logo

XXI September AD

Hadrianus utazása a Níluson

Memphis
Heliopolis
Antinous halála
Thebe
A Memnon-szobor
Koptos
Myos Hormos
Mons Claudianus
Visszatérés Alexandriába



Hadrianus, hogy Aegyptus csodáit megismerje, Alexandriából utazásra vállalkozott a Níluson. Ez akkor már régóta divat volt. Mert a szürkület homályába vesző múlt idők mű-emlékei s valamennyi közt a legrejtelmesebb folyam s ennek partjai görögökre és rómaiakra oly ellenállhatatlan vonzó erővel voltak, a minőt Napoleon vállalata óta a világ minden nemzeténél máig is tapasz falhatunk. De hogy is ne izgatta volna az idegenek kíváncsiságát ez az évezredek óta változatlan állatimádás, az emberi vallásoknak ez a rejtvénye?
Az állatoknak ebben az istenítésében az emberi szellem legmélyebb megvetése, s a királyok és császárok istenek sorába való emeltetésének legmérgesebb szatírája rejlett. Mert mit jelenthetett Sesostris, Nagy Sándor, Augustus és Hadrianus istenítése Apis ő mennyei felsége és a szenteknek tartott macskák, ebek, gémek, krokodilok s majmok égi méltósága mellett?

Aegyptus már akkor is a Faraók korának s a Faraók bebalzsamozott kultúrájának a museuma volt. Idegenszerű építményekkel, különös faragványokkal, hieroglifákkal és festményekkel még mindig el voltak árasztva az ősi városok, ha régi fényük elhamvadt is már. Memphis, Heliopolis, Bubastis, Abydos, Sais és Tanis, valamint a százkapus Thebe, bár még voltak is lakosaik, aláhanyatlottak már régen.
Nem mindennapi látvány lehetett az, a melyet a császári utazó társaság nyújtott, midőn ez egy flottával Dahabien partjainál a horgonyt felszedve, felfelé evezett a Níluson. Lehettek a császár kíséretében tudósok az alexandria Museumtól, valamint írásjel-magyarázók, papok és csillagjósok is. Vele volt Verus és a szép Antinous is. Sőt ott volt a császárné is, a kinek az udvarhölgyei közt volt egy görög költőnő is, Julia Balbilla. Valahol csak valami látni való kínálkozott a Nilus partvonalain, pedig akkor több akadt, mint ma, tüstént partra szálltak. Bele merültek a nagy pyramisok, a Sphynxkolossus és a szent város, Memphis csodálatába. Memphis, a fáraók hajdani székhelye s még Strabo idejében is Aegyptus második városa, még nem volt a sivatag homokjától végleg eltemetve, de már kezdett a homokba merülni.
A Ptolemaeusok alatt templomainak és palotáinak a köveiből nem kis részt Alexandriába szállítottak. A Pharaók óriási vára már régóta romokban hevert. De néhány tiszteletre méltó műalkotás, mint a Ptah temploma, a pyramisok, a halott-városok és a Serapeum ősrégi kultuszával még mindig dacoltak az idővel. Ez a város volt még mindig az aegyptusi hierarchiának egyik főhelye és az Apisnak székhelye. Épen ebből az okból szemelte ki a római kormányzat Aegyptus egyik legerősebb hadállásául; mert itt egy egész légió feküdt. Hadrianusnak a Serapeum területén alkalma nyílt a fehér homlokú bika látványában gyönyörködni, a melynek feltalálása kevéssel a Hadrianus oda érkezése előtt papi és nép-zenebonát idézett elő, mivel az alexandria-beliek nem akarták a bikát a memphisieknek átengedni, ezek azonban diadalmaskodva erősen tartották azt.
Végig sétálhatott a császár a félig homokba süllyedt Sphynx-sorok között, a melyek ama csodás sírboltokhoz vezettek, a hol a bebalzsamozott bika-istenek nyugodtak, valamennyien, mint egy-egy Faraó, óriási gránit-koporsókban. Kevesebb fáradsággal, mint mi, mai utazók, csodálhatta Ti-nek, egy aegyptusi állami tisztviselőnek az ötödik dynastia idejéből, domborművekkel gazdagon felékesített síremlékét. Ma már a sivatag futó homokja elnyelt mindent, el a palotákat, a bálvány-képeket, sőt jó részben a pyramisokat is. Nyomorult arab falvak, mmt Sakkara, telepedtek meg Memphis omladékain, és a sűrű pálmaligetben ámulva látja az utazó a hatalmas Faraónak, II. Rhamsesnek a torzóját elhagyatottan heverni, utolsó tanújaként az egykori Ptah-templom pompájának, a mely előtt volt ez az óriási szobor hajdan felállítva.

Memphis közelében Heliopolis feküdt, a Nap-isten városa, ennek az istennek ősrégi templomával és az aegyptusi bölcsességnek egyik iskolájával. Strabo már kihaltnak találta ezt a várost, de még mutatták neki azokat a papi házakat, a melyekben a hagyomány szerint Plató és Eudoxus az istenek titkait 13 álló esztendeig tanulmányozták. Heliopolisban a Rhá-isten tisztelete még fennállott, e tisztelet középpontjával, az Apis vetélytársával vagy sorsosával, a szent bikával, Mnevissel. A durva Kambyses szétrombolta a templomokat, sőt az obeliszkek egy részét is, a melyeket itt a Faraók az évszázadok folyamán a Nap-isten tiszteletére emeltek; mert Aegyptusban nem voltak találhatók oly nagy számban sehol, mint itt és Thébában.
Mint Strabo, Hadrianus is fele részben már tűztől megrongálva, ledöntve látta. Két nagyobb hiányzott. Ezek közül az egyiket, III. Rhamses obeliszkjét, a saját győzelmi emléke gyanánt Augustus Rómába vitette és a Circus Maximusban állította fel. Ma a piazza del popolón áll. A másikkal, a mely ma szent Péter terét ékesíti, Caligula a vatikáni circust díszítette fel. Valamennyi között a legnagyobbikát, a IV. Totmesét, Constantin hurcolta el, s később Constantius a Circus Maximusban állíttatta fel. Most a Laterán előtt áll. Ma az ősi Heliopolis gabona-vetésektől zöldellő helyén már csak egyetlen egy obeliszk áll fenn, az, a melyet a legrégibbnek tartanak és a melyet a tizenkettedik dinasztiából való I. Usortes emelt.

A magas utazó-társaság a Níluson útjában tovább haladva már Bézába, egy jobb parti helyre érkezett, átellenben Hermopolissal, a midőn szomorú esemény adta elő magát, Hadrianus kedvencének a halála. - Antinoust, egy claudiopolisi ifjú görögöt, Adonis-alakja a császár Ganymedesévé sülyesztette alá. Ez az ifjút szenvedélyesen szerette. A keletnek e fertelmes bűnében, a melyet még a nagy Traianus sem tartott annak, s a melytől csak kevés számú nemes lelkek, olyanok, mint Plutarchus, fordultak el megvetéssel, - Hadrianus még ebben is telivér görög volt. Nem tudjuk, hol ismerte meg a császár a szép ifjút, valószínű, hogy szülő hazájában, Bithyniában. Csak Aegyptusban tűnik fel úgy, mint a császárnak elválhatatlan társa. A szerencsétlen Augusta Bezában menekült meg a gyűlöletes látványtól, mert ott Antinous a Nílusba fulladt. Siri titok leple borítja ezt a halál-esetet. Véletlen volt-e? Áldozatul esett-e?
Hadrianus emberszeretetéhez nem férhet az a gyanú, hogy kedvencét, mint egykor Tiberius a szép Hypatost Capriban, hideg vérrel fel tudta volna áldozni. Avagy talán, hogy imádott császárja életét megmentse, önként áldozta fel magát az ábrándos ifjú a halál isteneinek? Aegyptusi papok talán a császárt fenyegető veszedelmet olvastak a csillagokban, a melyet csak a legdrágábbnak a feláldozásával lehetett elhárítani. Ez a hiedelem teljes összhangzásban állt a kor babonára hajló szellemével, az ország és Nílus rejtelmes voltával, sőt a császár astrologiai buvárlataival is. Vagy talán Antinous, a midőn a hullámokba vetette magát, ezt abban a meggyőződésben cselekedte, hogy belőlük mint isten fog kiemelkedni.

Emlékirataiban a császár azt állította, hogy puszta véletlen dolga az, hogy kedvence a Nílusba fulladt; ezt azonban nem akarták neki elhinni. Azok az istent illető megtiszteltetések, a melyekkel a halottat körül vette, azt látszanak gyanítatni, hogy ezek az önfeláldozás jutalmául szolgáltak, és bárminő feltételek alatt ment is az végbe, az akkori világ szemében hősi és odaadással teljesített erkölcsös tett elismerésére tarthatott igényt. Hajlandók vágjunk feltenni azt, hogy az áldozat a nélkül merült a Nílusba, hogy ezt Hadrianus akarta volna. Mérhetetlen fájdalmában „asszonyos könnyekkel" siratta meg a császár Antinousát. Achillest utánozta Patroklos holt testénél. Nagy Sándort a kiszenvedett Hephaestio máglyájánál. Gyászpompával temettette el az ifjút Bezában. S a temetés egy csapongó képzelet szülte nílusi jelenet volt, a melynél a szereplő személyeket udvari kíséretükkel a siránkozó császár és a nevető császárné szolgáltatták. Ez az összes nílusi utazásokban a legkülönösebb intermezzo a pusztulás útján levő pogányságot egy új istennel, az antik művészetet pedig utolsó eszméim alakjával ajándékozta meg.
Nem lehetetlen, hogy sas szemű udvaroncok Aegyptus éjjeli egén már a gyász szertartás alatt észrevették az égen Antinous csillagát, a melyet azután a császár maga is meglátott. A csillag még most is meg van. Ott tűn deklik a tejút szalagja mellett, a sas és az állat-öv között, mivel a csillagvizsgálók elfogadták az Antinous istenné léteiének a meséjét, épp úgy mint a szép Berenike haját, a melyet a bánkódó férj, Ptolemaeus vigasztalására egy másik csillagvizsgáló fedezett fel az égen, a hol most is ott ragyog az oroszlán csillagzat mellett. Aegyptus e titokzatos csoda-országában még Hadrianus alatt, a római világtörténet tiszta nappali fényénél is lehetett költemény az élet.

A mi az időt illeti, úgy látszik, hogy az ifjú bithyniai halála a 130. év október havában következett be. A császár, miután kiadta azt a parancsot, hogy barátjának az emlékére Beza helyén pompás várost kell építeni, tovább evezett a Níluson, mert a császári társaság a 130. év november havában már Thebe romjainál látható.
Thebét Aegyptusnak, sőt talán az egész világnak legrégibb városát, az előző évszázadokban előbb Memphis borította homályba, azután Kambyses rombolta szét. A Ptolemaeusok óta Diospolisnak hívták, s nem ez, hanem Ptolemais volt Thebais fővárosa. Már Strabo falvakká felbomladozva találta. E város a Nilus jobb és balpartján óriási templomokból, palotákból, pylonokból és király-sirokból álló csoportozatokat formált, épen olyan formán, a mint ezek a mai Luxorban, Karnakban, Medinetben, Habuban, Dér el Bahriban és Klímában vannak szétszóródva.

Hadrianus idejében a Rhamesseum, az úgy nevezett Osymandias sírja, II. Rhamses csoda-műve a Nilus nyugati partvonalán még roppant arányainak meglehetős épségében lehetett. Ezek a pylonok, oszlopok, árkádok és udvarok, ezek a pompás termek domborművekkel borított gránit falaikkal, (egy könyvtár is volt itt található), a császárok korának művészetére is befolyást gyakorolhattak. E művészetnek a visszfénye mintha ott csillámlanék a Forum Trajanumon, a melynek a központja szintén a császár sírja volt.
Thebe sírtemplomai között a Memnonium volt a legnagyobb csoda. A tizennyolcadik dinasztiából való Faraónak, III. Amenhotephnek (Kr. e. 1500 körül) két, egyetlen kőből faragott meztelen óriási szobra, sárga homok-kőből, trónolt ott az Amenophium előtt. Egy földrengés Kr. e. a 27. év körül egyiknek a felső részét ledöntötte s a napkeltekor támadó levegő áramlata a szobor repedései között azt a csengő hangot idézte elő, a melyet a görögök az Achilles által Ilium alatt megölt aethiopiai Memnonnak anyjához, Eoshoz küldött reggeli üdvözletéül magyaráztak.
Köröskörül bámulatra méltó romjai hevertek azoknak a templomoknak, a melyeket ez a király Ammonnak ajánlott. Nero óta az itt megforduló utazók azt a szokást kezdték felvenni, hogy nevüket az óriási szobor lábaszáraira rávésegették, s ennek a nagyon elterjedt hiúságnak a tudomány egyik legnevezetesebb epigraphikai gyűjteményét köszönheti. Tudósok Pococke óta lemásolták a Memnon-szoborról a feljegyzéseket. A legtöbb a Hadrianus idejére esik, nevezetesen tíz a 130. év előtti időre, tizenhét pedig erre az esztendőre és a császárnak későbbi éveire. Hadrianus a maga nevét görög betűkkel vágatta be, ugyanezt tette a magáéval a császárné is.
A császárné kíséretében volt a költőnő, Julia Balbilla, a ki azt állította magáról, hogy egyik syriai királytól, Antiochustól származott, s ez a nő oly nagy hírnévnek örvendett, hogy később Taormina városa neki, mint minden erény, erkölcsösség és bölcsesség mintaképének, emlékszobrot állított.

A Memnon-szobornál tett császári látogatás várva-várt alkalomul szolgált e görög nőnek arra, hogy költői tehetségét csillogtassa. Olvassuk még ma is azokat az aeol dialectusban írt verseket, a melyekkel ez ismételten megabajgatta a melancholikus Memnont a végből, hogy megszólaltassa. De az isten most az egyszer nem volt oly leereszkedő, hogy panasz hangját hallassa. Az udvarhölgy csodálkozott, hogy hallgatásba merülni merészkedett, bár a felséges Augusta minden áron hallani akarta, s a császár haragjával fenyegetőzött. Ez használt, mert Memnon az Augustus tiszteletére több ízben megszólalt. Balbilla szerencsére feljegyezte egy feliratban, hogy a „kedves királynéval", Sabinával a Hadrianus uralkodása 15. évében Athyr hónap 24.én és 25.én hallotta az isten szavát. így aztán ismerjük az a határozott idő
pontot, amidőn a császár a Memnoniumot meglátogatta, s ez nem más, mint a 130. év november 20. és 21. napja.

Thebén alul Koptos feküdt, az indus-arab árúcikkeknek nagy kereskedelmi piaca. Ez árú-cikkeket a karavánok szállítottak ide azokon a mű-utakon, a melyek e várost Myos Hormos és Berenike kikötőivel kötötték össze, s e városból aztán a Níluson lefelé hajók vitték tovább Alexandriába. Az indiai kereskedelem harmadik kikötője Arsinoe volt, a Verestenger heroopolisi öblében, a hol a híres Nilus-csatorna, a melynek az ásatását Necho megkezdte, Darius újra felkarolta, Ptolemaeus Philadelphus befejezte, a melyet végre Traianus helyre állított, a Deltán fekvő Bubastistól a Sós tavakon keresztül a tengerbe volt vezetve. Ez a csatorna, a melynek hosszú évszázadok után való újjá alkotása a mi napjainkban világtörténeti esemény számba ment, a Hadrianus idejében, sőt valószínűleg egészen Septimius Severusig kereskedelmi útvonalul szolgált.

Koptosból a császár Myos Hormosba mehetett, az indiai kereskedelem legközelebbi fő vásárhelyére, a mely Róma uralma alatt oly nagy lendületet vett. Már Strabo csodálkozásának ad kifejezést, hogy innen évenként 120 hajó vitorlázik Indiába, míg a Ptolemaeusok idejében csak csekély számú hajó merte magát rá szánni arra, hogy egyenesen oda vitorlázzék. De már egy századdal utána mily nagy lehetett az Indiába vitorlázó hajóknak a száma, a midőn Rómának a fényüzési cikkekre vonatkozó igényei oly magas fokra hágtak.
Strabo után nehány évtizeddel egy névtelen görög tollából eredt a Verestenger körülhajózása (Periplus), a melyet az idősb Plinius felhasznált. Ez az irat, talán egy művelt kereskedelmi utazó műve, leírja a Verestengeren való part menti hajózást az akkortájban nagyon használt Bab el Mandeb útvonalán Ceylonig s Indiában a Gangesig. Ez egyszersmind bizonyság az araboknak és görögöknek Indiával folytatott nagyon élénk kereskedelmére, valamint arra az élénk összeköttetésre is, a melyben Arabia és Aegyptus egymással álltak.

A Myos Hormosba vezető út mellett áll a Mons Claudianus, a melynek kimeríthetetlen porphyrés szürke gránit-bányáit Claudius császár óta művelték. Annak a sivatagnak a belsejében, a mely a régi Aegyptus városait és a rómaiak verestengeri világ-kikötőit útaikkal együtt elnyelte, 1822-ben Djebel Faterah és Dokham mellett római állomásokat fedeztek fel porphyr-bányákkal és két befejezetlen templom romjaival, a melyeknek görög felirataiból az tűnik ki, hogy e templomok a 118. évben, április 23.án Jupiter Serapisnak voltak felajánlva Aegyptus praefectusa, Rhammius Martialis nevében Epaphroditostól, a császár rabszolgájától és a bányák bérlőjétől, még pedig Hadrianus és háza üdvéért és győzelméért, úgy szintén összes megkezdett művének sikeréért.1 Ezek a feliratok azt tanúsítják, hogy a porphyr-bányák, mint császári birtokok, egy procurator gondnoksága alatt állottak. Szomszédságukban két római telepítvény feküdt, a melyket az arabok rablás-vágya ellen a Flavia Ciliciorum könnyű lovasságból álló cohorsai védtek.

A római birodalomban a bányák (metalla) szolgáltak a gonosztevők Szibériájáúl, s az ítélet, a mely életfogytig való bánya-munkára szólt, általában a halálbüntetés után a legszigorúbb büntetésnek tekintetett. Ezrekre menő sok szerencsétlen, s még Diocletián alatt is számos keresztyén, szenvedett a sivatag napjának égető sugarai alatt ezekben a porphyr-bányákban, Róma palotái számára a drága kőtömbök faragásával foglalkozva. S ha Hadrianus a Mons Claudianust meglátogatta, az ott sínylődő elítéltek szenvedéseinek látása sugalmazhatta neki azt a törvényt, a mely a közöttök levő szabad születésűek sorsának enyhítését célozta.
Ámde az részünkről csak gyanítás, hogy a császár Myos Hormost és Berenikét meglátogatta, valamint az is, hogy nílusi útját egészen Syeneig és Philaeig terjesztette ki. Nílusi utazására általában, úgy látszik, azok az érmek vonatkoznak, a melyek a folyam-istent jelképezik, a ki egy Sphynxre támaszkodik, bal kezében nádszálat, jobb kezében pedig bőség-szarut tart, s egynémelyiken gyermekek környezik.

A Libyai sivatagban Hadrianusnak alkalma nyílt arra is, hogy vadászati szenvedélyét is kielégítse, a hol elég szerencsés volt egy oroszlánt elejteni. Pankrates költő megénekelte ezt a hőstettet, egyszersmind elég ügyes volt arra, hogy a császárnak egy rózsapiros lotost mutasson fel, a mely annak az oroszlánnak a véréből fakadt. Sőt a mi több, ennek a lotosnak Antinoe nevet is adott. S Hadrianus a helyett, hogy az Ajax-virág e gyermekes kimajmolásáért kinevette volna, a feltalálót Alexandria Museumában állással ajándékozta meg. Ettől az időtől fogva az istenített ifjú képszobrai lotos-koszorút viseltek.
A császár hihetőleg visszatért Alexandriába. De hogy meddig maradt Aegyptusban, azt nem tudhatjuk. Oda hagyta ezt az országot a 131. év végén, vagy a következő évnek az elején, hogy Syriába térjen. Nem tudunk semmit sem arról az útról, a melyen ide ment, sem azokról az okokról, a melyek arra kényszerítették, hogy Syriába térjen vissza.


Forrás: Gregorovius Ferdinánd Hadrianus császár (Görög-Római világ Hadrianus korabeli rajza)