logo

XXI September AD

Hadrianus Júdeábán

Jeruzsálem ekkori állapota
Aelia Capitolina gyarmat-város alapítása
Hadrianus Arabiában
Bostra, Petra, Peraea vidéke
Pelusium




Judea, azaz Palestina, Titus megsemmisítő hadjárata óta Syriától külön volt választva és külön provinciát alkotott egy praetori legatus alatt, a kinek a palestinai Caesareában volt a székhelye. Ezt a várost, úgyszintén a Vespasianus veterán-gyarmatát, Emmaus Nikopolist, épen csak kevéssel előbb, a 129. évben, földrengés rombolta szét. Az akkor még meglevő zsidó népessége a lassú züllés állapotában éldegélt, úgy, mint az ország mostani arab lakossága a török pasa alatt. A zsidóság egész szellemi élete egy Joppe és Asdod közt fekvő tengerparti város, Jamnia rabbinus iskolájába menekült. Ihletett prófétáik, élőkön Akiba rabbival, fenntartották a messiási reménységeket.
Midőn Hadrianus Júdeába érkezett, a bensőleg erősen forrongó országban egy közelgő felkelésnek semmi jelét nem láthatta, hanem csupán a hódoló alázatosságét. Ott időzésének az emlékére a tanács érmeket veretett, a melyek nem nevezik ugyan sem Judea jótevőjének, sem újjá alkotójának, hanem azért mégis viselik a szokásos Restitutio-symbulomot: egy könyörgő asszonyt, a kit a császár a földről felemel, míg előtte gyermekek, valószínűleg Palestina kerületeinek geniusai, kezükben pálma-ággal hajlonganak. Jeruzsálem romjainak meglátogatásáról semmiféle adat sem szól.

A zsidók ez ősrégi városa a nyugaton is oly hírnévnek örvendett, hogy Plinius nemcsak Judea, hanem az egész kelet leghíresebb városának nevezte. De a hasmonaeusok és Herodes városát lerombolták a rómaiak, s azóta többé nem is épült fel. Hadrianus még mindig romokban heverve találta, ha nem is egészen abban az állapotban, a melyben Titus hagyta. S e városnak még az a lerombolása sem volt teljes, a melyet Judeának ez a megfékezője rendelt el.
Josephus Flavius beszéli, hogy Titus megkímélte a Herodes tornyait, Phasaelust, Hippicust és Mariamnét a nyugati bástya-fallal együtt, ez utóbbit azért, hogy a római őrségnek táborhelyül szolgáljon; amazokat pedig azért, hogy az utókor előtt bizonyságul szolgáljanak a város erősségéről, a mely felett a római erőhatalmat vett. Különben sem lehetett az összes monumentális épületeket földig lerombolni. Egy séta a Harám-es-Sherif falai körül a Herodes, vagy talán épen a Salamon idejebeli épületek hatalmas maradványairól győz meg még ma is.
A zsidó siralom-tér hatalmas kocka-falait még ma is az eredetieknek tartják. Eusebius, a ki a negyedik században élt, oly kevéssé hitt abban, hogy Jeruzsálemet Titus teljesen lerombolta, hogy azt merte állítani, hogy Titus a városnak csak felét hányatta szét, a másik felét pedig Hadrianus romboltatta le.

Hogy Jeruzsálemnek egy meghagyott része a 70. év után is folyvást lakható volt, azt leginkább azzal akarják igazolni, hogy Titus a X. legio Fretensis-szel, a melyet az Eupliratestől maga vezetett el atyjához Júdeába, távozása után a nyugati fal mellett tábort hitetett. S ámbár ennek a légiónak további sorsát homály fedi, az nem kétséges, hogy ez helyőrségen Palesztinában ott tartózkodott, mivel a római kormányzatnak egyik szilárd elve volt az, hogy csapatokat egy és ugyanazon provinciában hagyott állomásozni. Némely légiók évszázadokig, egészen a birodalom aláhanyatlásáig, megtartották egy és ugyanazon táborhelyüket.

Traianus idejében Júdeábán a X. legio állomásozott, s innen vett részt a parthusok elleni háborúban. A 130. évben Tineius Rufus parancsnoksága alatt állott, a ki Palestina legátusa volt, s Hadrianus ebben az időben szemlét tartott felette, vagyis azon része felett, a mely Jeruzsálemben állomásozott. Bárhol állomásoztak is a légiók, a katonák és tisztek szükségletei valóságos táborvárost teremtettek; azért a X. légiónak többet kellett visszaadnia Jeruzsálem romjainak, mint azt, hogy ott egy város csak látszólag van.
A zsidó és keresztény lakosság száma ott lassanként meg is szaporodott. A római csapatok állomáshelye a nyugati falnál, a hol a Herodes-féle tornyokat (a mai török El Kalah citadella) vár és capitolium gyanánt használták, magvául szolgálhatott annak az új gyarmat-városnak, a melyet épen Hadrianus alapított a Dávid ősi városának romjai felett. Alapításának az ideje bizonytalan. Lehet, hogy a császár már látogatása előtt jóval kiadta a rendeletet az alapvetésre; de Jeruzsálem újból való felépítését nem fejezték be sem már a 130. évben, sem néhány évvel utóbb.
Hadrianus bele vonta Jeruzsálemet is a várak és katonai utak ama rendszerébe, a melyet ő egészen az arábiai Petráig terjesztett ki. A zsidók egykori városának, mint Damascusnak és Palmyrának, mint Ptolemaisnak, Nikopolisnak és Caesareának Palestinában, római gyarmat-város minőségében új állást kellett betöltenie a keleten. S minthogy a császár személyesen szeretett jelen lenni minden oly helyen, a hol birodalmában valamely fontos intézmény létesítéséről volt szó. kétségtelen, hogy új Jeruzsálem tervét is ott, a hely színén vizsgálta meg és rendeletéit is ehhez képest adta ki.

A gyarmat építését görög vagy római mérnökök vezették, magát a munkát, a X. legio és az ország robotköteles lakosai teljesítették. Jehova városának pogány gyarmattá való átalakítását a 130. év óta oly buzgósággal folytatták, hogy két év múlva már indító okul szolgálhatott a zsidóknak a rómaiak elleni utolsó felkelésére.
A talmudisták vélekedése szerint, a kik azt állítják, hogy Hadrianus uralkodása kezdetén a fellázadt zsidóknak templomuk újra építését megígérte, a császár magát hitszegés bűnébe keverte, és azt, hogy más gondolatra tért, a samaria-beliek és a zsidókból lett keresztyének besúgásai eredményének tekintik. Ez azonban tévedés, mert államférfiúi alapelveit Hadrianus nem áldozhatta fel soha a zsidók messiási reményeinek.
Míg a birodalom barbár provinciái a nyugaton már csaknem egészen elrómaiasodtak és a keleten a hellénség behatolt nemcsak egészen Arábiáig, hanem a nagy Herodes óta Judea mellett is körös-körül megfészkelte magát, ez az egy ország volt az csupán, a melyben a nemzeti öntudat ereje szembe szállt Róma hatalmával. Ezt a dacot megtörni, Palestinát megrómaiasítani: ez lett a császári kormányzat vezérlő elve, különösen a Traianus alatti iszonyú zsidó-forradalom óta. A héberek abbeli kívánsága, hogy hadd építsék fel ők nemzeti szent helyüket, örök tiltakozás maradt a rómaiaktól reájuk mért sors-csapás ellen, és egy bizánci történetíró épen ezt a reménységüket vagy szándékukat tekintette annak az elkeseredésnek az okául, a mellyel irántuk Hadrianus el volt telve. Jeruzsálem római gyarmattá való átalakításának a célja az volt, hogy a zsidó nemzetiség végre Palestinában véglegesen kiirtassék.

Ezeken kívül Hadrianusnak azokban a tartományokban való tartózkodásáról semmi mást nem tudunk. E tartományok néhány városát, úgy látszik, részesítette a kegyeiben; ezek azonban oly városok voltak, a melyekben a zsidóság mellett nagy számú syr-görög lakosság telepedett meg. Így nevezte el magát Hadrianusának Sephphoris vagy Diocaesarea Galileában, így épített Tiberias népsége egy Adrianeiont, és így vonatkoznak érmek, persze a samaria-beli római gyarmatból, Caesareából, a Hadrianus jótéteményeire.
Judeából a római Arabiába ment. Azt, hogy ide megérkezett, érmek örökítik meg. A császár egy áldozó oltár mellett kezét nyújtja egy nőnek; mint újjá alkotó felemeli a térdeplő Arabiát, a ki a kezében ágat, valószínűleg myrrha-ágat tart, míg oldalt egy teve áll.

A rómaiaktól Arabiának nevezett provincia az edomaeusoknak az országa volt; nagy kiterjedésű vidék, a mely Palestina déli és keleti részén Damascustól és Haurántól Petrán át a Verestenger északi széléig húzódott. Cornelius Palma hódította meg ezeket a területeket és a 105. évben Traianus tette római provinciává. A római műveltség Haurán és a trachonok vulkáni eredetű vidékein hódított tért, de dél felé is, az arab kerületekben, a hol az elpusztult városok romban heverő templomaikkal és csodás halott-városaikkal a kutatót még ma is ámulatba ejtik. S ha a sabai arabok Jemenből emeltek is ottan kőépületeket, Busan, Kanavát, Suvéda, Hebrán és Bostra templomai mégis a mellett beszélő bizonyságok, hogy Traianus hódítása óta behatolt ide a római művészet, miután már jóval előbb, a seleucidák alatt, ezeken a vidékeken meg volt honosodva a görög műveltség, a melynek a nyelvét Arabiában a rómaiak is köz használatba vették.

A provincia fővárosa Bostra volt, a mely Haurantól délre egy termékeny oázon feküdt; ekkor a görög és arab kalmárok virágzó kereskedelmi piaca volt. Palmyrával karaván-út kötötte össze, a melyet katonai őrség fedezett. Ez az út azután tovább vezetett egészen a perzsa tengeröbölig, a míg a keleti határszéleken, Arabia beduin törzsei ellen erős helyőrségek feküdtek, a melyek között a legszélső Nemára volt. Bostra Nova Traianusának nevezte magát, mivel ez a császár újra építtette. De felvette az Adriana nevet is.
Arabiával és Perzsiával folytatott kereskedelme révén még Constantin idejében is gazdag és nagy volt. Vele csak a délre fekvő Petra versenyzett, a nabatai királyok régi fővárosa, a kik korábban uralmukat kiterjesztették egészen Damascusig. E várostól nyerte nevét a petrai (Köves) Arabia. Halott-városai és templom-romjai tanúskodnak arról a magas fokú műveltségről, a melyre a római uralom alatt eljutott. Mint északon Palmyra, dél felé Petra volt Arabia, India és China kereskedelmi piaca. A karavánok fűszert, drága szövött árút és selymet, olajat és balzsamot szállítottak ide a perzsa öböl melletti Foratból, míg a Verestenger melléki Elath kikötőjéből kiinduló nagy kereskedelmi út Petrán át Gázába vezetett és Perzsia, Arabia és Phoenicia árú-szállítmányait közvetítette.

Petra sokat köszönhetett a császárnak; e város érmein, a melyek legelőször Hadrianusnal tűnnek fel. Adriana Petra Metropolisnak mondja magát, s úgy látszik a császár ezt, és nem Bostrát részesítette előnyben. Itt szemlét tartott a III. legio Cyrenaica felett, a mely később Bostrában nyert állomás-helyet.
Arabia provinciától nyűgöt felé a Jordánon túli Peraeában, a hol az Asphalt-tó mentén az aelamita karaván-út vezet Damascus felé, tékintélyes, önkormányzattal bíró városok voltak teljesen görög alkotmánynyal és műveltséggel. E városok: Pella, Gerasa, Gadara, Philadelphia. (Rabbath Hammon vagy Hammán). Ez utóbbiból, a melyet hajdan az aegyptusi II. Ptolemaeus Philadelphus újra építtetett, vannak Hadrianus-féle érmeink. Tovább azonban már nem kísérhetjük a császárt ez országokban való vándorlásaiban. Elment Aegyptusba. Hogy Pelusiumba eljuthasson, Petrából először a Verestenger mentén levő Aila vagy Elath kikötőjébe, azután a sinai félszigeten át Arsinoéba (Suez), s innen tovább a pelusiumi Nilus-torkolathoz kellett utaznia; vagy neki Petrától egyenesen annak az útnak kellett indulni, a mely Gaza, Kanaan e végső helye felé vezetett, a hova Elath felől két nagy karaván-út húzódott felfelé. Gaza Askalonnal együtt a filiszteusok tengerpartjának legtekintélyesebb városa volt, a hol a régi görög községek még megtartották önkormányzatukat, s római gyarmatokról még szó sem volt. Hogy Hadrianus ezt a várost meglátogatta s hogy ez, megérkezésével egy korszak számítását kötötte össze, azt egy érem valószínűvé teszi.

Az Aegyptusba vezető utak közül Spartianus az elsőn, Dió a másodikon vezeti a császárt. Abban azonban mind a ketten megegyeznek, hogy Pelusium volt az a jelentősebb hely, a hova Hadrianus Aegyptusban elsőben elment. Ez a nevezetes kikötő Aegyptus, Arabia és Palestina között kereskedelme révén még mindig virágzásnak örvendett s fontosságát megtartotta egészen a keresztes hadjáratokig. Ennek közelében volt a Kasius halma, Zeusnek egy szent helyével és a Pompeius sírjával. E sír körül volt egy, Nemesisnek szentelt liget, a melyet ide Caesar ültetett. Ezt a zsidó felkelők Traianus idejében elpusztították.

A sirhalom homokkal el volt temetve és a Pompejusnak szentelt érc-szobrok ledöntve hevertek. Hadrianus helyre állította az egész Mausoleumot és nagy halott emlékére verseket irt. A Nílusnak pelusiumi, még ekkor teljesen szabad torkolatából, Alexandriába hajózott a császár.

Forrás: Gregorovius Ferdinánd Hadrianus császár (Görög-Római világ Hadrianus korabeli rajza)