logo

XX Novembris AD

A művészet a rómaiaknál

Hadrianusnak a művészethez való viszonya
A művészi tevékenység a birodalomban
Görög művészek Rómában
A Hadrianus korabeli művészet jellege



A Hadrianus kora mivel sem hagyott oly mély nyomot hátra a világban, mint csodás műalkotásaival. Ezek bő mennyisége mellett írók művei, feliratok, romok és az Európa múzeumjaiban nagy számban levő műremekek tanúskodnak. Az ekkori, még lelkesült örömmel alkotó, noha teremtő erővel többé már nem rendelkező művészet az ókorinak végső újjászületése gyanánt tűnik fel, a mely a hellének újra ébredő irodalmával párhuzamosan halad. Világpolgárias, mivel Nagy Sándor óta a görögök művészetének nem volt többé hazája. Alkotásai a nagy világ tulajdonába mennek át. Iskolái a görög városokban a római uralom alatt is fennálltak ugyan még, de a művészi tevékenység valódi központja maga Róma lett. A monarchia az antik művészet összeségét örökölte, letéteményese lett kincseinek s ezeket utánzatokban a világ minden nemzetével közölte.
A hellén művészet a római birodalomban, ép úgy, mint a hellén irodalom is, a fényűzés nélkülözhetetlen kelléke volt. A császárok görögül beszéltek és írtak, s ismerni akarták, mi a szép. A császárság első évszázadaiban természetesen még annyira barbár módon viselkedtek a művészettel szemben, hogy a görög képzőművészet, a szobrászat és a festészet, műremekeit tömegesen hurcolták Rómába. Még Caligula és Nero is szintén folytatták azt a rablást, a melyet Marcellus Siciliában, Fabius Maximus Tarentumban megkezdett, s utánuk Flaminius, Fulvius Nobilior, Metellus és Cornelius Scipio, Paulus Aemilius és Mummius a hellén államokra terjesztettek ki. A Flaviusokkal azonban ez a helyzet megváltozott, mert az ő uralkodásuktól kezdve Constantinusig a császárok felhagytak a görög múzeumok fosztogatásával.

A Caesarok a monarchia fényét műkincsek felhalmozásával és pazar pompájú építkezésekkel legfőképen magában Rómában iparkodtak a világ elé tárni. A város a maga szépségének tetőpontját Traianus fórumában érte el, s épen ez a nagy császár volt az, a ki a művészeteket újabb tevékenységre serkentette. Ebben a tekintetben őt II. Gyula pápához lehetne hasonlítani, mert műremekek alkotásához hatalmas serkentésekkel szolgált, de a művészettel bensőbb viszonyban aligha állt. Ő a művészetet inkább csak a monarchia kész szolgájának tekintette arra, hogy ennek a nagyságát és diadalait dicsőítse. Építkezései között a legremekebb is csak arra szolgált, hogy a saját sir-emlékét környezze. Hadrianus örökbe fogadó atyjával ellentétben úgy viselte magát a művészettel szemben, mint a Medici X. Leo a reneszánsz korában.
Szenvedélyesen lelkesült érette, s mintegy szellemi madártávlatból a hellén-római kultúra monumentális betetőzését látta benne. Az ő egyéniségében ez a viszony a művészetekhez még tisztább kifejezésre jut, mint az irodalomhoz való viszonya; s ez a birodalom segédeszközeivel könnyebben is volt eszközölhető. Dúskálkodik a szellemi élvezetek minden terén, s művészi adománnyal megáldva, az uralkodó legfőbb élvezetét építkezésekben és művek alkotásában keresi. A szép apotheosisát Antinousban valósítja meg, úgy állítván ezt a művészek elé, mint az eszmény típusát. Csak Antinousnak e szépsége miatt kockáztathatta meg, hogy istenné emelje s kortársai között, a kik ennek propagandát csináltak, bizonyára nem a művészek voltak az utolsók.

Hadrianus szellemi irányának legerősebb vonása az antik reneszánsz hajlamainak sarkpontja tehát Athén. Midőn ott az olympiai templomot befejezi s Perikies városát ismét Hellas fővárosává teszi, úgy látszik, azt remélte, hogy a hellén geniust az Hissos mellett újra feltámaszthatja. De ebben csalódott. Az ő idejebeli s a későbbi itáliai reneszánsz között az a különbség, a mi az ifjúság növekedő ereje és a hanyatló kor másodvirágzása között. Az utóbbit hosszú ideig tartó s végre csak nehezen legyőzhető barbárság előzte meg. Ennek a művészete folyton emelkedő vonalban mozgott, Nicola Pisanótól Michel Angelóig, Cimabuetől Rafaelig s a ragyogó tehetségeknek úgy szólván légiójáig, a kiknek a teremtő ereje a művelődéstörténet egyik legcsodálatosabb jelensége marad mindenha.
Ez a modern művészeti újjászületés azonban nem, mint a régieknél, a plasztikában, hanem a festészet terén jutott a legtermékenyebb kifejlődéshez kiinduló pontját a nőnek a Madonna eszményben mennyeileg átszellemült szépségéből vette, míg az utolsó pogány reneszánsz a férfiszépség antik eszményének ismétlésével Dionysos-Antinousban jut befejezéshez. 

Hadrianus a görögöknek mind azon városait megtisztelte látogatásával, a melyekben a hellének geniusa tevékenységet fejtett ki; de nem tudott többé életre kelteni sem egy Phidiast, sem egy Polignotost, de még kevésbé volt képes az ókori formákba új ideálokkal lelket önteni. De ha tévedés volna is az ő korszakát Görögország legszebb időszakaihoz sorolni, az még is bizonyos, hogy alatta a művészetnek volt még némi kései utó-virágzása. Ez is elég rövid ideig tartó volt, mert már a Hadrianus utódai alatt a stoikus bölcsészet jutott uralomra, ez pedig a szép iránt közömbösséget tanúsított.
Winkelmann nézete szerint Hadrianus a művészetet azért nem állíthatta többé lábra, mivel a szabadság szelleme akkor már eltűnt a világból, s a magasztos gondolatok és a hír-vágy forrásai kiapadtak. Csak a klasszikus motívumok szellemes felhasználásával tudott ez az egyetemességre törekvő kor még némi fényt deríteni. Arról álmodozott talán, hogy ez a fény Hellas felkelő napjának ragyogása, holott tényleg csak az alkonyat esteli pírja volt. Ezért azonban ezt a művészetet lenézni igazságtalanság volna; mert hisz a mi mai plasztikus művészetünk is egészen azonos a Hadrianus korabelivel, mivel a legmagasabb eszményi fokozatokon ez sem tud már a naivságig emelkedni. S ha Hadrianusnak abbeli fáradozása hajótörést szenvedett is, hogy a művészeteket újra életre keltse, ennek nem ő, hanem a kor tehetetlensége volt az oka. Ő maga e buzgalmában Julianus császárral foghat kezet, a ki a régi vallás visszaállítását kísérletté meg, de még kevesebb szerencsével. Általában tehát azt lehet mondani, hogy a művészet hanyatlását egy fél századdal megakadályozta, sőt mondhatni még többet is, azt, hogy a művészetek iránt való lelkesültségében az antik isten-világnak is ugyanezt a szolgálatot tette. De ezen érdemeit Julianus nem ismeri el, midőn a „Caesarokban" az ő arcképét lerajzolta.

Hadrianus korában az alkotó képzelet a szép formák készletét már régen kimerítette, de azért még mindig antik volt, mert a vallás még folyvást egybe fűzte az emberi kedéllyel s ennek eszményi szükségleteivel az összes antik mű-alkotások körét. Azok a művészek, a kik a második században egy Apollót és Zeust, egy Venust és Dianát alkottak, még hihettek ezeknek az isteneknek a hatalmában s épen azért a mythologiai természetes igazsághoz közelebb férkőzhettek, mint a keresztyén korszak minden művésze, a kik iskolás csinálmányáik fölé ennek vagy amannak a görög istennek a nevét biggyesztik oda.
Legnagyobb szerencsétlenségük az volt, hogy utánzásra voltak kárhoztatva, a mennyiben alkotásaik értékének mértékéül Görögország virág-korának még nagy számban meglevő mesterművei szolgáltak. Kortársaik, ügy látszik, kevéssé vették őket figyelembe. Alig maradt fenn egynéhánynak a neve, holott a Hadrianus korának igen sok középszerű tudósát, költőjét és sophistáját név szerint ismerjük. Plinius a saját kora művészetének hanyatlását siratja1 s Pausanias sehol sem említ a maga korából való mestert. Lucianus „Alom“ című iratában, a melyben a szobrászat és a sophistika egymással vitatkoznak, szintén arról tesz bizonyságot, hogy a művészek nem részesültek kellő tiszteletben. Nem tudtak többé eredetiek lenni; művészetük ismétlés volt.

A régi műveknek erről a tömeges utánzásáról kézzel fogható bizonyságot nyújtanak Róma múzeumai, de talán egy sem annyira, mint a Torlonia-féle, a melynek gazdag tartalma mintegy kivonata a képzelődés ama körének, a mely a villák plasztikai díszítésének [állt szolgálatában. Egészben véve azonban Hadrianus korának a művészete mégis bélyegét viseli magán a római birodalom világhatalma tudatának, s már mindent felölelő tevékenysége is, mint a megszokott művészeti szükségletek puszta kifejezése, kápráztatólag hat képzeletünkre.
Világvárosaink, a melyeknek a lakossága a császári korabeli Róma népességének a számát eléri, sőt meg is haladja, alig rendelkeznek a nyilvános mű-alkotásoknak csak oly mennyiségével is, mint Hadrianus alatt egy meglehetősjó módban levő municipium rendelkezett. Glyptothekáink szobraival kérkedünk; de azok csak az ókori műalkotások feles mennyiségének a morzsái, különösen a császárok korabelinek, míg a mű-érzék és mű-szükséglet a nagy tömeg tudatából annyira kiveszett, hogy amazzal is csak a legműveltebbek rendelkezhetnek, ez utóbbit pedig kielégíteni csak a csekély számban levő dúsgazdagok képesek. De ezek között a legpazarabbnak a művészeti fényűzése is mosolyt csalna a Hadrianus vagy Herodes Atticus ajkaira.

A szellemes ötletek rugói persze már hiányoztak ebben a vénhedő korban, a mely már elérett, de azért még eléggé sóvárgott az élvezet után, s az alkotó erőt a Szépnek még mindig valódi és nem mesterkélt fényűzési szükségletével pótolta. Nem volt ez soha semmi korban sem általánosabb. Elámulunk Pompeji művészies berendezésén, a mely pedig csak kis vidéki város volt; az itteni összes szobrászati és festészeti diszt ezerszeres méretre nagyítva kellene átvinnünk az egész birodalomra, hogy fogalmat alkothassunk arról, minők lehettek ennek a városai Hadrianus és az Antoninusok korában. A műremekeknek ez a bősége azonban oly jólétet feltételez, a melyet mi már el sem képzelhetünk, egyszersmind a művészeknek kis és nagy szövetkezeteket formáló légióit.
Általában a császári kor legjobb művészei hellének voltak. Görögország eleste óta a szobrászok és festőművészek, nem ritkán rabszolgák és felszabadítottak, Rómába és a nyugatra vándoroltak. Ezek fogékonnyá tették a barbár győzőt a Szép iránt s dolgoztak helyette. Quintns Metellus a macedóniai zsákmányból Jupiternek és Junónak templomot emelt, a hol Praxiteles, Polykletus, Dionysos és Philiskos elrablóit remekeit állította fel, egyszersmind a görög Sauras és Batrachos feldíszí-tette ezt a templomot, míg Pasiteles Jupiter szobrát faragta ki elefántcsontból. Ez a művész Pompejus idejében görög művésziskolát alapít Rómában; tőle vesz oktatást Stephanos, az Albani-villában levő ephebusok szobrának készítője, ez alkotja újra Menelaost is, a kinek a Ludovisi villában levő Elektrát és Orestest ábrázoló szép szobor-csoportozatát eredetinek tartják. Zenodorus szobrász, a Nero-féle kolosszus alkotója szintén nem kisebb hírnévre vergődött a saját korában. A görög mestereknek ez a Rómába való bevándorlása sokáig tarthatott, mert még mielőtt Constantinus és utódai a pusztuló görögvilág műkincseit a Bosporus partjain halmozták össze,

Róma volt a képzőművészetek egyetemes múzeuma. Ott minden fáradság nélkül gyönyörködhettek a művészek Görögország alkotásaiban, a melyekből, különösen kitűnő másolatokban, több volt már itt, mint Athénben. Egyszersmind munkásságuknak is oly tág tér nyílt itten, a minő sem ez előtt, sem ez után nem nyílt a művészeteknek soha. A császárok tervei méltók voltak a világ-uralomhoz, s a fényűzés szükségletei mérhetetlenek. Építészek, szobrászok, festők aranykort éltek; minden képzelhető művészeti ágban akadt foglalkozása valamennyinek, a templom fenséges alkotásától a bájos mezei lakásig s az istenek eszményi alakjaitól a dísztárgyakig.
Hellének működtek a nagy Traianus szolgálatában s a műkedvelő Hadrianus mesterei közöttük bizonyára a legjobbak voltak. Hát még az ő uralkodása alatt mily tengersok művész özönölhetett Hellasból Rómába? Ezen görög mesterek közül némelyiknek a neve korunkig fennmaradt, így az Aristeasé és Papiasé Aphrodisiasból, a kik a capitoliumi két centaurust faragták, s valószínűleg szintén egykorú volt velők Zeno, a ki Kariának ugyanebből a városából való volt. Nevét egy Hermán a Braccio nuovoban s a villa Ludovisi ú. n. Senatorán látjuk feljegyezve. Nagyon feltűnő, hogy az Antinous-alakok egyetlen mesterének a neve sem ismeretes.

A művészek nem csak a birodalom fővárosát látták el szép művekkel, hanem a provinciákat is, különösen a nyugatiakat. Az ekkori Rómát tehát úgy tekinthetjük, mint egy rengeteg vásártért, a hol bálvány-szobrokat, híres férfiak arcképeit és a finomult Ízlés fényűzési cikkeit majdnem gyárilag állították elő. Hajók szállították a távoli márványbányákból az anyagot Ostiába s innen tovább a római vásárhelyre. Ezeknek a császári márvány-telepeknek a maradványai némi halvány fogalmat nyújtanak a szobrászati működés nagyszerű arányairól Rómában.

Egészben véve a Hadrianus-féle művészeti korszak a fokozott termelés következtében finomságot mutat a kezelésben s oly ragyogó művészi ügyességet, a mely ennek különös ismertető jele. Az iskola elméleties (akadémikus) és egyezményes (conventionalis) lett; az ékítésben, szemre, elérte a tetőpontot, de a genius szikrája hideg simán elhamvadt.
Ugyanekkor lehulltak a nemzetiségi és provinciabeli különbségek korlátái, mivel a stílus a legkülönfélébb művelődési körök alkotásaira is oly átlagos egyöntetűség bélyegét nyomta reá, hogy az ezen korból való Britanniában talált műremek ép olyan, mint egy más, szintén ebből a korból származó, Rómában vagy Ephesusban talált társa. Róma ízlése adta meg a divatot a provinciabeli másolatok részére mert amely műveket a fővárosban csodáltak, azoknak a birtokára vágytak Galliában és Germaniában is. Ép így terjedt el a falfestészet is, mint szoba-díszítés Rómából az egész birodalomba.


Forrás: Gregorovius Ferdinánd Hadrianus császár (Görög-Római világ Hadrianus korabeli rajza)