logo

XXI September AD

Nagy utazások .

A fővárosba a császár csupán 118 nyarán érkezett meg, természetesen óriási üdvrivalgás közepette. Megtartották Traianus posztumusz bevonulását ifi, szobrát harci kocsira helyezve; Hadrianus ugyanis nem tagadta meg tőle a győzelmek dicsőségét. Az uralkodó három évig maradt Rómában.
121-ben hosszú utazásokba kezdett, melyek során a birodalom számos országát bejárta. Huszonegy éven át uralkodott, és ennek az időnek majdnem a felét utazásokkal töltötte. Ilyesmivel egyik elődje sem dicsekedhetett. A korábbi császárok Itáliát csak kényszerből hagyták el, s főként katonai célból, még Domitianus is. Hadrianus elsőként értette meg, hogy az uralkodó kötelessége saját szemével megállapítani, mi a helyzet akár a nagyon messzi provinciákban is.

Következetesen és sokoldalúan végezte tehát az ellenőrzéseket; a városok ugyanúgy érdekelték, mint a katonai táborok. Lehetséges, hogy az utazások valamilyen nyugtalanság következményei voltak, amely kétségtelenül jellemezte Hadrianust. De még ha így volt is, be kell ismernünk, hogy a császár bölcsen s az állam számára hasznosan élte ki nyugtalanságát, amely egyik helyről a másikra hajtotta.
A történelem során talán ő az első ismert, nagy formátumú turista, aki távoli országok megtekintésében örömét lelte. Minden ellenőrző útján volt ideje és ereje, hogy megszemléljen mindent, ami megismerésre méltó, akár természeti csodákról, akár művészi alkotásokról volt szó. Lényeges az is, hogy látogatásainak számos nyoma és bizonyítéka maradt: különféle épületek, a tiszteletére készült feliratok, valamint a császár köszöntésére vert pénzek.

121-ben Hadrianus Galliába, valamint a Felső-Rajna és a Duna mentén fekvő provinciákba utazott. A folyók által meghatározott háromszögben megerősítette azt az erődítményrendszert, amelyet még Domitianus építtetett, és Traianus fejlesztett tovább. A következő évben már Britanniában járt. Itt nagy munkálatokba fogtak, az úgynevezett Hadrianus-fal építésébe, amely a mai Solway-öböltől a Tyne folyó torkolatáig, körülbelül nyolcvan római mérföldön, azaz százhúsz kilométeren át húzódott.
A szigetet egy igen keskeny helyen vágta át, és a területet a mai Skócia hegyvidékén élő nem csupán földépítmény volt: kővel és téglával is megerősítették. Tornyokat és erődítményeket építettek, a sánc mögött utakat, előtte pedig árkot. A hadmérnöki tevékenység eme imponáló alkotása alig néhány év alatt elkészült. Ki végezte az óriási munkát? Főként a katonák, hiszen békeidőben őket alkalmazták a közmunkákhoz, ők építették a hidakat, az utakat, a vízvezetékeket a birodalom minden szegletében.

A császár még ugyanebben a 122-es évben visszatért Galliába. Délen, Nemausus városában, amely a mai Nimes őse, Plotina tiszteletére bazilikát emeltetett, Traianus özvegye ugyanis nem sokkal korábban meghalt. Hadrianus - bizonyára őszintén - meggyászolta mint gondviselőjét, kilenc napon át hordott gyászt, s az iránta oly szívélyes asszony emlékére dicsőítő verset is szerzett.
Hasonlóképpen búcsúztatta korábban, még 119-ben anyósát, Matidiát is. Temetési beszédet tartott, amely részben fennmaradt, mivel kőtáblára vésték a szövegét, és Matidiának is szentélyt építtetett, miután a senatus besorolta az istenek közé. Ez az emberiség történetében valószínűleg az egyetlen eset, amikor valaki szó szerint istenítette a saját anyósát, és templomot építtetett a tiszteletére.
A császár azonban Matidia lányával, Sabinával nem élt jól. A nő a fennmaradt ábrázolások szerint igen csinos asszony lehetett, Hadrianus azonban panaszkodott kellemetlen természetére. 122-ben súlyos nézeteltérésre került sor köztük, amikor azt vetette felesége szemére, hogy túlságosan közvetlen, és sokat enged meg két magas rangú embernek. Egyikük a praefectus praetorio, Septitius Clarus volt, a másik a császár titkára, Gaius Suetonius.

Ugyanaz a Suetonius ez, aki A Caesarok élete című munka, vagyis Róma tizenkét uralkodójának (Caesartól Domitianusig) életrajza szerzőjeként máig megérdemelt dicsőségnek örvend. Nem a legmagasabb röptű mű ugyan ez, de sok tényt, sok anekdotikus részletet közöl élénk és közérthető módon, felbecsülhetetlen értékű forrásmunka tehát az uralkodók személyének megismeréséhez. Annál is inkább így van ez, mert szerzője császári titkárként hozzáférhetett a titkos archívumhoz.
Mindkét előkelőség kegyvesztett lett, és el kellett hagyniuk az udvart; további sorsuk ismeretlen. Ami Sabinát illeti, Hadrianus kijelentette, hogy amennyiben magánember volna, elválna tőle, de uralkodóként nem akar rossz példával elöl járni. A házasság tehát, amely mellesleg gyermekáldás nélküli volt, tovább tartott, Sabina pedig férje némelyik utazásán is részt vett. Fennmaradt azonban közöttük a kölcsönös bizalmatlanság, sőt a szívélyesség teljes hiánya.

A 122-ről 123-ra forduló telet a császár Hispaniában töltötte, ahonnan átkelt az afrikai partra is, Mauretaniába. Ez a provincia többé-kevésbé a mai Marokkés Algéria északi részét jelentette; nem szabad összetévesztenünk a jelenlegi Mauritániával. Itt jelentették a császárnak, hogy a parthusok ismét háborúra készülnek; gyorsan az Eufrátesz partjára sietett tehát.
Tárgyalások útján felszámolták a válságot, Hadrianus azonban egészen 124-ig Keleten maradt. Meglátogatta Antiochiát és az épületeiről híres Palmyrát (görögösen Palmürát, a mai Szíria területén); utazgatott Kis-Ázsia különböző országain és városain át. Egy bithyniai városban különleges szépségű fiúval találkozott, akinek a neve Antinous volt. Magával vitte, és soha nem is vált meg tőle.

Még 124-ben ellátogatott a balkáni provinciákba. Lehetséges, hogy ekkor létesült Hadrianopolis városa - mely ma Edirne néven Törökország európai részén található. Egészen bizonyos viszont, hogy éppen 124-ben kapta a császártól a városjogot Aquincum, a mai Obuda ókori elődje. Itt fennmaradtak a római város és a legio táborának romjai. Hadrianus át is kelt a Dunán Daciába, ahol évekkel korábban Traianus vezérlete alatt háborúzott.

A 124-ről 125-re forduló télen kedvenc Athénjába ért. Az Akropolisz alatti városban sokáig időzött, egészen 126 tavaszáig, bár megszakításokkal, miután Görögország különböző területeit végiglátogatta, és több szigetet is bejárt. Athénban érezte azonban a legjobban magát, a nagyszerű művészeti emlékek között, a szinte legendás alakok árnyai közelében. Hiszen itt élt sok más között Szókratész és Periklész, Platón és Arisztotelész, Szophoklész és Demoszthenész.

romaikor_kep



Még Traianus életében az athéniak megtisztelték Hadrianust az arkhón címmel, ő tehát a város polgárának érezte magát, és elárasztotta azt különféle kegyekkel. Itt emelt építményei közül az első helyen az Olümpiai Zeusz monumentális szentélyét kell említenünk. Ezt még a Kr. e. VI. században, majdnem hétszáz évvel Hadrianus ideje előtt kezdte építeni Peiszisztratosz türannosz, ám akkor a munkálatokat hamar félbehagyták.

A Kr. e. II. században láttak hozzá ismét a szíriai király, IV. Antiokhosz költségére, megváltoztatva az egykori tervet, de ennek az uralkodónak a halála ismét félbeszakította az építkezést. Így tehát egy római császárnak kellett véghezvinnie azt, ami a görögöknek nem sikerült. 126-tól kezdve olyan iramban folytak a munkálatok, hogy már néhány évre rá, egy újabb athéni tartózkodása alkalmával Hadrianus felavathatta a szentélyt, amely méreteivel és díszeivel egyaránt a hellén világ legnagyszerűbb épületei közé tartozott.
Csak tizenhat oszlopa maradt fenn a 104-ből, mindegyik magasabb 17 méternél. Itt állt Zeusz hatalmas szobra is, arannyal és elefántcsonttal borítva, s a császár számos szobra szintén. De még 126-ban, amikor a munkálatok elkezdődtek, Hadrianus szakított időt arra is, hogy beavassák az eleuziszi misztériumokba, és a Dionüszosz tiszteletére tartott ünnepségeket irányítsa, amelyek idején a hagyománynak megfelelően színházi előadásokat tartottak.

Itáliába Szicílián keresztül tért vissza, ahol felhágott az Etna (latinul Aetna) csúcsára, hogy onnan csodálhassa meg a napfelkeltét. Rómában 128 nyaráig maradt, ezután Afrikába indult. Numidiában, a császárságnak abban az afrikai provinciájában, amely a jelenlegi Algéria keleti területén volt, ellenőrizte a katonai táborokat, és megszemlélte a legiósok, valamint a lovasság hadgyakorlatát. Ezek befejeztével, július 1-jén beszédet tartott a katonáknak, dicsérvén erőfeszítésüket, fegyelmüket és tudásukat, és bizonyítva egyúttal saját ismereteit e téren; hiszen majdnem gyermekkorától kezdve katona volt. Beszédének szövegét egy kőoszlopra vésték, amelynek részletei máig fennmaradtak.
Ezek után a császár ismét Athénba utazott, onnan pedig Kis-Ázsián keresztül Syriába. Antiochiában járván megmászta a Cassius-hegyet, hogy onnan is üdvözölhesse a napfelkeltét. 130-ban meglátogatta Jeruzsálemet, amely a hetvenes évek, vagyis a Titus-féle pusztítások óta romokban hevert. Hadrianus elhatározta, hogy a várost római alapításként Aelia Capitolina néven újjáépíti; ez a kéttagú név első fele, az Aelius a császár nemzetségneve, a Capitolina pedig arra utal, hogy az egykori Templom helyén a capitoliumi Jupiter-templomnak kellett volna állnia.
Jeruzsálemből Gazán és Petrán át Alexandriába vitt az útja. Innen feleségével együtt fölfelé hajózott a Níluson, hogy saját szemével láthassa a legrégebbi és leghíresebb műemlékeket, a piramisokat, a szentélyeket, az istenek és a fáraók szobrait.

Éppen ennek az útnak a során, már Aegyptus középső részén súlyos tragédia történt: a Nílusba fulladt Antinous, a császár szép kegyence. Mi volt az oka, s milyenek a körülményei ennek a halálesetnek? Baleset, gyilkosság vagy öngyilkosság? Hadrianus a harmadik magyarázatot választotta. Hitte és meghagyta, hogy hirdessék, miszerint Antinous saját választásából ajánlotta fel fiatal életét, hogy elhárítsa a jósda által jelzett szerencsétlenségeket, amelyek urát fenyegetik.
Az egész birodalomban szobrokat és templomokat emeltek Antinousnak, hiszen istennek tartották. Tiszteletére pénzt verettek. Úgy tartották, hogy a fiú lelke csillaggá változott. Hadrianus akaratából a haláleset helyén felépült Antinoupolis városa. Mutatós épületeinek romjai a XIX. századig fennmaradtak, amikor aztán nyersanyagul felhasználták őket egy közelben épülő cukorgyárhoz.

A császár azonban nem szakította félbe útját. November 21-én reggel Sabinával együtt, udvarától körülvéve Théba nyugati részén állt, a görögök által Memnonnak nevezett hatalmas szobor lábánál. Ez a szobor, valamint a közelben álló másik állítólag valójában III. Amonhotep fáraót ábrázolta, aki emeltette őket. Azt mesélték, hogy ez a szobor dallal köszönti a napkeltét, és valóban, sokan hallották a hangot: elsősorban rómaiak és görögök örökítették meg a tényt a szoborba vésett feliratokkal. Mi volt a valóság az állítólagos ének dolgában? Bizonyosan a levegő mozgása váltotta ki a hangokat a kőtömbök közötti résekben, amikor az éjszakai hideg után a gyors fölmelegedés beállt.
Sabina udvartartásának egyik tagja, egy kiváló család leánya, Julia Balbilla költőnő volt; családja sokkal kiválóbb, mint az ő tehetsége. Görög nyelven néhány verssort szerkesztett, és a Memnon bal lábára vésette; ezek a sorok büszkén hirdetik, hogy a Memnon énekkel köszöntötte a császárt és a császárnét. A legfontosabb számunkra ebben az, hogy megadja a látogatás pontos dátumát.

Visszaúton a császár Syrián és Kis-Ázsián át utazott, s a 131-ről 132-re forduló telet ismét Athénban töltötte. Ezután megállt a balkáni provinciákban, és már Itália felé akart fordulni, amikor tervei megváltoztatására késztette egy hír: Palesztinában kirobbant a zsidók felkelése.


Forrás: Aleksander Krawczuk - Római császárok