logo

XXII Januarius AD

A római jog. Az Edictum perpetuum. A Responsák.

Római jogtudósok.
Tanács-határozatok és császári constitutiók.
A Hadrianus-féle törvény-alkotás reformátori szelleme.




Hadrianus uralkodása a törvény-alkotásban is korszakot jelent, nemcsak a jog tudományos kezelésénél, hanem a jogi viszonyokra vonatkozólag formált bölcseleti irányelveinél fogva is. Első sorban az Edictum perpetuum kibocsátása által szerzett magának Hadrianus érdemeket.
Egy-egy évre szóló edictumai az olyan tisztviselőknek akik, mint praetorok, aedilisek és a provinciák helytartói törvény-alkotó joggal bírtak (jus edicendi), hivatalba lépésük alkalmával ezek részéről nyilvánosan, igazságszolgáltatási programm gyanánt voltak kiállítva. Ezek voltak a nép és a tanács alkotta törvények mellett az egész világra elterjedt római jog ősforrásai. Már Caesar forgatta a fejében az ily edictumok összegyűjtésének a tervét, de csak Hadrianus valósította meg ezt, valószínűleg a 131. évben, Didius Julianus császár ősatyja, Sal-vius Julianus jogtudós által.
Mivel ennek a julianusi könyvnek egy teljes példánya sem maradt fenn, s csak a jogtudományi iratokban, nevezetesen a digestákban vannak tételek belőle fenntartva, ennek a sajátos mivolta vitás maradt. Annyit azonban mégis kiderítettek, hogy az Edictum Hadrianusféle reformja nem képezett teljesen új törvénykönyvet. E kérdés legújabb kutatója nem tartja az Edictum perpetuumot oly rendszeres összefüggő egésznek, mint például a mi (a németek) polgári perrendtartásunk, még a római jog egy bizonyos része coditicatiójának sem, hanem úgy vélekedik, hogy annak a tartalma legnagyobbrészt történeti esetlegességek által volt meghatározva.

A Hadrianusféle Edictum tanácshatározat folytán birodalmi törvénnyé lett s ekképp a jogszolgáltatás zsinórmértéke gyanánt érvényesült. Bár a tisztviselők nem szűntek meg tovább is edictumokat bocsátani ki, de már a kezük kötve volt; mert a julianusi törvénykönyvhöz kellett tartani magukat, a mely minden törvényszéknek meg volt küldve.1 így haladt előre Hadrianus az egyöntetű jogi eljárásnak a birodalomban való életbe léptetése körül azon az úton, a mely végre a római jogot az egész világ törvényévé tette.
A jogtudomány már régóta hatalom volt az államban, s a rómaiaknak egyetlen tudományuk. A jogtudósok nyilatkozatai (responsa prudentum) a jognak tekintélyes forrását alkották. Gaius ezt mondja róluk: „a jogászok válaszai olyanoknak a nézetei és nyilatkozatai, a kiknek meg van engedve jogi tételeket alkotni. Ha valamennyinek a nézet-nyilvánítása összevág: véleményük törvényerőre emelkedik; ha nem juthatnak egy véleményre, akkor a bíró tetszése szerint választ közülök, s ez az isteni Hadrianus egyik leirata által van megállapítva.
A jogtudósok tekintélye fenntartotta magát, bár a császárok Augustus példájára iparkodtak korlátozni ezeknek a függetlenségét az által, hogy a ius respondendi-t kitüntetésképen osztogatták. Hadrianus a jogtudósok tekintélyét teljesen elismerte.

Az ő korát a jelentékeny jogtudósok egész sorozata tünteti ki. Ekkor tündökölt Juventius Celsus, a ki 39 könyv digestát, Neratius Priscus, a ki a „ Membranarum“ hét könyvet írta, s ama Salvius Julianus, a kinek fő műve 90 könvvnyi digestát tett. Valamivel fiatalabb volt Sextus Pomponius, a ki a jogtörténet kézi könyvét írta meg, a mely a Hadrianus koráig terjedt. Nevezetesek voltak még Javolenus Priscus és Pactumeius Clemens, Hadrianus városi praefectusa és legátusa Athénben, Syriában, Siliciában és a 138. évben consul suffectus. Ezekkel egy egyidőben, de csak az Antoninusok alatt munkálkodtak: Aburnus Valens, Vindius Verus, Volusius Maecianus, Ulpius Marcellus és a hires Gaius. Ezek és mások jogi véleményeiket és tudásuk anyagát átszármaztatták a következő század nagy jogászainak."

A jog egyéb forrásai a tanács-határozatok és a császári Constitutiók voltak. S miután a nép törvényalkotása érvényen kívülivé lett, a köztársasági jog, a törvény kibocsátásának a joga, a senatusra háramlóit, a melynek a consultumai a „lex“-ek helyére léptek. Azonban e tanácshatározatoknak a császár akarata szabott irányt akképen, hogy vagy a consulokat tájékoztatta írásbelileg a maga nézete felől, vagy pedig egy-egy beszédét (oratio principis) olvastatta fel. Augustus óta a Senatus consultumok né-jelöléssel jelentek meg, még pedig szerzőiknek vagy a consuloknak, vagy maguknak a császároknak a nevével.
Ezeken kívül a „Constitutionesprincipum” gyűjtő neve alatt új jogforrásként szolgáltak még a császárok edictumai, responsumai, rescriptumai, decretumai és mandátumai. Ezeknek annál nagyobb súlyúaknak kellett lenniük, mivel a császár egész élte hosszán bírta a törvény-alkotás jogát, míg a tisztviselők évenként változtak s ezért az ő rendelkezéseik csak egy évig voltak érvényben, ha csak ezeket utódaik a magukévá nem tették.

A Hadrianusi kor számunkra megőrzött constitutiónak és tanács-határozatainak sorozata előre lépést jelez az emberiesség terén, vonatkozásban a személyi és magánjogra. A szigorú római társadalom, a mely a korlátlan atyai hatalmon, a nő kiskorúságán és a rabszolgaságon nyugodott, megérezte a stoikus bölcsészet befolyását s ennek a hatása az Epiktetus korában még a keresztyénség eszméjénél is hatalmasabb volt, noha már ez is ezer meg ezer szállal hálózta be a világot.
Róma világpolgárias irányzatából bizonyos enyhébb felfogás bontakozott ki, a melyben annak a fogalma, a mit egy későbbi kor az emberi jogok címével illet, kezd a törvényalkotók öntudatában megmozdulni. Mivel azonban a rabszolgaság elvileg való eltörlésének a magaslatára egy törvényalkotó sem tudott felemelkedni, a kérdés csak ennek az enyhítése körül forgott.

A régi durva törvényeket, a melyek szerint az úrnak joga volt rabszolgái élete és halála felett, úgy, hogy ő ezeket a legkisebb vétségért megvesszőztethette és keresztre feszíttethette, az idő lassanként megváltoztatta. A lex Petronia (Kr. u. 61.) megtiltotta az úrnak, hogy rabszolgáit önkényesen fenevadakkal való viaskodásra kárhoztassa és megengedte a rabszolgáknak azt, hogy a császár szobraihoz vagy asylumokba menekülhessenek. De más részt még Augustus megerősítette a köztársaságnak azt a törvényét, a melynél fogva abban az esetben, ha egy urat a saját rabszolgája meggyilkolná, ennek minden rabszolgatársát vele együtt ki kell végezni.
Hadrianus az első, a ki megtiltja azt, hogy egy oly ház rabszolgáit a kínpadra hurcolják, a melynek az ura meggyilkoltatott. Csak az oly rabszolgák lettek e borzasztó törvény áldozataivá, a kiket gyanúsokká tett az, hogy a tett színhelyéhez annak elkövetése alkalmával közel voltak. Ő tiltotta meg továbbá azt is, hogy az úr rabszolgáját önkényesen megölhesse; ugyancsak ő tiltotta meg rabszolgák és rab-szolganők eladását vívó iskolák részére vagy kerítőknek.
Egy úrnőt, a ki rabszolgáival rosszul bánt, öt évi számkivetéssel büntetett. Korlátozta az úr korlátlan hatalmát, de azért tiszteletben tartotta annak a jogait is, annyira, hogy egy ízben a népnek abbeli kérelmét, hogy egy kocsist szabadítson fel, nem teljesítette, mert nem volt rá felhatalmazva. Midőn egyszer egyet a maga saját rabszolgái közül két senator között sétálni látott, ezért az arcátlan fennhéjázásért ezt a rabszolgáját megbüntette.
Hadrianus eltörölte az ergastulum-okat is, azokat az. iszonyú börtönöket, a melyekben földbirtokosok jószágaikon láncra vert rabszolgáikat fogva tartották, a kiknek a sorsában jog-ellenesen rabszolgai helyzetbe sodort szabadok is osztoztak. Ő védelmezte azoknak a szabadságát is, a kik jogtalanul bányamunkákra (in opus metalli) voltak elítélve. Ez a szörnyű büntetés a szabadság elvesztését vonta maga után; következéskép életfogytig tartónak kellett volna lennie. Ha azonban a bíró elnézéséből időlegesen volt kiszabva, akkor Hadrianus egyik rendelete értelmében az elitéit mégis megtarthatta a szabad ember állását. A felszabadítás által nyert jogokat Hadrianus az állam, valamint az egyesek önzése ellen is védeni igyekezett.

Megtiltotta a manu missió-t az oly esetben, a midőn ez csak hitelezők kijátszására vagy családtagok megrövidítésére irányult; de a hitbizományilag felszabadított rabszolgákat minden oly kísérlet ellen megvédelmezte, a mely a végrendelet megdöntésére irányult; sőt azt is elrendelte, hogy a rabszolga, ha szabadságát egy később érvénytelennek talált legatum által nyerte, bizonyos pénzösszeggel megválthassa magát.
A Senatus Consultum Claudianum szerint, a mely a Lex Julia de adult er iis-nek a kiegészítése, szabad születésű nőknek rabszolgával való egybekelésére nézve az volt megállapítva, hogy ha ez az egybekelés az úr előleges tudtán kívül történt, ezeket rabszolgák gyanánt, ha pedig az ő beleegyezésével történt, szabadon bocsátottak gyanánt kell tekinteni.
Ha a nő szabad maradt, gyermeke rabszolgának született. Ezt a törvényt Hadrianus oda módosította, hogy a gyermek is szabad legyen? Ezeknek a tanács-határozatoknak alapjául a Kr. u. 4-ben kibocsátott Lex Aelia Senria tekintendő, a mely szerint fizetésképtelennek és 20 éven aluli úrnak rabszolgákat felszabadítani tilos volt. E törvény határozatának értelmében a latinus-szá lett manu missus, ha római polgárnőt vagy latin gyarmatbelit vett nőül s már egy éves fia volt, polgárrá lehetett. Tiberius alatt a Lex Junia Norbana-t csatolták hozzá, a mely az úr magán nyilatkozata által szabaddá lett rabszolgát is latin joggal ruházta fel (Latin Juniani).

Már Traianus elrendelte azt, hogy a ki urának az akaratán kívül a császári jótétemény folytán nyerte el a polgárjogot, ennek élvezetében marad ugyan élte fogytáig, elhalálozásakor azonban latinus-nak lesz tekintve, ennek pedig azért, mivel a Jus Quiritium-mal végrendelkezési jog volt összekötve s így az urak gyakran örökség nélkül maradtak; a Latinus Junianus-nak azonban nem volt végrendelkezési joga. Csak, a ki a polgárjogot törvényszerűleg nyerte el, vagy a patronus beleegyezésével házasodott meg és e házasságból gyermeke származott, az maradt meg a teljes polgárjog birtokában. Hadrianus nem találta méltányosnak ezt a Traianus-féle törvényt, mert a felszabadítottaktól holtukban elvette azt, a mit éltökben bírtak. Ö tehát a tanács útján úgy rendelkezett, hogy azok maradjanak úgy, mintha a római polgárjogot a Lex Aelia Sentia, vagy pedig tanácshatározat (Senatus consultum) alapján nyerték volna meg.

A Hadrianus törvény-alkotásában lépten-nyomon látszik az a törekvés, hogy a szabad polgárok számát növelje. Erre céloz az a rendelete is, a mely szerint a latin jogú férfi és a római polgárnő gyermekei született római polgároknak tekintendők. Megszorításnak lett alávetve az atyának korlátlan hatalma gyermekeinek élete és szabadsága felett, amint ezt a tizenkét táblás törvény megállapította. Ez a jog a római polgárjogból (civitas) folyt és Hadrianus egyik edictumával megállapította, hogy atyai hatalommal csak római polgár bírhat.
Idegeneknél megnehezítette azt. S ha az ilyenek a római polgárjogot gyermekeikkel együtt elnyerték, akkor a gyermekeket csak az esetben volt szabad az atyai hatalom (Potestas patria) alatt tartani, ha még kiskorúak és távol voltak, s az eset törvényes vizsgálatnak volt alávetve.1 Ehhez járult még az a határozat is, hogy ha valaki a polgárjogot abban az időben nyerte el, a midőn neje áldott állapotban volt, a gyermek, bár így már római polgár, azért még se essék a Potestas patria alá.

Nem egyszer fohászkodtak gyermekek a császárokhoz, hogy ez alól a hatalom alól szabadítsák fel őket. Traianus egy ízben egy atyát, a kinek a gyermeke a kegyetlen bánásmódot nem tűrhette tovább, arra kényszeritette, hogy azt hatalma alól bocsássa ki, és Hadrianus egy másikat, a ki fiát vadászat közben meggyilkolta azért, mert mostoha anyjával viszonyt folytatott, számkivetéssel sújtott, de csak mint útonállót. Ez az eset bizonyítja, hogy a Hadrianus idejében az atyai hatalommal való visszaélést még gyilkosság esetében sem büntethették parricidium gyanánt.

A jogtörténelem jegyez fel Hadrianusnak a végrendeleti és örökösödési viszonyokra vonatkozó reformjait is. Mint Traianus, ő is igazságos és szabadelvű volt. Azt megvetette mind a két császár, hogy örökségeket magukhoz rántsanak, a mit Caligula, Nero és Domitianus zsarnoki önkénnyel gyakoroltak; mert ezek egyszerűen megszokták semmisíteni azokat a végrendeleteket, a melyekben róluk megemlékezés nem történt.
Már Traianus megszüntette egy edictumával ezeket a visszaéléseket, s Hadrianus sem fogadott el soha örökségeket, ha az örök-hagyás a gyermekek megrövidítésével járt. Még a vagyon elkobzásra ítéltek gyermekeinek is meghagyta az atyai örökség egytizenketted részét, a mely humanus intézkedés összefüggésben állott a császárnak azzal az elvével, hogy vádat emelni nem engedett meg többé felségsértés bűne miatt. Mert az ő kiinduló pontja az volt, hogy az államot emberekkel, nem pedig az, hogy az állampénztárt pénzzel gyarapítsa.

Újabb törvények a nő eddigi kiskorúságával járó hátrányokon is enyhítettek. A Hadrianus koráig az a rendszabály állott fenn, hogy római polgárnő végrendeletet nem tehet. Ő volt az első, a ki ezt egy tanács-határozattal megengedte. Felruházta őket még azzal a joggal is, hogy elhalt gyermekeik után örökölhessenek, ha meg volt nekik a Jus trium liberorum. Egy alkalommal, midőn egy szegény nő, a kivel a fia embertelenűl bánt, arra kérte a császárt, hogy fia congiariumából juttasson neki valamit, s a fiú erre azt nyilatkoztatta ki, hogy nem ismeri el anyjának, Hadrianus ezt felelte: „Én pedig téged nem ismerlek el római polgárnak". Még a nő iránt táplált nagyobb tisztelet is kilátszik a Hadrianus abbeli intézkedéséből, hogy megtiltotta azt, hogy férfiak a nőkkel együtt fürödjenek, a mi Domitianus óta szokásban volt.
Septimius Severus alatt egy grammatikus, név szerint Dositheus, a Hadrianus mondásaiból sorozatot állított össze, a melyek azt mutatják, hogy a császárnak éles észre valló jogi nyilatkozatai szálló igék gyanánt maradtak meg az emberek emlékezetében. Általában elmondható, hogy a Hadrianus-féle törvény-alkotás erkölcsi haladást jelez az emberi társaság öntudatában.

Az, a mit ő az állami közigazgatás minden ágában életbe léptetett, annyira felölelt mindent, hogy uralkodása a monarchia történetében korszakot jelez s élesebben csak azért nem domborítható ki, mert korának az okmányai csekélyebb töredékekben maradtak reánk.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza