marad. A bölcsészeti rendszerek közül sem állott hozzá határozottan egyikhez sem.

Spartianus azt mondja róla, hogy a római isteni szolgálatokra buzgón rászentelte magát; de az idegen isteni szolgálatokat, a melyek alatt a syriaiak és aegyptusiak értendők, megvetette. Mint államfő az államvallás iránt az ezt megillető hódolattal viseltetett. Rómában a régi templomokat kijavíttatta s újakat építtetett. A Hadrianus érmein ott látható a Capitolium három állami istene. Egy érem Jupitert a császár védőjeként mutatja. Az isten itt kolosszális nagyságban van jelképezve, jobb kezét a villámmal Hadrianus fölé terjeszti s köpönyegével fedezi. A császár könyörgő mozdulatot tesz; parányi alakja a keresztyén fejedelmek és pápák alázatosságát juttatja eszünkbe, a kik a pogány jelképezéseket utánozva, Krisztus előtt törpéknek ábrazoltatják magukat.

Pausanias Hadrianust egyik legistenfélőbb császárnak nevezi, s midőn ezt teszi, bizonyára ennek templomépítéseire gondol. Az igaz, hogy templomot eleget emeltetett ; de ez nála a műremekek kedveléséből is származhatott; ezen kívül nem ajánlotta azokat egy istennek sem, hanem névtelenül hagyta. Annyi azonban tény, hogy olympusi Zeusszé való felmagasztaltatását szívesen fogadta.
Ha már az ő saját felségének templomokat emeltek, annak, a kit az istenségben társának fogadott, ne legyen ebben része? Antinous istenítésével Hadrianus a század babonáját császári bélyegével is megpecsételte. Ez a cselekedet azonban a kortársakra még csekélyebb hatással volt, mint az utókorra. Az apotheosis, a midőn valakit, mint herost az istenek mellé helyeztek, s emlékét ünnepi játékokkal tisztelték meg, a legnagyobb kitüntetés volt, a melyet a régiek halandónak nyújthattak. Az embernek ez az istenné emelése a beatificatio és canonisatio alakjában a pogányságból a keresztyén egyházba is átment. Mint a hit hősei, a szentek is megkapták a maguk oltáraikat.
A reneszánsz gyermekei Olaszországban egészen helyesen ismerték el a pogány és keresztyén apotheosis összefüggését, a midőn a szenteket a Divi címmel jelölték meg. Egészben véve azonban a pogányság sokkal takarékosabban bánt az apotheosissal, mint a keresztyén. Az antik naptár herosainak a száma a keresztyén szentek myriádjaihoz és az Acta Sanctorium 60 kötetre menő fohászaihoz képest jó formán elenyészik. Nem lehet tehát elítélni sem a spártaiakat. ha Lykurgusukat istenítik, sem a smyrnaiakat, ha Homerusnak áldozati tüzet gyújtanak, sem az athénieket, ha a Marathonnál elesett hősöket a halhatatlanok mellé helyezik. A görögök azonban, sajnos, a kisázsiaiak aljas hízelgését példának vették és istenítették a hatalmat is.

A diadochok idejében a Nagy Sándor utódait istenek gyanánt imádták már életükben. Azután Róma hadvezéreit, Flamininust és Sullát. szintén az égbe emelték. Ez az ember-imádás Aegyptusban nem volt annyira feltűnő, a hol a Lagidák az istenítést a Pharaók után örökölték. A hieroglifák feliratokban Augustus a Nap fia gyanánt van dicsőítve. Maguk a rómaiak a görögöktől vették át az apotheosist. Legelsőben „Divus Julius“ néven Caesart érte a consecratio. Lelkét, a mely az aetherbe szállt, egy üstökösbe akarták bele magyarázni. Erre aztán a császár-kultusz lett az állam igazi vallása, a melyre Európa provinciáinak is át kell-e térniük. Tacitus beszéli, hogy Ázsia városainak a küldöttei, miként koldulták ki, egymással versenyre kelve, a Tiberius legkegyelmesebb engedélyét arra nézve, hogy neki templomot emelhessenek.
Görögországban alig akadt csak egy nevezetes város is, a mely ki ne járatta volna a neokoriával való megtiszteltetését, más szóval, Róma császárja templomi kultuszával való kitüntetését. így tehát isten volt minden császár már életében. Egy mű-remekben Augustus már Jupiterként van ábrázolva, lábát a föld-tekére téve; mellette Livia van, mint Venus. Ez a mű-remek, egy csoda-szépségű márvány dombormű, Ravennában a San Vitale templomban látható. Ha az Olympieion Athénben az ő életében be lett volna fejezve, a mint ezt hízelgői tervezték, akkor már őt tisztelték volna Hadrianus előtt ottan Zens gyanánt. így aztán az Antinous istenítése nem tűnik fel oly rikító színben, ha a kor szellemi áramlataival összefüggésbe hozzuk; de erkölcsi borzadályt fog ez kelteni mindig, mihelyt valaki arra gondol, hogy mi volt életében ez az istenek sorába emelt fiú. Hogy pedig ezt tudta akkor mindenki, az ép oly bizonyos, mint a mily tisztában voltak az abonoteichosi polgárok prófétájuknak, Sándornak a származásával.
Még a gondolkozó kortársak ítélő széke előtt sem talál a Hadrianus istentelen szeszélye semmi enyhítő körülményre, még azzal a magyarázattal sem, hogy az ifjú önfeláldozó halála a hőstett dicsőségére tarthat igényt.1 Dió egész határozottsággal állítja, hogy a császár gúny tárgyává lett, midőn azt bizonyítgatta, hogy felismerte az Antinous csillagát. De épen az a borzasztó, hogy az istenek általában nevetségesekké lettek, még pedig nem csak az atheisták bírálata, hanem a szolgalelkűség és ember-félelem hitének az oltárai előtt is.

Antinoe-ban a császár kedvence részére jós-helyet állított fel jósokkal és a hozzátartozó minden egyéb szükséges színházi felszereléssel, tehát ugyanazon az ösvényen haladt, a melyen az álpróféta, Sándor, s lealjasította magát ő is arra, hogy mint ez a Sándor cselekedte, jós-verseket költsön. Mivel pedig Antinoe-ban, a régi Besában, már volt egy aethiop jós-isten, Hadrianus a kettőt egy személybe összeolvasztotta, s míg az aegyptusiak a maguk istenét, a görögök már Antinoust imádhatták benne.
S ha a világ ura az új istenség prófétájává szegődött, bizonyos volt abban, hogy teremtménye elismerésben is fog részesülni addig, a meddig ő él. De mi sem mutatja oly megdöbbentően azt, hogy az akkori emberiségen mennyire erőt vett a jóslatok szerzésére vonatkozó szükség-érzet, mint az a tény, hogy még ez az Antinous-féle jóshely is fennállott egészen a harmadik századig. Origenes azt hitte, hogy Antinoeban varázslók és daemonok űzik titkos mesterségüket.

Antinoe görög város volt, s általában görögök voltak azok, a kik a Hadrianus-féle istent elismerték és tiszteletét elterjesztették. Nemzeti hiúságukat legyezgette az, hogy egyik honfitársuk részesült az olympusi dicsőségben. Mert az ő szemükben Antinous Hellast képviselte, s a császár a görögség iránt táplált rokonszenvét már jobban nem mutathatta ki, mint azzal, hogy egy görögöt istenné emelt.
Valódi kultusz-hatalommá azonban még sem emelkedett Antinous, bár Görögország és Ázsia versenyeztek, hogy oltárokkal és kép-szobrokkal ünnepeljék. Főhelye Görögországban Mantinea volt. Mert a császár, hogy itt Adonisának templomot emelhessen, jó messze kezdődő leszármazási táblát használt, annak az igazolására, hogy a bithyniai nikopolisiak Mantinea gyarmatosai voltak. A templom felavatásának évfordulójára ünnepeket és öt évenként előforduló játékokat alapított. Pausanias Antinousnak sok szobrát látta Mantineában, s az itteni gymnasiumban szép festményeket, a melyek ezt mint Dionysost ábrázolták.

Athénben is tartottak tiszteletére játékokat. Szobrát a színház törmelékei között találták meg. Papjának a nézőtéren díszhely gyanánt márvány széket is állítottak fel. Eleusisban Iacchos gyanánt tisztelték s itt is tartottak részére játékünnepélyeket.
Sok más görög város az Antinous felmagasztalására érmeket veretett, a melyeken mint Dionysos vagy Iacchos, mint Heros vagy Isten van ábrázolva. Ily érmek vannak Tarsusból. Adramyttiumból, Adrianotheraeből, Amisusből. Ancyrából. Mantineából, Bithjmiumbol, Corinthusból, Delphiből. Hierapolisból. Cyzicusból, Nikomediából, Nikopolisból, Sardesből, Tyanából, Smyrnából és Alexandriából. Egy corinthusi érmen Antinous a szárnyas Pegasust kantáron fogva tartja, s ez mintha Borysthenes, a Hadrianus kedvenc lova volna. Antinousnak egyik legszebb melképe szülő városa, Nikopolis vagy Bithynium érmén látható.

Az istenek collegiumában mint társával, egyszer Harpokratesszel, másszor pedig Apollóval vagy Hermes-szel jelenik meg. Griff, bak vagy bika, párduc, thyrsus-bot, hold és csillagok jelképezik egy vagy más isten gyanánt, a kiknek ő a megtestesülése. Mert Antinoust sohasem képzelték új istenségnek, hanem csak egyik meglévő isten új kinyilatkoztatásának. Hasonló viszony talált alkalmazást az istenek sorába emelt császároknál is. Antinous legtöbbször a Dionysos alakjában tűnik elő, mert ez az ő ifjúi szépségének a legjobban megfelelt. Ez az ő szépsége sokkal járult ahhoz, hogy kultusza nem aludt ki a Hadrianus elhunytával, mivel a művészet őt az ifjúi szépség ábrázolásánál típusául fogadta el. Azonban az ő isteni tisztelete csak a keletre szorítkozott, mert a latin nyugaton az emberek képzeletére nem gyakorolt hatást. Itt nem sokat foglalkoztak a görög fiúval.
Már az is feltűnő, hogy Marcus Aurelius, a midőn önvizsgálataiban a Hadrianus legbizalmasabb barátait, Célért és a különben ismeretlen Cliabriást és Diotimust névszerint elősorolja, Antinousról nem emlékezik egy szóval sem. Ez a hallgatás csak szántszándékos lehetett. Marcus Aurelius stoikus lévén, csak megvetést tanúsíthatott az Antinous-komédia iránt. Azt nem tudjuk, vájjon Hadrianus egyáltalában fáradozott-e azon, hogy istenét Rómában meghonosítsa. Itt nyilvánosan nem ismerték el soha; mert ehhez a tanácsnak a határozatára lett volna szükség.

Rómában nem volt egy temploma sem. Római Antinous-érmek sincsenek, de néhány felirat mégis azt látszik mutatni, hogy kultusa nem csak Rómába, hanem egész Itáliába is behatolt, s ezt a szolgálatot bizonyosan görögök teljesítették a császárnak. Szolgalelkű emberekben azonban a rómaiak és latinok között sem volt hiány. Kegy-lesésből és félelemből, a amint Justinus vértanú mondta, áldozott nem egy az új istenségnek s képét befogadta a házába is. Egy felirat, a melyet a Mars mezején találtak s az itteni Isis-templomból származott, Antinoust Aegyptus isteneinek uralkodó társaként említi; neki tehát Róma aegyptusi szentélyében oltára volt. Az bizonytalan, vájjon ez a felirat a Hadrianus korából származik-e? De aligha fogunk tévedni, ha meggondoljuk, hogy Hadrianust csak kedvencének a Nílusba fulása tette az Isis-vallás követőjévé.
Ámbár Spartianus magasztalólag említi róla, hogy az idegen isteneket megvetette, s arról sincs tudomásunk, hogy Hadrianus, mint Domitián s később Commodus és Caracalla, Rómában az Isis-misztériumokban nyilvánosan részt vett volna, tiburi villája mégis bizonyságot szolgáltat arra nézve, hogy volt neki köze Aegyptus isteneihez, ha egyéb okon nem is, legalább művészi hajlamból. Ebből a villából származik ugyanis az a márványóriás a Vatikánban, a mely Antinoust Osiris képében mutatja, valamint a capitoliumi Harpokrates is, ennek az istentársa, a ki a hallgatás geniusát ábrázolja, mutató ujjával az ajakán.

A tiburi villából hurcolták el valószínűleg Tivoliba azt a latin feliratot is, a hol ezt feltalálták; ez Antinoust Belenussal hasonlítja össze. Egy Lanuviumból, a mai Civita Lavignából való felirat azt bizonyítja, hogy itt, Róma közelében, már a 133. évben, tehát csak három évvel az istenek sorába emelt fiú halála után templom volt, hozzá tartozó testvériesülésével azoknak, a kik Dianát és Antinoust imádták; oly istentársítás, a mely eléggé különös.
Egy másik felirat azt mutatja, hogy volt Nápolyban is az Antinous tisztelőinek szövetkezete. Hogy ilyesmi görög városban alakulhatott, azon nincs mit megütődni. De ügy látszik, hogy Ostiában is volt szentélye a Hadrianus-féle istenségnek; mert ott találták azt a szobrot, a mely őt a tavasz istene gyanánt ábrázolja, s most a lateráni múzeumban látható.
Templomi szobor volt-e, nyilvános kertet diszitett-e, vagy magán tulajdon volt, ezt nem lehet kideríteni. Minthogy azonban Ostia gyarmata a császár részéről sok jótéteményben részesült, ez könnyen rá adhatta magát arra, hogy istenének elismerésével iránta érzett hálájának kifejezést adjon.

Nem lehet feltűnő, hogy Lucianus, a ki nem csak a barbár, hanem a törvényes isteneket is nevetségesekké tette gúnyolódásaival, Antinous iránt mégis kíméletet tanúsított. A világot értő ember létére nem akarta sem az istenített császárokat, sem pedig egyik császár istenített teremtményét kigúnyolni. Az Antinous nevét nem ejti ki; csupán „Az istenek gyűlésében” gondol reá, úgy látszik, egyetlen egy helyen, midőn Ganymedest említi.
Nem merte az Olympuson felléptetni, s ezt az elismerést Julianus császár is megtagadja tőle. Ugyanis a császárok ellen irányzott gúny-iratában Hadrianusnak az Olympusra léptekor azt mondatja Silenus-szal, hogy hiába keresi Antinoust, mivel ez nincs itt, az istenek között. Mint Marcus Aurelius, Julianus is megvetésével sújtotta ezt az Antinous-komédiát.

A keresztyéneknek a Hadrianus Ganymedese, a mint még Prudentius nevezte el Antinoust, elegendő anyagot szolgáltatott arra, hogy a pogány vallás határtalan erkölcstelenségét megbélyegezzék. Az apologeták még hálával is lehetnek Hadrianus iránt; Antinousról beszél valamennyi. Azonban nem használnak igen rikító színeket, midőn az ázsiai papok fajtalanságáról, sőt még ember-áldozatokról is beszélnek. Hadrianus ezeket Mithras kultuszánál eltiltotta, de Commodus újból megengedte. S vájjon az Antinous halála végelemzésben mi más volt, mint egy rejtélyes ember-áldozat.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza